Mk 9, 2-10 – Nagyböjt 2. vasárnapja

2015.03.01.

Megosztom
Elküldöm
Mk 9, 2-10 – Nagyböjt 2. Vasárnapja
"Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok"

„Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.”

Nem tudom, hogy ismeritek-e azt a mondást, hogy: „A kutyát, meg a papot a hangjáért tartják!”  Hát, ez nem bíztat sok jóval! Ha nem lesz hangom, akkor mi hasznom van? Mindenesetre, most körülbelül ennyire vagyok képes, és a helyzet romlani fog. Majd meglátjuk, hogy mire futja belőle, és az is lehet, hogy hirtelen lesz vége, de megpróbálok valahogy gazdálkodni az erővel, a hangommal, és akkor lehet, hogy nem bonyolódok bele egy-egy pont kifejtésébe, hanem inkább majd csak úgy mondom, mondom. A kifejtést pedig rátok bízom, mert nektek van hangotok! 
A mai evangéliumban Jézus a színeváltozásával mutatja meg magát. Tulajdonképpen ez a történet amennyire messzire, vagy távolba vihet bennünket, attól a számunkra realitásnak tartott világtól, hogy akár mondhatnánk azt is, hogy: Na, most ezzel a történettel mit kezdjünk?  Elváltozik színében, ragyog a ruhája, és megjelenik ott két halott alak az Ószövetség világából, és még beszélgetnek is! Még a tanítványok is csak erről beszélnek, hogy ki érti ezt? Hát jó, beszélni nem fogunk róla… Ha egy kicsit sarkos lennék, akkor azt mondanám, hogy nem csodálom! Hát mit mondtak volna róla? Mégis, ez a mai történet pontosan azzal, hogy látszólag távol esik a hétköznapi életvitelünknek a természetes tapasztalati világától, pontosan ezáltal mond el valami nagyon fontosat az evangélium lényegéből. Erről szeretnék beszélni! Arról a nagyon fontosról, ami éppenséggel a hétköznapi életvitelünkben úgy tűnik föl számunkra, hogy na ez körülbelül olyan messze van, mint 2000 évvel ezelőtt a színeváltozás története! Tehát nem is tudok vele mit kezdeni! Éppen erről szeretnék beszélni! 
Az első gondolat így szól: Ez a 2000 évvel ezelőtti esemény tulajdonképpen pontosan túlmutat a jón és a rosszon. Márpedig mi az életünket többé-kevésbé a jó és a rossz világában töltjük. Vagy úgy, hogy nem akarunk tudomást venni róla, vagy úgy, hogy nagyon is tudomást veszünk róla. Az egész életünket igaz és hamis, jó és rossz világában töltjük. De éppen a mai történet akkor válik, és nem is mondanám, hogy érthetővé, hanem közelivé! Olyanná, ami megszólít bennünket, amihez közünk lesz! Akkor válik ilyenné, ha mi magunk megsejtjük, hogy ez a történet addig távoli csak, amíg mi kizárólag a jóban és a rosszban gondolkodunk és látunk! Mert ez a történet, túl van azon! Benne van a jó és a rossz, az igaz és a hamis, de túl van rajta! Miért mondom ezt? Most ha azt mondjuk, hogy itt Jézus megmutatkozott, megnyilatkozott a Föltámadás színében, valahogyan arra utalva, akkor azt is megkérdezhetjük, hogy igen ám, de mi volt az előzménye? Igazságtalan elítélés, vallatás, kínzás, és a kereszthalál. Most akkor erre azt mondjuk a mi világunk szerint nyilvánvalóan, hogy mindaz, amit az előbb mondtam, az rettenetes és rossz, a Föltámadás pedig csodálatos és gyönyörű! Hát a kettőnek mégiscsak volt köze egymáshoz! Most, ameddig semmi másban nem tudunk gondolkodni, minthogy ez rossz, ez jó, addig pontosan a Megváltásnak, az Isten Országának a lényegét, minthogyha nem is vennénk észre! Ezért a mi kérdésünk tulajdonképpen nem csak ennyi, hogy ez most jó, vagy rossz! Mert mondhatjuk azt, hogyha valakit ártatlanul elítélnek, az rossz. Hát persze, hogy rossz! Valakit bántanak, az rossz! Valakit megölnek, az rossz! De ha csak azt mondjuk, hogy rossz, akkor pont a Megváltásból nem látunk valamit! Nem a jóból nem látunk valamit, a rosszra nem kell azt mondanunk, hogy jó, hanem ha csak ennyit látunk, és nem látunk túl és többet, akkor pont a Megváltásból nem látunk valamit! Jött hozzám néhány nappal ezelőtt valaki, és azt mondta, hogy: Jaj, hát én is beleestem abba, amibe jó pár, fiatal édesanya! Egyrészt, mindig nagyon jó anya akartam lenni, hát ez már baj. Ha valaki nagyon jó anya akar lenni, akkor biztos, hogy sokat fog szorongani! (Nahát, ő szorong is sokat!) Nemcsak szorongok, de akkor beleestem a 20 százalékba, most depressziós vagyok, és most a pici babát nem tudom úgy ellátni, ha pedig el tudnám látni, akkor nem lennék depressziós, tehát igazolódik, hogy nem vagyok jó anya. Emiatt aztán a férjem nem sokat kap belőlem, és emiatt ővele is konfliktusaink vannak… Én már arra jutottam, hogy el fogok válni! Hát ez elég rossz! Utána pedig így fölnézett, és azt mondja, hogy: Még az a jó, hogy tudom, hogy ez csak egy krízis! Milyen nagyszerű dolog, hogy most elképzeljük ezt a fiatal nőt, hogy mit mondott az esküvő előtt. Azt mondta, hogy az élet csodálatos, van egy nagyszerű férjem, és fogok egy pici babát várni, hát ez nagyszerű! Hát de ez se lett mindig így! Szóval, hogyha nem látunk túl a jón és a rosszon, és nem látunk valami többet is, amibe benne van a jó és a rossz, nem tagadva azokat a minőségeket, de valahogy túl rajta. Ez az első. 
Aztán a második. Ebben a történetben, és talán nincs is még egy ilyen történet, amelyikben ennyire megjelenik a múlt, Mózes és Illés, és megjelenik a jelen, ott vannak a színeváltozás hegyén, és megjelenik a jövő is, a Föltámadásra való utalás, és az, hogy ez hogy lesz! De hogyha mi nem látunk semmi többet, minthogy múlt, meg jelen, meg jövő, akkor mi lesz az örökkévalósággal? Ha minket, keresztény embereket nem az jellemez, hogy nagyon jól látjuk a múltat is, és a hagyományt őrizzük, hogy jelen vagyunk a jelenben, és akkor a jövő felé meg reménységgel nézünk, akkor ez rettenetesen kevés lenne! Mi múltból, és jelenből, és jövőből élünk, azt építgetjük, de közben túllátunk rajta, mert ha nem látunk rajta túl, akkor pont a kereszténység lényegéből nem látunk valamit! Olyan érdekes találkozásom volt egy 82 éves bácsival. Azt mondja ez a 82 éves bácsi, hogy: Most eljöttem onnan, ahol eddig laktam, eddig külföldön éltem sok évtizeden keresztül, és most hazaköltöztem néhány hónappal ezelőtt. Erre megkérdeztem tőle, hogy: Az életed nagyobb részét külföldön élted le, hát hogy tudsz most itthon lenni? Hogy határoz meg téged az, hogy mindent ott kellett hagyni, ami a múltban fontos volt neked, az életed nagyobb részét? A 82 éves bácsi azt mondja, hogy: Én a múltat most lezártam. Egy új szakaszt kezdtem!  Mát itt éreztük azt, hogy micsoda nagyszerűség, hiszen valaki túllát azon, hogy múlt! Tehát a második téma így szól, hogy: Ez az evangéliumi részlet hozza, hogy mit jelent a múlt, a jelen, meg a jövő. De mi keresztény emberként éppen az örökkévalóságig szeretnénk látni, és aztán az örökkévalóságtól visszanézve látni a múltat, a jelent, meg a jövőt! Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor a kereszténységnek valami lényegi részét nem látjuk! 
Aztán a következő, a harmadik gondolat. Ebben az evangéliumi részletben benne van az, hogy a tanítványoknak van valami reménysége! „Uram, most állítod helyre Isten Országát?” Ebben az evangéliumi részben benne van a remény vesztettségük is, mert nem lesz úgy, ahogy gondolják! Nincs dicsőséges bevonulás után, dicsőséges székfoglalás, dicsőséges hatalom, ilyen nincsen! Van dicsőséges bevonulás, és utána minden másképp van, mint ahogy azt gondolnánk a reményünk szerint! Ez azt jelenti, hogy minket, keresztény embereket, Isten arra szólít föl, hogy legyen reményünk, közben néha a reménységünkből áttérünk egy reményvesztettségbe, de a kérdés az, hogy túllátunk-e reményen és reményvesztettségen? Hogy megengedjük-e, hogy az életünkben valami úgy teljesedjen be, ahogyan mi nem gondoltuk? Hogy ne csak mindig várjuk azt, hogy a reményünket Isten beteljesítse! Hanem azt mondjuk, hogy: Uram, te a legmélyebb reményeinket be fogod teljesíteni, attól remény! Azt nem tudom csak, hogy hogyan! De be fogod teljesíteni! A reménységünk az üdvösségre szól! Ez Neked nem akadály! Azt nem tudjuk csak, hogy hogyan! Ezért képesek vagyunk az életünk eseményeire az üdvösségünk felől nézni, a beteljesedés felől! Hogyan lehet része a beteljesedésnek az, ami itt és most történik? A harmadik gondolat tehát így szól, hogy: Természetes, hogy van reménységünk, amit éppen az Istenbe vetett hitünk táplál, megvan az emberségünk, és néha Isten máshol húzza a vonalakat, és mi reményvesztetté válunk. De sem a remény, sem a reményvesztettség nem a világ, hanem azon túl van valami! Ez a remény beteljesedése, ez pedig az a bizonyosság, hogy Isten üdvözíteni akar bennünket, csak azt nem tudjuk még pontosan, hogy hogyan! Emlékszem, hogy fiatal koromban sportoltam, és persze arra gondoltam, hogy majd a Testnevelési Egyetemre fogok járni, ami akkor még főiskola volt. Aztán, ahogy elmentem papnak, hát szomorúan sóhajtottam, hogy soha nem fogok járni a Testnevelési Egyetemre, pedig az milyen jó lett volna! És képzeljétek, hogy mit az élet, egyszer csak jelentkeztem a Lelkigondozói Szakirányú Szakképzésre, ami éppen csak néhány évig a Testnevelési Egyetem keretén belül működött!  Ezért aztán jártam a Testnevelési Egyetemre, annyira, hogy oda jártam, ahol ott a nagy főépület van, meg minden, és én, fölszentelt papként, mindig vittem egy kosárlabdát. A kosárlabda ott volt három évig, amíg jártam, a csomagtartóba, és a Testnevelési Egyetemen volt annyi kosárpálya, amennyi csak kell! Minden szünetben mentem, és dobáltam! Átéltem azt, hogy Isten úgy alakította, ahogy az nekem soha nem jutott volna az eszembe! 
A következő, a negyedik gondolat. Ebben a mai evangéliumban benne van az, hogy Péter, meg a többiek próbálják megérteni, hogy itt most mi is zajlik. Uram, építünk három sátrat, és ez most nagyszerű így, és aztán pedig nem beszélnek róla, de maguk között azon tanakodnak, hogy mit is jelent ez, hogy Jézus föl fog támadni a halálból! A mi Istenkapcsolatunk, az Isten Országának gyönyörűsége az, hogy néha értünk belőle valamit, néha meg nem! Hogy néha értjük, hogy ez hogy van az Isten tervében, néha meg egyáltalán nem értjük! Ez pedig nem akadálya az Isten Országának, sem annak, hogy mi abban benne legyünk! Annyira fölszabadító, hogy nem kell érteni hozzá! Lakásszentelésen voltam, egy fiatal házaspárnál, és akkor azt mondták, hogy: Hát néha a gyerekünket nem értjük!  Hát ki érti mindig a gyerekét? Hát a gyerek meg a szüleit nem érti, hát ez kölcsönös! Milyen szép a mai evangélium, hogy lejátszódik ott valami, amit tulajdonképpen, akik átélnek, nem értik! De Isten nem azt mondja, hogy Mennyei szózat hallatszott, és akkor ezt most jól értsétek meg! Nem, az mondja, hogy hallgassátok! Egyszerűen csak legyetek közel Jézushoz, Ő az én fiam, és ha mond valamit, akkor azt érdemes hallgatni! Az, hogy mit értünk meg belőle, az egy másik kérdés. Ez tehát a negyedik, hogy: Az Isten Országa túlvan azon, hogy most értem, vagy nem értem, most jól értem, vagy rosszul értem! Amikor egy édesanya azt mondja, hogy: Hát, nem nagyon értem a kislányom, de attól még szeretem! Hogy pontosan mit akar ezzel mondani, arról fogalmam sincs, de hát akkor adok neki két puszit, az biztos érti! 
Akkor pedig végül az ötödik, az utolsó gondolat. A mai történet azon is túlmutat, hogy itt, meg azon is túlmutat, hogy valahol máshol. Építsünk itt három sátrat! Hát nem építünk itt három sátrat, máshol sem építünk! Olyan szép Jézus találkozás a szamariai asszonnyal! Jézus egészen konkrétan ezt mondja, hogy: Eljön az idő, amikor nem az lesz a kérdés, és nem is így lesz, hogy itt imádjuk Istent, ezen a helyen, vagy Jeruzsálemben imádjuk, most a templomban imádjuk, vagy a természetben imádjuk! Eljön az idő, amikor Isten Országának a titka messze túlmutat ezen, hogy most itt vagy ott, vagy bárhol máshol! Akkor talán emlékeztek, hogy Jézus hogyan mutat túl azon, hogy most itt kell, vagy ott kell, vagy hol kell! Azt mondja, hogy: A lélekben! Az emberi lélekben! Ha a templomban vagy, akkor is a lélekben imádod az Istent, és ha kint vagy a természetben, akkor is a lélekben imádod az Istent, de közben pedig ez nem mond ellent annak, hogy a templomban a lélekben imádod az Istent, és annak se mond ellent, hogy a természetben a lélekben! Azért, mert a lélekben látjuk, hogy egy más minőség! Mennyire túlmutat Isten Országa azon, hogy itt vagy ott, vagy, hogy így vagy úgy! Lélekben és igazságban! Ezért a mai evangélium tulajdonképpen lényegileg mutat túl mindazon, amiben mi itt annyira benne vagyunk! A múlt, a jelen, a jövő, az itt és a máshol, a jó és a rossz, és az értem és nem értem, a tudom és nem tudom. Tulajdonképpen a Isten Országa pont ezeknél mind több! Ezért tulajdonképpen most Nagyböjtben, ahogy most elindulunk, mi ezt a többet keressük, mi ezzel e többel vagyunk kapcsolatban, mert nem csak keressük! Amit így nevezünk, hogy Örökkévalóság, Beteljesedés, Üdvösség, és Megváltás, mi nem csak ezt keressük, hanem innen nézünk az életre! Nemcsak nézzük azt, mint valami jövőbeli reményt, hanem mi a beteljesedés felől nézzük a jelent, az itt és mostot, az értemet és nem értemet, a jót és a rosszat, és mi erre kaptunk meghívást! De nagy dolog, hogy Isten Országa túlvan mindezeken, mert ha Isten Országa mindezeken túlvan, de közben meg Isten Országában mindez benne van, akkor van egy nagy szabadságunk, és ezzel a nagy szabadsággal lehetünk az Istennel való kapcsolatunkban! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs