Mk 1, 14-20 – Évközi 3. vasárnap

2015.01.25.

Megosztom
Elküldöm
Mk 1, 14-20 – Évközi 3. Vasárnap
"Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!"

„Miután Keresztelő Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” 
Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek velem, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Ők rögtön otthagyták hálóikat, és a nyomába szegődtek. Amikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hálóikat javították a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt, és követték őt.”

A mai evangélium két részből áll. Az egyik, hogy Jézus elkezdi a nyilvános működését, és nagyon, a lényeget összesűrítve halljuk azt, hogy: Betelt az idő, itt van Isten Országa, elérkezett hozzátok Isten uralma, ezért tehát térjetek meg, és higgyetek az evangélium jóhírében! Tulajdonképpen összefoglalva mindaz, ami később aztán kibomlik. Aztán a második részben pedig tulajdonképpen, ahogyan Jézus azt mondja, és ezzel kezdődik az összefoglalás, hogy: Betelt az idő, itt van az idő, hogy most elérkezett Isten Országa! Mindez hogyan valósult meg, erről látunk tulajdonképpen néhány szóban valamit, vagyis, hogy odamegy ezekhez a tanítványokhoz, és azt mondja, hogy: Gyertek, és kövessetek! És ők rögtön otthagyják a hálóikat. A másik két testvérnek is mindjárt szól, ahogy a szent író mondja. Ahogy pedig mindjárt szólt nekik, ők azonnal otthagytak mindent, és követték Őt! Tulajdonképpen ezért mondhatjuk azt, hogy ez a történet, a maga lecsiszoltságában és egyszerűségében, vagy így történt, vagy nem. Éppenséggel azért merjük ezt efféleképpen állítani, mert annyira világos a kettőnek az egymásra hangoltsága, megfelelése, hogy látjuk a szerzőnek azt a szándékát, amivel közel akarja hozzánk hozni azt, hogy mit is jelenthet számunkra, hogy: Itt az idő, betelt az idő, közel az Isten Országa! Ezért tehát most már nem tűr halaszást az, hogy lépjünk, és menjünk, és cselekedjünk! Hogy ez így történt-e pontosan vagy nem, ezt sosem fogjuk tudni, de az biztos, hogy a mai evangéliumnak a nyomán gondolkodhatunk azon, hogy amikor meghalljuk Istennek a szólítását, akármire is, az életünknek bármelyik napján, bármilyen helyzetben, akkor tulajdonképpen mi az, ami segíthet bennünket abban, hogy abban megvalósuljon valaki abból, a mai evangéliumban benne van? Hogy Isten odaszólt, és ő máris megtette! Isten hívta, és otthagyott mindent, és csinálta! Mert mindez egy realitás! Mi segíthet bennünket, hogy ezt a készséget ki tudjuk dolgozni magunkban? 
Az első gondolat így szól. Kétség kívül itt vannak a tanítványok, akik meghallják Jézusnak a szavát. A múlt héten erről hosszabban beszéltünk. Egyáltalán, hogy van-e bennem érzékenység Isten szavára? Elég nyitott és halló-e a fülem, hogyha szól nekem az Isten, akkor én azt képes legyek meghallani? Hiszen mennyire az emberi tapasztalat része, hogy egyébként hallunk, csak valamit képtelenek vagyunk meghallani! Nagyon sok mindent szinte egy életen keresztül képtelenek vagyunk meghallani, miközben hallunk! Amikor egy beteg embernek azt mondja az orvos, hogy nagyon sajnálom, de azt kell közöljem Önnel, hogy ez a diagnózis pozitív, és akkor ott mond valami nagyon súlyos kórképet, akkor tudhatjuk, hogy attól kezdve ez a valaki többé-kevésbé már süket. Mert őbenne elindul valami, és már csak azzal foglalkozik, hogy te Jó Ég, akkor mi lesz velem? Ezután mi lesz, ezt hogy fogom kibírni, meg fogok-e halni, vagy nem fogok meghalni? Megy belül és belül, de kifelé már nem is hall semmit! Ezért egy orvos ismerősöm azt mondta, hogy amikor közlünk valakivel egy ennyire komolyan negatív, ahogy szoktuk mondani pozitív eredményt, akkor onnantól kezdve, már semmi fontosat nem éri meg mondani, mert nem hallja meg! Amikor egy házastársi konfliktusban már túl nagy a stressz, akkor már nem halljuk meg, amit a másik mond! Válaszolni válaszolunk, sőt még kiabálni is tudunk, csak már nem halljuk meg, amit a másik ember mond! Tulajdonképpen tehát az első gondolat így szól, hogy: Azért, mert hallunk, ez egy kicsit sem jelenti azt, hogy érzékenyek vagyunk Isten szavára, és képesek vagyunk elég nyitottak lenni, és meghallani azt, ha ő egyáltalán bennünket meg akar szólítani. Miért is? Azért, mert valami más köt le bennünket, valahol máshol vagyunk, vagy valaki másnál járunk! Annál, hogy magunkat megvédjük, vagy annál, hogy érveljünk és győzzünk, vagy annál, hogy egyáltalán ne essünk szét! Az első, hogy tehát kidolgozom-e ez érzékenységemet, és a fülemet arra, hogyha Isten szól, akkor én azt meghalljam! 
A második. Ezt így nevezhetnénk, hogy: Előzetes döntéseket hozunk. Amikor ott vannak a Genezáreti tó partján, és Jézus azt mondja, hogy gyertek, kövessetek, ez egy döntési helyzet, kétség kívül. De ki az, aki egy ilyen helyzetben nagyobb eséllyel, valószínűséggel otthagyja a hálót és megy? Aki hozott előzetes döntést! Az előzetes döntés ezt jelenti: Ha meghallom, hogy Isten szólít engem, erre én igent akarok mondani! Hogy ott és akkor, ne szálljon inamba a bátorságom, hogy tényleg akkor tudjam követni őt, ezért most, még mielőtt ez a helyzet megtörténne, eldöntöm, hogy ha ez megtörténik, akkor azt mondom, hogy igen! Ez egyébként hasonlít ahhoz, hogy esik a hó, és eljövök-e vasárnap a misére vagy nem? Nem csak döntést hozunk ezzel kapcsolatban, hanem előzetes döntést! Ha közülünk vagyunk úgy, hogy azt mondjuk, hogy hát mindegy, hogy esik-e a hó vagy nem, hideg van vagy nem, de én eljövök, és indulni kell, akkor az előzetes döntés segít engem abban, hogy eldöntsem, hogy eljövök. De ha valaki közülünk vasárnapról-vasárnapra akarja eldönteni, hogy jön-e vagy nem, sokat fog hiányozni! A második gondolat így szól, hogy: Az életünk tele van előzetes döntési helyzetekkel. Ahogyan egy szenvedélybeteg azt mondja, hogy képtelen vagyok összeszedni magam, egyszerűen nincs elég erőm ahhoz, hogy lerakjam az alkoholt, hoz egy előzetes döntést! Azt mondja, hogy várom azt a kegyelemszerű pillanatot, és megnyitom rá a fülem, amennyire csak tudom, hogyha csak ennyire is közel kerül hozzám, a szabadságnak az áldott lehetősége, hogy azt döntsem, hogy nem iszom többet, akkor azt fogom dönteni, hogy nem iszom többet! Akkor egyszer csak megérinti őt, ez a szabadságnak ez az ihletett pillanata, akkor tud róla dönteni! Éppenséggel, hogyha az életünkben mindig ott és akkor jó döntéseket hozni Isten mellett, akkor gyakran nem fogjuk tudni megtenni! Ezért van nagy jelentősége az előzetes döntéseinknek. Előzetesen eldöntöm, hogyha egy házastársi konfliktusban hihetetlenül dühös leszek rád, akkor sem fogom azt mondani, hogy… Ezt most előzetesen döntöm el, és amikor benne vagyok, akkor nagyobb eséllyel tényleg nem fogom mondani. Éppenséggel válságban van a kapcsolatunk, megakad a szemem egy gyönyörű nőn, vagy egy nagyszerű férfin, akkor az a kérdés, hogy hoztam-e ezekre a helyzetekre előzetes döntést? Mert, ha hoztam, ott és akkor, könnyebben fogok tudni dönteni! 
A harmadik. A pozitív, belső késztetéseknek át merem adni magam. Pozitív, Istentől jövő, belső késztetéseknek, érzelmeknek, ösztönző erőnek át merem adni magam. Még pedig, egyrészt összeszedem a bátorságom, másrészt, akkor is ha félek, merek abba az irányba menni, amelyik irányba Isten engem szívesen hívna. Összeszedem ezért a bátorságomat, és nem azt várom, hogy ne féljek, hanem, hogy a félelemmel együtt, át tudjam magamat adni ennek a belső késztetésnek! Ez bizalom! Bízok azokban a hangokban, amelyek Istentől származnak bennem, és a félelemmel együtt elindulok abba az irányba! Miközben lehet, hogy továbbra is félek, össze kell szednem minden bátorságom, és van bennem sok bizonytalanság. Egy fiatal hölgy elvégezte az orvosi egyetemet, és egyre inkább érezte a szíve mélyéből, hogy nemcsak az a hivatása, hogy orvos legyen, hanem ő pszichiáter akar lenni. Ő lelki nyomorúságban élő betegeknek akar segíteni, olyanoknak, akiket nem egyszer még a kórházban sem vesznek emberszámba! Rettenetes, ami néha meg tud történni a kórházban! Főleg esetleg olyanokkal, akik egészen kiszolgáltatottak, lelkileg és testileg egyaránt! Eldöntötte, hogy ez az, amire őt igazából Isten hívja! Ezért keresett az egész országban egy olyan helyet, ahol így bánnak a betegekkel. Hát nyilván oda akarok menni, ahol így bánnak, mert én ott fogom tudni ezt megvalósítani! Fölvették őt. Azért is tetszett neki nagyon ez a hely, mert az orvosok nem fehér köpenyben jártak, hanem ugyanúgy civilben voltak, mint bárki más, hogy ezzel kifejezzék, hogy emberszámba veszik azokat a betegeket, akik magukra lehet, hogy alig tudtak így nézni! Az első nap a főorvos a következőt mondta neki, hogy: Akkor legyen szíves, és a most Önnel együtt kezdő kollégájával vegyék föl a fehér köpenyt! Akkor úgy érezte, hogy hát ez pont a legbelső meggyőződése ellen van, hát pont azért jött ide, hogy itt ember az emberrel is tudjon találkozni, hát ez szörnyű! Nem jó helyen van? Azt mondta neki a főorvos, hogy: Nem, maga nagyon jó helyen van, de ahhoz, hogy maga pontosan azt tudja adni ezeknek a betegeknek, ami miatt itt van, emiatt kell felvennie a fehér köpenyt! Lehet, hogy két év múlva majd leveheti! Mert magának meg kell tanulnia azt, hogy határokat tartson! Mi, öreg rókák már tudunk határokat tartani, de maga még nem biztos. Ez a fehér köpeny pedig nagyon sokat fog magának segíteni azért, hogy meg tudja valósítani azt, amiért ide jött! Amikor bízunk az Istentől jövő, belső késztetésekben, de közben megvannak még a félelmeink és a bizonytalanságunk, akkor ez nem azt jelenti, hogy tűzön-vízen keresztülverekszem magamat valamin, ami az én belső meggyőződésem! Ez inkább megszállottság! Hanem őrzöm bizalommal ezt a belső késztetést, és közben pedig érzékeny és nyitott vagyok arra, hogy ez a belső késztetés hogyan tudja azokat a gyümölcsöket megteremni, ami miatt Isten ezt a késztetést adta nekem! 
Aztán az utolsó gondolat. Ezek a tanítványok, apostolok ott kellett, hogy hagyják a hálóikat. Vagyis, amikor igent mondunk, akkor az mindig azzal együtt jár, hogy valamire nemet mondunk! Törvényszerűen van így, hogy van mindig veszteség, és elengedés! Nem tudunk úgy igent mondani, hogy azzal együtt valamire ne mondanánk nemet! Itt pedig óriási jelentősége van annak, hogy azt a gyermeki naivitásunkat elengedjük, hogy a növekedés, a fejlődés, az Isten Országa úgy gazdagodik, hogy egyre több lesz, hogy bennem egyre több lesz valamiből! De szó sincs róla! Van egy pont, amikor már éppenséggel nem több lesz az elfogadásból, meg több a megértésből, meg több a határtartásból, hanem bizonyos szempontból kevesebb! Olyan értelemben, hogy akkor használom, amikor szükséges, és már nem használom akkor, amikor nem! Vagy pontosan akkor veszem elő, amikor ott van a helye, és nem veszem elő, ha nincs ott a helye! Így pedig tulajdonképpen egészen érdekesen eljutunk oda, hogy nem arról van szó, hogy egyre gazdagabb életet akarunk élni, és abba egyre több mindent teszünk bele, hanem egyre inkább ez kerül bele, ami igazán fontos, majd pedig az kerül bele, ami igazán lényeges! Ezért jutunk el oda, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy elég neked az Én kegyelmem, gyere, és kövess engem, akkor azt tudom mondani, hogyha igazán gazdag akarok lenni, akkor ebbe az irányba érdemes menni! Nem abba az irányba, hogy minél többet mindenből, hanem, hogy a legfontosabbat, a leglényegesebbet! Mert ha az van, azáltal vagyok a leggazdagabb, nem azáltal, hogy mindenből és lehetőség szerint minél többféléből a lehető legtöbbet! Tulajdonképpen így, ahogyan Isten megszólít bennünket, eljutunk egy nagyon érdekes pontra. Ez így szól, hogy: Na, ahhoz, hogy én még gazdagabb és teljesebb életet éljek, valószínű, hogy arra van szükségem, hogy belőlem legyen kevesebb! Hogy elérek egy pontra, és azt mondom, hogy: Na, most már belőlem éppen elég van! És ha azt akarom önmagamban megvalósítani, hogy mit jelent, hogy értékes vagyok, vagy szerethető, vagy alkalmas az életre, vagy tudok mit adni, egy ponton túl a lépések abba az irányba visznek, hogy kevesebb kell belőlem! Már úgy leszek több! 
Az evangélium tehát tulajdonképpen mindig elkísér bennünket erre a pontra: Akarsz-e azáltal több lenni, hogy kevesebb lesz belőled? Mert amikor megengedjük, hogy kevesebb legyen belőlünk, akkor egyszer csak az Istennek nagyobb teret adtunk! Ezért a növekedésünknek mindig megvan ez a hihetetlenül pengeélen táncoló pillanata! De nagy dolog, amikor valaki azt mondja, hogy: Én innen most átlépek oda! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs