Mt 10, 17-22 – Szent István vértanú

2014.12.26.

Megosztom
Elküldöm
Mt 10, 17-22 – Szent István vértanú
Hiszen nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél általatok.
„Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroznak titeket. Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor átadnak titeket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában megadatik majd nektek, hogy hogyan beszéljetek. Hiszen nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke szól majd belőletek. Halálra adja akkor a testvér a testvérét, az apa a gyermekét, a gyermekek pedig szüleik ellen támadnak, hogy vesztüket okozzák. Miattam mindenki gyűlölni fog titeket. De aki állhatatos marad mindvégig, ő üdvözül.”
Szent István diakónus, vértanú ünnepét karácsony világába és fényébe helyezi a liturgia, és az egyházi hagyomány, és aztán ebbe az összefüggésbe ágyazottan szeretnék egy-egy szót szólni csak, tényleg csak egy-egy gondolatot. Mégpedig azt, hogy tulajdonképpen, ahogyan az ádventi és a karácsonyi időszak elkezdődik, és ami aztán Szent Istvánnál is egészen nyilvánvalóan jelen van, az az, ahogyan Márián keresztül beszéltünk erről, hogy van valaki, aki fogékony az Istenre. Mit jelent az Istenre való fogékonyságunk? Nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy nyitott vagyok mindarra, ami Istennek együtt lehetséges számomra. Nyitott vagyok és befogadó mindazzal kapcsolatosan, ami a Szentlélek által és a Szentlélekkel együtt reális lehet az emberi életben. Márpedig nagyok sok minden ilyesmi van, amire azt mondhatjuk akár utólag, hogy ez Isten nélkül nem sikerült volna, ezt el se kezdtem volna, ez eszembe se jutott volna! Éppenséggel 2000 évnek a története rengetegszer szól arról, hogy emberek, akik fogékonyak az Istenre, elindulnak egy gondolattól, amire azt mondják, hogy nem is belőlem jön, egy indíttatástól vagy átvesznek valamit vagy együtt tudnak működni másokkal. Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Tehát onnan vesz kezdetét valami, amit aztán Szent István diakónusnak a dicsőségében látunk, hogy valaki fogékony az Istenre. Ez a fogékonyság alkalmassá teszi őt arra, hogy valamit befogadjon, és abból valami szülessen, mégpedig, hogy valami áldott dolog születhessen belőle! De a folyamat aztán megy tovább, és történik valami nagyon fontos dolog, amiről tegnap beszéltünk. Nagyon sokan, amikor azt látják, hogy jó emberekkel rossz dolgok történnek, akkor fölnéznek az Égre, és nem azt mondják, mint Szent István diakónus vértanú, hogy: Látom a megnyílt Eget, ott van Jézus, akiben hiszek, ezért tudom, hogy mit teszek, itt lent a földön, és hogy ki vagyok én. ez pedig erőt ad nekem, itt a földön. De nem! Nagyon sokan fölnéznek a Mennyre, és azt mondják, hogy: Én nem látok ott senkit! Hát nincs ott semmi! Onnan nem hallok én semmit, és semmiséget sem! Vagyis, amikor valaki azt firtatja egy életen keresztül, hogy miért van az, hogy jó emberekkel rossz dolgok történnek, és hogyan történhetett ez meg, még jó esetben így teszem föl a kérdést, hogy miért engedte meg Isten, hogy mindez megtörténjen, akkor ezeknek a kérdéseknek nincsen vége! A végtelenbe érünk, és akármennyire is nézünk az Égbe, ezek a kérdéseink a semmibe vesznek, és a semmibe visznek minket! De nem azért, mert éppenséggel ezeknek a helyzeteknek ne volna meg a jelentése és jelentősége, az értelme és az Istenre való vonatkoztatottsága, hanem valami mást kellene kérdezni! Amíg bezáródunk ebbe a kérdésbe, hogy hogyan lehetséges az, hogy jó emberekkel rossz dolgok történnek, addig ezzel a kérdéssel, kérdezzük az Istent, kérdezzük az életet, a világot, mi pedig a megfigyelő szerepébe kerülünk, egy kicsit hátralépünk, és azt mondjuk, hogy nem értjük, hogy ez hogy van. Legfeljebb csak átszenvedtünk bizonyos dolgokat és eseményeket!
A keresztény ember nem ezt a kérdést tesz föl, és nem azért, mert nem lehet föltenni, hanem mert egy ponton túl már nem érdemes! Mi a mi valódi kérdésünk? Nem az, hogy miért lehetséges az, hogy jó emberekkel rossz dolgok történnek, hanem a mi kérdésünk az, hogy: Miért lehetséges az, hogy amikor rossz dolgok történnek emberekkel, akkor jók maradnak? Miért lehetséges az, hogy amikor igazságtalan, embertelen dolgok történnek valakivel, akkor ők igazak maradnak? Na, ez miért lehetséges? Amikor ezt a kérdést tesszük föl, akkor egyszer csak már nem Istent kérdezzük, és nem az életet, és nézünk az Égre, mintha onnan nem jönne semmi, hanem rákérdezünk saját magunkra! Mi az, amikor valaki igaz és ember marad az embertelenségben is, miért lehetséges ez? Ez a mi kérdésünk! Hogyha pedig hallottuk, hogy ki történt Szent István diakónus vértanúval, akkor azt látjuk, hogy a kezdetektől a végéig, a mai evangélium eseménysorában, folyton-folyvást az Istennel való kapcsolatában van. Ezért mondhatjuk azt, amikor valaki azt kérdezi, hogy min múlik az, hogy rossz dolgok történnek velem, és mégis igaz emberként akarom élni az életet? Ez min múlik? Azon múlik, hogy valaki önmagáról döntést hoz, és nem egyszerűen csak az életről, a helyzetekről, jóról és rosszról, hanem döntést hozunk saját magunkról! Amikor pedig meghoztuk a döntést magunkról, hogy kik akarunk lenni, hogy hogyan akarunk élni, akkor a legegyszerűbb döntésünk így szól, hogy: Krisztusi embereke akarunk lenni! Amikor valaki ezt a döntést meghozta, ez megalapozza azt, hogy akármi történik odakint, akármit tesznek ővele, akármennyire sem érti ő maga sem, hogy Isten ezzel mit akar, vagy ez miért történhet meg, akkor nem azt kell értenünk már, hogy ez miért lehetséges, még csak ezt sem, hogy mi az értelme, hanem azt, hogy kik vagyunk mi, hogy kik akarunk lenni, hogy mivé akarjuk magunkat tenni! Ezt pedig érthetjük, és ez független attól, hogy most jó vagy rossz dolgok történnek velünk.
Onnan indult tehát az eseménysor, hogy fogékonyak vagyunk Istenre. A fogékonyságunk kit jelentett? Azt jelenti, hogy az életünkben, realitássá válik valami, ami csak Istennel együtt lehetséges, ami csak Isten által lehetséges! Aztán az ívnek a végpontja így szól, hogy: És ezért aztán alkalmassá válunk olyasmire is, amit az ember csak Istenért tesz meg! Lehet, hogy senki másért nem tenném meg, de Istenért megteszem! Mint, ahogyan vannak szeretteink, és azt a dolgot senkinek nem tenném, meg, de a férjemnek megteszem, a gyerekeimnek megteszem. Őnekik és őértük megteszem! Ez az, amikor a kettő között megszületett a döntés, hogy ki akarok lenni, és hogyan akarom én élni az életet, ez lehetővé teszi azt, hogy már ne csak Istennek együtt tudjunk megtenni olyasmit, amit nélküle nem tudnánk, hanem hogy Istenért meg tudjunk tenni olyasmit, amit már másért nem tennénk meg! A kettő között feszül a keresztény embernek az élete! Milyen nagy dolog az, amikor látjuk az életnek ezt a boltozatát, ezt a távlatát, és ennek a távlatnak a csúcspontján pedig ott látjuk az Istent, a Megnyílt Eget, és hogyha fölnézünk, nem egyszerűen csak a beszűkült lelkivilágból fakadó kérdéseink ütköznek belénk, hanem éppenséggel valami sokkal többet élhetünk meg, mint amik mi magunk vagyunk akkor, hogyha nem Istennek együtt látjuk magunkat.
Lejegyezte: Ujhelyi Balázs