Evangélium (Mt 21, 28-32)

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek. Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez és így szólt hozzá, „Fiam, menj ki ma és dolgozz a szőlőben.” A fiú azt válaszolta, „Nincs kedvem” - de később megbánta és mégis kiment. Odament a másikhoz és őneki is szólt. Ő így válaszolt, szívesen Uram. Menni azonban nem ment. Kettejük közül melyikük teljesítette az Apa akaratát? Azt felelték, az első. Erre Jézus így szólt hozzájuk: Bizony mondom nektek, a vámosok és utcanők megelőznek titeket Isten országában. Mert eljött hozzátok János, az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki. A vámosok és utcanők viszont hittek. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértetek jobb belátásra, hogy higgyetek neki.

Beszéd

Az első fiú azt mondja, „Nem megyek.” - De aztán kimegy. A második azt mondja, „Megyek.” De aztán nem teszi meg. Tulajdonképpen erről az első fiúról szeretnék beszélni elsősorban, arról a valakiről, aki azt mondja, nem megyek, nincs hozzá kedvem. És aztán valahogy, valamit belát, vagy megbán, vagy megért és azt mondja, ahh, és mégiscsak megteszi. De hogy ne legyen egyoldalú ez a beszéd, egy pár percet azért elidőznék a másodiknál, aki azt mondja, megyek Uram, és aztán nem csinál semmit. Nyilván mind a két kép vonatkozik, vonatkozhat ránk, s éppenséggel ha növekedni, fejlődni akarunk, akkor érdemes megvizsgálnunk azt, hogy egyik kép – másik kép hogyan érvényes ránk. Mit tanulhatnánk belőle? Hogyan serkenthetne bennünket változásra vagy növekedésre?

Nyáron olyasmit tettem, amire egyébként nem szokott időm lenni. Vallási műsorokat néztem a televízióban. És ahogy néztem a vallási műsorokat a televízióban, nagyon vegyes érzéseim támadtak. Szinte fölmerült bennem az a kérdés, hogy lehet az, hogy országunk sok helyén a kereszténység szép lassan egyre idősödő és egyre kevesebb vallásgyakorlók kicsinyke csoportjává válik. Hogy, hogy lett ez a kereszténységből úgy mifelénk? Vagy hogyha magunkra nézek papokra, nemegyszer megijedek. Megijedek magunktól. Hogy hogyan lettünk képesek ennyire bürokratákká és hivatalnokokká válni. Hogy, mintha az evangélium egész messze került volna tőlünk és mi pedig szabályok és törvények és előírások és rend és az összes többi... És aztán mondjuk unos-untalan ugyanazokat a begyakorlott mondatokat, mintha mi magunk nem is élnénk, és akikhez beszélünk ők se élnének. Csak valahogy mondatokat megtanultunk és ezeket elismételjük 40-50 évig, persze egyre kevesebb lendülettel és tűzzel... de hát ez az igazság, tehát akkor azt mondjuk. Úgy tud ez fájni, és annyira nyugtalanít, és tudjátok most akkor a harmadik - és ezzel  már nem is akarok többet arról a testvérről beszélni, aki azt mondja, megyek, de aztán nem megy ki - hogy hogyan váltunk olyanná például, hogy az üdvösségünket valami olyan magánügyszerű vállalkozásnak tekintjük, ahol úgy egyedül igyekszünk üdvözülni, és ehhez úgy többé-kevésbé valamiféle asszisztenciának látjuk a többieket. Hogy, hogyan vált a kereszténységünk ilyenné? És ami itt egészen konkrét tapasztalatom, hogy amikor a nyárnak vége lett és visszajöttünk – emlékeztek az első misén este – mondtam, hogy bárki, aki valamilyen oknál fogva nem áldozhat, „Hát gyere ki a szentmise végén, hogy a te emberi méltóságodat, Istenhez tartozásodat megéld, erőt gyűjtsél ahhoz, hogy tudjál növekedni és fejlődni, hogy történhessen veled és benned az, ami az Isten terve szerint való. De akkor gyere ki.” És szép lassan mi lett a harmadik alkalomra? Hogy azt láttam, hogy ti, drágák! Értékes vallásgyakorló testvéreim! Szép lassan beálltatok ti is a sorba. Nektek az áldozás nem volt elég. Ti ide a külön áldásba is akartatok részesedni. Tehát a szívem dobog értetek! De had mondjak ezzel kapcsolatban valamit. Hogy, hát az olyan jólesik, valaki valami jóban akar részesedni. De mi volna, akkor azt mondanánk, hogy ez a lehetőség azoknak szól, akik abból a lehetőségből nem tudnak meríteni amiből Ti igen. Van annál nagyobb áldás, minthogy az euharisztiában részesedek? Nincsen. Nincs. Ezért ezzel a legnagyobbal betöltekezve éppenséggel a következőt is tehetnéd, hogy például itt maradsz. Hogy itt maradunk akkor, amikor kijönnek azok, akik valami miatt nem áldozhatnak és mi itt maradunk éppenséggel azzal az egységélményünkkel, ahogy Istennel találkozhatunk és egyek vagyunk vele, és itt ebben az egységünkben imádkozunk és részt veszünk azoknak az Istennel való találkozásában akik éppen ide jönnek és részesednek Isten áldásában. Hogy nem kell hogy mindent még mi is kapjunk. Hogy azáltal is kaphatunk, hogy egy közösség része vagyunk. És itt a közösség részeként megélem azt, hogy csatlakozom most azokhoz, akik ebben a sajátos helyzetben, olyan sajátos módon kapják az Isten áldását és én ebbe részesedek. És én részt veszek és itt maradok, és ebben imádkozom és így egy nagy közösségben tudok lenni akárkivel aki most itt van. Nem kell, hogy én kapjam, nem kell hogy még plusz kapjak egy áldást, hogy azért talán még én és az én üdvösségem és én... Hogy egy közösség részeként is megélhetném ugyanezt a helyzetet. És ez az ami, magam se tudom, hogy mit kezd velem... Még nagyon keresem a szavakat, néha, néha... nem tudom na... Hanem csak van bennem valami, ami itt fortyog és mozog, és azt se tudom, hogy hogyan fog majd felszínre törni, pedig kicsit aggódok is, hogy nehogy úgy mondjam, hogy bárki megbántódjék, minthogyha én valakivel szemben most támadó magatartást akarnék fölvenni, de nem, nem szándékom. Hanem csak föltettem ezt a kérdést, hogy hogy lett a kereszténységből valami egyéni üdvkeresésnek valami magányos útja. Hogy,hogy, hogy vált ez... Ez az amiről nem szeretnék tovább beszélni, mert sokkal fontosabb számomra az, hogy mi történik azzal a valakivel, aki azt mondja, én nem megyek.. És végül ő mégis ott van az apja szőlőjében. Hogy mi történik ilyenkor, mire van ekkor szükség?

Az első így szól, de nagy dolog, hogy valaki azt tudja mondani hogy nem megyek! Hogy képesek vagyunk az egyházban, az Istennel való kapcsolatunkban elég szabadok lenni ahhoz, hogy kifejezzük magunkat! Hogy azt mondjam, hogy ez nem jó nekem! Hogy mást kérek! Hogy, de most értsél meg engem! Hogy ez nekem most nem segít! Ez nekem kevés! Hogy de nagy dolog, hogy az egyház, annak a szabadságnak a világát teremti meg, ahol azt mondhatom, kifejezve szabadon magamat, hogy ez igen - vagy nem;  ez jó - vagy nem; ezt nem értem - ezt értem; így csináljuk - ne úgy csináljuk... Hát mi másra van az egyház minthogy a szabadságnak egy jóval nagyobb terét munkálja ki, mint ami egyébként is általában van ezen a világon? Hogy ez itt akkor lehessen... Megint Henri Boluad atya jutott eszembe, hogy nyáron hallottam őt hosszan beszélni, és elmondta, megosztotta egy papnövendékbeli élményét. Azt mondja, hogy, ő hát egy afrikai ember. Észak-Afrika, egy keleti kultúra, egy teljesen más lelkület, és Franciaországban képződik ki papnak, ahol mindenki sokkal individuálisabb, mindenki csak a maga, maga dolgát, a magáét, sokkal kritikusabb és bántóbb, nincsenek átölelő emberi kapcsolatok – még a papnevelő intézetben sincsenek úgy – mindenki a teljesítmény, és a siker és nem tudom mivel foglalkozik, ez így volt már 60 évvel ezelőtt is... S akkor azt mondja Henri Boulad atya, hogy majd meg bolondultam ebben a közegben. Annyira rosszul esett, hogy, hogy nem emberi kapcsolatokban vagyok, hanem nem tudom, valami teljesítményt kéne elérnem. Hogy már volt úgy hogy fél éven keresztül nem is beszéltem. Nem szóltam senkihez. Másoknak meg nem is nagyon tűnt föl, hogy ők se szóltak hozzám. Hogy kezdtem teljesen elszigetelődni és magamra maradni. És kezdtem úgy megélni a helyzetemet, hogy már semmit nem tudok kifejezni abból ami bennem van. Mindez a papnevelő intézetben... És egyszer történt vele valami, amikor egyszer csak elöntötték őt a hullámok, ott a papnevelő intézetbe a szobájából – ketten laktak – fogott egy széket és szétverte. Ízzé porrá verte a széket miközben készült papnak! S a papnövendék társa elment az elöljáróhoz, azt mondja, Henrivel valami nagy baj van, mert most tört szét egy széket. Esetleg kéne vele beszélni, vagy valamit kell vele kezdeni, me' úgy tűnik, hogy valamit nem vettünk itt észre. És Henri Boulad, ez a nagyszerű pap, azt mondja, hogy „Ez egy fordulópont volt az életemben.” Mert egyszer csak az egyházon belül, miközben papnak készültem, egyszer csak - bár nem szándékosan, tulajdonképpen valahogy életbe akartam csak maradni - kifejeztem magam. Kifejeztem, hogy hogy vagyok. Hogy hogy érzem itt magam. Hogy, kifejeztem azt, ami velem történt. De nagy dolog, hogyha az egyház az a hely, ahol kifejezhetjük azt, ami velünk történik. Ahogy ér minket valami, ahogy... Ez az első, az a fiú, aki azt mondja, nem megyek. De jó, hogy azt tudja mondani, hogy nem megyek. Már csak azért is, mert vele szemben van valaki, aki azt mondja: hát ilyet nem mondhatok. Nem szép, nem rendes, nem katolikus, nem keresztény, olyat nem mondunk, hogy nem megyek. Csak nem megyek. Csak suttyomban nem megyek, csak zárt szájjal nem megyek, csak oldalogva nem megyek, olyan sokféleképp, de a lényeg, hogy nem megyek. De nem mondom, hogy nem megyek csak... És ezért, mikor valaki kiáll és azt mondja, nem megyek, ez nagy segítség neki. A közösségnek is nagy segítség, mer valamit hallunk, hogy valakivel itt valami van. De nagy segítség neki, mer utána visszhangzik a saját fülében, hogy mit mondott. Leül és azt', jé, én azt mondtam, hogy nem megyek, most mért mondtam ezt? De tényleg így gondolom? Vagy, vagy mi, miből lett elegem, hogy azt mondom, hogy nem megyek? Vagy mire vágyom, hogy most azt mondtam, hogy nem megyek? Vagy mit akarok helyette, hogy azt mondtam hogy nem megyek? De nagy dolog, mikor nem titkok és tabuk és mindenféle, amit nem lehet mondani... Hanem hogy megvan a szabadságunk, hogy magunkat kifejezzük.

Aztán a második. Hát ez a valaki, hogy végül kiment a második lépésben, így mondja a szentírás, hogy hát, ő megbánta. De hát mi van ebben, hogy megbánta? Az, hogy képes volt saját magára reflektálni. Elkezdett el-gondolkodni saját magáról. Elkezdte saját magát nézni. Valamiképpen elkezdett törekedni arra, hogy megértse, hogy tulajdonképpen mi is történik vele? Hogy mi játszódik le benne? Ez nagyon nagy dolog. Mikor időt és energiát szánunk arra, hogy megértsük, hogy mi is történik velünk? És hogy elég nyitottak vagyunk ahhoz, hogy megengedjük, hogy bármi történik is, van bátorságunk fölismerni azt, ami történik. Ez nagyon nagy lépés. Éppen néhány nappal ezelőtt egyházi elöljárókkal beszélgettem, és a téma az volt, hogy egyrészt, ugye családdal kapcsolatos szinódus kezdődik október elején, a rengeteg válás, Magyarországon is... És aztán valaki behozott még egy dolgot, nahát és aztán itt van, hogy bizony fiatal papok is kérik a fölmentésüket! Nem is olyan kevesen vannak. Európa szerte. Hogy akkor tulajdonképpen mi történik? S látjátok, ez a kérdés, hogy tulajdonképpen mi történik, próbáljuk ezt megérteni. És a föltárás, majdnem mindig csak a következő pontig jut el, hát igen, már ma egyre kevesebben köteleződnek el. Nem hoznak döntéseket, nem elég érettek. Nincs bennük az áldozatkészség és a többi... Azt kérdezném most tőletek, vagyis magunktól, hogy ebben mi az önreflexió? Hát ebben semmi önreflexió nincs. Ha az, az a téma, hogy egyre többen válnak el, vagy az a téma, hogy fiatal papok kérik a laicizálásukat, akkor az önreflexió az, hogy mi mit csinálunk, hogyan veszünk részt azokban a folyamatokban amelyek többek között ide vezetnek? Az önreflexió az az, hogy mit kellene nekünk tenni ahhoz, hogy ez ne legyen, mi van a mi kezünkben? Hogyan változtathatnánk, mit csinálhatnánk másképpen, mit kéne nekünk fölismerni? Minekünk. Nekünk!

A második lépésben, mikor ez a fiú úgy leül és picit átgondolja, hogy mér is mondtam ezt, mi is történt velem, mi játszódott le bennem? Az nagyon nagy dolog! Mer nemegyszer, mikor azt gondoljuk, hogy éppen most gondoljuk át azt, hogy mi is van velünk, valójában azt gondoljuk át, hogy mi van másokkal. Hogy mások mit csinálnak, meg mér’ nem csinálnak, meg hogy nem csinálják? Tulajdonképpen az önreflexióig el se jutunk. De ami a legérdekesebb, hogy ez nem is tűnik föl. Hanem amikor száz-huszonnyolcadszor kimondtuk, hogy hát az elköteleződés, hogy nem döntenek, nincs áldozatkészség, individuálisak, megfontolatlanok, és kihúzódik az ifjúkor ötven éves korig... Minthogyha ezzel le lenne zárva, be lenne fejezve az önreflexió, amit tulajdonképpen el se kezdtünk. Az önreflexió ott kezdődik, hogy akkor mi, mit hogyan kellene tenni? S hogy hogy járulunk mi ahhoz hozzá, hogy ez így van?

Aztán a harmadik, ez a fiú, aki azt mondja, én nem megyek, ki tudja fejezni magát, majd önmagára képes reflektálni. Utána történik egy nagyon fontos dolog, ez pedig az, hogy nyitott a változásra. Azt mondják a lelki írók, minden változás azzal kezdődik, hogy valaki beleegyezik a változásba. Hogy belül - sokszor szavakkal meg nem fogalmazott módon – hozunk egy döntést, hogy „Na jó. Legyen. Rendben van. Hajlandó leszek. Na jó, merek egy kicsit kockáztatni. Nem tudom mi lesz a következő de, na rendben van.

A harmadik lépés az az, hogy nyitott vagyok a változásra, ami tehát azzal kezdődik, hogy beleegyezek abba, hogy én magam, ne legyek már olyan biztonságban, mint akkor, amikor nem változom. A változás azt jelenti, hogy igyekszem elhordozni azt az érzelmi terhet, ami a változással együtt jár. Hát az érzelmi teher nélkül sosem fog menni! A magyar lakosság zömét az jellemzi, hogy a feszültség- és frusztrációtűrésünk igen alacsony. Ezt elmondhatjuk többé-kevésbé magunkról. Ezért tehát a változáshoz szükséges érzelmi terheket hordozni, ez a legtöbbünk számára egyáltalán nem kívánatos dolog. Egyáltalán nem szeretnénk ezeket az érzelmi terheket hordozni. A harmadik dolog tehát így szól:

De nagy dolog, hogyha hajlandó vagyok – annak minden következményével – azt mondani, hogy döntök amellett, hogy megtörténhet az életemben a változás.

Ha nem döntök, nagyon könnyű lesz úgy forogni, úgy forgatni mindent, hogy ez még véletlenül se történjen meg. És akkor a változással szemben mi történik? Nem önreflexió van, hanem önigazolás, és az önigazolásból pedig csak egyre nagyobb megmerevedés. Stagnálás. Önmagunk védelmezése. Megállunk és már csak hajtogatjuk, mondjuk-mondjuk-mondjuk a magunkét...

Arról elmélkedtünk múlt héten, hogy mit tesz egy családdal az, ahol arról beszélnek, hogy kinek van igaza, és az igazság szava mögött hatalmi harc dúl. És látjuk, hogy egy családot tönkrever az, amikor a hatalmi harc dúl, és ráadásul mindezt elfedjük azzal, hogy az igazságot próbáljuk érvényre juttatni. Beszéltünk arról, hogy a család az a hely, ahol senkinek sincs igaza. Mer az igazság annál sokkal több, hogy egyetlen személy azt mondhassa, hogy nekem van igazam. Nem, az igazság annál sokkal több! Ha Jézus azt mondta, én vagyok az igazság, akko' jobb egy kicsit összehúzzuk magunkat, azt mondjuk, akko' én nem mondom, hogy nekem van igazam. Hogy én most őt úgy birtoklom és ezt közlöm veled.

Látjuk, hogy egy közösség életébe, egy kis család életébe mit jelenthet ez.

Most képzeljük el, amikor az egyház fölveszi ezt a nézőpontot, „Nekem van igazam.” Hát ha valamitől statikussá tudunk válni és élettelenné - hogy végül már csak a sittet kell elhordani - na az akkor ez,

 „Nekünk van igazunk” Aztán itt az élet mehet jobbra-balra, akármerre mia', tulajdonképpen minél élettelenebbek vagyunk, annál, annál jobban tűnik, hogy má’ itt maradunk. Ha élnénk, még lehet hogy odébb is mennénk, de így?

A harmadik gondolat: Hogyha, önreflexió van, akkor abból megszülethet az, hogy döntök amellett, hogy megtörténhet valami változás, annak következményével. Különben önigazolás történik és egyre nagyobb megkeményedés.

És aztán, az utolsó, a záró gondolat, mi ennek a fiúnak aztán a nagy lépése? Az, hogy megvalósít valamit.

A negyedik gondolat így szól hogy, megvalósítás, tevékenység, azzal szemben, hogy valaki tétlen marad. Mikor valakit elér az érzelmi teher - ami a változással együtt jár - az mindig valami veszteséget is hoz. És olyan sokan vannak, akik nem a veszteséggel foglalkoznak – hogy akkor most, most akkor mi, mit kellene tennünk – hanem csak a veszteség érzetükkel... Addig-addig gyógyítgatják a veszteség élményeiket, érzéseiket, mígnem egy picit jobban lesznek, de nem csinálnak semmit. Az történik ilyenkor, hogy átéljük az érzelmi terheket, gyorsan keresünk rá valami gyógyírt valamilyen formában, és tulajdonképpen nem változik semmi. De nagy dolog magával a veszteséggel kezdeni valamit, és azt megnézni, hogy mi az amit nyerhetünk! Ahelyett, hogy rögtön az első karcolásnál próbálnánk elsimogatni meg gyógyítgatni, mer hát nagyon fáj, látni valóan... Valaki a következőt mondta, ha az egyházban a többség azt mondja, valamivel még lehet várni, akkor tudhatjuk hogy már elkéstünk. Ezért tulajdonképpen azzal fejezném be szívem szerint ezt a beszédet, hogy mi is az, amire az egyházban te úgy látod, hogy még a többség azt mondja hogy, még-még nincs itt az idő, és mi az amit ezzel kapcsolatban te tehetnél? Végigjárva azt a sort, hogy először is fejezd ki magad, hogy hogy vagy ezzel! Aztán reflektálj magadra, azután dönts amellett, hogy megengeded a változást. Hordozod az érzelmi terheket, és utána megvalósítasz valamit. De nagy dolog, hogy az egyházunk lehet annak a közege, ahol ez természetes módon megtörténhet. Hogy éppenséggel, éppenséggel olyan fölemelő és fölszabadító, hogy valóban nem vagyunk egyedül. Hogy tényleg nem vagyunk egyedül. Hogy vannak nagyon sokan, akik azt mondják, nincs az a hely ahol valaki leülne mellém. Tudjátok beszéltem egyszer valakivel, azt mondja: Hát Feri, eljöttem ide a templomba. Na és? - kérdeztem tőle. Azt mondja: Olyan jólesett, valaki megfogta a kezem.

Ma egy olyan világban élünk, hogy valaki egy egész szentmiséről – aki csak úgy betér ide – azt mondja, hátha másér' nem, egy kézfogásér', érdemes idejönni. Ezért amikor most itt vagyunk és a közösségünk ünneplése van - búcsúnk napja - akko' egész bátran, kicsit érezhetjük magunk mellett azt aki ott ül, s azt mondani, hát, hogy sokaknak már ez mekkora nagy dolog, hogy valaki leült mellé.