Mk 1, 1-8 – Advent 2. vasárnapja (A év)

Mk 1, 1-8 – Advent 2. vasárnapja (A év)

Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!

„Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: „Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.” János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!”

Sokan álltok ott a fal mellet, ha gondoljátok, és az megfelel nektek, idejöhettek közelebb, a mellékoltárokhoz, és ott le is lehet ülni, és talán ott egy kicsit melegebb is van.

Izajás próféta jövendölése, Keresztelő Jánosnak a föllépése és működése, mindez összefoglalható a mai evangélium felöl úgy, ahogyan aztán ez a föllépés, számunkra küldetést ad, hogy tegyük egyenessé az Úr utjait, hogy egyengessük az ő ösvényeit. Tulajdonképpen erről szeretnék ma beszélni. Az út egyenesítésről, az út egyengetéséről, hogy mi is az a küldetés, amiben járhatunk, és mi az, amit tehetünk ezzel kapcsolatban.

Az első, amikor ezt mondja a próféta, és aztán ennek kapcsán Keresztelő János, és aztán pedig ez a küldetés elér egészen hozzánk, akkor nem tudom, hogy föltűnik-e nektek a többes szám használata? Az Úr útjait, az ő ösvényeit. Egy Isten van, és több út vezet hozzá! Nem úgy van, hogy egy Isten – egy út, és aki azon van, annak jó, aki nem, annak meg jaj! Több út vezet Isten felé! Ez nagyon fölszabadító lehet számunkra! Amilyen gazdag Isten, amilyen kimeríthetetlenül több, mint amit elképzelni is tudunk róla, eléggé elképzelhetetlen, hogy ezt a kimeríthetetlen gazdagságot csak egyfelől lehessen megközelíteni. Nagyon sokfelől lehet megközelíteni! Ez az egyik, máris örömhír, hogy milyen sokféle út létezik, milyen sokféle lépés, ami közelebb visz hozzá! De azért valamelyiken érdemes elindulni! Mert az a tapasztalatunk, hogy minél lelkesebben hirdetjük, hogy egy Isten van, és sok út vezet hozzá, nagyjából olyan kényelmesen nem megyünk egyiken se! Márpedig az életnek van egy gyakorlatias része, a gyakorlatias rész pedig úgy szól, hogy most elindultam egy úton, akkor ha célba akarok érni, akkor azon az úton megyek és megyek. Tudom, hogy még nagyon sok út van, és éppenséggel néha talán átmegyek egy másikra egy kissé, vagy egy harmadikra, látom, hogy utak hogyan kapcsolódnak egymáshoz, na de valamelyiken mégis csak érdemes mennem! Amikor pedig valamelyiken megyek, akkor az bizonyos lemondásokkal is jár! Nem azt jelenti, hogy tagadok más utakat, csak azt mondom, hogy célba szeretnék érni, ezért most ezen az úton megyek, annak mindenfajta olyan egyenességével, amit az egy szó fejez ki, hogy akkor ez most éppen egy út hozzá, és ennek aztán a következményeivel. Ez az első gondolat. Igen, egy Isten van, sok út vezet hozzá, de ha célba szeretnék érni, akkor valamelyiken érdemes elindulni! Ezzel összefüggésben azt látom nem egyszer, hogy sokan jó szándéktól vezetve, ennek az igazságnak az örömében elindulnak az egyik úton, mennek két lépést, akkor visszaszaladnak, hogy még milyen utak vezetnek az Úrhoz. Hát ez nagyszerű, de akkor mindig ott fogok toporogni, és tulajdonképpen nem jutottam előrébb! Ez volt az első gondolat.

A második gondolat így szól, hogy ha utat tudunk egyenesíteni és egyengetni, nyilván abban a reménységben és realitásban tesszük, hogy ez az út célba vezet bennünket. Ahhoz, hogy célba érjünk, mindegyikünk számára ismerős élmény lehet az, hogy menet közben eltévedünk valamennyire, vagy ránk sötétedik, vagy hirtelen olyan sok minden keresztezi az utunkat, hogy megzavarodunk. Kivel ne történne meg? Nagyon gyakran ezt úgy fejezhetnénk ki, hogy nem tudjuk, hogy hol vagyunk. Tulajdonképpen most mi van velem? Tulajdonképpen ez most jó vagy nem jó? Most menjek vagy maradjak? Ez mindegyikünkre jellemző! Ezekben az esetekben milyen nagy segítség, hogyha azt mondom, hogy pontosan hol vagyok, nem tudom, de az irányt azt ismerem! Éppenséggel akkor, amikor elbizonytalanodunk azzal kapcsolatban, hogy hol vagyunk, vagy mi is van velünk, vagy az emberi kapcsolatainkban most mi lenne jó vagy mi nem lenne jó, most mi árt és mi nem árt, most mi segít és mi nem, de ha van egy jó irányunk, amit nem vesztünk szem elől, akkor el tudjuk hordozni, hogy néha ránk esteledik, hogy néha kicsit elveszünk, hogy néha nem tudjuk megmondani, hogy hol is vagyunk. Ez a második gondolat.

A harmadik. Milyen nagyszerű dolog, hogy nem egyszerűen csak azt tesszük, hogy egyenessé teszünk egy utat, hanem egyengetjük is. Most ahhoz, hogy egy utat egyengessünk, ebben egész biztos az is benne van, hogy néha, ahogy a prófécia is szól, ásnunk kell. A mélységekig néha el kell jutni! Nagyobb mélységekig! Amikor egyengetjük az Úr útját, az azt jelenti, hogy nem egyszerűen csak hagyjuk úgy, ahogy van, felszínesen járva, vagy felszínesen élve, és aztán ott valamit söpörgetünk, aztán jó lesz! Mert nem lesz jó! Mert az egyengetésben benne van az, hogy ahhoz, hogy néha tovább tudjunk jutni, ahhoz bizonyos mélységekig el kell érjünk!  Ahhoz, hogy valamit fel tudjunk tölteni, ahhoz el kell mennünk, oda, valahova a mélyére, és akkor ott töltögetni, és töltögetni, és megnézni, hogy milyen ott. Az egyengetés ezt hozza a számunkra, hogy ha nem akarunk felszínes életet élve elveszni a felszínességben, akkor tudnunk kell, hogy az életnek vannak mélységei és vannak magasságai! Az Isten felé vezető úton éppenséggel kikerülhetetlenül találkozunk az élet mélységeivel, és az élet magasságaival. Aki pont a mélységet nem akarja, mert túl mély, vagy pont a magasságot nem akarja, mert szédül, az nem biztos hogy megfelelően tudja egyengetni az Úr útját! Simon Weilnek van egy gyönyörű képe, azt mondja, hogy: Az emberek mennek egy labirintusban, és Istent keresik. Amikor aztán megtalálják valamelyik utat, amelyik bevezet oda Isten közelébe, akkor Isten fölfalja őket, jól megrágja őket, aztán kiköpi. Amikor pedig kiköpve kikerülünk a világra, ott már másmilyenek vagyunk, mint annak előtte, hogy beléptünk volna oda, és akkor megállunk ennek a labirintusnak az ajtajában, és gyöngéden, másokat befelé tessékelünk. Aki nem akarja, hogy az élet őt megcsócsálja, az nehezen jut Isten közelébe! Minden emberi kapcsolatnak, az Isten-ember kapcsolatnak lényegi része, hogy amikor úgy igazán beleeresztjük magunkat, az néha nagyon fáj, az néha olyan, hogy azt mondjuk, hogy: Na, ezt aztán nem akarom! És de nagy dolog, ha hagyjuk, hogy az élet egy kicsit, néha megrágjon minket! Amikor pedig, ha szabad így mondani, ahogy Simon Weil mondja, az a valaki kiköp bennünket, akkor már nem vagyunk olyanok, mint voltunk! Aki ezt meg akarja úszni, hogy lemenjen a mélységbe, vagy fölmenjen a magasságba… Nem fejezem be a mondatot.

Az utolsó gondolat. Tegyük egyenessé az Úr útját, és még egyengessük is, ebben azért benne van az, hogy jobbra-balra sok minden vár ránk. Vagyis, hogy jobbról is történik valami, balról is történik valami, néha tövisbokrokon kell áthaladni, nagy dzsumbujon kell magunkat átvágni. Hogyha azt akarjuk, hogy legyen egy egyenes út, akkor néha ezzel szembenézünk, de itt két irány is elvihet minket. Az egyik, hogy van, hogy járjuk az utat, és az út mellett, ahogy nézelődünk jobbra és balra, olyan gyönyörű dolgok vannak, hogy lelassulunk, hogy elvesztjük a célt. Ahogy járjuk az utat, az élet útját, nemcsak tövisbokrok vannak, meg nem csak dzsindzsa van, hanem gyönyörűségek is! Miután már arra is érezhetünk hajlamot, hogy kissé felszínesen éljünk, és ezért jobbra-balra rohangászunk, és mindenfelé menjünk, éppen ezért aztán a szépség aztán egészen el tud bennünket kábítani! Ezért pedig elveszíthetjük azt, hogy van egy célunk, hogy ez az út nem egyszerűen csak fölfedező út, hanem valamilyen célra irányul! Nyilván itt van a másik lehetőség is, amikor valaki belegabalyodik, a ruhája belekapaszkodik ott a mindenféle bokrokba, és akkor egészen bele tudunk abba veszni, hogy mi nehéz az életben, hogy mi sebesített meg bennünket, vagy mi szakította ki a ruhánkat. Nyilván ez meg fog történni. De nagy dolog, hogyha sem ez, sem az a figyelmünket a célról nem fordítja el! Ezért tehát a próféta azt mondja, és Keresztelő János ezt megérti, képviseli és közvetíti, és aztán átadja nekünk a küldetést, a lehetőséget és a feladatot, hogy tegyük egyenessé az Úr útjait, egyengessük, ahol szükség van rá! Azért, mert pontosan tudhatjuk, hogy az Úr van, az Úr jön, és a találkozás lehetséges!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs