Jn 3, 14-21 – Nagyböjt 4. vasárnapja

Jn 3, 14-21 – Nagyböjt 4. Vasárnapja

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

„Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”

A Világosság a világba jött. Erről szeretnék beszélni. Mindarról, ahogy maga Jézus szól, arról, hogy mit is jelenthet számunkra az, hogy a Világosság a világba jött, és éppenséggel, hogyha összekötjük ezt azzal a képpel, hogy Krisztust úgy fogják fölemelni majd, mint a pusztában azt a rézkígyót, hogy bárki, aki rátekint, meggyógyuljon és éljen, hogy éppenséggel szükségünk van arra a világosságra, amiben megláthatjuk Istent, amiben fölfedezhetjük Őt! Fölismerhetjük, rácsodálkozhatunk, láthatjuk az alakját, és ahogyan fölismerjük és fölfedezzük, ez gyógyulásunkra van, és élet fakad belőle! Arról szeretnék tehát beszélni, hogy mit jelent az, hogy Isten az a Világosság, aki nem maradt meg magában, vagy magának, hanem eljött ebbe a világba, hogy általa nekünk életünk legyen! 

Az első. Nem tudom, tiveletek ez hogy van? De szinte kikerülhetetlenül, minthogyha újból és újból megjelenő módon jellemző lenne az ránk, hogy szeretnénk úgy találkozni az Istennel, valahogyan úgy meglátni Őt, úgy fénybe hozni az Isten alakját, és aztán Vele kapcsolatba kerülni, hogy mi hadd maradjunk sötétben. Ez, minthogyha kikerülhetetlenül bennünk lenne! Bennünk van egy naivitás, egy vágy, egy törekvés, hogy: Uram, hát szeretnélek Téged látni! Olyan jó lenne végre közelebb kerülni Hozzád, és találkozni, és fölfedezni Téged! De én hadd maradjak sötétben! Hadd legyen úgy, hogy rajtad hadd legyen még nagyobb fény, én nem bánom, Te legyél nagyon világos, és nagyon egyértelmű, és minden nagyon tiszta legyen, de én hadd legyek sötétben! Ez egy naivitásunk! Azt hiszem, hogy egy nagyböjti időben, összeszedhetjük a bátorságunkat ahhoz, hogy kimondjuk, hogy van bennünk egy naiv törekvés, hogy úgy világosságban élni, és úgy tartozni a világossághoz, hogy közben mi sötétben maradunk, ez egyszerűen lehetetlen! Hogyha azt mondom, hogy szeretném látni Istent, akkor ez azért lehetséges, mert a Fényt, sőt magát a Fényt, nem egyszerűen csak a fényt, ami megvilágít bennünket, hanem a Fényt, aki maga Isten, hajlandó vagyok közel engedni magamhoz. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy ebből a Fényből rám is fog hullani bőségesen! Egyszer csak észre kell, hogy vegyem azt, hogy ki is vagyok én, mi is vagyok én, hogy is vagyok én? Ez egészen természetes, és tulajdonképpen az a törekvésünk, az az igaz vágyunk, hogy Istent látni, és Istennel együtt lenni, nem teljesesedhet be, ha közben pedig kimondatlanul arra törekszünk, hogy mi hadd maradjunk a sötétben! Ez az első gondolat, hogy: Milyen nagy dolog, hogy teret engedünk annak a vágynak, hogy Istennel együtt legyünk, és vállaljuk a következményét, hogy mi is a Világosságra fogunk ezáltal kerülni! Merjük meglátni azt, ami ebben a világosságban láthatóvá lesz! Sőt, ez a Világosság még azt is megteszi velünk, hogy egyszer csak láthatóvá lesz az árnyékunk! Minél inkább közel engedjük magunkhoz Istent, annál nagyobb lesz az árnyékunk! Annál többet fedezünk föl a saját sötétségünkből, a saját nyomorúságunkból. Az első gondolat tehát ez, hogy: De nagyszerű, hogyha vesszük a bátorságot, és állunk a realitás talaján, vágyjuk a Fényt, és megengedjük annak a következményét, hogy az bennünket is megvilágítson! 

A második gondolat. Ez a Fény, ami Istenből származik, és nincs benne semmi ítélet. Milyen érdekes ez, hogy ugye ezt mondja a szent író nem egyszer, hogy az ítélet ez, nem esik ítélet alá, már ítélet alá esik. Tulajdonképpen mi az ítélet? Az ítélet nagyon egyszerűen az, hogy a Fény, az van! Hiába fondorkodunk, mesterkedünk, hogy hogyan tudnánk valahogy árnyékban maradni, ez tulajdonképpen nem lehetséges! Előbb vagy utóbb, a Fény ránk hull! Nem azért hull ránk, mert meg akar bennünket bélyegezni, nem azért hull ránk, mert valamiképpen, mint valami éles kard el akar velünk bánni! Szó sincs róla! Egyszerűen csak azért, mert van! Mert a Fénynek ez a természete, hogy van! A második lépés, az az, hogy amikor ez a Fény ránk hull, akkor az nem egy metsző, hideg fény, hanem Isten szeretetének a Fénye! Az Isten szeretetének a Fényében még inkább megengedhetem azt, hogy nem is csak Őt nézem, hanem ebben a Fényben ránézek magamra, és fölteszek végtelenül egyszerű kérdéseket. Nem egy metsző, rideg, ítélkező fényben, hanem a realitás fényében! Akkor fölteszem ezt a kérdést például, hogy: Mit tettem? Lapozgattam a Szentírást, ahogy készültem. Amikor Júdás megteszi a maga tettét, akkor azt mondja a szent író, hogy: Megbánta, amit tett! Hogy igen, ebben a Fényben, egyszer csak fölfakad bennünk egy megbánás, és azt mondjuk, hogy: Te Jó Ég! Mit tettem? Vagy: Hogy tudtam ezt megcsinálni? Vagy éppenséggel az is lehetséges, hogy azt mondom, hogy: Mivé lettem? Hogy Isten Fényében egyszer csak meglátom azt, hogy mivé lettem, szinte észrevétlenül, és szinte nem is vettem észre, hogy mivé lettem az évek során, vagy hetek alatt, vagy hónapok alatt! Te Jó Ég! Hát mi lett velem? Mivé lettem én? Egy alkoholbeteg férfi mondta nekem el azt, hogy mi hozott számára fordulatot, ahogyan sikerült aztán a szenvedélybetegségéből valahogyan egy száraz korszakba lépnie. Akkor azt mondta, hogy: Az történt, hogy tulajdonképpen volt egy jó napom, és este mentem haza, és jó kedvvel mentem haza, nem is ittam aznap, és ezzel a jókedvemmel láttam, hogy ott van a fiam otthon, és úgy mentem, és meg akartam őt simogatni. Ahogy mentem, és nyúltam a fiam felé, a fiam hátraugrott! Azért, mert amikor iszom, akkor nemegyszer megütöm őt. Amikor pedig józan állapotomban láttam, hogy a fiam retteg tőlem, pedig én csak meg akartam simogatni, de láttam a szemében a félelmet, és ezt a mozdulatot, ahogy hátralép, na ekkor egyszer csak világos lett valami! Olyan világosan egyszerűvé vált, hogy te Jó Ég, mivé lettem én? Hogy eltelt 5, 10 vagy 20 év, és most ennél a világosságnál, ahogyan megláttam a fiam szemében a félelmet, meg ezt a mozdulatot, akkor egyszer csak föl mertem tenni ezt a kérdést, hogy: Mivé lettem én? Az is lehetséges, hogy azt a kérdést teszem föl, hogy: Hogy jutottam én ide? Hogy jutottunk mi ide? Éppenséggel, ha utalok a múlt vasárnapi beszédre, gondolatra, hogy mi az, amit ki kellene űzni a templomunkból, a templomainkból? Akkor nyugodtan beszélhetünk többes számban, hogy egyszer csak megengedjük, hogy Isten Fénye ránk hulljon, és akkor föltesszük együtt a kérdést, hogy: Hogy jutottunk ide? Hogy jutottunk oda, hogy? Hogy jutottunk ide, hogy? Mi történt tulajdonképpen velünk? Milyen nagy dolog, amikor megengedjük, hogy ez a Fény ránk hulljon, és ezt a kérdést fel merjük tenni magunknak! Nemegyszer halottam házaspárokat együtt is megkérdezni ezt, meg külön-külön is, hogy: Te Jó Ég, Laci, mond már meg, hogy mi hogyan jutottunk el ide? Tulajdonképpen minden nap, hát éltük az életet, próbáltunk rendesek lenni, leterheltek vagyunk és fáradtak, néha ingerültek, mindenféle örökséggel. Hát próbáltunk jó szándékkal ezt-azt, de hát vannak gyöngeségeink és sebeink, na de most ahova jutottunk, hát ide biztos, hogy nem akartunk eljutni! Hogy kerültünk mi ide? Hogy jutottam én ide? Mi történt itt 5 év alatt, vagy 15 év alatt? Hogy kerülök én ide? Milyen gyógyító kérdés ez! Isten fényében föltenni ezt a kérdést, hogy: Hogyan kerültem én ide, vagy hogyan jutottam el én ide? 

Akkor pedig jön a harmadik lépés. A harmadik lépés az, amikor Isten fényében meglátom azt, hogy szabad ezeket a kérdéseket föltennem, és ezek gyógyító és életadó irányba vivő kérdések. Akkor tulajdonképpen a harmadik lépésben elismerem, hogy nem egyszerűen csak az volt eddig a nehézségem, hogy itt nem hoztam egy jó döntést, vagy ott egy picit erősebbnek kellett volna lennem, vagy itt egy kicsit letértem erről az útról. Ennél azért a helyzet egy picit mélyebb és árnyaltabb, merthogy azt látom be, hogy a világosságból nem volt elég, hogy sötétben vagyok, vagy sötétben voltam! Azért történhetett ez meg, mert sötétben vagyok! Csakhogy ezt nem mondtam ki magamnak, hogy sötétben vagyok! Jött hozzám néhány nappal ezelőtt valaki, és azt mondta, hogy: Rettenetes dolgokat követett el valaki velem szemben, de most itt a Nagyböjt, és én szeretnék kiengesztelődni, és megbocsátani neki, de nem bírok! Egyszerűen nem megy! Rám hull ennek az ereje, hogy ő mit tett! Majd pedig elkezdtünk erről beszélgetni, hogy tulajdonképpen, amikor a megbántottságunkban, a sérelmeinkben vagyunk, akkor ott biztos, hogy nagyon kevés a fény! Bizonyos szempontból nagyon kevés a fény, mert egy beszűkült állapotban vagyunk, és szinte a sérelmeinken kívül nem is látunk mást! Akkor ott nagyon kevés a fény! A fény semmi másra nem hull körülöttünk, csak a sérelmünkre, csak a sebünkre! Ebből s szempontból mondhatjuk, hogy nem is csak, hogy kevés a fény, mert bizonyos szempontból meg sok! Már a sérelmünkön sok fény van! A sérelmünkön van minden fény, és sehol máshol nincsen! Hát persze, hogy akkor rosszul vagyunk! Tulajdonképpen a harmadik lépésben két dolog történik. Az egyik, hogy beismerem, hogy mindez nemcsak azért történt, mert valamikor rosszul döntöttem, vagy mert gyönge vagyok, hanem, mert a Fényből volt kevés! De ezt nem láttam be, és ezért, amikor valaki vakon megy, és egyszer csak hirtelen nem érti, hogy került a gödörbe! Nekem a fényre van szükségem, sokkal több fényre! Egészen más belátni azt, hogy sötétben vagyok, és több fényre van szükségem, minthogy azt mondom, hogy én nagyon jól látom, hogy ő milyen egy nagy gazember, hogy én nagyon jól tudom, hogy ő a hibás azért, ami most történt! Nagyon jól tudom, hogy neki kellene megváltozni! Egészen más, amikor ebben csapongok, amikor valaki a sötétben össze-vissza megy, vagy ha azt mondom, hogy még mielőtt bármit is mondanék, fényt kellene gyújtani! Megvan nektek az az élményetek, hogy mondjuk a miséről mentek haza, és amikor tudjuk pontosan, hogy amikor hazaérünk, mit akarunk csinálni, de először fölkapcsoljuk a lámpát? Nem ez az első mozdulatunk? Hiába tudom, hogy öt dolgot szeretnék csinálni, először odanyúlok és legyen több fény, mert a sötétben ezt nem tudom megcsinálni! De az is lehet, hogy azt mondom, hogy beismerem, hogy sötét van, és nem találom a kapcsolót. Akkor egy kicsit óvatosabb vagyok! Most akkor menjünk óvatosan, mert sötét van körülöttünk! Fogalmam sincs, hogy itt mi van, hogy hogyan kellene csinálni! Hát csinálhatnám úgy, és mondhatnám azt, hogy világos van, csak akkor éppen, - elnézést a kifejezésért -, lehet, hogy jól arcon foglak vágni, mert azt sem látom, hogy ott állsz! Hogyha valakinél mondjuk van gázfűtés vagy ilyen radiátor, vagy esetleg fával fűtötök, akkor ott is megélhetjük azt, hogy tudom, hogy mi mindent szeretnék még este csinálni, de először be kell fűtenem! Először befűtök, hogy meleg legyen! Először fölkapcsolom a radiátort, azért, hogy itt bármit meg tudjak úgy valahogy jó érzéssel tenni! A harmadik gondolat ez, hogy azt a természetes mozdulatot megteszem, ami előtt még bármit tennék, vagy bármit gondolnék, és fölkapcsolom a lámpát! Fölkapcsolom, mert tudom, hogy sötét van, és először fényre van szükségem! 

Aztán a negyedik. A negyedik lépésben pedig fölfedezem Istent, mint Fényt! Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a fénynél meglátom Istent és meglátom magam, vagy az életem, hanem Istent Fényként ismerem föl! Hogy Ő tulajdonképpen maga a Világosság, és hogy én erre a Világosságra vágyom! Ez mit is jelent? Hogyha Istent fölfedezem, mint Fényt, akkor olyasmit fogok meglátni, amit egyébként nem is látok! Csak akkor látom, hogyha Isten, mint Fény, jelen van az életemben! Néztem egy nagyon érdekes riportműsort egy magyar festővel. A magyar festő azt találta ki, hogy ő olyan festékkel is fest, amelynek a színei csak a sötétben látszódnak! Ezért tulajdonképpen a festményei mást mutatnak világosságban, és mást s sötétségben. Nem is olyan könnyű dolog így festeni, mert természetesen az a festék, amit fölrak a vászonra, ami sötétben látható csak, a színe is meg az ereje, azért az a napvilágnál is látszik! Azt mondta, hogy: Nagyon komoly nehézségeket okozott az, hogy úgy fessek, hogy amikor este van, és lekapcsoljuk a lámpát, akkor is ott valami szép jöjjön le! Van valami, amit az életben csak akkor látok, hogyha azt Isten Fényénél nézem, mert egyébként azt egyáltalán nem látom! Nem tudom, hogy van-e olyan élményetek, esetleg a ti gyerekeiteknél vagy unokáitoknál, hogy az ő szobájában, mert annyira kérte, vannak öntapadós, foszforeszkáló dolgok! Hát az gyönyörűség! Felnőttként, lenyűgözve nézem azt, hogy fölnézek ott a plafonra, és hát ilyen egészen jellegtelennek tűnik az ilyen sárgás-fehéres dolog, és nem is értem, hogy minek van ott. Csak egyszer legyen sötét! Amikor sötét van, egyszer csak ezek a foszforeszkáló csillagok és holdak! Hát itt egészen mást lehet látni! Milyen érdekes, hogy ebből a szempontból azt mondatnánk, hogy mi magunk olyanok vagyunk, mint a gyerekszobában ezek az öntapadós, foszforeszkáló dolgok! Magunkba szívjuk Isten Fényét, és amikor valamikor az életünkben, valamilyen formában besötétedik, akkor lehetővé válik, hogy ez a magunkba gyűjtött Fény valahogyan mégiscsak sugározzon! Hogy ez a Fény egy picit körbevegyen bennünket, hogy teljesen el ne tévedjünk! Hogy azért lássuk az irányokat! 

Isten maga a Világosság, és megengedi nekünk azt, hogy magunkba fogadjuk a világosságot, és hogy ebből a világosságból, amikor sötét van, valami egy picit ki tudjon sugározni! 

De nagy dolog tehát az, hogy föl tudunk nézni arra a valakire, akit fölmagasztaltak, fölállítottak, és ahogy ránézünk, akkor gyógyulunk, és belőle élet származik! Mindez pedig tulajdonképpen azáltal lehetséges, hogy megengedjük, hogy Isten, mint Világosság jelen legyen az életünkben!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs