Jn 1, 6-8.19-28 – Advent 3. vasárnapja (A év)

Jn 1, 6-8.19-28 – Advent 3. vasárnapja (A év)

A pusztában kiáltó szava vagyok...

„Abban az időben föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: egyengessétek az Úr útját, amint Izajás próféta mondta”. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.”

Nem János volt a világosság, az volt a küldetése, mint ahogy nekünk is, hogy tanúságot tegyünk a világosságról. Akkor pedig érdemes volna a mai evangéliumnak a tükrében elgondolkodnunk azon, hogy hogyan tehetnénk tanúságot a Világosságról? Először is a Fény nagy segítségünkre van abban, hogy túllássunk saját magunkon. Ahhoz, hogy tudjunk tanúskodni a Világosság mellett, ahhoz nagyon fontos, hogy engedjük a fényt, hogy az az életünket be tudja világítani, és ne csak a saját életünket, hanem, hogy az a Világosság ki tudjon terjedni mindarra a világra, amiben nézünk, és amiben tájékozódunk.

Az első gondolat tehát ez, hogy érvényre juttatjuk magunkban a Világosságot azért, hogy annak a fényénél túllássunk saját magunkon. Nem tudom, hogy áltatok-e már színpadon? Amikor a reflektorok ránk irányulnak, akkor semmit nem lehet látni! Ezért a tanúságtétel nem azt jelenti, hogy minden fényt magamra irányítok, és azt mondom, hogy ezt nézzétek! Hát szó sincs róla, mert akkor éppen vak lettem. De arról sincs szó, hogy minden fényt elvonok magamról, és csak rátok zúdítjuk, és akkor ebben a nagyon erős, kritikus fényben aztán mutogatunk, hogy hol van néhány szeplő meg ránc! Szó sincs róla! Arra a világosságra gondolunk, ami olyan pici fényként alulról világít meg bennünket, arra, mondjuk a betlehemi csillagnak a fényeként ránk vetül, amiben egyaránt látjuk magunkat, és látjuk a többi embert, és túlláthatunk magunkon. Ahogyan pedig túllátok magamon, egyszer csak tudok arról a világosságról tanúskodni, ami által túllátok magamon! Egy ifjú hölgy szerelemre gyulladt egy házas férfi iránt. Attól a szerelem, az még szerelem, és őt vitte ez az indulat, vitte a vágy és vitte az érzelem, és belebonyolódott egy kapcsolatba egy házas férfivel, és ez tartott heteken, éveken keresztül. Egyszer csak azt mondta, hogy: Ezt soha többet! Ezt azonnal abba fogom hagyni! Ahogyan ezt a döntést meghozta, azzal a határozott és világos egyértelműséggel, ki is lépett ebből a kapcsolatból. De hogyan történhetett ez? Azt mondja, hogy egy egész váratlan dolog történt, ez pedig az, hogy egy kedves ismerősöm, egy bizalmi beszélgetésben föltárta, hogy ő éppen egy olyan feleség, akit a férje megcsal. Ahogyan az ő barátnője elkezdett beszélni arról, hogy milyen fájdalmat él meg azáltal, hogy a férje hűtlen hozzá, ez a valaki hirtelen világossággal, egyértelműséggel túllátott magán! Túllátott a saját érzésein, a saját vágyán, a saját boldogság utáni igényén, és sok mindenen, ami természetes és emberi, de mindezeket nem megtagadva, túllátott rajta! Ahogy pedig túllátott rajta, mert fölfedezett egy másik embert, ez a túllátás segítette őt abban, hogy tanúságot tudjon tenni a világosság erejéről. Jött hozzám egyszer valaki, és nagyon nagy mélyponton volt, ahogy szoktuk mondani, sötétség vette körül. Nem látott túl! Beborította őt, mint egy burok! Nagy fájdalmában arról beszélt, hogy ez ennél rosszabb már nem lehet, ez már elviselhetetlen, tűrhetetlen, így nem lehet élni! Visszajött egy hét múlva, derűsen… Azt hittem, hogy valami fordulat történt az életében, valami pozitív fordulat. Hát történt is, csak éppen nem úgy, ahogy gondoltam! Azt mondta, hogy: Feri! Te emlékszel rá? A múlt héten azt mondtam, hogy ez ennél rosszabb nem lehet. – Emlékszem. – Képzeld el, rosszabb lett!  Ahogy pedig rosszabb lett, még mint egy hete volt, egyszer csak a következőre jutottam, hogy: Hát a múlt héten azt gondoltam, hogy ez nem lehet rosszabb, de lehetett! Akkor valószínű, hogy ennél is lehetne rosszabb! És most már ezt látom. Úgyhogy hirtelen váratlansággal elkezdtem megbecsülni azt a jót, ami ebben a rosszban is benne van. Azokat a kapaszkodókat kezdem most fölfedezni, amelyek most is elérhetők, bár egyébként rosszabb, mint egy héttel ezelőtt.

Ez az első: túllátok magamon.

A második gondolat. Hogy tanúskodni tudjunk, túl is mutatok saját magamon, és rámutatok valamire vagy valakire! Nem egyszerűen csak túllátok, hanem túlmutatok és rámutatok! A tanúságtételre vonatkozóan milyen gyakran beszélünk erről, hogy emberek azt mondják, hogy: Én tanúsítom, hogy ő volt az! Akkor pedig egy múltbéli eseményre vonatkozóan tanúvá válunk. Nem egyszer, sokszor, valamilyen fájdalmas eseménnyel kapcsolatban azt mondom, hogy: Igen, én tanúsítom, hogy ez volt, és hogy ő volt az! Aztán a próféták mi másról tanúskodnának, mint arról, hogy a jövőbe mutatnak, és azt mondják, hogy: El fog jönni a Messiás, Ő lesz az, ilyen és ilyen lesz, és mutatunk előre a jövőbe, és így tanúskodunk! De hogy valaki igazán tanúskodjon a Világosságról, akkor tulajdonképpen leginkább arra van szükségünk, hogy itt és most, a jelenben legyen kapcsolatunk a Fénnyel! Akkor tudok hitelesen tanúskodni a múltban Isten jelenlétéről, a jövőben a reménységről, ha itt és most tanúságot tudok tenni a Világosságról, amihez közöm van, amihez kapcsolódom, és amihez tartozom.

Ezért a második gondolat az, hogy azáltal tudok túlmutatni magamon, hogy itt és most, ezzel a világossággal fönntartom a kapcsolatomat.

Aztán a harmadik gondolat. Részei és részesei vagyunk annak a többnek, annak a Fénynek, és ez valamiképpen hat ránk, átsugároz rajtunk, és nemcsak megvilágít bennünket kívülről, hanem részesedünk belőle. Ezért a tanúságtétel nem azt jelenti, hogy kimutatok magamon túlra valakire vagy valahova, hanem sokkal inkább engedem, hogy amiről, és akiről tanúskodni akarok, az engem átalakítson, engem megváltoztasson, engem formáljon! Mert a tanúságtétel, itt és most, azáltal válik lehetségessé, hogy én megengedem, hogy amiről, és akiről tanúskodni akarok, az engem formáljon! Hogy ne legyek olyan ember, mint tegnap, vagy egy héttel ezelőtt! Ezért a tanúságtétel nem egyszerűen csak valaki másról szól, hanem valakiről és valamiről, akinek teret engedtem az életemben. Szoktátok ti használni azt a kifejezést, hogy a nagy ő? Ti várjátok a nagy őt? Vagy jobb esetben, keresitek a nagy őt, vagy megtaláltátok a nagy őt? Ez egészen természetes, hogy van egy ilyen vágyunk, hogy megtaláljuk a nagy őt. De ha van valakinek ilyen vágya a nagy ő után, vagy legalábbis vissza tudsz emlékezni, hogy valamikor volt egy ilyen vágyad a nagy ő után, akkor annak mi van az árnyékában? Minél inkább vágysz egy nagy ő-re, annak az árnyékában van egy nagyon nagy én! De nagyon nagy! Amikor pedig alakul és formálódik az élet, akkor ez a nagy én azt mondja, hogy: Akkor vagy te a nagy ő, ha ilyen is vagy, meg olyan is, meg amolyan is egy kicsit, és ha ezt az elvárás sorozatot mind teljesíted, akkor lehetsz csak a nagy ő! Milyen érdekes, ahogyan vágyjuk a nagy őt, addig tulajdonképpen árnyékban tartjuk a nagy én-t! Hogyha pedig van egy nagy vágyunk a nagy ő után, de közben meg van itt egy hatalmas én, akiről persze nem beszélünk, akkor mi fog velünk történni? Nem jutunk el a nagy mi-ig! Hát végül is miért vágyunk a nagy ő-re? Azért, hogy lehessen egy nagy mi! Abban pedig megélhessük azt, hogy mi, hogy végre sóhajtsunk egyet, és szusszanjunk, és megfoghassuk valakinek a kezét, és átöleljünk valakit, és azt mondjuk, hogy: Hú, most a nagy mi meg fog valósulni! De mi az ára a nagy mi-nek? A nagy mi-nek az az ára, hogy az én egy kicsit kisebb lesz, meg az ő is egy kicsit kisebb lesz, és engedjük, átadjuk magunkat ennek a mi-nek! Ezáltal tud csak kibontakozni a nagy mi! De nagy dolog, ha nem állunk meg ott, hogy megörülünk a fénynek meg a nagy ő-nek, és nem csak ott tartunk, hogy nagy én, és nagy ő, hanem, hogy eljutunk oda, hogy nagy mi, és amit ehhez kell tennünk, azt jóízűen megtesszük!

Végül pedig az utolsó gondolat, hogy a tanúságtétel azt is jelenti, hogy miután engedtem, hogy az a valami és valaki bennem a hatását kifejtse, ezért nemcsak rámutatok, nemcsak valamiképpen képviselem, hanem közvetítem is. A közvetítés azt jelenti, hogy valami, nálam többet képes vagyok mások rendelkezésére bocsátani. Hatalmas lehetőségünk ez, hogy a nálunk többről tudunk tanúságot tenni úgy is, hogy őt közvetítjük is! Amikor keresztelések történnek, minden héten egy baba, két baba, három baba, és látom azokat a sugárzó anyukákat és apukákat, akik néha nagyon fáradtak is abban a nagy sugárzásban, de hogy hogyan örülnek a pici babájuknak, és szeretik a gyermekeiket, ahogy csak tudják. Az, ahogyan egy szülő szereti a gyerekét, az túlmutat saját magán! Ahogyan törődünk és gondoskodunk egymásról, ahogyan észrevesszük egymást, az túlmutat magunkon! Egyszer csak, amikor két éves, és négy éves és hat éves, meg tizenhat éves lesz ez a fiú vagy lány, akkor valaki odaáll elé és azt mondja majd neki, hogy: Tudod, hogy Isten szeret téged! De ez egy mondat, ezek csak szavak! Van súlya? Van tartalma? Van üzenete? Van jelentése? Van mögötte tapasztalat? Amikor egy apuci meg egy anyuci, a nagymama meg a nagypapa meg a tesók szeretnek valakit, és az kézzelfoghatóvá, tapasztalhatóvá lesz, akkor ha kimondatik az a mondat, hogy Isten szeret téged, akkor akárhány éves is vagyok, azt tudom mondani, hogy: Ó, hogy szeretet, az tudom, hogy milyen! Engem szeret valaki, azt ismerem! Hát elég csak az anyucira meg az apucira gondolnom, meg a nagyszüleimre, és jaj, hát azt tudom, hogy ők szerettek engem, és itt a fonál, amit el tudok kapni. Aztán már csak annak a titka vár rám, hogy Isten is szeret engem! De nagy dolog az, hogy mi a szeretetünkkel akaratlanul is túlmutatunk saját magunkon, még ha nem akarunk, még akkor is! Milyen nagy lehetőség, hogy tudatossá válik bennünk az a szeretet, amivel másokat szeretünk, mert az tanúságtétel Istenről, akaratlanul is! Az a fény, amit engedünk magunkba érvényre jutni, tanúságtétel akaratlanul is a Világ Világosságáról!

Amikor Keresztelő Jánost megkérdezik, hogy: Ma, most már mondjál valamit! Nem vagy a próféta, nem vagy Illés, nem te vagy a Messiás, most már tudjuk, hogy ki nem vagy! De most már mondjál légy szíves magadról valamit! Így szólt a Szentírás szövege, hogy: Hát most már magadról mondjál már valamit! Akkor pedig emlékeztek rá, hogy mi a válasza a Keresztelőnek? Azt mondja, hogy: A pusztába kiáltónak a hangja vagyok! De nagy dolog úgy látni magunkat, hogy a nálunk többnek a részei, és részesei vagyunk!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs