Jn 6, 37-40 – Halottak napja (A év)

Jn 6, 37-40 – Halottak napja (A év)

...én feltámasztom őt az utolsó napon.

„Abban az időben Jézus így fejezte be tanítását:

Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítelek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű.”

Mt 11,25-30

(Itt a Jn van írva, de a szentbeszédben a Máté evangéliuma hangzik el!)

Halottak napján különösen is bennünk lehet az a vágy, hogy okoskodó beszéddel, ne vegyük el Krisztus keresztjének az erejét. Éppenséggel, ahogy a halál témájához fordulunk, akkor már az is egy lehetőség, hogy eltávolítsuk magunktól mindazt, amit legalább ilyenkor érdemes lenne közel engednünk magunkhoz, ahelyett hogy elkezdünk róla egy okoskodó, filozofálgató kijelentéseket tenni. Nem tudom, hogy lehetséges-e úgy beszélni, hogy az a beszéd közelebb vigyen bennünket Krisztus keresztjének az erejéhez, ne pedig távolabb tőle, és csak valamiféle gondolkozás világába fulladjunk bele. De ahogyan ez az evangéliumban elhangzott, hogy Isten titka az nem az okosaké, és nem a tanultaké, és nem az egyetemet végzetteké, hanem bármelyikünké, vagyis a kicsinyeké! Mivel bármelyikünké, ez azt kell, hogy jelentse, hogy az életnek és a halálnak a titka, az bármelyikünk számára föltárulhat, és nagyon világossá válhat. Erről szeretnék akkor most beszélni, hogy mi lenne az első lépés, hogy a halál titkán keresztül az élet titkát megsejtsük, hogy Krisztus keresztjének az ereje révén a Föltámadásnak a fényét és dicsőségét magunkhoz közel tartozónak tarthassuk. Tulajdonképpen a halálhoz közel lépünk, akkor mindig valami a halás és közénk lép, és ezt nagyon egyszerűen így hívhatjuk, hogy ez a halálfélelem. Nem egyszer azért nem akarunk a halállal komolyabban szembenézni, mert akkor egyre inkább azzal a félelemmel kellene találkoznunk, ami a halál és köztünk van! Hogyha ezt a félelmet próbáljuk eltávolítani magunktól, akkor ez megakadályoz bennünket abban, hogy a halált közel merjük engedni magunkhoz, és ennek kapcsán valami nagyon fontosra rá tudjunk találni! Amikor a haldoklók egy csoportban beszélgetnek, és együtt igyekeznek megérteni Krisztus keresztjének az erejét, és a Föltámadás titkát, akkor nagyon megszívlelendő dolgok történnek ott. Például amikor a haldoklók már közel mernek lépni a halálhoz, vagyis szembe mernek nézni a saját félelmükkel is, akkor egyszer csak természetesen megjelenik bennük egy vágy. Ez a vágy pedig arra vonatkozik, hogy én már most el fogok menni, nekem lehet, hogy csal heteim vagy hónapjaim vannak hátra, de egyre világosabban látok dolgokat, egyre egyértelműbb számomra, hogy miért fontos az élet! Ezt pedig olyan szívesen átadnám másoknak, és milyen kár, hogy ahová mi most együtt eljutunk, ezt a többiek nem hallják, hogy nem értik, hogy ők talán most távol tartanak maguktól valamit, ami akarva-akaratlanul, de most már egy döntés révén merünk közel hozni! Ezért talán néhány nappal ezelőtt is a világhálón olvashattátok valakinek a beszámolóját, négy év történetéről, ahogyan egyre közelebb került a halálhoz. Már nincs is itt köztünk. Miért van az, hogy valaki a világhálón keresztül is azt akarja, hogy mi halljuk, hogy ő hogyan halt meg, hogy mi tudjuk, hogy ő mire jött rá, hogy ő mit élt meg, és végül hova jutott, a szónak sokféle értelmében? Azért, mert amikor valaki veszi a bátorságot, hogy a halál félelmén átmenjen, és ezért már ne csak a félelemtől féljen, hanem hogy találkozzon a halállal, akkor ott nagyon világos dolgok tudnak történni! Ezért tulajdonképpen, amikor gyászolunk, akkor nagyon gyakran ott nem a félelmet távolítjuk magunktól el, és így valami nagyon fontos nem születik meg bennünk, hanem ott magát a szenvedést távolítjuk magunktól el! Akármilyen furcsán is hangzik ez! Éppenséggel van aki már öt éve vagy tíz éve, vagy tizenöt éve a gyásznak és a veszteségnek a fájdalmában van, de hogyha ki merné inni annak az egész poharát, akkor az élete változna egyet! Akármilyen furcsa is, amikor tíz és tizenöt évig valaki csak a szenvedésében él, akkor tulajdonképpen a szenvedés poharát nem issza ki! Talán olvastátok ti is az Ivan Iljics halálát. Mitől szenved Ivan Iljics? Nem attól szenved, hogy meg kell halnia, hanem az rémíti meg, hogy szembenézzen azzal, hogy hogyan élt! Ez ijeszti őt meg! Emiatt lesz szomorú! Emiatt nem tudja, hogy akkor most mi legyen a következő lépés! Ez a második gondolat így szól, hogy: Ha a halálfélelmen át merünk lépni, akkor utána ott törvényszerűen szomorúsággal fogunk találkozni, azért, mert akkor nagyon közel engedjük a halált, azt, ami így nincs is, hogy halál, mert olyan van, hogy valakim meghalt, hogy az apukám meghalt és az anyukám meghalt, hogy a fiam vagy a lányom, vagy a házastársam halt meg. A halál így mutatkozik meg, személytelenül nem mutatkozik meg, hanem így! Amikor pedig ezzel közel kerülök, akkor egyszer csak jön a szenvedés, de ha a szenvedésen is keresztül tudok jutni, ha ott veszem a bátorságot a szenvedéshez, akkor hova fogok elérkezni? Oda, hogy egyszer csak már nem földolgozni akarom a fájdalmat és a veszteséget, majd pedig ugyanúgy élni, mint előtte! Nem egyszer azért válik földolgozhatatlanná valaki számára egy veszteség, mert ahogyan bent van a veszteségben, akkor tulajdonképpen az derül ki, hogy már tovább úgy nem lehet élni, ahogy eddig! De még nincs bátorsága túlmenni ezen a veszteségen, és azt mondani, hogy: Nahát akkor már így vagy úgy akarok élni! Tényleg nem akarok úgy élni, ahogy eddig! Amikor tehát valaki ezen a veszteségen átmegy, akkor nem egyszerűen csak földolgozta a veszteséget, és aztán megy minden ugyanúgy, és megint félhetünk a félelemtől, és attól, hogy a halálfélelem elragad bennünket, hanem elkezdünk úgy élni, hogy már kevésbé félünk. Elkezdünk úgy élni, hogy a veszteségek most már természetesebbé lesznek, miközben elkezdjük az életet nagyon nagyra becsülni! Ugyanis az történhet velünk, hogy addig az életünket azzal töltöttük, hogy mindig az foglalkoztatott, és a szónak a jó értelmében arra csodálkoztunk rá, hogy hogyan vannak itt a világban a dolgok. Igen ám, de ez félelmet kelt bennünk, mert szinte szembe se merünk azzal nézni, hogy van olyan, hogy a dolgok már nem lesznek, vagy nem úgy lesznek. De amikor átmegyünk a halálfélelmen és a veszteségnek a szenvedésén, akkor már arra csodálkozunk rá, hogy vannak a dolgok, hogy vagytok ti, hogy vagyunk mi, hogy vannak a szeretteink, hogy vannak olyanok, akiket nem könnyű szeretni, de kétség kívül már valahogyan fontosabb, érdekesebb és értékesebb lesz az, hogy vannak, mint az, hogy hogyan vannak, vagy miként vannak, vagy hogy testszik-e nekünk, vagy szimpatikus-e, hogy így vagy úgy kell-e lennie, vagy hogy ebből van-e hasznom vagy nem! Egyszer csak fontosabbá válik az arra való rácsodálkozás, hogy: Nahát, hát vannak! Ezért azt lehetne mondani, hogy a halálnak nem az élet az ellentéte, hiszen a halál része az életnek! Ezért a halálnak az ellentéte nem az élet, hanem amikor átmegyünk a halálfélelmen, a gyászon és a veszteségen, akkor rácsodálkozunk, hogy a halálnak az ellentéte a szeretet! Amikor valaki ezen a kettőn átmegy, és azt mondja, hogy hát most látom világosan, hogy érdemes szeretni, hát most egészen nyilvánvaló! Ameddig valaki beleragad a félelembe, és a veszteségnek a fájdalmába, akkor tulajdonképpen ez előtt a kérdés előtt toporog. Most ha lehetséges az, hogy valaki meghalt, aki nekem fontos volt, ha ez megtörténhet, akkor érdemes szeretni? Ez a kérdés! Ha van olyan, hogy meg fogunk halni, akkor érdemes-e ezután szeretni? Vagy pedig mondjuk azt, hogy nem, és akkor nem érdemes! Amikor valaki akarva-akaratlanul, kimondva- kimondatlanul a félelembe és a veszteségbe záródik, akkor tulajdonképpen azt válaszolja a kérdésre, hogy nem érdemes. Nem, ha így van, akkor nem érdemes… Ha pedig ezen a kettőn átmegyünk, akkor egyszer csak megszületik bennünk ez a válasz, hogy: De, érdemes! Hát minél kevesebb időnk van, annál érdemesebb! Annál világosabban látjuk, hogy a halállal találkozva, a halállal szembe, amit egyáltalán érdemes állítanunk, az az, hogy szeretni akarlak, mert most ezt megtehetem, hogy még élek, és erre nap, mint nap rácsodálkozom, hogy élek, és ezt még megtehetem! Éppen azért ez fontosabb számomra, minthogy ilyen vagy, vagy olyan! Hogy pont olyat teszel-e, ami nekem tetszik vagy nem. Rácsodálkozom, hogy te is vagy és én is, és merek a halállal szembe valamit mondani! Ez pedig az, hogy én szeretni akarok! A halállal szembe mást nem nagyon érdemes mondani! Amikor pedig valaki ide elérkezik, és azt mondja, hogy most rácsodálkoztam arra, hogy mit is jelent az, hogy a halállal találkozni, vagyis, hogy érdemes szeretni, akkor változik meg nagyon sok minden! 

Ezért a halottak napja tulajdonképpen ezt a kérdést téteti föl velünk, hogy: Érdemes-e szeretni, hogyha meg fogunk halni? Krisztus keresztjének az ereje abból fakad, hogy ő az életén keresztül azt mutatja, hogy érdemes! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs