Elismerés-hajszolás séma 4.

2015.01.06.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat! Boldog Új Évet!

Jaj, na, megpróbálok megérkezni hozzátok. Jó étvágyat! Egyél, egyél, egyél! Hát akinek ennie kell, az egyen. Lehetetlen, hogy itt kornyadozzatok. Jól van, jól van, meg kell, hogy érkezzek hozzátok. Olyan érdekes, eltelik… 3 hét telt el, ugye? 3 hét, kiestem belőletek. Nem kiszerettem, csak kiestem. Hogy is van ez, hogy csináljuk ezt mi történik itt?

Minden esetre, tudjátok, sémázunk. Sémákkal kapcsolatban beszélgetünk fontos dolgokról. Nem valami séma-terápiás továbbképzést vagy kurzust tartunk, mert ugyan kinek, vagy miért is. Ámde van nagyon jól használható sok-sok-sok szakirodalmat jó összegyűjtő, és abból valami egységes világot teremtő irodalmunk, a séma-terápiának az irodalma. Ez nagyon nagy segítségünkre van, hogy rálássunk dolgokra, rácsodálkozzunk, esetleg érzéseink támadjanak, fölismeréseink és a többi, fölfedezzünk valamit. Nem magunkat akarjuk bántani, mikor gondolkodunk. Nem, és a feleségünket se, férjünket se, gyerekeinket se, szüleinkt se. Nem muníciót gyűjtünk itt, betárazva hazamegyünk. „Jó is, hogy nem jött, mert most mindent elmondok neki Ez az egész alkalom róla szólt.” Szörnyű, szörnyű! Nem, nem! Fölfedezünk, valami… rácsodálkozunk, valami teret engedünk valami nagyobb életnek. Ugy, hogy valami ilyesmit szeretnénk? (02:10)

Mi akkor ez, hogy séma?

Közben egy cukor van a számban, és ez nehezíti a beszédet. Elfelejtettem elszopogatni, úgy jöttem be. Szétszórt vagyok. Most… láttátok? Megmenekült. Szóval a sémákkal kapcsoltban sok minden a kisujjunkban van. Ugye ezeket már tujátok? Nem azért, hogy valami elméletet tudjunk, hanem a tájékozódásban van segítségünkre. Ha mindig mindent nulláról akarunk megérteni, az nagyon lassú folyamat. Tehát már tudjuk azt, hogy a sémák amikor kialakulnak, akkor az történik, hogy ott és akkor valami reális tapasztalatot, élményt szerzünk az életről. Ami azonban, mert hogy még nagyon picik vagyunk és képlékenyek, olyan lenyomatot hagy bennünk, hogy az a későbbi fejlődés akadályává válik. Miközben valahogyan fölfogjuk az életet, magzatként, csecsemőként, kisgyerekként, nyilván az ahogyan és akkor fölfogtuk, megéltük, megéreztük, átéltük az életet, az nem maga az élet, annak valami szűkös lenyomata, ahogy éppen anyukánktól, apukánktól, nagyszüleinktől, a környezettől, valakiktől, a kultúrától, attól a korszaktól az hozzánk elérkezett. Igen ám, de hát képlékenyek vagyunk, még éppen a struktúrák is most alakulnak ki. Tehát nem lesz elég mély az alap, nem lesz elég széles az alap, tí-ri-rí-ri most ezt lehetne ragozni.

Ez azt jeleni tehát, hogy amikor egy gyerekkorban – most elsősorban kisgyermekkorról van itt szó, amikor erről a 18 sémáról beszélünk – megvan bennünk az akkori élettapasztalatnak a lenyomata, ez a lenyomat négy összetevővel rendelkezik. Gondolatokkal, érzésekkel, testi-fizikai állapotokkal, amelyek nyilván nagyon konkrétan összefüggenek az érzésekkel és gondolatokkal, és már szelektív emlékekkel. Vagyis a gondolatok, az érzések és a fizikai állapotok nyomán nem tudatosan kiválogatott élményekkel. Az élményeinket nyilván az alapján válogatjuk nem is tudatosan, hogy azok megfeleljenek annak a szűkös tapasztalatnak, aminek a lenyomata már bennünk van. Vagyis létezik bennünk egy keret, egy struktúra, egy alap. Miután mi arra építettünk és épült föl minden, mi ezt tartjuk már a valóságnak, a realitásnak. Közben az a sérültségünk. De nem különböztetjük meg a kettőt. Azt mondjuk, ez az élet, ez vagyok én, ilyen egy kapcsolat, ilyen a világ, ilyen a másik ember. Tehát sokkal inkább a sérültségeinket látjuk és azonosítjuk a valósággal. Ugye, ezt így fogalmaztuk meg: az élet nem egyenlő az élettapasztalatainkkal. Főleg nem egy-egy markáns, korai élettapasztalattal. (05:35)

Igen ám, de a markáns, vagy nagyon erőteljes, vagy hosszan fönnálló élettapasztalataink lenyomatot, struktúrát hoznak bennünk létre. Ez ugye megvan, ez világos? A cselekvésmód nem része a sémának, hanem valamiféle válaszként értelmezhető arra a tapasztalatra, amit megéltünk, és amit már most alapként, struktúraként, rendszerként hordozunk magunkban.

Ismétlés - Elismerés-hajszolás séma

Az elismerés-hajszolás sémánál járunk. Az elismerés-hajszolás sémának van két egymástól világosan megkülönböztethető nagy csoportja. Ide ülök. Az első, amikor az elismerés-hajszolásnak a logikája az, hogy „Fogadjatok el! Szeressetek engem! Becsüljetek meg! Kapjak egy jó szót! Vegyetek már észre!” Nagyon mélységesen emberi és érthető vágyak vannak ebben a sémában, ebben a sérültségben, ezért még nehezebb megkülönböztetni, hogy itt most… Emlékeztek, így is beszéltünk erről, hogy most egy szeretetmohóságról van-e szó, vagy természetes szeretetéhségről. Amikor valaki ebben a sémában van, ő éhségként éli meg a mohóságot. Azt mondja, hogy „Ennél egyszerűbb, emberibb, természetesebb, normálisabb, hétköznapibb dolgot el sem tudok képzelni, én csak arra vágyom, hogy fogadjatok el, hogy szeressetek!” De ahogyan ez a vágy őbenne él, nem szabad, egy kicsit se. Hanem megtörtént az a sérülés, hogy azt mondja „…mert addig én magamat nem tudom szeretni, addig én magamat nem tudom jónak tartani, addig én életképtelen vagyok, addig én nem vagyok életképes, ameddig valaki itt és most nem szeret.” De ráadásul nagyon kell, hogy szeressen, mindig. Reggeltől estig, de még éjszaka is, hogy amikor fölriadok, akkor is szeressen. Möhh!

Elnézést! e tényleg, mikor elkezdtem, arra jutottam, hogy a tiszteletemet fejezem ki, hogy itt vagytok. Tényleg, tényleg, és hogy ez ne legyen egy ilyen hülye érzés, itt ülünk elöl, és akkor mindig velünk… Át is ülök ide. Na most! Tehát úgy van ez… (a másik oldalnak mondja – szerk.) Látjátok, ilyen a séma. Tehát akárhoa megyek, mindig… már berögzült nekem. Már csak így tudok előadást tartani. Visszaülök a helyemre. Tehát ez az egyik. (08:20)

Ha jól lennék, akkor lenne bennem egy természetes igény a szeretetre, hogy fogadjatok el, szeressetek, gondoskodjatok rólam, értékeljetek, becsüljetek meg. És ha megkapom, még jobban vagyok, és ha nem, akkor is jól vagyok. Nem esik jól, de jól vagyok. Hmm? Ez az egyik része ennek a sémának.

A másik része, amikor nem annyira az elismerés, a szeretet, ezek a legalapvetőbb dolgok, de sebzett mohó módon, mint ahogy egy csecsemőnek élet-halál kérdés. Ha egy csecsemőt nem vesznek észre, az meghal. Hát ha ottfelejtik? Ha nem tűnik föl senkinek? Ha nem törődnek vele? Nem gondoskodnak róla? Mi lesz vele? Meghal. Na de ebben a sebzettségben én ezt az élményvilágoz hordozom. Azzal a félelemmel, rettegéssel, tehát „Az élethez mindenképpen szükségem van arra, hogy te szeress, mindenképpen. Napi 24 óra, de inkább több.” Ezt sose lehet tudni. Az idő, hú, hú, hát a fizikusok most már érdekes dolgokat mondanak.

Másik világ, nem annyira ezek az alapvető dolgok jelennek meg, hanem: siker, elismerés. De mármost nem annyira az emberségem elismerése és elfogadása, hanem Like özön, dicsőítés, nem tudom micsoda, hírnév, népszerűség, siker, siker, akármi. De mind e mögött mi is van? Ez az, ami szívbe markoló. Hogy kimondva, kimondatlanul úgy élek, hogy tulajdonképpen továbbra is  én nem vagyok értékes, nem vagyok jó és szerethető és megbecsülhető, egyáltalán nem élem így meg magam, nem is vagyok jól. Ha azonban én nyerném meg az olimpiát, hát akkor valószínű, hogy az által majd igen. Ha én győznék, ha énrólam beszélnének, ha a bulvársajtó velem lehetne tele… Ki is adok 2015-ös lapnaptárt. Tényleg, ez milyen jó ötletnek tűnik. Feri pöttyös labdával. Különböző játékokkal szerepelnék rajta. Nem, ez jutott most így eszembe, hogy ez… Tessék? Legóval! Ma a kezembe vettem. Tényleg, tényleg. Kicsit megsimogattam. Kár, hogy nem a nagyobbat kaptam. Igen, ezt nem tudtam szó nélkül hagyni. (nevet – szerk.) Ugye, így nem szabad? Egy rendes pap ilyet nem mond, hanem örül annak, amit kapott. (11:25)

Jó, tehát itt a másodiknál, csakúgy, mint az elsőnél, a közös szál az, hogy tulajdonképpen, ezért ide ülök így (a két szék közötti karfákra – szerk.), tulajdonképpen úúú, úúú! Ugye, Isten nem ver bottal. Csak fájjon neki! Megérdemli. Ú, hát ezt ne már! Így egy kicsit jobb. Elmegy sok habbal.

Mindkettőben közös vonás az, hogy itt és most pocsékul vagyok tulajdonképpen, nem vagyok jól, és egy föltételes módban élem az életem. Ha szeretnél, jól lennék. Ha elfogadnál, jól lennék. Ha megbecsülnél, jól lennék. Ha gondoskodnál rólam, jól lennék. És tényleg, amikor van valami siker, vagy gondoskodás, vagy törődés, vagy ilyesmi, egy kicsit jól is vagyok, egy egész kicsit. Ez megerősít engem abban, hogy na, na tényleg erre van szükségem, csak valahogy nem adsz eleget. Vagy kéne még, még egy kicsi belőle. Tulajdonképpen csak ezen múlik, hogy nem szeretsz eléggé. Ha eléggé szeretnél, akkor tulajdonképpen jól lennék. S akkor elindul egy vesszőfutás, és közben nem látok rá magamra, mert valóságnak tartom azt, amit így nevetünk meg, hogy a sémám: gondolatok, érzések és a többik. Áhh! (12:55)

Na most! Nézzük csak… most neki öltözködöm. Mindenhova rakok egy ruhadarabot. Ez szép lesz. Ne t’om, oda mi lesz. (a harmadik székre néz – szerk.) De nem, szegény milyen pucér. Ne az… majd valamit kitalálok. (kap egy rózsaszínű kardigánt, taps – szerk.) Jó, hát létszik, hogy az élet színes, nem vagyunk egyformák. Olyan… elmentem ebédelni, jó szöveget hallottam. Álltam a sorban, most nem t’om, az inggel elkezdem ezt a vesszőfutást. Ez is egy vesszőfutás, az ing-futás, vagy mi, gatya-húzódás. Hogy állok a sorban, mögöttem egy ifjú hölgy önkiszolgálta magát. Hát nem? Nem őt szolgálták ki ön, hanem önmagát szolgálta ki ő. És mondjuk ti vagytok ott a fiatalember a pult mögött, aki adjátok a rántott húst meg a csirkét. De hát miután önkiszolgáló volt, erre nem volt szükség, de azért ő ott állt, mert hogy nem tudom én, a kebabot mégis csak. Ránézett a fiú, azt mondja „Milyen parfümöt használsz?” Ez jutott most eszembe. Meg is illatoztatom én ezt. (megszagolja a rózsaszín kardigánt, jó illatú, majd a saját pulcsiját – szerk.) Ne cseréljünk, inkább ide ülök. Próbálom eltakarni előletek a szagot. Most vettem elő a naftalinból. Komolyan, ma, ma. Nagymamám élménye ez, már a naftalin. Mindig volt naftalin. Ti használjátok még a naftalint? Már nem, nem. Nem, ma már nem használjuk a naftalint. Olyan egyöntetűek vagytok ebben. De, te igen? „Levendulát.” Levendula! (megint megszagolja a rózsaszín kardigánt – szerk.) Nem az? Jó. Tehát van egy pont, tudjátok, amikor már nem tudok jól kijönni belőle. Ilyenkor már csak úgy futok az események után, és utána pedig sűrű bűnbánatot tartok. Szóval lenyűgöző azért, hogy vannak férfiak és nők. Itt, itt valami baj van. Most azt nézem, hogy te is úgy nézel ki pedig, mint én. Elvileg ennek így rendesnek kellene lennie. De hát én pap vagyok, hát nem várhattok el tőlem mindent. (igazgatja a kapott kardigánt – szerk.) Nem nyújtottam ki, arra ügyeltem. Hogy amikor húzom, akkor ne nyúljon meg. Ugye, mert az nem jó, ha lóg. Olyan sprődül, nem, nem, az… Jó. Ott tartok… hát ha tudnám hol tartok, akkor most könnyen tudnám folytatni. Egész, ez megbolondított engem. Tehát ott a parfüm… Az is egy ruhadarab? Kesztyű! (16:45)

Azt akartam megmutatni, ugye hogy van egy közös pont mind a kettőben. De hogyha most egy kissé másképpen nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy miért vagyok rosszul, amikor ebben az elismerés-hajszolás sémában, ami nagyon közkeletű ma, egy igazi kultúr kedvencünk, amikor ebben vagyunk…? Ma valahogy semmi sem áll jól. Olyan rendezetl… minden még olyan, olyan szilveszter utáni… Akkor az történik, hogy tulajdonképpen miután a séma határoz meg, ezért folyton-folyvást végül s a múltban vagyok. A múlt által meghatározott valóságban élek, ez tölt ki teljesen. „Ha nem szeretnek, elpusztulok. Ha nem vagy mellettem, nem fogok tudni élni. Ha nem fejezed ki a gondoskodásod, törődésed, elpusztulok.” És a többi, és a többi. Tehát teljesen a múltban vagyok, és hát ez a múlt pedig nem annyira boldogító, legalábbis sok elemében nem.

Mit próbálok meg magamért tenni? Átülök a jövőbe, és azt mondom. „Hát megpróbálok 4 év múlva olimpiai bajnok lenni, 12 év múlva sikeres hegedűművész, 34 év múlva feleség, 46 év múlva egy férj, 67 év múlva apa.” Tehát vannak különböző célkitűzéseim a jövőre nézve. És az van bennem, hogy „Na, ha majd ezt elérem, akkor, az által leszek úgy, amire azt gondolom, hogy akkor majd jól leszek.” Nem? Tehát ha végül is „Ha… végre egy férfi elvenne, akkor jól lehetnék.” Tehát emiatt tulajdonképpen folyton-folyvást be vagyok záródva a múltba, és innen a kitörési pontot úgy látom, hogy a jövőben kellene valaminek megtörténnie, hogy a jelenben… (leült a két szék közé – szerk.) De látjátok, hogy ez történik. Tulajdonképpen nem vagyok a jelenben, szinte egyetlen percet nem töltök a jelenben. Hogy tudnék jól lenni, ha nem is vagyok itt? Nem csak hogy nem vagyok, nem is vagyok itt. Nem vagyok jelen magam számára. De nem is engedhetem meg. (19:10)

Emlékeztek, hogy itt ennél a sémánál mennyire gyakori a depressziónak, a depresszív lelki alkatnak az alap dilemmája. Ugye, amit így neveztünk meg… Izomlázam lesz, ezt nem gondoltam, jöttem, ide leücsörgök. Az egyik része a dilemmának: „Nagyon-nagyon szeretnék végre magam lenni. Már nem magamban, meg egyedül, hanem úgy magamra találni, végre olyan szabadon lenni, szabadon érezni, szabadon kifejezni magam, szabadon cselekedni, ááá, örülni, hogy vagyok. Jaj, de jó lenne! De ha ezt megengedném magamnak, neked nem tetszene. Esetleg akkor elveszteném a szereteted. A rosszallásodat fejeznéd ki. Lehet, hogy akkor nem törődnél velem, vagy akkor leszidnál, vagy üvöltenél, vagy dühös lennél rám. Ezt nem engedhetem meg magamnak!” Akkor azt mondom „Jó, rendben van. Akkor tényleg, hát mi más is az életnek a gyönyörűsége, mint hogy együtt vagyunk, és én ott vagyok, és engem te szeretsz, s elfogadsz, és jaj de jó ez!” De akkor megjelenik a dilemma a másik oldalról „De akkor így meg nem leszek sose magam. Így nem fogok magamra találni. Egy rohadt megfelelés lesz az egész életem. Hát ezt utálom már. Hát ha magam akarnék lenni, elveszítelek téged, a szeretetet, az elismerést, amitől meg, ami kell, mert e nélkül nincs élet. Ha meg átadom magamat neked, ahogy én azt megélem, ööö, akkor meg elvesztem magam.” És miután ezt a dilemmát nem bírom föloldani, a kettő között khhrrrr, inkább ellehetetlenülök. Nem tudatosan teszem ezt, maga a depresszió nagyon jól kifejezi, hogy valaki cselekvésképtelenné vált, úgy érzi, hogy nincs hova menni. Mert ha erre megyek, arra is egyre rosszabb, arra megyek, arra is egyre rosszabb, így meg még aztán, még rosszabb. Nincs mit csinálni, mert akármit csinálok, valami rossz irányba visz. Valójában nem az életről meg a valóságról van szó, hanem valakinek a beszűkült belső világáról. Arról, hogy ő fejlődésre van fölszólítva. Ennek a belső világnak a korlátairól van szó, nem az élet korlátairól. (21:40)

Mielőtt éjfélt üt az óra

Néztem most Karácsony után egy filmet, jajj, Mielőtt éjfelet üt az óra? Láttátok ezt? Vagy mielőtt éjfél lesz? Hogy? Mielőtt éjfélt üt az óra. Talán ez. Egy olyan film, ami talán azért volt nekem érdekes, mert 20 évvel ezelőtt talán, vagy nem t’om hány évvel ezelőtt volt az első része, amikor fiatal emberként Párizsban találkozik egy férfi meg egy nő, fiatal emberes. S akkor ott nem t’om mi van. És akkor van egy második rész, 10 év múlva, s a harmadik rész, most 20 év múlva. Nagyon-nagyon érdekes volt, mármost a férfinak volt egy első házassága, abból van egy 10 éves forma gyerek, nekik van már közös két kislányuk, iker lányuk, ilyen szőkék, édesek. Tényleg, hát… de nem róluk szól a film, hanem a férfiről és a nőről. Érdemes megnéznetek, mert nagyon jól lehet látni, hogy hogyan lehetetlenül el ebben a dinamikában egy kapcsolat. A nő nagyon jól megtestesíti ennek az ellehetetlenültségét. A férfi fölveti a nőnek, hogy ő tulajdonképpen nagyon szívesen az Egyesült Államokba költözne, mert hiszen a fia ott van, és ő nagyon hiányzik a fiának, és őneki is nagyon hiányzik a fia, és egyébként bűntudata van, és talán most még valamit adhatna a fiának. A nőnél azonban ez kiváltja a neurotikus allergiát. És kiabálva mondja, hogy „Most kezdted el tönkretenni a kapcsolatunkat, most!” Ez a film első öt percében van. „Most, és emlékezzél vissza, hogy ezzel kezdted el tönkretenni a kapcsolatunkat!” Nem is értjük, hogy mi ez a hevesség, ez az indulat. Miért tenné ezzel tönkre a kapcsolatot? Azért, mert a nőnek ott van ez a depresszív dilemmája.

Akkor nézhetjük egy órán keresztül azt, hogy hogyan vergődik a nő a saját belső világában, és ez a vergődés hogyan jelenik meg a kapcsolatában. Nézhetjük a másik irányból is, a férfinek a világát, és hogy a férfi hogyan vergődik a maga világában. Mind a kettő felől nézhetjük, de most a nő felől szeretném mondani. Megrendítő, ahogyan olyan dolgokat tesz és mond, hogy nézőként rosszul esik. Hát ülnek egy… Görögországban gyönyörűen süt a nap, mindenkinek az lenne a vágya, hogy így ülhessen az olajfák árnyékában egy finom nem t’om én mivel, olajbogyóval. Nekem ennyi, olajbogyó. És a nő elkezdi ott a nyilvános társaságban, na, értitek, kiadni a férjét, szidni. Súlyosan sérti az intimitásukat, a hűséget. Egész rossz érzés, hogy miért kell így beszélnie a férfiről. Aztán kapnak ajándékba ott a házigazdájuktól egy nap szállodát, valamilyen nem t’om, nászutas lakosztályt. S akkor elmennek, és jól kezdődnek a dolgok. De aki már látott ilyen filmet, tudja, hogy ááá… És persze rettenetesen összevesznek. A nő végül eljut oda, hogy elkezdi bántani a férfit a szexualitásával kapcsolatban. „Na hát, az nem sok, amit te csinálsz. Unalmas, béna vagy, szerencsétlen vagy!” Hát ha van megint valami, ami az intimitást tönkreteszi, hát egész rossz hallgatni. S akkor a férfi próbálkozik, próbálkozik, s egyszer csak a nő elrohan, visszajön, és azt mondja „Egyébként tudod, hogy mi folyik itt? Egyébként tudod, hogy mi történik? Az, hogy nem szeretlek már!” S akkor elviharzik. A férfi utánamegy.

Nem mondom el a film végét, nem szívderítő. Mert semmi jele nincs annak, hogy a nő megértené, hogy mi játszódik le benne. És az a zűrzavar, ami benne, ebben a dilemmából előjön, ő ezt így fogalmazza meg, hogy „Elegem van, hogy én igazodjak hozzád! Nekem ez már nem ér annyit. Nem fogok veled elmenni az Egyesült Államokba azért, mert neked bűntudatod van a gyereked miatt. Különben is, tegnap is az történt, hogy te beszélgettél, filozofáltál a haverjaiddal, ott a görög ég alatt, én meg persze a bogyókat hámoztam. Ez a női sors, ugye, ti azt gondoljátok férfiak, hogy ez a női sors?” Mhh! Fájdalmas volt látnia azt, hogy hogyan nem találnak el, nem egymáshoz, magukhoz. (27:30)

Ha egy kicsit tudnának a jelenben lenni, ott úgy tulajdonképpen most mi van. S aférfi azt mondaná „Tulajdonképpen van egy csomó bűntudatom, félelmem, hogy végérvényesen elrontottam ezt a fiammal. Most még talán van négy évem, amit… Mert ha serdülő lesz, már úgyis prr, már akkor mit, úgyse engem akar látni. Nagyon vágyom erre. Hát félek, bűntudatom van, vágyok rá, rosszul vagyok emiatt, és tehetetlennek is érzem magam, de közben van bennem egy lendület, hogy talán még most tudok valamit csinálni.” Ez a jelenben van. És erre a nő mondhatná azt, hogy „Te, de én meg nem akarom, hogy ez így legyen, mert akkor ezt érzem és azt érzem. És dühítene, hogyha most el kellene hagynom a hazámat. Hogy olyan jól berendezzük az életet, hogy van egy állásajánlatom, azt olyan szívesen elvállalnám. Most úgy érzem, hogy valami születhetne az életemből.” Akkor ő is a jelenben van. ÉS ebből tudna valami történni. De nincsenek ott. A múltnak a sérelmeiben vannak, a múlt, múlt, múlt, és a jövőre irányuló összes fantáziájukban. Hogy „Ha oda elmennék, akkor boldogtalan lennék. Ha itt maradok…” Tzzz-zzzz. Nincsenek a jelenben. Következő lépés. (28:55)

Mi segít az elismerés-hajszolás sémában?

Tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy mi az, ami segít. Most nézzük, nézzük. Ami segít. Az első, hogy fölismerem, hogy nem az életnek a korlátai ezek, amiket ő megél. Sem ez a francia nő, sem bárki, aki ezzel a depresszív belső világgal, vagy sémával küszködik. Az életnek ott nincsenek határai, ahol én azt megélem. Köszöni szépen, az élet ott nem húzott határt. Én élek ott meg valami határt. És ez nagyon-nagyon nagy különbség. Mert hiszen lehetséges az, hogy én önmagam vagyok, kifejezem magam, megélem magam úgy, ahogy vagyok, és közben tudok kapcsolódni hozzád. És közben fönntartom a veled való viszonyt, és van bizalmam, és fönntartom azt, ahogyan fontos nekem a veled való kapcsolat. És hogyha te reagálsz valamit arra, amit én kifejezek, vagy mondok, ez nekem fontos lesz, mert hiszen tudok a jelenben lenni, erre majd én is reagálok valamit, de nem a múlt vagy a séma által meghatározott módon, hanem el fogom tudni mondani, hogy mi van. Ezért képesek leszünk együttműködni, minden további nélkül lehetek magam, ez nem szakít el engem tőled. S fordítva is, gyönyörű szép az, ahogyan 30-40-50 éve házasok, akik a neurotikus allergián, kölcsönös neurotikus allergián átküzdöttétek magatokat, puszi a homlokotokra. Hát ha van emberi teljesítmény, az ez. És nem egyszerűen csak lélekölő kompromisszumokat kötöttetek, hanem ahogy erről beszéltünk, eljutottatok az együttműködésig. Vagyis élményszerűen megéltétek nem csak magatokat, hanem a másikat is. (31:00)

Ebben az élményszerű megélésben meg tudott jelenni az, ahogyan ti kapcsolódtok egymáshoz, és egymáshoz tartoztok. Miközben amit a másik csinál, ugyanúgy őrjítő, idegesítő, elviselhetetlen, kibírhatatlan, lehetetlen. Emlékeztek, ebben az esetben ha csak kompromisszumot kötünk, akkor az élet kezd belőlünk kiveszni. „Jó, mondjuk jó, legyen, jó, jól van!” Mikor ezt hallom, mikor „Mi a titkotok?” kérdezek valakiket egy aranylakodalmon. Te, én ezt mindig megkérdezem. Ha én egy szerencsés helyzetben vagyok, hozzám jönnek olyanok, 50-60 éve házasok. Hát tuti, hogy engem érdekel, hogyan csinálták. Hát mert milyen szerencsés, még kérdezhetem őket. „Mi a titkotok?” S akkor látom, hogy hmm… Ugye, kimondom, hogy „titok”, akkor ettől rosszul lesznek, tehát egy egész más univerzumban vagyunk, mert én nem úgy mondom. Gondoljátok, hogy aranylakodalmon beszélek a hűségről? Na erre iszom egyet. Nem azért, mert ez nem lehetséges, hanem mert nem tudom. Ti tudnátok? Miért, azért, mert föl vagy szentelve, tudod hogy volt? Olyanról nem beszélünk, amit nem tudunk. Legalábbis szerintem nem érdemes.

Ahogy temetésen se érdemes aranyba foglalni valakit. Volt már olyan, mondta az atya nagyon szépen „Ó, drága jó édesapa, nagyszerű nagypapa!” Egyszer csak valaki beszólt a gyászolók közül „Azonnal hagyja abba!” Így volt, így volt. Hát nem bírták jó lélekkel azt hallgatni. „Hát kit temetnek? Rossz temetésre jöttem. Mi az, hogy drága jó nagypapa? Hát kibírhatatlan egy személy volt. Semmi drága jó nagypapa.” Hát de egyébként nem is segít a gyászmunkát. Most ott áll „Eltemetjük a drága jó nagypapát. – Hát azt már eltemettük már régóta, 50 éve eltemettük. Ezt a nagypapát temetnénk el!” Hát ez a nem t’om milyen, szépelgő beszéd, mikor ilyen selyem raszter háttérben ilyen, nem t’om én, hópelyhek csillognak a karácsonyi éjszakában. Hát ez… na! Főleg a selyem raszter, az csípi a szemem, az a sok selyem raszter. Ez szép, ez szép. Hol tartok? (34:20)

Aranylakodalom! Tényleg! De jó, hogy itt vagy! (meglátott egy másik rózsaszín kardigánt – szerk.) Milyen… hasonlít… Júj, ezt nem szabad, ugye, ilyet nem szoktunk. Nem, tehát a nők nem szeretik ezt, hogy azt mondom, hogy az hasonlít. Neked is… Ez jó. „Gondolod, hogy számít nekem?” De tényleg, csinos. „Majdnem.” Hát azért… szóval ez, ez… ez egy ilyen évkezdő szín? Nagyon. Tyú, ez! Valamit tudtok. Ha még egyszer születnék, lehet, hogy nő akarnék lenni. Sehogy se áll. Látni való, hogy ez egy nőn jól áll, de úgy egyébként nem. Na! De most így, ha magamhoz mérném, ez annyira mókás. S még a gomb is színbe van bugyolálva. Jó, jó év elé nézünk, úgy érzem. Szóval! (35:50)

Milyen zseniális, döbbenetes, mikor megkérdezem az aranylagzin, hogy „Na, és mi a titkotok?” S akkor próbálok fülelni, hogy valami igazi eredeti dolgot mondanak-e, valami olyasmit, ami… „Na ez, ez igen, ez igen!” vagy pedig hát ilyen nagy szomorúan, hogy „Hát atya, szoktuk mondani, hogy kompromisszum nélkül nem megy.” Na, ilyenkor megy ki belőlem az élet. Mert itt az az izgalmas, nem az az izgalmas, hogy jó, együtt maradtak 50 évig. Kompromisszumokat kötöttek, és végül már nem is lehet látni, hogy az mi volt. Nagyon értékes dolog, nagyon, csak valami hiányérzetem támad. És valaki nem a kompromisszumot köti meg, hanem mélyebbre fúr. Valahogyan a legnehezebb helyzetben is megpróbálja megérezni, megsejteni a másikat. Legalábbis elismerni és elfogadni, hogy hogyan fontos neki az a dolog, ami engem őrületbe kerget. Hogy hogyan értékes valahogyan az, amit egyébként a búbánatba kívánok. S akkor az együttműködés után lehet kompromisszumot kötni. És akkor megélhetem azt, hogy miközben ténylegesen a szó szoros értelmében egyik dolog a másik után nem lesz az életemben, lehetne, ha te nem lennél, lehetne, lehetne, mert így lehetne, de hogy itt vagy, így már nem lehet. Lehetni lehet, de úgy döntöttem, hogy nem lesz. És ez se lesz és az se lesz, és közben jól vagyok, és nem érzem azt, hogy ne lennék saját magam. Hogy ne bontakoztathattam volna ki saját magam. Mert az együttműködés révén nem meghasonlottam magammal, hanem valahogy nagyon ősi módon rátaláltam magamra. Arra a magamra, aki veled él, egy nagyon értékes valaki. Ez, ez a gyönyörű szép. (38:10)

Tehát a depresszív dilemma valójában nem a realitás, egy szubjektív valóság. Valakinek a belső világának a szubjektív realitása. Ő így éli meg, és nagyon is értjük, hogy miért éli meg így. Bele is döglik, tehát nem mondhatjuk, hogy nincs, mert éppen ettől szenved, és a gyógyszeripar pedig örül. De az a dilemma, amiben ő van, az a beszűkültség világából fakad. Jaj, köhögjetek! Akkor, lépésekről szeretnék beszélni. (38:55)

Lépések az elismerés-hajszolás sémában

Mit lehetne akkor tenni? Itt vagyok, be vagyok szorítva. Most valamit akartam, de nem, mert megígértem múltkor, hogy rendes leszek. Mert azt akartam mondani… S ez benne a jó. Nehogy félreértsétek rögtön, elég ha később értitek félre, hogy megtanulunk rossznak lenni. Na, milyen, hmm, hmm? Nem erkölcsi értelemben, nem erkölcsi értelemben, de mégis ezt a kifejezést használom, mert ez nagyon jól leírja azt a helyzetet, amiben vagyunk. Ugyanis azt mondom „Hát ezt nem engedhetem meg, ezt nem tehetem meg, hát nem mondhatom, hogy nem, nem szólhatok vissza, nem dühönghetek, nem lehetek szomorú, nem fáradhatok el, nem lehet elegem, nem mehetek el. –  Miért nem? – Hát mert az rossz. Rossz. Nem kiabálhatok, mert az rossz, nem mehetek el, mert az rossz.” S de nagy dolog, azt mondom „Megengedem magamnak, hogy rossz legyek. Nézzük meg, hogy mi történik!” Há-há! Hogy a múlt azt mondja „Nem lehetek rossz.” A jövő azt mondja „Így van, hogy nem lehetsz rossz! Nagyon jónak kell lenned, különben nem szeretnek.” S akkor itt vagyok a jelenben és kipróbálom, milyen az, ha rossz vagyok. Nem erkölcsi értelemben, hanem valami olyasmit engedek meg, amit itt megtanultam, hogy azt nem szabad, mert veszélyes, nem szabad, mert majd még nem szeretsz, tehát akkor az rossz.

Ez lehet, hogy nagyon furcsán hangzik, de tulajdonképpen így is láthatjuk, megengedek magamnak valamit, ami a séma világomból így merül öl számomra, hogy „Rossz.” S retteghetek, hogy így majd rosszá válok, vagy te majd rossznak tartasz, s mégis valamit kipróbálok ebből. Hmm? (41:25)

Nem t’om hányadszor, csak még egyszer nagybetűkkel mondom: NEM ERKÖLCSI ÉRTELMBEN mondom, hogy rossz, hanem ahogy fölfogom az életet, és az van bennem, hogy „Jaj, ezt nem lehet.” Beszélgettem egy kedves ismerősömmel, azt mondja „Tudod Feri, itt vagyok 50 évesen. Édesapám tisztviselő volt, édesanyám közalkalmazott volt. Én megtanultam azt, hogy milyen egy rendes ember.” Hogy a rendes ember rendesen leérettségizik, de rendesen, nem úgy csak hogy megvan az érettségije, rendesen. Természetesen addigra megvan már rendesen a nyelvvizsgája, azután rendesen fölvételizik és rendesen föl is veszik. És mert elég rendes, ezért az állam is ad neki pénzt, mert hát elég rendes, s a szülei nagyon meg is dicsérik, hogy milyen jók vagytok ti, fiam-lányom, nem nekünk kell beletolni a lóvét. Ugye? Ez nagyon büszkeséggel tölt el, és ezért rendesen meg is van a diploma, hát meg is van. Találok egy rendes munkahelyet, ahol rendesen dolgozom. Majd rendesen továbbképzem magam. Emiatt még rendesebben rendesen rendes leszek. S akkor mondja „Itt vagyok 50 éves, mindent rendesen csináltam, és… Mi, mi lett ebből?”

És most 50 évesen, az élet közepe körül mi történik? Szembesülünk az árnyékunkkal, a meg nem élt részeinkkel, amiről azt mondtuk, hogy „Rossz!” „Most én rendesen életem le az életem, és az volt bennem, itt a jövő széke, hogy ebből majd az fog kijönni, hogy egy rendes ember nyilván rendesen boldog is. Nem? Rendesen majd jól van. Rendesen majd az élet neki bontja a pezsgőt szilveszterkor. Pukk! S akkor tykk-tykk-tykk-tykk. S ott ül ez a kedves ismerősöm 50 évesen és azt mondja „Hát most látom, hogy voltak, akik egyáltalán nem akartak rendesek lenni. Azt látom, hogy akik nem akartak olyan rendesek lenni, mint én, na hát, ott valahogy több minden történt, ő meg jobban van, őt sokkal jobban szeretik, mint engem. Őneki van kedve dolgozni. Ő olyasmit csinál, amit elismernek. De hogy lehet ez, amikor én mindent rendesen csináltam?” Híha! Ez megint olyan, amin érdemes venni néhány levegőt és azt mondani „Hú, na aki ezt megéli, annak minden megbecsülésünk, tiszteletünk, mert ő akkor most a jelenben van.” Most megéli azt, hogy hűha, hűha. Már nem hülyíti magát azzal, hogy „Lehet ha egy kicsit még rendesebb lennék, akkor…” De azt se mondja, hogy „Igen, a szüleim elrontották az életem, ők a hibásak.” Hogy eltávolítok mindent attól, ami itt és most én vagyok. Ugye, ők a felelősek. Hej! (45:20)

Vízkereszt, vagy amit akartok

Ilyen értelemben mondom, hogy megtanulhatunk rosszak lenni. Hmm! Legalább egy kis kedvetek van hozzá? Na jó. Ehh! Elmondom egy élményemet. Ma rohantam misére, de én miséztem, szóval én voltam ott elöl, és a… hát csak azért, hogy úgy… tehát hogy volt összefüggésem a megjelenésem és a misekezdés között. És a, ugye hát vízereszt napja, kitette a sekrestyés a nagy vájdling vizet. És mondja nekem, ahogy öltözködöm, de hát ott volt 25 másodperc, hogy „Szentelsz vizet? – Hát ma már kétszer szenteltünk, minek szenteljünk harmadszor?” Mert tényleg így volt, a harmadik mise volt, mindegyik misén volt vízszentelés. „Minek szenteljünk harmadszor, már kétszer megszenteltük?!” S a sekrestyés, úgy el is engedtem a fülem mellett, pedig az nem… Nagy teljesítmény, valamit elengedni a fülem mellett. Azt mondja, hogy „De ez új víz.” Hát mondom jól van, jól van, új víz. Jó, hát jó, hogy nem… esővizet odarakta. Új víz. De ő azt akarta mondani, hogy az a víz nincs megszentelve. Ez a kettő nem találkozott, már bennem. Ő tudta, hogy most misézünk, és nincs megszentelve a víz, csak én nem tudtam. Mert én abban a hiszemben miséztem, hogy az a víz meg van szentelve. Ott szépen díszeleg, és… Mert a vájdling ugyanaz volt. Na és akkor, persze mindenki tudta rajtam kívül, valószínű… ahogy ez lenni szokott. Ó, ez olyan, mint amikor valakinek le van húzódva a slicce. Mindenki tudja, csak ő nem. S végül a főnököm, haha, pap bácsi, azt mondja „Feri, a mise végén szentelj vizet!” Na, na? Mit csinál ilyenkor egy rendes pap? M-hmm. Tessék? Kólát iszik? Nem, ott vagyunk a misén, nem ihatok kólát. Egy rendes pap mit csinál? Hát egyértelmű. Egészségetekre! Nyilván a főnököm nem véletlenül mondja a mise alatt, hogy szenteljem meg a vizet. Akkor azt meg kell szentelni, és ennyi. Nem? Na!

Én pedig azt mondtam, hogy „Nem.” Nem túl rendes dolog. Az ment, hogy nem értettem hogy miért kéne harmadszor is. De végül is az engedelmesség nem egy olyan dolog, hogy érteni kell, hanem… szentelünk, szentelünk. Baja nem lesz. Hát… És ahogy mondtam, hogy nem szentelem meg, hát most a mise végén meg pláne nem. Hát mert még a mise elején, ha értettem volna, akkor még lett volna… Most a mise végén „Jaj, és ezt nem szenteltem meg!” Ugye, egy óráig néztem, és akkor úgy… „Hát ez a víz nincs megszentelve.” Volt benne egy ilyen kis nárcisztikus fölütés. Majd biztos hülyének fognak tartani, nem szentelem meg a vizet. Hát nem volt ráírva, hogy „Szenteletlen.” Ezt kellene bevezetni. Nem? Ilyen lézerrel ki… „Szenteletlen.”, s amikor megszentelem, akkor cskk: „Szentelt.” Ugye, papokat nehéz helyzetbe hozni, ott, mikor ki vagyok állítva. S ahogy mondom a főnökömnek „Te, hát én ezt már nem szentelem meg.” Hát tényleg. Ezt… Ő spontán, kreatív módon a következőt mondta „Akkor legalább hirdesd ki, hogy szentelt vizet lehet a mise végén… Hogy hogyan lesz megszentelve, azt még nem tudjuk, de… nyerünk egy kis időt. Még valahogy megszentelődhet addig.” És én ezután se értettem, hogy miért kell ezt most hirdetni. Hirdetni? Itt azért mégis csak az együttműködésre hajló emberi kidolgozott erényes természetem mégis csak… Kihirdettem, és ahogy jöttem befelé a sekrestyébe, akkor jöttem rá, hogy nincs megszentelve.

„Milyen érzés volt? Akarok róla beszélni?” Hogy milyen érzés volt. Tudod, mi volt az érdekes? Mert ezért akartam az egész történetet elmondani. Hogy ahogy rájöttem, hogy én nem értettem meg, hogy már a mise elején mit mondott a sekrestyés, majd másodszor nem értettem meg, hogy mit mondott a főnököm, ráadásul mit kért tőlem a főnököm a szent liturgia alatt, amire azt mondtam ugye, hogy NEM, hogy tulajdonképpen egyszer csak nagyon-nagyon a jelenben lettem. Nem ott lettem… De ezért jó, hogy később mi történt. Ha a múltban vagyok, az, hogy „Te jó ég! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen hülye! Most megint hányadszor csinálok ilyet? Most miért nem tudok rendesen viselkedni? Ha most kér, akkor miért nem lehet mondani? Tessék, most le is égtem. Nem is volt igazam. Rosszul is döntöttem, rosszat is… Nem is volt igazam, na, akkor most megint hullhatok bele a nagy büdös szégyenkezésbe. Szép ünnep! Urunk megjelenése. Krrr-rrr.” Ezzel beleveszhettem volna a múltba, de nem. Jövő. „Most akkor a januári fogadalmam: soha többet ilyet nem! Ha mostantól kezdve valaki azt mondja: Szenteld!, én (vigyázzállásban tiszteleg – szerk.) ott, amit érek!” (taps – szerk.) Most kicsit zavarba ejtő, most nem magammal akarok példálózni, hanem drr-ggg!

Hanem ahogyan fölfogtam, hogy mi történt, egyszer csak nagyon a jelenbe kerültem, és a következőt éltem meg. Tényleg, hogy tulajdonképpen a főnököm milyen rugalmas! Hogy ő ezt milyen jól oldotta meg! Hogy ez egy milyen spontán volt, kreatív volt, lojális volt velem, de úgy is lett, ahogy jó volt. Na, ilyen főnököm van, látjátok. És ez az élmény, amit ott és akkor megéltem… Most elhatároztam, azt viszont elhatároztam, találkozom vele pénteken, akkor ezt megmondom neki. Megmondom neki, hogy nekem ez milyen jól esett, hogy ő ezt így oldotta meg. Hogy ezt nagyon köszönöm neki. Miért ne mondanám meg? Miért kiabálok, nem t’om. Azért hoztam ezt ide, mert végül is úgy döntöttem, hogy nem leszek rendes, mert azt mondtam, hogy „Nem.” És az, hogy azt mondtam, hogy nem leszek rendes, lehetőséget adott valami nagyon eredeti tapasztalása. Ráadásul nem csak én magamban éltem meg valamit, hanem ott kapcsolati helyzetbe kerültem, s a főnököm úgy reagált erre, ami számomra például nem is csak hogy sokat jelent, hanem nagyon maradandó. Döntően hozzájárul ahhoz, ahogyan őt látom. Hogy ő milyen rugalmasan, spontán és kreatív módon oldotta ezt meg. Jól esik ezt megélni, hogy ő ezt milyen jól csinálta. És hogyha én rendes vagyok „Igen, mindig rendesnek kell lenni! Tzz-zzz!” vagy pedig „Tzz-zzz!” Nincsenek ős eredeti megtapasztalások. Talán értitek ezt, hogy mondom. Most nem arról van szó, hogy mindig, amikor valamit rendesen csinálunk, akkor bezártuk magunkat egy kockába, nem ezt mondom. Hej! (55:00)

Hogy lett-e…? Olyan érdekes ez. Azt tapasztalom, hogy a nők mindig rákérdeznek, hogy „Végül mi lett?” Ezt a férfiak nem. Van itt egy ilyen csúnya hipotézisem. Mert a férfiak azt mondják. Vagy nem is figyelnek, tehát „Jaj, hagyjál már! Ha valami értelmeset mond, majd odafigyelek.” Vagy pedig a másik gonosz hipotézisem „Persze, hogy megszentelte.” vagy „Biztos nem szentelte meg.” Szóval a férfi azt úgy tudni véli, hogy mi történt. „Nem így van! Nem.” Miért, mire gondoltatok? Hogy megszenteltem, erre gondoltál, ugye. Na. Ti arra gondoltatok, hogy a főnököm szentelte meg. „A régi vizet hozta ki.” Hogy a régi víz. Hát ez jó. Hát, tényleg, igazad van, be kell fejezni a történetet. Most úgy mentek el itt január 6-án „Most megsz… meg van-e szentelve a víz, vagy nincs?” Igen, hogyha lenne bennem dramaturgiai érzék, akkor azt mondanám, a következő alkalommal ezzel kezdem. Én is lennék olyan spontán és kreatív, mint a főnököm, azt m… „Jövő hétig megszentelem, és akkor…” De nem, mert van nekem egy nagyon rendes sekrestyés barátom. Beszaladt a vízzel, igaz kérnem kellett, de szaladt, beszaladt a sóval, én meg úgy megszenteltem, stty! Úgyhogy megszentelt víz az, ami már most az embereknél van. Ilyen egy rendes pap. (57:10)

Szóval ez akart az egyik megközelítés lenni, hogy a szónak nem morális értelmében, ki szabad próbálni, hogy milyen az, amikor rossz vagy, és nem vagy rendes. De akkor érdemes kipróbálni, ha van annyi, csipetnyi szabadságunk, -god, -gom, hogy ami ez után történik, azt nem viszed bele a múltnak a szorításába „Na, megint kiderült, hogy ilyet nem lehet csinálni, ne megint jól pofára estem. Na végül is most nem estem pofára, de ez csak véletlen volt. Jó, legközelebb, biztos megjegyezte, majd kapok a pofámra, ha most nem.” És nem mész bele a jövőbe „Jaj, majd akkor így, meg úgy, majd akkor azt biztosítom.” Hanem annyi szabadság, hogy „Jó, és most mi történt? Mit érzek? A másik mit mondott? Mi volt abban? Hogy ment tovább? Hogy reagáltam? Mit éreztem utána?” Ahh! Tehát nem csak… Ez az egyik irány, megengedem magamnak a rosszaságot, nem erkölcsi értelemben, nem… (58:25)

A másik irány, hogy megélem ezt, hogy jó meg rossz, mi jó meg mi rossz, hogy jó és hogy rendes, és hogy rendetlen, és a többi. Hogy megint csak teret engedek valami tapasztalatnak, és akkor assz’em fölírtam 9 vagy 10 szempontot, s ezt most elkezdem mondani. De nem túl érdekes, csak…

1. Amíg a séma világában vagyok, félelem és bezártság van.

Nincs, az élet nem áramlik egy kicsit se. Beszorultam, azt mondom „Muszáj jónak lenni!” Vagy ha nem azt mondom, hogy muszáj jónak lenni, akkor „Muszáj mármost önmagammá válni, szuszáj! Most már annyira itt az ideje, hogy magammá váljak, hogy ez elviselhetetlen! Nagyon itt az idő! 50 éves nő vagyok, most már magammá kell válni! Hogy kell csinálni? De valaki mondja meg, hogy kell csinálni, mert most már magammá válok.” És akkor a „magamhoz” érzek kevesebb affinitást, ezért „válok”. „Válok, válok, akkor válok!” s akkor… Na. Ez egy intermezzo volt. Tehát az első eredeti tapasztalatom az lehet itt a kettő között, nem a múlt, meg nem a jövő, a jelenben vagyok, hogy mindaz, amit eddig rossznak éltem meg, hogy abban van valami jó. Most hogyha nem a félelmeimet nézem, meg a séma által meghatározott gondolatokat, érzéseket, és a többi, hanem most itt és mostban vagyok. (60:30)

Beszélgettem valakivel. Azt mondja, hogy „Rettenetes, hogy amikor közel kerülök valakihez, akkor mindig elfog a függőségre való késztetés, hogy nagyon közel, birtokolni, lefogni, sehova se mehet, és a többi.” Azt mondja „Ez az egyik rettenetes dolog. S akkor azt találom néha ki, hogy hát ez nekem se jó, akkor egyedül élek 1-2 évig. Á, de ez is szörnyű, akkor egyedül vagyok, miközben annyira fontos lenne nekem, hogy valakivel legyek. Pont akinek ennyire fontos, hát persze hogy rossz, hogy egyedül vagyok.” Ez a séma logikája. De itt megállt egy kicsit, és azt mondja „Tulajdonképpen az az érdekes, hogy mikor egyedül vagyok, sok minden nem is olyan rossz. Hogy abban tulajdonképpen most ha megkérdezem magamat, hogy tulajdonképpen akkor hogy is vagyok, tulajdonképpen ott nem egyszer egész harmonikus vagyok. Igen, hiányzik akkor a társ vagy a feleség, de tulajdonképpen ott sokszor egész jól vagyok.” Ez nagyon nagy lépés. Mert a logika az, amit jól megtanított nekem a séma, hogy se így nem jó, se úgy nem jó. De ha a jelenben vagyok, azt mondom „Tulajdonképpen az nem annyira rossz. Sőt, ott vannak jó dolgok. Tulajdonképpen vannak olyan helyzetek, olyan időszakok, amit kifejezetten szeretek.” Nem azt jelenti, hogy nem hiányzik valaki. Hiányzik, de tulajdonképpen ott sok jót élek meg.

S el tudjuk képzelni, hogy most a következő alkalommal beszélgetnénk vele, azt mondaná „Hát tulajdonképpen amikor együtt vagyok valakivel, ott is vannak időszakok, amikor tudok nem csak evvel a függőséggel terhes szorítással közeledni a társamhoz. Vannak ilyen időszakok, hogy néha olyan hú, olyan, mintha ilyen nagy levegőt veszek, akkor… Emlékszem ilyen estékre, mikor valahogy nem is értem hogy, ahogyan meg tudtam engedni, hogy legyen.” (63:00)

Olyan érdekes ez, mondok egy példát, amikor a házastársak nagyon beszorulnak. Ugye akár a kölcsönös neurotikus allergia. Tudjátok, mi most a gyakorlatról nem sokat beszéltünk, mert az elméletről volt szó. De most hogyha a gyakorlat, hogy hogyan, mi segíthet abban, hogy itt az együttműködés ki tudjon alakulni? Ugye megvan a rendszer, tudjátok hogy van. Hogy van a két felnőtt, s van a két gyerek. De ezt nem akarom hosszan, főleg hogy izé, pizsi, föllőtték. Itt vannak a felnőttek, ott a gyerekek. Amikor a gyerekek előtérbe kerülnek, akkor brrrr, ereszd el a hajamat van, őrület van, halál van. Na most! Amikor előjön itt a gyerek, aki kiabál, de az neki egy előrelépés, mert otthon nem volt szabad kiabálni. A gyereknek kuss volt a neve. Ezért amikor én kiabálok, az a személyiségfejlődésben egy fontos dolog. Há? Ha én felnőttként ezt hallgatom, akkor rendben vagyok vele. De az a baj, hogy otthon az én apám mindig kiabált velem, emlékeztek, ezért én is belecsúszok a gyerekbe, és ezért én úgy elmegyek, mint a sicc. Ez viszont neked rettenetes, mert átéled, hogy nem törődnek veled, hogy elhanyagolnak, hogy nem számítasz. Ezért még jobban kiabálsz, ezért én még jobban menekülök. Majd arra jutunk, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. (Ti is látjátok ezt? Ott van! Láttad? Szerintem ez tőled van. Nem tudom.) (64:55)

Szóval amikor ez itt kialakul, egy nagyon egyszerű technikát használhatunk. Abból indulunk ki, hogy ha felnőtt tudok lenni, elviselem, hogy kiabálsz, mert meg tudom érteni felnőttként. Rálátok a helyzetre, nem nyomaszt engem, tudom, hogy ez a te nyomorúságodról szól, nem rólam. Hát mondhatnád rendesen is, én azt is értem, nem vagyok süket. Hát ha kiabálsz, akkor azért kiabálsz, mert te vagy úgy.

Ha itt felnőtt vagyok, azt mondom „Jó, hát elment. És akkor? Úgy is visszajön. Hát együtt élünk, szeret engem. Hát érzékeny, elment, védi magát. Hát…” Gyerekként azonban nem ezt gondolom. Ezért például, mikor elkezdek beszélni, akkor a másik azt mondja „Most én úgy hallgatlak meg téged, mintha egy barátod lennék. Úgy hallgatlak meg téged, mint egyszerűen csak egy ismerősöd, aki nincs benne ebben a bonyolult, lehetetlen rendszerben. Eljöttél hozzám, és elmondod, hogy mi van veled, és én egyszerűen csak meghallgatlak. (66:15)

Az az érdekes, hogy embereknek, akik neurotikus allergiától sújtva agyongyilkolják egymást, ezt az egyszerű instrukciót adjuk. „Most hallgasd meg a másikat, de ne feleségként, mert úgy elviselhetetlen lesz, azt nem fogod kibírni. Ne férjként hallgasd, mert meg fogsz tőle bolondulni.” A film, amiről beszéltem, emlékeztek, most ha a nő azt mondja, ott lett volna egy segítő, s azt mondjuk a feleségnek, itt ül. „Nézd Ibolya, (hát, színtévesztés – ez a kardigánnak szól – szerk.) ne úgy hallgasd a férjedet, mint a férjedet, aki arról beszél, hogy ő az Egyesült Államokba akar költözni, amit te utálsz, és megőrülsz tőle, és úgy érzed, hogy ez már gátlástalan átgyaloglás rajtad, a te semmibe vételed. Ne, hanem tudod mit, hallgasd úgy, mint hogyha ez a férfi egyszerűen a te régi ismerősöd lenne, vagy valami régi barátod. Teljesen nyitottan ülhetnél ott, és meghallgathatnád, hogy őneki mi a vágya, egyáltalán mit akar.” Akkor a férfi elkezdi mondani, és pusztán az által, hogy én egy másik szerepben hallgatom, teljesen más lesz minden. Nem akarok majd beleszólni, hát meg tudom érteni, hogy bűntudata van. Hirtelen minden teljesen elfogadható lesz, ha én egy ismerősként vagy barátként hallgatom. Feleségként elviselhetetlen. De amikor én rátalálok egy másik szerepre, ismerősként és barátként hallgatom meg ugyanazt, ez lehetővé teszi, hogy érzelmileg tudjak hozzád kapcsolódni, és ez alapja legyen az együttműködésnek. És az együttműködés lehet, hogy pusztán csak annyit jelent, nem azt, ogy elmegyek veled az USA-ba, dehogy megyek, hanem hogy nem leszek veled goromba, nem minősítelek, nem adlak ki a társaság előtt, nem mondom, hogy rossz vagy az ágyban, nem ordítok veled, nem hagylak ott és nem mondom, hogy nem szeretlek már. Ez nagy dolog. Továbbra is rosszul vagyok, nem fogok kimenni az USA-ba, rengeteg dolog nem lesz úgy, ahogy akarod, de tudok kapcsolódni hozzád és kapcsolatban maradni veled. (68:45)

Milyen egyszerű, híí! Én megállítottam a filmet, és „Na, mi ez? Az kellene, hogy…” De nem, nem hallotta meg, hiába. Bevonódtam, kényszeres segítő. Ezt azért akartam elmondani, mert hogyha megvan az eredeti élmény, akkor egyszer csak azt mondja a nő „Milyen érdekes, hogy négyszer hoztad ezt föl, hogy menjünk el az USA-ba, háromszor azt gondoltam, hogy ez az én semmibe vételem, az én kiszipolyozásom. De volt egy alkalom, amikor tulajdonképpen már mást is éreztem. Akkor nem ezt éreztem, akkor valahogy úgy fölsejlett, hogy hú, de pocsék lehet neked. Hogy neked nagyon pocsék lehet. Bizonyos szempontból én könnyebb helyzetben vagyok, mert nekem vannak az iker lányaim, neked meg ott van a fiad. Én tulajdonképpen úgy… most ha őszinte akarok lenni magammal, hogy mit is éreztem, éreztem egy kis megkönnyebbülést. Hogy fú, ó, de jó, hogy ezt nem nekem kell hordozni, fú. Ú, ezt… nem cserélnék veled. Tulajdonképpen ezt éreztem és ezt gondoltam.” Hahh!

Ezt az első ponthoz kapcsolódóan akartam elmondani. Az első pont így szólt, hogy fölfedezem azt, hogy amire eddig azt gondoltam, hogy csak a dilemmán belül van és rossz, és rossz, és elviselhetetlen, hogy amikor megengedem azt, hogy valamit megéljek, akkor megélek valamit, ami nem csak rossz benne. Van benne valami, ami nem csak rossz. Lehet, hogy amire azt mondom, hogy nem csak rossz, szégyellem, amire azt mondom „Hát, ezt sose mondom el neked, hogy én tulajdonképpen megkönnyebbültem, hogy te vagy bajban.” Itt jön akkor az első pont: megengedem magamnak, hogy rossz legyek. Megengedem magamnak azt, hogy azt érezzem, hogy megkönnyebbültem, hogy ez a nehéz helyzet nem az enyém, hanem a tiéd. Most ezt nem hazudom el, mert tényleg így volt. S ez a megkönnyebbülés, ha ezt megengedem magamnak, hogy ez a rosszaság az enyém legyen, tulajdonképpen segít a te megértésedben, hogy érzelmileg kapcsolatban tudjak veled lenni, s hogy elfogadjam a megélés után, hogy ebben a rosszban én megéltem valami jót. Nem a károdra, hanem egyszerűen csak az érzeleimben, a megélésemben. Juj, idő! Ezt a vonalat szeretném folytatni. (71:45)

Hogyan tudunk kijönni ebből a zárt, megoldhatatlannak tűnő dilemmából, ami a fejünkben, a zsigereinkben, a gondolatainkban, az érzéseinkben van ugyan, de aminél többek vagyunk. Jaj, akkor szerbusztok. Én… igen. (taps)

Lejegyezte: vinkozoli