Mt 11,25-30 - Évközi 14. vasárnap (A év)

Evangélium (Mt 11,25-30)

Abban az időben Jézus megszólalt, és ezt mondta: ,,Magasztallak téged Atyám, ég és föld ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és terhek alatt görnyedtek, én felüdítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”

Beszéd

Azt mondja a szentíró, Jézus fölujjongott a Szentlélekben. És ahogyan fölujjong a szentlélekben, mert valahogyan rátalál arra, hogy mi az Atyának a szándéka és a terve, egyszer csak azt mondja, hogy „Áldalak téged Atyám, mert ezt a kicsinyeknek nyilatkoztattad ki!” Erről szeretnék beszélni, hogy mit jelent számunkra az, hogy a kicsiségünkben az Isten éppenséggel a kicsiségünk révén valamit megmutat magából. És valamit föltár, és valamit kinyilatkoztat számunkra. Valahogy az emberi természetnek minthogyha kivehetetlenül része lenne, hogy előbb-utóbb elkezdünk azon gondolkozni, hogy kicsi vagyok-e vagy nagy? Hogy ki a kicsi és ki a nagy? Hogy én most kicsinek számítok-e vagy nem? És éppenséggel most csak olyan tűzijáték szerűen akarom ezt mondani; milyen sokakkal találkoztam, akik szinte úgy lemondva mindenről, hogy kezdtek beleszikkadni abba, hogy hát én, én már most menthetetlenül kicsi vagyok. Én a kicsik között vagyok, és sose leszek nagy, és semmi esélyem, hogy nagy legyek. S akkor ebben a kicsiségében valahogyan olyan csalódottan, szomorúan, keserűen éli az életet; s legföljebb valami egyfajta sajátos káröröm jut neki osztályrészül, ahogyan hallgatja és nézi és lesi, hogy a nagyok mikor buknak. Hogy mikor derül ki egy-egy nagyról, hogy ugyanolyan gyönge, mint ő, ugyanolyan gyarló, ugyanolyan emberi. S akkor valahogy kap egy pici levegőt, és azt mondja: Na, tessék, ő is csak olyan, mint én! Aztán vannak olyan kicsik, akiket nem ez a fajta szürkeség és keserűség ejt rabul, hanem akik azt mondják: Na, hol az a létra? Majd én fölmászok, leszek én nagy! Majd én megmutatom! Az egész életüket, erejüket, mindent arra, arra, hogy ő egyszer nagy legyen. S ebben persze benne van valami téveszme, hogyha nagy lesz, majd jó lesz. Persze nem lesz jó. Mert hogyha megkérdeznénk egy nagyot, ő elmondaná. Mert vannak nagyok, akik a szónak ilyen-olyan értemében magukat annak tartva, vagy a világ szemében nagyok, és azt mondják; például beszélgettem egy nemzetközi cégnek a vezetőjével, azt mondja: Figyelj, Feri! Én rettegek, hogy oda az állásom. Hát én innen hova jussak? Hát innen csak lefele vezet az út. De hogyha lefele vezet, én egy nagy cég igazgatójaként, vezetőjeként; hát ki vesz engem föl? Ugyanúgy rettegek attól, hogy nem lesz állásom, mint bárki, aki alattam van, sőt lehet, hogy jobban. Hogy az én helyzetem egy annyira vékony jégen táncolás. Na, ez a nagyok nagysága? Erre áhítozik a kicsi, ahogy mászik föl a létrán, hogy majd, ha ő nagy lesz? Hát az a nagy nem alszik éjszaka. Az a nagy szorong és gyógyszereket szed . Aztán látunk nagyokat, akik azt mondják, ott fönn is összeszedik az erejüket, azt mondják: Akkor az élet arról szól: Bizonyítom nap mint nap minden helyzetben, minden döntésben, hogy nagy vagyok! S akkor szinte elfedi azt, hogy mért is kell ezt annyira bizonyítani, ha nagy, az nem elég neki? Ennyire bizonytalan, hogy állandóan ezt akarja bizonygatni? Hát akkor mért érdemes nagynak lenni, ha utána az életét arra fecsérli el, hogy ezt bizonygatja meg bizonyítja, hogy ő nagy? Szóval valahogy az emberi természetünkben benn van az, most kicsi vagyok vagy nagy vagyok? És Placid atya jutott eszembe persze a kicsiről meg nagyról, hiszen ő mond egy olyan világos élményt. Azt mondja, hogy rájöttem, ha úgy osztom el a világot, hogy igazak és hamisak, akkor az rettenetes, hogy én tíz év Gulágot töltök el igazként, és a hamisak uralkodnak fölöttem. Hát ez egyszerűen elviselhetetlen, élhetetlen! Úgy osztom el a világot, hogy jók és rosszak, akkor én, mint jó, mért kerültem ilyen helyzetbe? Ez elviselhetetlen! Azt mondja, egyedül azt tudtam elviselni, hogy én kicsi vagyok. Mert ez tényleg így van. Az tényleg realitás volt, hogy én kicsi vagyok, hát kétségkívül nekem mondja meg itt mindenki, hogy mit csináljak; vannak nagyok, ők mondják meg, hogy ki mit tegyen. De, hogy nem állt itt meg, hogy a világot elosztotta jókra, rosszakra, igazakra, hamisakra, kicsikre, nagyokra. Azt mondta: Na jól van, akkor én kicsi vagyok, akkor mi, kicsik mutassuk meg a nagyoknak, hogy nagyobbak tudunk náluk lenni. De attól még kicsik maradunk. Ezt úgy tudnám tovább fűzni, hogy ez azt jelenti, hogy mi kicsik rátalálhatunk a nagyságunkra. Végül is Isten nekünk, kicsiknek kinyilatkoztat valamit. Nem azt nyilatkoztatja ki, hogy hogy kell nagynak lenni, ezt nem. Hanem azt mondja, nektek kicsiknek megmutatom, hogy ebben a kicsiségben hogy tudtok a naggyal, a nagysággal találkozni, és ezt saját magatokban föl tudjátok ismerni. Erről szeretnék most röviden, szinte csak egy-egy történet kapcsán beszélni. Mi az, amit Isten mibennünk kinyilatkoztat magából, bennünk kicsikben; anélkül, hogy naggyá kéne válnunk, és az életünket erre fecsérelnénk, maradhatunk kicsik. De minden kicsiben Isten kinyilatkoztatja a kicsinyek nagyságát. Azt a nagyságot, ami - gyönyörű ez a szó, hogy te kinyilatkoztattad ezt - ami ott van, azt nem kell elérni, nem kell érte megdolgozni, nem kell megszolgálni, méltónak se kell lenni rá, mert az a kicsiknek van. A kérdés csak az, hogy ez a fajta kinyilatkoztatás, fölfedezés megtörténik-e a részünkről?

Mondom az elsőt. Mi az, amit a Szentlélek kinyilatkoztat bennünk kicsikben önmagából és saját magunkból? Az első: Rátalálunk az emberi méltóságunkra. És az emberi méltóságunk elvehetetlen. Az emberi méltóságunkért nem kell olyan értelemben teljesíteni. Éppen fordítva, ha semmilyen teljesítményünk nincs, emberi méltóságunk akkor is van. És a Szentlélek ezt bennünk föltárja, kicsikben, hogy mit jelent a kicsinyeknek is az elvehetetlen emberi méltósága. Mint ahogy az a fiatalember, aki súlyos fogyatékosan született, bizonyos értelmi képességei jók voltak, de egyébként lélektani belső képességeit is a betegség érintette, a testéről nem is beszélve. És azt mondja: „Körülbelül tizenhét-tizennyolc éves voltam és egészen kétségbeesett, hogy sose leszek még csak kicsi se! Még csak kicsi se leszek. Mert így nézek ki, és ilyen vagyok.” S akkor egyszer csak ahogyan már volt esze hozzá, kezdte olvasni a saját betegségét, hogy az mi. S ahogy olvassa, olvassa, egyszer csak arra talál, hogy tulajdonképpen az ő betegségének a hátterében arról van szó, hogy a fehérjék nem működnek jól. És egyszer csak föltárult benne az emberi méltósága. S a következőt mondta: „Ez volt az a pillanat, mikor ráébredtem, velem nincsen baj. A fehérjéim nem működnek jól. Hogy én rendben vagyok. A fehérjéim nincsenek rendben.” Ez egy élményszerű föltárulása annak, mikor valaki megéli azt a sajátos kinyilatkoztatást saját magában, hogy ő nem kell, hogy egészséges legyen, sose lesz az, nem kell, hogy olyan legyen, mint a többség, mert sosem lesz az, hogy ő maradhat olyan kicsi, sőt még kicsi se, és mégis fölismeri a saját nagyságát.

Aztán a második. Mi az, amit az Isten a Lelke által bennünk ki tud nyilatkoztatni; ami elvehetetlen? Az pedig a mi saját szabadságunk. Na, nem egy teljes szabadság, meg mindenre kiterjedő szabadság, épp annyi szabadság, ami az emberi élethez kell. Elvehetetlen szabadság, ami minden helyzetünkben ott van. Múlt héten, vagy két héttel ezelőtt beszéltem arról a tizenhét éves kassai fiatal lányról. Aki nővérével együtt, meg a családjával elhurcolják őket Auschwitzba. Na, őróla most még egy történetet hadd mondjak, mert amikor kiszabadulnak onnan, egyáltalán nincs vége a megpróbáltatásnak, nincs mit enni. És ahogyan megy a menet, nemcsak megmentik őt a többiek, ahogy közrefogják, hanem egyszer csak azt tapasztalja, hogy miután már hetek óta gyakorlatilag semmi étel nincs, ezért nem egy sorstársa kannibalizmusra adja magát. S az elhunyt sorstársaik húsából esznek. És ő ott van tizennyolc éves fiatal lány, és élni akar. És ő maga azt mondja: s akkor, ahogy átéltem azt, hogy de most hogy? Egyszer csak rájöttem, hogy itt is van szabadságom és itt is eldönthetem, hogy mit csinálok. És úgy döntöttem, hogy füvet eszek. S ez a fiatal tizennyolc éves lány fölismerte, mert föltárult a lelkében az az elvehetetlen valami, amit ebben az esetben így mondhatunk, hogy az ő szabadsága. Hogy még ebben a lehetetlen helyzetben is van annyi szabadság, amennyi az emberi élethez kell.

Aztán a harmadik. Ami a kicsinyek lelkében föl tud tárulni, s Isten azt ki tudja ott nyilatkoztatni bennünk éppen a kicsiségünkön keresztül. Ez pedig az, hogy nincs olyan élethelyzet, hogy valamit ne tudnánk tenni. Egy előadáson hallottam egy történetet egy kilencéves kínai kisfiúról. A kilencéves kínai kisfiút hazájában hősként ünnepelték. De miért? Egy földrengés történt valamelyik tartományban, és ő kilencéves kisfiúként, ahelyett, hogy magát mentette volna, vagy a saját bőrével törődött volna, vagy ott egyszerűen csak a félelemtől földbe gyökerezett lábbal állt volna; addig ügyeskedett, míg az osztálytársait egytől egyig meg nem mentette. Ezért hősként kezdték ünnepelni, és persze, hogy akkor, huszonegyedik század, a riporter megkérdezi ezt a kisfiút, hogy hát hogy volt ehhez bátorsága, leleményessége, ötlete, miből merítette az indíttatást, hogy menjen, és kilencéves kisfiúként ott mentse az életet? Azt mondja: hát, hiszen én voltam a hetes! Egy kilencéves kisfiúban is egyszer csak egy mondatba összesűrűsödik, föltárul valami. Hogy hát mért ne tudnék valamit tenni? Hogy nincs olyan élethelyzet, hogy valamit ne tudnánk tenni. Lehet, nem pont azt, amit szeretnénk, nem pont úgy, ahogy szeretnénk, na de valamit azt igen!

S akkor az utolsó gondolat. Mi az, amit az Isten bennünk kinyilatkoztat, bennünk kicsinyekben? Valamit, ami elvehetetlen, de mégis szükségünk van rá, hogy ez egyszer csak élményszerűen föltáruljon bennünk? Ez pedig az, hogy Őhozzá tartozunk. A hozzá tartozásunknak az elszakíthatatlansága, ahogy az élményszerűen átjár bennünket. Egyszer csak rájövünk, hogy mennyire értelmetlen dolog azt akarni, hogy nagyok legyünk. Értelmetlen; mert, hogyha nagyok leszünk, akkor mi lenne a dolgunk? Hogy el ne felejtsük a kicsiségünket. A kicsiknek, nekünk az a dolgunk, nehogy elveszítsük annak a tudatát, hogy mi a mi nagyságunk. A nagyoknak meg az a dolga, aki ezt úgy gondolja, hogy ő nagy, vagy az szeretne lenni, hogy el ne veszítse annak a tudatát, hogy mi az ő kicsinysége. Mindenesetre a negyedik dolog ez; és most nézzétek el nekem, egy saját élményemet mondanám tavaszról. Elmentem egy biztosítótársasághoz, előadást tartani. Másodszor voltam ott, tehát már valamennyi bizalmi viszony ott volt, és önbecsülésről beszéltem, mentálhigiénés szakemberként, nyilvánvaló így hívtak, egy ilyen profán témát kellett előadni, vége volt az előadásnak, szokás szerint kérdések, kérdések végén fölállt valaki, egy férfiember, ott mindenki előtt a következőt mondja: „Tulajdonképpen én most nem kérdezni szeretnék, hanem kérni valamit. Nem tudom, lehet-e?” Néztem rá, azt mondja: „Nem áldana meg minket?” 2014 tavasza, egy biztosítótársaság céges előadása. Nyilván a korrektség azt kívánta tőlem, hogy azt mondjam, hát nem ebben a minőségemben hívtatok meg, tehát akkor engedélyt kell kérnem itt mindenkitől, hogy ez elfogadható-e, meg teret adni arra, valakit ez zavar vagy bosszant, vagy azt gondolja, hogy ez már túl van azon, amiért én itt vagyok, egész nyugodtan menjen el, vagy fejezze ezt ki. S tudjátok, mi lett a válasz? Ahogy ez az ember fölállt, és föltette a kérdést, egyszer csak ennek a biztosítótársaságnak az emberei egymásután fölálltak. Ez az, amikor valakiben élményszerűen föltárul az, hát hiszen én Istenhez tartozom! És ebből most meg tudok valamit élni, mutatni.

Biztos több szempontot is lehetne még mondani. De az biztos, hogy nekünk kicsiknek a nagy lehetőségünk az, hogy fölismerjük a saját nagyságunkat. Azt a nagyságot, ami elvehetetlen tőlünk, ami elragadhatatlan tőlünk. De amire szükségünk van, hogy azt élményszerűen magunkban őrizzük és azt tudatosítsuk, és utána abból éljünk. Ezért mekkora lehetőség, hogy egy-egy élményünk, tapasztalatunk vagy döntésünk nyomán mi is, mint ahogy Jézus, felujjongunk a Szentlélekben, és azt mondjuk: „Áldalak téged Atyám, hogy ezt nekünk kicsinyeknek megmutattad!”

Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László