Jn 3,13-17 – A SZENT KERESZT FELMAGASZTALÁSA (A év)

Evangélium (Jn 3,13-17)

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Senki más nem ment föl a mennybe, csak az, aki a Mennyből alászállott. Az ember fia, aki a mennyben van. Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is. Hogy aki hisz benne el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljenek.

Beszéd

Isten nem azért küldte fiát ebbe a világba, hogy a világot, bennünket elítéljen, hanem hogy általa üdvözülni tudjuk, hogy örök életünk legyen. Mit jelent ez számunkra? Onnan szeretném elkezdeni veletek együtt Isten jelenlétében elmélkedni, hogy mit gondolunk mi arról, mit jelent az, hogy ítéletet tartani, vagy ítélkezni. Hogy milyen élményünk van erről, hogy valaki ítéletet tart. Tulajdonképpen egyáltalán ki az, akinek joga van ítéletet mondani, ítélkezni vagy ítéletet tartani. Nyílván annak, akinél az igazság. Aki azt látja, aki ott mindent fölfogott, és megértett és akinek éppenséggel minden rendelkezésére áll ahhoz, hogy azt merhesse mondani: rossz és jó.  Ez igaz és hamis. Ez így volt, az nem úgy volt. Mert nem akárki mondhat joggal ítéletet bármi vagy bárki fölött.

Milyen érdekes a mi világunk. - Itt ténylegesen arra gondolok ami európai, vagy magyar vagy nyugati világunk. – Hogy azt mondjuk, tarthat ítéletet az a valaki, aki az igazság birtokában van; hát más ne tartson ítéletet. Aki tudja, hogy mi az igazság, mert ő láthatja, és eldöntheti. És hogy a legtermészetesebb emberi kapcsolatainkban, ahogy szoktuk mondani, a szeretet kapcsolatainkban is az igazság mivé válik és alakul bennünk. Hogy még a házastársi kapcsolatban is micsoda ádáz küzdelem tud folyni azért, hogy kinek van igaza. Hány és hány ilyen helyzetre tudunk visszaemlékezni.

Eszembe jut egy kép, ahogyan vitatkozott a férj és a feleség egymással és végül a férj engedett, vagy belátta, hogy tényleg amit a felesége mond az valami jó dolog, az valami értékes dolog, azt mondta: „Jó legyen úgy ahogy mondod.” S erre a felesége kihúzta magát, és azt mondta: „Nem! Azt mond, hogy igazam volt. Mondd, hogy igazam volt!” És a férfi belement ebbe, ránézett a feleségére és azt mondta: „Igen, neked volt igazad.” Halljátok ezt? Neked volt igazad; neked, nem nekem. Neked volt igazad. És amikor kimondta ezt a férfi, hogy igen, neked volt igazad, akkor a feleség kihúzta magát. „Igen nekem, nem neked.”

Hogy szinte ahogyan mi az igazságot keressük és kutatjuk, szinte mintha észrevétlenül a hatalmat akarnánk a fölött, hogy ítéletet tarthassunk a másik ember fölött. Hogy még a legfontosabb kapcsolatainkban is az igazság, minthogyha összefonódna az ítélettel. Mintha nem ismernénk kizárólag azt az igazságot, amit ha valaki megkaparint, - Itt van. Enyém. - valaki ezt az igazságot megkaparintja, akkor tulajdonképpen mintha hatalmat kaparintana meg. Mintha előjogokat kaparintana meg. Minthogyha az igazság máris feljogosítaná őt arra, hogy lenézze a másikat. Hogy megvesse a másikat, hogy kirekessze a másikat. Jaj! Az igazság természete nem ilyen. De mégis a mi kultúránkban, előszeretettel az igazság összekapcsolódik az ítélettel, az ítélkezéssel, a megvetéssel, a lenézéssel, a lebecsüléssel, a győzelemmel a másik fölött, a másik ember vereségével, megalázottságával, meghunyászkodásával - Jajj, én ezt tovább nem is akarom mondani.

Az igazság nem ez! Hanem valahogy a mi világunkban minthogyha ádáz öldöklő küzdelem szétmarna bennünket, hogy kinek van igaza, mert minthogyha az igazságnak csak ezt a világát értenénk, és ismernénk valóban közelről, ami tulajdonképpen ítélkezést jelent, hatalmat és erőt, és a másik fölött aratott diadalt. Ezért nem egyszer a mi világunkban az igazság, nagyon sajátos ruhát ölt. Az igazságot nem nagyon vesszük észre. Mi az amit észreveszünk? Az ítéletet, a hatalmat, az erőt, az igazságosság ruhájában. És amikor valaki meg ragadja, meg kaparintja ezt a pozíciót, hogy nekem van igazam; valójában nem az igazságról van szó, hanem a hatalomról.

De ez a bevezető akart lenni. Nem is erről akarok beszélni. De nem véletlen beszéltem mégiscsak erről, mert akkor mi mit keresünk? Mi ezt az igazságot keressük, nem azt, amit kifúrt már régen az ítélet és az ítélkezés, és ítélkezést. Nem ezt keressük. Hanem azt az igazságot keressük, ami azé az emberé, aki a szereteten keresztül keresi az igazságot. Kedves ismerősöm, és a felesége lakást kerestek. Rengeteg konfliktus volt köztük, hogy ez a lakás legyen vagy az; és hogy ilyen legyen vagy olyan, több mint egy éven keresztül ment, és fölvegyenek hitelt vagy ne; ilyen hitelt, vagy olyan hitelt, és ilyen önrész, és olyan, és kitől kérjenek kölcsön és kitől nem; és aztán végül lett lakás, végül nagyjából úgy történtek a dolgok, ahogy a feleség mondta. És én beszélgettem a férjével, és a férje a következőt mondta miközben éppen vacsoráztunk: „Végül is a nagy tanulság az számomra –mondta a férfi -, hogy érdemes lett volna már az elején úgy tenni, ahogyan a feleségem mondta. Hogy a feleségem olyan jól látta a dolgokat. Most így utólag látom, hogy ő neki olyan jó érzéke volt ahhoz, hogy mikor melyik döntést kellett meghozni.” Ránézett a feleségére és azt mondja: „Én olyan büszke vagyok rád. Nekem ilyen feleségem van!” És a feleség szájából egyetlen fél hangocska nem hangzott el. Hogy „Na, ugye? Én mondtam, akkor kellett volna rám hallgatni, nem utólag okosnak lenni.”

Hogy tulajdonképpen mi mindannyian ismerjük azt az igazságot, amiben nincsen semmi ítélkezés, semmi győzelem a másik fölött, semmi megvetés, kirekesztés, lenézés, lebecsülés, az emberi méltóságban taposás; nincs benne semmi ilyesmi. Mi mindannyian nagyon jól értjük, éljük, ismerjük azt az igazságot, ami a szereteten keresztül tárul föl, amiben egyáltalán nem kell megalázódni, meghunyászkodni, kicsivé válni, és semmivé lenni azáltal, hogy beismerjük, hogy valaki valamire jobban emlékezett, vagy valaki valamit jobban látott, vagy jobban tudott, vagy jobban megfigyelt.

Annyira szívembe vannak azok a jelenetek, amikor van egy kisgyerek, - kétéves, négyéves, hatéves- és toporzékol, és dühöng, és anyja azt mondja, valamelyik bevásárló központban: ” Nem veszem meg.” És ettől a gyerek még dühösebb mert látja, hogy az anyja hajthatatlan. És tele van haraggal és indulattal. És ahogyan toporzékol, nem egyszerűen csak toporzékol és dühöng; hát ebben a toporzékolásában közel megy az anyjához. És ahogy közel megy, elkezdi püfölni az édesanyját, hogy:  „De, vedd meg!” És az édesanya mit csinál? Ha az édesanya ismeri azt az igazságot, ami nem azt jelenti, hogy bárki fölött is ítélkezni kelljen, akkor fogja ezt a kicsi gyereket, átöleli, fölemeli, ne legyen ott lenn.  Hát eleve milyen lehetetlen, rossz helyzet ez, hogy én a felnőtt megmondom mi van, és mi nincs és mit veszünk meg és mit nem, és mit veszünk és mit nem; még ráadásul kicsi is. Na de gyere ide, gyere! Legyünk így, így, az arcunk érjen össze, gyere. És milyen érdekes, hogy a gyerekek ismerik ezt az igazságot, ami a szereteten keresztül megy. És miközben épp az anyjára a legdühösebb ezen a világon, mégiscsak átöleli.

Éppenséggel az emberi természettel, és az emberi természetből fakad az igazságnak az az ismerete, ami nem álruhába bújtatott hatalmi törekvés, és ítélkezés; hanem – és itt akarnám mondani azt amiről ma beszélni szeretnék, de nem vesztettem el az időérzékemet, ez pedig, - hogy állandóan azon gyötrődünk, hogy most akkor hogy van az igazság és a hamisság, most melyik győz és akkor melyik az erősebb? Most akkor a jó vagy a rossz az erősebb-e? Most azt halljuk a mai evangéliumban: nem ítélkezni jöttem. Hanem hogy örök életünk legyen, üdvözíteni jöttem. És erre bárkiben, akár bennünk is föl szisszen egy hang: hóha, hóha, na vigyázzunk! Semmi ítélkezés, hová lesz az igazság?

Mi számunkra a keresztnek az üzenete? Gyönyörű volt a kezdő könyörgés itt, a szentmise elején. Így imádkoztunk: „Hogy mi, akik a földön megismertük Isten szeretetének a titkát…” Mi Isten szeretetének a titka? Isten szeretetének a titka a kereszten keresztül az, hogy rájövünk, a jó nem tudja legyőzni a rosszat. Mindaddig, ameddig a jóra hivatkozva, a jó nevében mi nekiállunk, hogy legyőzzük, a rosszat, egyre nagyobb hatalmat akarunk majd. Egyre nagyobb erőt, hatalmat és erőt hogy ítélkezhessünk a rossz fölött. És ahogyan nem a szeretetet akarjuk magunkban növeszteni, hanem a hatalmat, hogy mi mondhassuk meg mi a jó és mi a rossz, és ítéletet tarthassunk, tulajdonképpen máris győzött a rossz. Máris. És amikor pillanatnyi helyzetekben, magunktól, a hatalmunktól elvakultan azt mondjuk, hogy: „Én győztem.” Valójában akkor szenvedtük a legnagyobb vereségeket. Mikor az az asszony azt mondja a férjének: „Mondd ki hogy nekem volt igazam!” Ott szenvedett vereséget.  Pont ott. És amikor a férj azt mondta, hogy: igen neked volt igazad, akkor annak vége is lett. Ott, egy pillanatnyi… kudarc az egész.

Mikor belátjuk, hogy a jó nem győzi le a rosszat. Erre persze sokan mondhatjátok azt: „Na persze tudjuk. A rossz az erősebb.” Erről szó sincs. Vannak köztetek realisták, ti azt mondjátok: „Na, nem, nem, néha a jó győz, néha a rossz.” Nem tudom, hogy elég-e nekünk. Mások azt mondják, hogy: „Na, végül a jó győz.” Hát ez nagyon kevés, hogy végül. De mi most vagyunk itt. Hát valamit csak meg akarunk ízlelni abból, hogy nem csak végül győz a jó! Akkor ez hogy van? Mi Isten szeretetének a titka, amit mi már a földön megsejthetünk és megérthetünk? Az, hogy a jó a rosszat a földön nem győzi le, - nem is győzheti le - mert amikor győzni akar, akkor már tulajdonképpen sajátosan a hatalomnak a logikájában van. Hanem hogy a jó megteheti azt, hogy magába fogadja a rosszat. Magába fogadja és magában átalakítja. Nem elég csak magunkba fogadni nagy naivul, hogy majd mi keblünkre ölelünk valami rosszat és akkor majd mi győzünk fölötte a nagy szeretetünkből. Hm, hm. Elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy amikor magunkba fogadtunk valamit, amit most így nevezünk egyszerűen, hogy: rossz, legyen erőnk ahhoz, nem hogy legyőzzük, hanem hogy átváltoztassuk. Hogy az bennünk átalakuljon, átváltozzon, és ahogy átváltozik nem legyőztük a rosszat, hanem magunkba fogadva, átváltoztatva valamiképpen eggyé váltunk. De már nem a rosszal, hanem valakivel.

Mit jelent az, hogy a szereteten keresztül meglátni az igazságot?  Azt jelenti, hogy minden rosszon keresztül átlátva mindig észreveszek embereket. Hogy nincs csak úgy névtelen rossz, hogy embereket látok. És ezért nem egyszerűen csak valami rosszat fogadok magamba, hanem magamba fogadok egy embert, egy személyt, egy csoportot, valakit, aki éppen küzd azzal a rosszal, de nem tudja magában átalakítani. Személyekig jutunk el és őket fogadjuk magunkba, hogy aztán a bennük lévő valami, - amit most így nevezünk, az egyszerűség kedvéért: a rossz - az bennük át tudjon alakulni. Gyönyörű, ahogyan azt mondja a keresztény misztika és hagyomány, hogy: Krisztus a kereszten, tulajdonképpen a trónján ül. Mert befogadta és magába fogadta azt, amit azok az emberek tettek vele, akiket ő nem szűnt meg észrevenni és látni. Nem azt mondta egyszerűen valami rossz történik velem, de ez már annyira rossz, hogy elegem van, velem ez a rossz nem történhet meg. Hanem azt mondja, ezt a rosszat olyanok teszik velem, akik az én testvéreim. Ezért én ezt a rosszat most magamba fogom fogadni és ezt én magamban át fogom alakítani. És ennek az átalakításnak tulajdonképpen gyönyörű képe, hogy azt mondjuk: hogy meghalt, de föltámadt. Magába fogadott valami rosszat, mert nem csak a rosszig látott, hanem a szeretetén keresztül személyekig, és utána ezt magában átalakította.

És tulajdonképpen most akarnám elkezdeni a beszédet, mert most fejeztem be a bevezetést. Nem akarok visszaélni ezen a párás estén a türelmetekkel, úgyhogy csak villanásszerűen mondanék nektek emberi, világi példákat. Hiszen erről van szó. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy a világ el ne vesszen. És mi itt a földön megismertük Isten szeretetének a titkát. Mi ismerjük ezt a titkot, de hogyan, hogyan éljük meg?

Az első; képzeljük el, amikor valaki téged megbánt és te dúlsz és fúlsz, és azt mondod, hogy „Ezt a rosszat a lehető legmesszebb! Utálom ezt a rosszat, gyűlölöm, nem bocsátok meg. Pusztuljon és vesszen!” És akkor egyszer csak a következőt mondod: Tulajdonképpen már én is volt, hogy bűnt követtem el.  Volt ilyen. Ez a rossz, ami annyira súlyt most engem, nem teljesen idegen tőlem. Volt, hogy én is már vereséget szenvedtem. Ez mit jelent? Hogy egy megbántott fél, magába fogadja a rosszat, a saját emberi gyarlóságát. Azt ott átformálja és átalakítja, mivé? Megbocsátássá. De ha ő nem jut el odáig, hogy számomra az, aki velem szemben a bűnt követte el, nem teljesen idegen, akit elutasítok, mert én nem vagyok olyan rossz mint ő. Nem tud megbocsátani. De ahogy magába fogadja, hogy igen, hát én sem vagyok tökéletes. Ezt át tudja alakítani megbocsátássá.

Placid atyát börtönbe vágják, azt mondják: Tíz év Gulág. Na, most ezt, ezt, ezt öleld a kebledre! Hogy, hogy emelhetjük be magunkba ezt a rosszat, amire azt mondjuk: Ez a színtiszta igazságtalanság. Mer az. Sose jutnék el a Gulágra papként, csak rabként. A Gulágra nem kap pap kinevezést lelkipásztori szolgálatra, ezért a Gulágra csak úgy lehet elmenni lelki pásztorként, ha rab vagyok. Valaki magába fogadja azt a rettenetes igazságtalanságot, ami vele történik, és azt átalakítja, és következetesen nem engedi meg, hogy ez az igazságtalanság őt legyőzze. Nem engedi meg neki.

Aztán amikor mondjuk egy közösség úgy dönt, - mondjuk egy egyházközség úgy dönt, vagy az egyház úgy dönt – hogy vannak olyanok, bejönnek ide a templomba és azt sem tudják mit kell csinálni. Összevissza mászkálnak, nem is állnak föl, a hitvallást nem mondják, és nem esünk neki késsel, villával illemtanórát tartani, hanem azt mondjuk, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy nyugodtan befogadhatjuk őket, nyugodtan. Hát elég jól állunk a lábunkon, a szereteten keresztül tudunk látni, onnan keresztül látjuk az igazságot. Hát az a legkevesebb, hogy ő itt majd alakul és formálódik. Hát ezért vagyunk itt.

Vagy a következő; van egy nő, aki nem tud gyermeket szülni, és eltelik öt év, meg tíz. Hogy fogadhatja magába ezt a rosszat, mikor végérvényesen kiderül minden kísérlet után, hogy nem fog tudni gyermeket szülni. Azt mondja: Ez egy óriási lehetőség arra, hogy én olyan valaki legyek, aki egy gyereket örökbe fogadok. Hogy Csaba testvér azt mondta: „Milyen érdekes a világ. Van itt az országban nagyon sok nő, aki nem tud gyereket szülni, s van nagyon sok gyerek, akinek nincsen édesanyja; és nem találnak egymásra.”

Aztán, milyen nagy dolog az, mikor egy férfi üvölt és kiabál a feleségével, és a felesége elég erős abban amiben van, én nem kiabál vissza. Akkor magába fogadott valamit, és azt ott belül átalakította. És milyen nagy dolog, amikor mondjuk a magyar egyház éppenséggel elég erősnek tudja magát, hogy a világot be merje fogadni. Hát kifogadja be, ha nem mi? És ki vállalkozzon arra, hogy ezt átalakítsa és átformálja magába akkor is, ha akármi van benne, hogyha nem mi?

Kereszt fölmagasztalásának ünnepe az, ami miatt most itt vagyunk. És éppenséggel amikor a keresztre nézünk, akkor nem a rossz győzelmét látjuk, nem a jónak valami idealizált győzelmét, ami nincs ott a keresztbe’, csak jól bele olvassuk, vagy bele látjuk, mert nem esik jól, hogy a rossz győzött. Hanem amikor a keresztre nézünk, akkor már arra a tekintetre van szükség, ahogyan mi átalakítjuk azt, ahogyan a keresztet látjuk; és látjuk, hogy az hogyan egy dicsőséges trónus. Azáltal hogy valaki a szereteten keresztül túllátott minden rosszon és eljutott a másik emberig, és ezért minden, ami a másik emberben volt, az számára befogadható lett. De elég erős volt ahhoz, hogy ezt megengedhesse és megtehesse.

De nagy dolog, hogy ha mi vasárnapról, vasárnapra azért jövünk ide, hogy megerősödjünk abban, hogy be tudjunk valamit fogadni, amit aztán magunkban át tudunk alakítani. Nagy kísértés, hogy gumikesztyűt húzzunk, meg szikével hadonászunk, jó távol tartva magunktól mindent, amiről azt mondjuk, hogy rossz. A keresztnek az üzenete az, hogy: vagy magunkba fogadjuk, és itt belül átalakítjuk, vagy nem alakul át. Hogy arra vágyunk, hogy valaki befogadjon minket és őbenne át tudjuk alakulni.