Jn 1, 1-18 – Karácsony: Jézus Krisztus születése

Olvasmány (Iz 52,7-10)

Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened”. Figyelj csak! Őrszemeid felemelik hangjukat, és mind ujjonganak, mert szemtől szembe látják, hogy visszatér az Úr Sionra. Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felemelte szent karját minden nemzet szeme láttára, és meglátja a föld minden határa, hogy szabadítást szerez Istenünk.

Szentlecke (Zsid 1,1-6)

Testvéreim! Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Benne ragyog az Istenség, ő az Atya képmása, és hathatós szavával ő tartja fenn a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján. Hatalmasabb, mint az angyalok, mert magasztosabb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha Isten: „A Fiam vagy te, ma szültelek téged?” Vagy pedig: „Én Atyja leszek, ő pedig az én Fiam?” Sőt, amikor Egyszülöttjét bevezeti a világba, így szól: „És leborulva imádja őt Isten minden angyala.”

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Vasárnapi beszéd

Karácsony – egészen természetesen – oly sokféle érzést és érzelmet kelt bennünk, s az érzelmeinkhez gondolatok és emlékek, vágyak és remények, vagy akár a reményvesztettségünk is kapcsolódhat. Karácsony tulajdonképpen – minden szépségével, ragyogásával együtt – felnőtt ünnep. Miközben a gyerekek nagyon szeretik, aközben karácsony igazi üzenete elsősorban és alapvetően hozzánk, felnőttekhez szól. Hiszen éppen karácsonykor nemde, mi magunk is küzdünk és verekszünk azzal, hogy már nem tudunk olyan naivul és egyszerűen hozzáállni karácsony ünnepéhez, üzenetéhez, Jézus születéséhez, mint amikor gyerekek voltunk? Már nem tudjuk karácsonyt úgy idealizálni, mint ahogyan egy gyerek számára ez teljesen természetes volt. Ezért miközben meg akarjuk őrizni karácsonynak a szépségét, fényét és üzenetét, már a megszokott, gyermeki módon ezt nem tudjuk tenni, mert annál több az élettapasztalatunk. És ezért aztán vannak olyanok, akik egészen… valahogyan mintha a sötétség markába kerülnének. És éppen karácsony kiváltja belőlük a legmélyebb szomorúságot, előhozza belőlük a hiányaikat, a veszteségeiket, a szenvedéseiket, a fájdalmaikat, és aztán minthogyha ott a sötétségben el is vesznének, és csak úgy próbálnának kapaszkodni a világosság felé, de mintha nem érnék azt el. És talán nagyon sokan éppen az emberségünkből adódóan kérdéseket teszünk föl karácsonnyal kapcsolatban.

Tulajdonképpen a karácsony nemcsak kérdéseket tétet föl velünk, hanem ránk is kérdez. Mit kezdünk azzal, amit a mai evangélium is – egyébként nagyon nagy erővel – hoz? „Isten a világba jön, a világ nem fogadja be. A világosság azért van, hogy a sötétségben világítson. A világosság világítani akar az embereknek, de nagyon sokan azt mondják, hogy ’nem kérünk belőle’. Istent senki nem látta, de most egyszer csak Jézus Krisztusban fölismerjük és fölfedezzük Őt.” Tulajdonképpen ez a mai evangélium is úgy elsőre nemhogy segít a tájékozódásban, hanem inkább még jobban megerősíti a karácsonyra vonatkozó dilemmáinkat, kérdésföltevésünket. Szeretnék akkor egy-egy gondolatot mondani, mégpedig a fény és sötétség, jó és rossz dilemmáját tiszteletben tartva. Hogy akkor a világosság és a jó, ami karácsonykor mégiscsak ránk kérdez és megjelenik, és az ünneplésünknek a homlokterébe kerül, az hogyan lehet jelen az életünkben?

Az első gondolat így szól: ismerjük azt a rosszat és azt a sötétet, ami nem önmagában van, hanem ez a rossz és a sötét valami nagyobb jónak a része. Ezért nem akarunk elveszni abban a sötétben, ami az emberi életnek tapasztalata, mert tudjuk, hogy van olyan rossz, és van olyan sötét, ami egy nagyobb jónak a része. Tulajdonképpen Jézus életét, hogyha a foganásától egészen a föltámadásáig vesszük, másról sem szól, mint hogy az élet nem kíméli őt meg. Ő vállalja, hogy az élet beléharapjon, és közben pedig azt látjuk, hogy akármilyen rossz is történik Jézussal, ez a rossz mind következetesen és nagyon egyértelműen, ahogyan azt ő maga látja, egy nagyobb jónak a része. Az üdvösség történetének a része. (Hát, az egy szép autó! És te pedig itt az ünneplés része vagy.)

Tehát az első gondolat így szól, és nem akarok sokat és hosszan beszélni ezekről a gondolatokról, csak az első: ha benne vagyunk a sötétség és a világosság, a jó és rossz feszültségében – márpedig emberként benne vagyunk, az élet és a halál dilemmájában benne vagyunk –, akkor Jézuson azt látjuk, hogy nincs az a rossz az életében, amit ne egy nagyobb összefüggésbe helyezve, valamilyen nagyobb jó részeként látna. Mindent így lát, és mindent így értelmez.

Második gondolat: ismerjük azt a rosszat és azt a sötétet, ami tulajdonképpen valami jónak és világosságnak a föltétele. Egyáltalán, ahogyan az imádságainkból mondjuk: „Isten az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, hogy ne vállalta volna az ember voltnak mindenféle gyöngeségét.” Hát, azt is mondhatnánk, hogy Isten, ha a maga csodás dicsőségében érkezett volna közénk, nem kellett volna megtapasztalnia azt a sötétet, azt a szenvedést, az ember volthoz tartozó mindenféle megpróbáltatást, amire nyugodtan mondhatjuk azt, hogy valamiféle rossz az. De ha Isten nem lesz ember, akkor mi nem ismerjük meg Istent. Hogyha Isten nem lesz ember, akkor nem tud átölelni bennünket, és elvinni Isten közelébe. Akkor nem tudunk hogy kapcsolódni Istenhez. Ezért tehát egészen nyilvánvaló, hogy ismerjük azt a rosszat és sötétet, ami éppen föltétele valami jónak és valami világosságnak.

Aztán a harmadik gondolat: ismerjük azt a jót és azt a világosságot, ami éppenséggel a sötétségből nő ki. Azt a jót, ami valami rosszból fakad és ered. Például mindig megrendít az, amikor temetésekkor Jézus búcsúbeszédéből azt idézzük, hogy Jézus azt mondja: „Én most elmegyek a mennyei Atyához, és ott helyet készítek nektek. És aztán eljövök, és azt akarom, hogy ti otthon legyetek Istennél.” És nem tudom nem úgy látni, hogy amikor Jézus eljött erre a világra, a mai evangélium kapcsán is, őneki nem volt helye. Nem fogadták be. Nem várták őt, és nem teremtett otthont neki senki sem. És az a rossz tapasztalat, amit Jézus nyilván saját élményből és aztán az elbeszélésekből is megélhetett, hogy „nem voltam otthon, pedig enyém a világ, és mégsem adtak nekem helyet”. Hogy ez a tapasztalat hogyan fordul át nála, és hogyan mondja azt, hogy „na, engem így fogadtak, és tudom, hogy ez mennyire rossz. Ezért én másképp akarom tenni. Ezért én elmegyek, és majd amikor ti jöttök az Atyához, és nem én jövök hozzátok, azt akarom, hogy veletek másképp legyen. Ti ezt ne éljétek meg!” Ez azt jelenti, hogy itt valami jó abból a konkrét rosszból születik meg, valami világosság abból a sötétségből származik, ami Jézusnak az emberi tapasztalata.

Aztán a negyedik gondolat. A jó és rossz kérdését nem egyszerűen csak szemléljük. Sokakat látok, akik karácsonykor is vagy előtte is vagy utána leülnek, és aztán szemlélődnek és gondolkoznak azon, most a jó az erősebb, vagy a rossz, most a világosság a fontos, vagy a sötét, és ebben csak elveszni lehet, mint egy útvesztőben. Ismerjük azt a világosságot és azt a jót, ami mellett az ember döntést hoz. A karácsony ránk kérdez, és azt kérdezi tőlünk: „Rendben van, itt van sötétség, és van világosság. Ez így van. Van jó, és van rossz. Van születés és halál.” Ezt nézhetjük és okoskodhatunk fölötte egy életen keresztül, megpróbálva távolságot tartva, hogy majd a jó és a rossz döntse el helyettünk, hogy mi hogy akarunk hozzá viszonyulni. De karácsony ránk kérdez: „Te döntesz-e a jó mellett és a világosság mellett, vagy nem?” Mert létezik az a jó, ami azáltal van, hogy döntöttem mellette. És létezik az a világosság, ami csak azáltal létezik, hogy én igent mondtam rá.

Aztán a következő gondolat, hogy ismerjük azt a jót, ami több, mint mi, több a mi összes jóságunknál. Ismerjük azt a világosságot, ami világosabb mindannál a világosságnál, amit mi képesek leszünk valaha is gyújtani. De ezt a jót és ezt a világosságot be tudjuk fogadni, s ez a jó és ez a világosság át tud sugározni rajtunk. Amikor egy pici baba megszületik, és azt tudja valaki értéknek látni, akkor nem azt mondja, hogy ez több, mint mi? Hát, mi kellettünk hozzá kétségkívül, egy apa meg egy anya, egy férfi meg egy nő, de hát, hogy ez több, mint az a jó, amit mi beletettünk, az egész biztos. Hogy ez messze fölülmúl minket, ez egész biztos. Tehát ismerjük azt a jót és azt a fényt, ami nem belőlünk származik, de rajtunk keresztül jelenik meg ebben a világban. És ha rajtunk keresztül nem jelenik meg, akkor nincsen itt. Ismerjük tehát ezt a jót és a fényt, ami átjár minket, és ami rajtunk keresztül valósággá válik.

S akkor a zárógondolat pedig így szól: és aztán ismerjük azt a jót, ami túl van a jó és rossz dilemmáján. Ismerjük azt a világosságot, ami túl van azon, hogy most a világosság az erősebb, vagy a sötétség az erősebb. Olyan nagy részvét él bennem minden embertársam iránt, aki ebben a dilemmában vesztegel, hogy most a jó vagy a rossz. Minthogyha a világtól vagy a jótól és a rossztól várná, hogy majd döntést hoz az életéről. Megjelent egy könyv valami ilyesmi címmel: „Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel?” Ez a karácsonyi dilemma is. Isten eljön erre a világra, hogy megmentsen bennünket, és fütyülünk rá. Miért történhet ez? Ezt a kérdést halálunkig föltehetjük, és sehova nem jutunk el. Mert az igazi kérdésünk nem az, hogy miért történhetnek rossz dolgok jó emberekkel, hanem az, hogy amikor rossz dolgok történnek velünk, akkor miért tartunk ki a jóban. Hogy miért van az, hogy egyesekkel rossz dolgok történnek, és ők úgy döntenek, hogy akkor is a jó és a világosság mellett állnak. Most ha egészen a végletekig mondjuk, és azt mondjuk: „Hát, a halál rossz.” Képzeljük el, hogy száz történetből száz rosszul végződik. Ez nem dönti azt el helyettünk, hogy ha száz történet százszor is rosszul végződik, mi kik akarunk lenni. Jók vagy rosszak-e? Igazak vagy hamisak? Világosság fiai vagy a sötétség fiai? Ezért a valódi kérdésünk egy pont után nem az, hogy most a jó mellett döntök-e vagy a rossz mellett, hanem hogy jó akarok-e lenni vagy nem, igaz akarok-e lenni vagy nem, a világosság fia akarok-e lenni vagy nem.

És ezért lehetséges, hogy mi mindannyian megszülettünk erre a világra, és majd elmegyünk, lehet, hogy ilyen értelemben mindig a sötétség valamiképpen győz, de túl vagyunk ezen a dilemmán. Mert mondhatjuk, hogy a rossz akár sokszor is győzhet, és a sötétség eluralkodhat a fény fölött, az én kérdésem, a mi kérdésünk emberként már az, hogy igaz akarok-e lenni vagy nem, a világosság fia vagy nem. És ha úgy döntünk, magunkról döntünk már, nem jóról és rosszról, hanem önmagunkról, hogy kik akarunk lenni. Hogy mivé akarjuk tenni magunkat. Erről hozzuk a döntést. És amikor ebben a döntésben benne állunk, és eldöntöttük, hogy kik akarunk lenni, és hogyan akarjuk élni az életet, és mivé akarjuk magunkat formálni, mikor ezt a döntést meghoztuk, ettől a pillanattól kezdve már nem érdekes, hogy a rossz hányszor győz a jó fölött, hogy mikor van sötét, és mikor világos, mert akármennyire sötét is van, mi a világosság fiaiként élünk. És ezt a döntést önmagunkról meghoztuk.

Ezért karácsony a felnőtt ember ünnepe. Gyerekként rengeteg érzésünk és élményünk, jó esetben nagyszerű tapasztalataink lesznek a világosságról, a mindenféle gyöngeséggel együtt megjelenő szeretetről, az esendőségünkben is fölvillanó jó szándékunkról, és ez segíthet minket abban, hogy amikor az élet felnőttként rákérdez, most jó vagy rossz, világosság és sötétség, mi felülmúljuk ezt a dilemmát, és azt mondjuk: mi magunkról hozunk döntést. Elhatározzuk, hogy a világosság fiai akarunk lenni, akik Istentől születtek, és ezért Istenhez tartoznak.

És van most itt egy fiatal testvérünk. Egy férj és egy édesapa, aki úgy döntött, hogy ő a világosság fia akar lenni, attól függetlenül, hogy az élet milyen, hogy a világ milyen, hogy van-e sötét, és van világos. Ő úgy döntött: a világosság fiaként akar élni. Ezért engedd most meg, hogy közel lépjek hozzád, s mi pedig vegyünk részt abban, ahogyan valaki újjászületik vízből és Szentlélekből.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf