Mt 20, 1-16a – Évközi 25. vasárnap (A év)

Evangélium (Mt 20, 1-16a)

„Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: a mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe és ami jár megadom nektek.” Ők el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy tett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Ők ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott föl minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe.” Amikor beesteledett a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat és add ki bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig.” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, ők azt hitték hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseljük.” Ő azonban ezt felelte egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled, nem egy dénárban egyeztél meg velem? Menj, ami a tiéd, fogd és vidd el. Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”

Beszéd

Múlt héten arról elmélkedtünk, hogy – s rögtön a közepébe csapok – hogy a jó nem győzheti le a rosszat. Hogy a jó nem tud győzelmet aratni a rossz fölött, hanem arra van lehetősége a jónak, hogy – a szónak, most nemes értelmében – magába fogadjon valamit a rosszból és azt belül átalakítsa. Nem azért, merthogy ne tudnánk olyan élethelyzeteket hozni, amikor ne az volna a tapasztalatunk hogy valamiképpen a jó diadalmaskodott a rossz fölött! Persze, láthatjuk így az életet, nyilvánvaló. Igen ám, de a jóhoz, annak a jóságához hozzátartozik az, hogy nem a hatalomnak és az erőnek a logikája alapján létezik. Hogy attól is olyan jó! Márpedig amikor mi a jó és a rosszat úgy képzeljük el, hogy ezek küzdenek egymással, és akkor a jó nevében, vagy a jó győzelme iránt való buzgalmunkban elkezdünk a hatalomnak, az erőnek, és egyébnek a logikája alapján élni, működni, cselekedni, gondolkodni… Tulajdonképpen ez már a jónak egy sajátos vereségét jelenti. Azért, mert magára öltötte a hatalomnak, az erőnek, akár az erőszaknak a logikáját. Erről beszéltünk múlt héten. De szó sincs róla, hogy akkor lehanyatlik a kezünk és azt mondjuk: győzött a rossz. Szó sincs róla! Keresztény emberként magunkba tudjuk fogadni a rosszat, s utána bennünk belül valami átalakulhat. Ma azonban nem erről szeretnék beszélni. Most nem a jó és a rossz dilemmájáról, hanem az igaz és a hamisnak az ütközéséről, bennünk.

Mit mond itt a történetben ez a szőlősgazda? Azt mondja: nem vagyok igazságtalan veled. De mi történik velünk? Joggal mondhatjuk azt, hogy miközben az eszünkkel belátjuk, hogy a gazda nem igazságtalan velünk – hiszen annyit ad, amennyivel megállapodtunk – aközben? – hát nem érezzük jól magunkat. Mondhatjuk: igen Uram, tényleg nem vagy igazságtalan, de itt belül valami tiltakozik ez ellen az egész ellen, ami itt történt. Ez is egy realitás! Mit kezdjünk akkor tehát ezzel?

Ahogyan, múlt héten arról beszéltünk, a jó nem győzi le a rosszat, nem győzheti le a rosszat, hanem magába fogadhatja és átalakíthatja, úgy az igazság és a hamisság összeütközésével kapcsolatban azt mondhatjuk: ha számunkra a legfontosabb az, hogy az igazság győzzön, akkor ennek egyetlen biztos következménye van: ez pedig a halál. Amikor valaki az életét arra teszi rá, hogy az ő igaza érvényesüljön, az ő igazsága, vagy egyáltalán az igazság – akkor ez semmi máshoz nem vezet biztosan és hosszútávon, mint a halálhoz... Ahogyan Placid atya azt mondja: azok haltak meg a Gulágon a leghamarabb, akik nem tudtak abból a világból kikerülni, hogy: „nekem igazam van, és hogy ami történt velem az igazságtalan”.

Hogy van a gyerekekkel? Mikor 5-6-7 évesek lesznek egyszer csak kinyílik a világ számukra abból a szempontból is, hogy mi az, hogy igaz, mi az hogy igazság? Hogy, hogy van az igazság, kinek van igaza? Hogy történt pontosan, ki mit mondott, és ki mit ígért, és űűm... A gyerekek 6-7-8-9-10 éves korukban, életkoruk alapján az igazság megszállottai. Látjuk is, hogy mi az eredménye. Ti szülőként megélhetitek azt, hogy amikor a gyerekeket teljesen bekebelez ez a szemlélet, hogy: nekem van igazam, neked van igazad, anya ezt mondta, nem azt mondta, ej... Ebbe csak belepusztulni lehet. És milyen érdekes, hogy a gyerekek, ahogyan nőnek föl, tulajdonképpen máris az élet is a segítségükre siet. Hogyan? Hogy kinőjék azt, hogy az életet sehogy másképpen ne tudják vagy akarják látni, minthogy kinek van igaza.

Emlékeztek még arra a neves család terapeutára, aki azt mondta: előbb-utóbb elérkezik mindig az a pont a férj és a feleség között – ahogy látom a konfliktusaikat, a hatalmi küzdelmet, amit elfednek azzal, hogy kinek van igaza, mert persze, ha igaza van valakinek akkor bármit megengedhetek magamnak – hogy azt mondjam nekik: nézzétek, döntenetek kell! Azt akarjátok alapvetően és elsősorban, hogy igazatok legyen, vagy hogy boldogok akartok-e lenni? Ennél mi tovább megyünk egy lépéssel, nem is ez a kérdés, hogy azt akarjuk e mindenek fölött, hogy igazunk legyen, vagy boldogok akarunk lenni? A dilemma inkább így szól: azt akarjuk mindenek előtt, hogy igazunk legyen, vagy élni akarunk? Mer, ha mi azt akarjuk, hogy igazunk legyen, bennünk is, körülöttünk is, az élet elkezd kipusztulni...  Egyszerűen ez a halálhoz vezet. A miénkhez, és többiekéhez, a környezetünkének, ez a halálhoz vezet minket.

Akkor, mi a lehetőségünk, miközben rosszul érezzük magunkat? Tyű, érvényre kéne azért itt valamit juttatni! Te, ezek egész nap dogoztak, egy órát dolgoztak! Tűrhetetlen! Itt nem magunkba fogadjuk a rosszat és belül átalakítjuk, hanem az igazsággal kapcsolatban lehetőségünk az, hogy elismerjük a vereségünket. Hogy belül ez valahogy mindig fájni fog. Valamiképpen nem tudjuk ezt kinőni, hogy valamit bennünk, valami nagyon emberit, ősien emberit, valami gyermekien emberit – ez ne piszkáljon. És mert beismerjük ezt a fajta vereségünket, azt mondjuk: ha élni akarunk, akkor ezt a szemléletmódot és magatartásmódot ki kell nőnünk. Mert különben belül el fogunk pusztulni... Erről szeretnék most – megint csak próbálok röviden egy-egy gondolatot mondani, bár múltkor is hosszan beszéltem. Hm. Nem tudom, hogy ez ma másképpen lesz-e...

Milyen irányba, milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, hogy kinőjük, túlhaladjunk azon, hogy igazság, nekem igazam, neked igazad?

Az első, hogy ha azon túl, hogy kinek van igaza, észreveszem, hogy odaát valahol fényévekre egy másik ember van! Hogy éppenséggel most egy másik személlyel van valamilyen kapcsolatom! Ő egy élő ember! Hogy éppenséggel, szinte eszközzé teszem őt a nagy viaskodásomban, hogy nekem legyen igazam! Már szinte nem is embernek látom, hanem valakinek, aki fölött győzelmet kell aratnom, hogy egy kicsit megnyugodjak. Höhh...Na... Van azért rend a világban. Huhh... Jó, biztonságérzetemet egy kicsit tápláltam... Huhh... Szinte elfelejtkezek arról, hogy ott egy élő személlyel van dolgom...

Mikor tegnap is, egyik esküvő a másik után... Mikor megy az ádáz küzdelem a társkapcsolatban, hogy kinek van igaza... Nemegyszer azt fedezzük föl, hogy mit akarnak mind a ketten külön-külön? Mindenek fölött boldognak lenni. De mindenek fölött! Ha nekem az a legfontosabb célom, hogy boldog legyek, akkor kérlek-szépen, te csak egy eszköz vagy ehhez... Nagyon csinos eszköz, nagyon szép eszköz, nagyon sok pénzt hazahozó eszköz, nagyon férfias eszköz vagy nőies eszköz, anyai vagy apai, de, hm, sajnos...

Az első, hogy amilyen irányban túl tudom magamban ezt a feszültséget, ezt a dilemmát nőni, ez az, hogy következetesen visszatérek ahhoz az alapállásomhoz: hogy Te ember vagy. Hogyan tudok következetesen visszatérni ehhez az alapálláshoz? Úgy, hogy túllátok magamon. Az igazsággal kapcsolatos rengeteg feszültségünknek az egyik forrása, hogy beszűkülünk. Nagyon. Valahogy úgy szűkülünk be, mint egy 6-7-8 éves gyereknek a belső világa. Hrr... Egy merő görcs ez a kisfiú vagy az a kislány, és szorítja össze a fogát és űm.  Tulajdonképpen miért nem látja a másikat személynek? Mer’ a másikat egyáltalán nem is látja. Csak magát látja. Mikor panaszosan, dühösen, zúgolódva, az igazságért küzdünk, valójában magunkat látjuk csak. Egy másik embert már egyáltalán nem látunk, csak bezáródtunk a saját belső világunkba. Az első gondolat ez, hogy egyáltalán képes vagyok magamat túlhaladni és kinőni! Hogy egyáltalán a világon más emberek vannak még! Nem egyszerűen csak más igazságok meg más vallások, meg más megközelítések. Személyek még. Ez az első gondolat.

A második, amikor túlnövöm magamban ezt a dilemmát azáltal, hogy azt mondom, hogy: nekem nagyon fontosak az emberi kapcsolatok. Ez nem azt jelenti, hogy megalkuvó leszek. Nem ezt jelenti! Jézus sosem állt elénk azzal, hogy „Na akkor aztán  most én elmegyek, fölmegyek az én atyámhoz, ti menjetek el a világ végére, és mindenhol nektek legyen igazatok. De mindenhol nektek legyen! És én veletek vagyok minden nap a világ végéig, nektek lesz mindig igazatok!” Ez egészen rettenetes! Hány és hány helyzetbe került Jézus, amikor a mi emberi logikánk szerint nagyon is természetes lett volna, hogy odaáll a tanítványok elé és azt mondja: te Péter, most kinek lett igaza? Hogy volt a kakassal? Hogy volt a te fogadkozásoddal? Péter, most mielőtt tovább megy az egyház fejlődése, tisztázzunk egy dolgot: neked volt igazad vagy nekem? Megvan a biztos talaj, mehetünk tovább. Mikor Péter azt mondja az utolsó vacsorán: nem Uram, az én lábamat meg nem moshatod! Nem, az enyémet nem! Akkor mit mond Jézus? De Péter, idefigyelj, ha ezt nem teszem meg veled, nem tudunk egymással közösségben lenni. Jézus életében, merthogy ő az Igazság, tulajdonképpen minden helyzetet nézhetnénk úgy, hogy odaállhatott volna elénk és azt mondaná: nézzétek, én vagyok az Igazság, ebből kiindulva nekem van igazam. És akkor magányában fölmegy a Mennyei Atyához, de ott aztán helye embernek nincsen! Mert neki van igaza és nekünk nincs. És nem is lesz! Ez a nagy dolog, mikor valaki fölülmúlja azt, hogy nekem van igazam, vagy hogy így és úgy az igazság és igazságosság - azért, hogy közösségben lehessen másokkal! Emlegettem nektek nyár elején, érettségi találkozón voltam, s akkor - 30 éves - azt mondja a kedves ismerősöm, sok gyerekkel: nekem a harmadik gyerek után megfordult az ökör. S néztünk rá nagyon bután. S azt mondja: harmadik gyerekig a saját pecsenyémet sütögettem. Megszületett a negyedik, rájöttem, hogy nekem már nagyobb öröm, hogy a gyerekeim pecsenyéjét sütögetem. Ez azt jelenti, hogy tudok részesülni, részesedni valamiből, ami a kapcsolat által az enyém.

Készültem erre a beszédre. Elmentem egy nyugodt helyre, ahol éppen 300 ember sárkányt eregetett... Hogy ne kaptam volna föl a vizet? Ezért jöttem ide, hogy nyugodtan elmélkedjek. És itt 300 ember zsibolyog! A sárkányokról nem is beszélve! És aztán, ahogy készültem, rájöttem, hogy van nekem közöm ezekhez a sárkányokhoz... hogy ezekhez az emberekhez... hogy ők nagyon jól érzik magukat és ott rohangásznak... és a gyerekekhez és a családokhoz... és ez... Hát lehetetlen, hogy ne legyen valami közöm hozzájuk! Nem akarom tovább....

Tehát a második: képes vagyok magamban túlhaladni azt, hogy igazságom , az én igazságom, és a többi... Azért, mert az a kapcsolat, vagy az az egymással való közösségben levés ezt reálissá teszi számomra. És én valamiből, ami neked jó, részesedek... Részesedek. Hogy amikor azt látom, hogy ő egy óra munkával kapott egy dénárt és örül, én ehhez az örömhöz legalább egy kicsit képes vagyok csatlakozni. És azt mondom, nekem nem lehet teljesen idegen ennek az embernek az öröme! Hát látom az arcát, hogy hogy örül! Hogy ővele most valami nagyon jó történt... ha beszűkülök csak a saját világomba, nincs közöm az ő öröméhez, de semmi se!

Harmadik, mikor valaki az életében fölfedezi a távlatokat, vagy összefüggéseket lát, folyamatokat. Ez mind segít bennünket abban, hogy túlhaladjuk az egyenlőség elvét. Hiszen nemde úgy van: valaki többet kapott, van aki kevesebbet. Valaki jobban meg tudott valamiért dolgozni, a másik ember nem tudott annyira. Valakinek a családi háttere gazdagabb, a másiké szegényebb. Jaj nekünk, ha az egyenlőség elvét nem haladjuk túl! Éppenséggel ahhoz, hogy emberi életet tudjunk élni, minimum a méltányosságra van szükségünk. De nagy dolog tehát látni azt, hogy nem is kell, hogy minden egyenlően legyen. Hogy rendben tud az lenni, hogy én valamibe többet adok bele. Hogy ez nem csak sérelem forrása lehet, hogy többet teszek bele valamibe, hanem azt mondhatom: hát persze hogy többet teszek bele, mer nekem többem is volt; vagy: persze hogy többet teszek bele, mert ehhez én értek. Akkor nem a másiktól várom, hanem akkor azt mondom: ez éppen az én dolgom. Ezt sem akarom már hosszabban...

Ismeritek azt a mondást: valakinek valami szerencséje van, vagy éppen valaki úgy enged a maga igazából, mit szoktunk mondani? „Jó, legyen egy jó napod. Örülj, legyen neked egy jó nap.” Tulajdonképpen ez nem egy rossz mondat. Hogy azt mondani, hogy tudod mit, legyen egy jó napod. Hogy el tudom fogadni, hogy te most ezért nem is dolgoztál annyira meg. Mért ne ajándékozhatna neked az élet valamit? Hogyha távlatokban és összefüggésekben nézed, kaptatok már csak úgy ingyen valamit? Csak úgy? Az élettől? Persze, hogy kaptunk! Mért ne mondhatnám azt valamiféle nagyvonalúsággal: tudod mit, legyen egy jó napod! Micsoda rendkívüli helyzet ez, hogy te most megélheted, hogy az élet ad akkor is, hogyha éppen azért én most nem dolgoztam meg. Mert holnap, erre a hitre nekem nagy szükségem lesz. Nekem. Hogy tudjam, hogy az élet ad. Hogy Isten ad. Akkor is, hogy ha jó vagyok és akkor is ha rossz. Hogy ad.

Negyedik, utolsó előtti pont. Túlhaladhatom ezt a belső feszültségemet azáltal, hogy azt mondom, hogy nekem nagyon fontos céljaim vannak, és ez a cél nem az, hogy igazam legyen! Ebben a történetben azt mondhatja magának vagy magában ez a gazda: nekem nem az a célom, hogy mindenki pontosan azzal arányosan kapjon bért, amennyit dolgozott. Hanem az a célom, hogy ezen az estén - ha én ezt megtehetem - mindenki, akinek a családjából valaki dolgozott, jól lakjon. Nekem ez a célom. Az a célom, hogy mindenki, amennyivel hozzá tud járulni ahhoz, hogy ma a családja enni tudjon, én ezt biztosítani tudjam. Ez a célom. Ezért mikor látok valakit, aki a történetben önhibáján kívül nem kapott lehetőséget, akkor: hát hiszen nekem éppen ez a célom. Hogyha elérek valamit és ő ma jól tud lakni - ez rajtam ne múljon. Ez a cél messze fölülmúlja azt a célt, hogy mindenkinek igaza legyen, vagy hogy bebizonyítsam, hogy nekem van igazam. Nagyon sok olyan életcélunk lehet, ami túlmutat azon, hogy nekem van-e igazam vagy nem. Hogy én tudom-e jól, vagy nem.

És aztán a következő, utolsó. Végül is, még az is segíthet bennünket önmagunkon túl látni és nőni, hogy ha hűségesek vagyunk saját magunkhoz, de nem csak egy beszűkült magunkhoz, hanem ahhoz a teljes magunkhoz, akik egyébként is vagyunk. Nagyon jó tapasztalataim vannak mesteremberekkel! Jók. Valakivel megállapodtam egy munkában, s aztán azt mondja: ennyit kérek érte. Én azt gondoltam, hogy többet is adnék. De ő azt mondta: ennyit kér. S volt bennem egy jóindulat. Azt mondtam, nem, én azért többet szeretnék adni. Rám nézett, kihúzta magát. Azt mondta: nem, nekem ennyit adjon, amennyiben megállapodtunk, mert ez a munka ennyit ér. Nem azt mondta, hogy rosszul dolgozott, ezért ne adjak neki többet. Hanem azt mondta: én tudom, hogy mennyi erőmbe, energiámba tellett, ez a munka, ennyit ér. Nem kérek érte többet. Ez a hűség önmagamhoz. Ott az a munkás azt mondja: én tisztességgel, becsülettel dolgoztam, és az a fizetség amit kaptam, arányos a munkámmal. Ezért nem hasonlítom össze magam másokkal. Az igazságnak ez a fanatikus üldözése nem egyszer az állandó gyógyíthatatlan összehasonlításból is fakad. Hogy én ennyit és te annyit, és én mér ennyit és te mér annyit... És milyen alapon én annyit és te meg nem annyit... Mikor valaki azt mondja, „Nem, én tudok hűséges lenni magamhoz.” És ebben a hűségben az fogalmazódik meg, hogy – megint egy élményemet hadd mondjam – valakinek megköszöntem egy napi munkát, s egy picit csodálkozva rám néz és azt mondja: de hát rászántam ezt a napot. Úgy egyeztünk meg, egy napig fogom csinálni, körülbelül annyi.

Záró gondolat. Megint csak egy élmény: újból és újból, hogy találkozom valakivel azt mondom egy beszélgetés elején: tudod, egy óránk van. Vagy azt mondom: most fél óránk van. Megállnék, hogy gondolkodjatok el csak egy egész picit, hogy szerintetek, tízből kilenc ember mit mond erre? (Szünet – a szerk.) Tehát a mondat így szól: fél óránk van, ahogy megbeszéltük, egy óránk... Tízből kilenc ember a következőt mondja erre: akkor sietek. Most már a következőt szoktam erre mondani: sietni nem kell, érdemes a lényeget mondani. Mert a lényeg bele fog férni egy órába, meg még félbe is. Nem kell sietni. Te nyugodtan érkezz meg magadhoz: mi az igazán fontos, mit is akarsz igazán elmondani? Fél óra még sok is. Ezt azért akartam elmondani: hogy be tudunk szűkülni egy világba és roppant módon feszültek leszünk, és azt mondjuk, krrr... Kinőhetjük azt a megközelítést, hogy ha egy óránk van, akkor sietni kell. Nem, éppenséggel, ha egy óránk van, akkor érdemes a lényegről beszélni.