Mt 21, 33-43 – Évközi 27. vasárnap (A év)

Evangélium (Mt 21, 33-43)

Abban az időben, Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: Hallgassatok meg egy másik példabeszédet. Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített. Bekerítette sövénnyel, belül pedig taposógödröt vágott és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy átvegyék a termést. Ám a szőlőmunkások megragadták szolgáit, az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte el hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik.” Amikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: Itt az örökös. Gyertek, öljük meg és miénk lesz az öröksége. Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal? Ezt válaszolták: Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadták neki a termést.  Jézus így folytatta: Olvastátok-e az írásokban? A kő, amelyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá. És szemünkben csodálatos ez. Ezért mondom nektek, Isten országát elveszik tőletek és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.

Beszéd

Azzal kezdődik ez a történet -s látszólag tulajdonképpen elhanyagolható,  mintha csak azért indulna ezzel az elbeszélés, hogy létre tudjon jönni egy helyzet, amiben aztán eljutunk majd valahova,  ami persze nagyon fontos lesz és tanulságos – hogy volt egyszer egy szőlősgazda, aki messze földre ment.

Nem is akarok a mai estén tovább menni. Ha már a szőlősgazda messzi földre ment, mi maradjunk is itt, és próbáljuk meg átgondolni mit jelent a mi életünkre vonatkozóan az, hogy ebben a történetben úgy jelenik meg Isten – hiszen nyilvánvaló ez a párhuzam – hogy egyszer csak Isten messze-messze került az embertől- az ember ezt így éli meg - és a kérdés, hogy mit tesz ezzel az ember? Mit teszünk azzal, amikor a számunkra fontos személy eltávolodik tőlünk. Képesek vagyunk-e, az Istennel való személyes kapcsolatunkat fönntartani és megőrizni, annak a személyességében, sőt bensőségességében akkor is, ha azt éljük meg, hogy a számunkra fontos személy messze ment tőlünk. Tulajdonképpen ebben a történetben azt látjuk, hogy van itt valaki - egy személy - aki valamilyen személyes viszonyban van az ottani emberekkel, és amikor ő eltávolodik tőlük, egyszer csak elvesztik azt a nézőpontjukat, hogy az a szőlősgazda egy ember, egy élő személy, hogy nem egyszerűen csak arról van szó, hogy munkaadó, nem egyszerűen csak arról van szó, hogy ad fizetést, vagy éppenséggel sok mindent meg lehet tartani, vagy esetleg el lehet lopni, és aztán ez a teljes elszemélytelenedett látásmód, ez megjelenik mindazokkal kapcsolatban, akit az, akiket a szőlősgazda küld el oda. Mi történik ezekkel az emberekkel? Hogyan lehetséges az, hogy megtörténik egy fordulat, hogy valaki, akit addig talán személynek láttak – bár ezt nem tudjuk, hogy hogy volt – de az biztos, hogy eljön egy pillanat, amikor nagyon nyilvánvalóan nem bánnak sem vele, sem pedig a küldötteivel személyként. Élő emberként. Hanem csak valakit látnak, aki útban van, aki akadály, akivel kapcsolatban a legjobb hogyha „eltüntetjük” - miért is? Mert a személyen túl – legalábbis ebben a nézőpontban – ott vannak az anyagi javak. Ott vannak olyan értékek, amelyek számunkra itt valahogy sokkal elérhetőbbek és fontosabbak, mint egy személy. Erről szeretnék beszélni: Mi történik velünk akkor, amikor a számunkra fontos személy messzire kerül?

Nem tudom, hogy kötelező olvasmány-e még az Odüsszeia... Lehet hogy nem, lehet hogy igen, de hát azért az alaphelyzetet biztos, hogy mindenki ismeri. Hogy van egy férj és van egy feleség. És a férfinek messze kell menni. És a férfi bolyong és bolyong, de miközben egyre távolabb kerülnek egymástól és időben is egyre nyúlik és nyúlik, és nyúlik az idő, hogy valaha is megint együtt lehetnek, aközben, aközben, azt olvassuk és éljük meg velük együtt, hogy a távolság nem kezdi ki bennük azt, hogy akit szeretnek egy élő személy. Hogy tudnak hozzá ragaszkodni, hogy tudnak hozzá tartozni. Azt is lehetne mondani, hogy ahogyan Odüsszeusz vágyik arra hogy hazaérjen és végre otthon legyen az ő feleségével. Meg a kutyával. Hogy ahogyan vágyik erre, hát az otthon, persze hogy benne van a kutya is. S ahogy vágyik az otthonára és a földjére, hogy éppenséggel azért tudja megőrizni magát, mert ezt az otthont biztosan őrzi magában. És akárhova is megy, nem veszíti el ezt az otthont, és akárhova megy, őbenne a felesége otthonosan helyen van és otthonosan él és otthonosan megtalálható és elérhető. Ezért nem veszíti el azt a nézőpontot, hogy ő egy élő személy, aki bennem él, és fönn tudom vele tartani a kapcsolatot. Akkor is, ha távol van.

Hány és hány olyan történetet ismerünk, mikor – persze ez is lehet hogy már egyre kevésbé van így – a feleség otthon van, a férje elment, és akkor valaki becsönget és bekopog, és ott történik valami, ami nem arról szól, amire az esküt tették. Azért, mert a férfi éppen nem volt otthon. És aztán hány és hány olyan történet van, amikor a férfi valóban nincsen otthon és nem is érzi és nem hordozza magában ezt az otthont, nem tudja őrizni magában ezt a kapcsolatot és annak a személyességét, és valami olyasmi történik, ami túl van azon, hogy ez mit jelent, hogy mi otthon vagyunk egymásnál...

Az első gondolat így szól, emberi kapcsolatainkon túl, most az Istenre vonatkozóan: 

Amikor mi azt éljük meg, hogy Isten távol van tőlünk, képesek vagyunk-e fönntartani a vele való otthonos, személyes viszonyunkat és kapcsolatunkat? Nem árulok el nagy titkot, mert ti is nagyon jól tudjátok, hogy most az itt ülőknek, legalább a fele: hogyha megállsz egy picit és elgondolkozol azon, hogy Te hogy vagy ezzel, azt fogod mondani, hogy:  nem, én nem tudom ezt biztonságosan megőrizni, nekem ezzel krónikus nehézségeim vannak.

Az emberi természet meg tud sebződni, és távol kerül tőlünk valaki, az aki fontos, és nem tudjuk biztonságosan őt őrizni magunkban. És ez Istennel is minden további nélkül így lehet. És elveszítjük a vele való kapcsolatot és a vele való személyességet, és a távolság valamit ellop tőlünk.

Az első kérdés tehát: amikor messze megy tőlünk Isten – mi ezt így éljük meg – mit teszünk akkor, hogy a vele való kapcsolatunk személyessége, az fönn tudjon maradni? Hogy otthonos maradjon bennünk Isten, és mi úgy éljük meg magunkat, hogy továbbra is nem vagyunk kivettetve Isten otthonos világából! Csak éppen most azt éljük meg, hogy ő távol van tőlünk.

Aztán a második: éppenséggel, amikor valaki elmegy akit szeretünk, vagy valaki aki fontos, megélhetjük azt: hogy most nem kapom meg tőled azt amire szükségem lenne. Amire vágyom. Ami olyan természetes igényem. Nem kapom meg tőled! Akkor a második kérdés így szól: Mi történünk velünk az Istennel való kapcsolatunkban, amikor azt éljük meg, hogy Isten nem adja meg azt, amire szükségünk van? Hogy imádkozunk és nem kapjuk meg tőle amit kértünk. Hogy képesek vagyunk-e fönntartani vele a kapcsolatnak a személyességét? Hogy túl tudunk-e látni azon, hogy nem egyszerűen csak valamit várok Istentől, hanem őt magát várom. Hogy ő maga nekem fontosabb, mint amit adni tud. A második kérdés tehát így szól: Tudom-e hordozni magamban az Istennel való kapcsolatnak a személyességét akkor is, ha Isten számomra nem bizonyul olyannak, mint amilyennek akartam, vágytam, ahogyan szeretném, ahogyan esetleg azt mondom: nekem erre szükségem lenne!

Ahogyan a világra születünk, egyszerre nagyon-nagyon ragaszkodunk az édesanyánkhoz, ő a mi világunk,  kétségkívül – de közben pedig a kiszolgáltatottságunk a következő irányba visz minket: nahát ha édesanyám nem gondoskodik rólam, akkor az lenne a legjobb, ha bárki, de gondoskodna rólam. Mindegy, hogy ki, tulajdonképpen mindegy is hogy ki, csak legyen valaki, akitől megkapom azt, ami az életben maradáshoz kell. Ezt az „ősélményünket”  nemegyszer felnőttként hordozzuk magunkban. S amikor egy személyes kapcsolatban, egy fontos személyes kapcsolatban azt éljük meg: Te nem adod meg nekem azt, amire nekem szükségem lenne, fölelevenedik bennünk ez az ősi élmény és azt mondjuk, akko kell nekem valaki. Ebbe csak belepusztulni lehet! Hát megbolondulok, elvesztem a józan eszem, nem élem túl, ha nem kapok meg valamit, amire nekem ennyire szükségem van! És ebben a pillanatban elvesztjük a másikat, mint személyt. És kiderül, hogy ebben a csecsemőkori élményvilágunkban azt mondjuk: Mindegy hogy ki, csak legyen valaki! Ebből aztán belső feszültség támad, mert hiszen az anyánk továbbra is fontos, mindig is ő marad az édesanyánk. De ebben a belső feszültségünkben nyúlunk bárhova, csak valaki adjon nekünk valamit. S az emberi szívben történik egy meghasonlás. A második kérdés így szól: Mit tesz velünk az, ha valaki aki nekünk fontos és akit szeretünk – nem kapjuk meg tőle azt, amire azt gondoljuk, hogy szükségünk van rá, és főleg pedig azt éljük meg, hogy anélkül nem fogunk tudni élni.

Aztán a harmadik: végül is, az az üzenet érkezik ettől a valakitől, ettől a szőlősgazdától, hogy kérem-szépen, ami nekem jár. Mit tesz velünk az, hogyha egy számunkra fontos kapcsolatban azt éljük meg, hogy valaki akit szeretünk és aki szeret minket, azt mondja hogy: Kérek tőled valamit. Hogy nem csak, nem csak kapni lehet, hanem én kérek tőled valamit. Mit tesz ez tulajdonképpen velünk?

Nem tudom, hogy ez a történet, ahogy messze megy a szőlősgazda, föleleveníti bennetek azt az ősi élményünket, ahogyan ott vagyunk az édesanyánkkal, és nagyon belső, és biztonságos világban élünk – jó esetben persze – és még nagyon távoli az apa...

És mi a következő lépés? Hogy egyszer csak kezdjük fölfedezni az apát és ez persze  örömökkel jár, mindaddig, míg 5-6-7-8 évesek nem leszünk, s a következőt gondoljuk: Apánk útban van. Ha az apám továbbra is itt marad, nem lehetek úgy az anyámé, és az anyám nem lehet úgy az enyém, ahogy de jó is lenne!

Amikor növekszünk és felnőtté válunk emberként, akkor ez az életszakasz nem kerülhető ki. Ezért tehát amikor ott azok az emberek, a szőlőművesek meg a többiek azt mondják: A szőlősgazda útban van. Ez tulajdonképpen érthető. Tulajdonképpen az életünk során előbb-utóbb el fogunk oda jutni, most az Istennel való kapcsolatot mondom, hogy:  Én azt hiszem nekem Isten útban van. Szerintem Isten akadályoz engem. Talán egy kicsit könnyebb lenne Isten nélkül. Zavaró Isten számomra. Miért kér tőlem? Sőt néha meg parancsol is nekem, nekem már most ne parancsoljon senki!

Ahogy növekszünk föl, egyszer csak mint a tékozló fiú történetében, fölmerül az bennünk: na én most már elköltözöm. Na nekem most elegem van abból a világból amit az apám hozott ide. Majd én a saját világomat kitalálom. És ez nagyon jó, hogy így van. Ez jó. És ezért az egyháznak nem az a dolga, hogy bennünket visszanyomorítson oda: Hogy legyetek engedelmes, jó kisfiúk és jó kislányok. Eszetekbe ne jusson! Az ami egyébként természetesen eszébe jut egy 5-6-7-8 éves gyereknek. De nektek ez eszetekbe se jusson!

És ez nagyon akadályoz bennünket. Akkor tudunk felnőtt keresztények lenni, ha átmegyünk egy életszakaszon, amiben azt éljük meg: Nem, már nem akarunk úgy engedelmesek lenni, mint régen. Mint egy kisgyerek. Nem, ehhez egyáltalán se kedvünk, se indíttatásunk nincs, ki akarjuk nőni magunkat. És úgy tűnik, Isten a legnagyobb akadálya ennek. Mikor ezen a szakaszon átnézzük az életet, akkor valami nagyon fontos dolog történhet velünk, mert a következő lépés az: éppenséggel nem muszáj megölnünk magunkban. Elutasítani teoretikusan, és a többi. Nem szükséges. Mert az is lehet, hogy a Társa leszek. Még az is lehet. Még az is lehet, hogy munkatársak leszünk. Hogy mint felnőtt a felnőttel fogunk ezután élni. Még az is lehet! Még az is lehet, hogy néha mondom Istennek, szerintem ez így jó lenne! S Isten azt mondja, jó ötlet! Hogy nem Istentől jön minden ötlet, hanem tőlünk. Ha nem is minden, de sok jó ötlet tőlünk jöhet. Hogy Isten azt mondja: Igen, aj, nőjetek már föl! Hogy milyen nagy dolog az, mikor átmegyünk ezen a lázadás korszakán. Az nagy dolog, és szükséges is. Ezért, amikor a tékozló fiú történetében az a lázadó fiú visszamegy, akkor nagyon nagy dolog történt vele, mert mert lázadni egy személyes kapcsolatban és ezért mondja neki az apja: Hát neked helyed van itt. De értsd meg hogy most már nem úgy, ahogy eddig. De nem is béresként, hanem felnőttként. Ezért az Istennel való személyes kapcsolatunk útján, az nem megoldás, hogy örökre ottmaradunk, mint egy kisgyerek. És semmi mást nem látunk magunk előtt, minthogy jó kisfiúnak, vagy jó kislánynak kell lennünk. Akkor mi fog történni?  Isten nem tud általunk hatékonyan megjelenni ebben a világban. Nem tud. Mert mi még belül mindig csak fortyogunk és fortyogunk: Ha nem lenne Isten, lehet hogy másképp lennének a dolgok.

Egyébként ma alig vannak apák. Ezér aztán sokan úgy nőnek vagy növünk föl, hogy maradjon meg az a kényelem, meg az a szórakozás. De abból legyen sok, nagyon sokáig. Hogy végül is ha lehet, ússzuk meg az életet. Mer úgy talán sokkal kényelmesebb. Ne kérjen tőlünk senki semmit. Mi meg magunktól nem adunk, mer az olyan kényelmetlen. De nagy dolog, ahogyan fölmerül bennünk, hogy talán a szőlősgazda van a leginkább az utunkban. Hogy nem visszarettenünk attól ami ilyenkor lejátszódik bennünk, hanem ebben a kapcsolatban újfajta módon akarunk részt venni. Nem úgy, ahogy eddig. És ahhoz, hogy újfajta módon legyünk ott jelen, ahhoz ezen az életszakaszon, nagyon fontos hogy át tudjunk menni. 

És végül a záró gondolat: Mit tesz velünk az, hogyha az a valaki aki fontos nekünk, akivel a személyes viszonyunk olyan értékes, hosszú ideig nincsen velünk, vagy mellettünk. Hosszan. Nem csak hogy távolra ment el, hanem hosszan ment el tőlünk. Ez mit tesz velünk? Mert éppenséggel – ahogyan Istennek felnőtt gyermekei vagyunk – és meghalljuk a küldetésünket, hogy Isten általunk akar jelen lenni a világban, hogy nem várhatjuk már, hogy most ő oldja meg, mer azt mondta: Elég felnőtt vagy ahhoz, hogy oldd meg Te! Mindent odaadtam nektek, ami ahhoz kell, hogy ti felnőtt módjára megoldjátok az életet. Minden itt van!

Hogy mikor ez hosszan tart, akkor ez mit tesz velünk?

De nagy dolog az, mikor esetleg azt éljük meg: hogy igen, ez már most túl hosszan tart. Hogy akkor ez a megerősödésünkre van, nem pedig csak az elbizonytalanodásunkra. Amikor azt tudjuk mondani, éppenséggel valóban ez azért lehetséges, mert már nem csak én tudok biztonságosan tartozni Istenhez, hanem Isten is biztonságosan tartozik hozzám. Hogy azt mondja: Én bízok benned! Bízok benned, hogy te ezt fogod tudni hordozni és viselni. Mi mást is jelentene az, hogy te most azt éled meg, hogy hosszú ideje nem vagyok ott! Ez annak a jele, hogy méltán bízok benned. Hogy tudom: átadtam neked mindent, ami ehhez kell. Hogy te felnőtté legyél Isten országában. És miután ezt átadtam neked, méltán bízok benned.

Ebből a szempontból tehát azt mondhatjuk, a hitünk annyit jelent, hogy a nehézségek alatt is képesek vagyunk biztonságosan tartozni Istenhez. És tudjuk, hogy Isten is – egészen nyilvánvalóan – hozzánk tartozik. És amikor ennek a tudatában mély gyökeret eresztettünk, akkor mondhatjuk azt, hogy felnőttünk a hitben.