Jn 12, 20-33 – Nagyböjt 5. vasárnapja

Jn 12, 20-33 – Nagyböjt 5. Vasárnapja

"De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért."

„Abban az időben azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ők odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, őt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok, ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.”

Most Atyám, azt kérjem Tőled, hogy szabadíts meg ettől az órától? Hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Úgyhogy ne szabadíts meg tőle, hanem dicsőítsd meg a neved! Mindez Jézus számára, és a mi számunkra akár úgy is megfogalmazható, hogy az életünknek van célja, hogy amikor azt mondjuk, bátran és reálisan, hogy az életünk értelmes élet, hogy minden ember élete értelmes emberi élet, föltétel nélkül van értelme, hogy ehhez milyen természetszerűen kapcsolhatjuk azt, hogy az életünknek van egy célja! Miért akarom ezt most ennyire hangsúlyozni? Azért, mert egyébként a hétköznapi életünkben néha nem annyira a célokat ragadjuk meg, és fogalmazzuk meg, tesszük világossá, és aztán irányulunk rájuk, és haladunk abba az irányba, hanem egészen be tudunk záródni abba a világba és összefüggésbe, ahol minduntalan azt kérdezzük, hogy: Ennek mi az oka? Amíg pedig nem tudom megmondani, hogy mi az oka, mintha nem tudnék továbblépni, mintha nem tudnék élni, minthogyha nem tudnék szeretni, ameddig nem derül ki, hogy mi az oka, addig vesztegelnie kell az életemnek! Nyilván mindannyian a tapasztalatunkból, az élethelyzeteinkből, kapcsolatainkból, eseményeinkből hozhatnánk példákat arra, hogy föltettük ezt a kérdést, hogy ennek mi az oka, hogy mi az oka annak, hogy valakinek születik gyereke, másnak pedig nem, hogy az egyik valakinek sok gyereke születik, mások pedig csak vágyakoznak rá? Mi az oka annak, hogy valaki hosszan tud élni, és a másiknak az élete olyan rövid? Mi az oka annak, hogy valaki betegen születik, hogy mi az oka… ? Persze, hogy ezt firtatjuk, és kérdezzük, hogy: Mi az oka ennek, és ennek, és ennek? Értelmes kérdés ez, persze! E mögött talán ott van, az a természetes emberi igényünk, hogy arra vágyunk, hogy értelmes legyen az életünk, hogy értsük is az életet, és ne csak éljük! Legyen biztonságos talaj a lábunk alatt, és azt tudjuk mondani, hogy amikor remélünk, akkor az nem csak egyszerűen valami hurrá-optimizmus, hanem hogy van alapja a reményünknek! A biztonságérzetünk nem egyszerűen csak valami szubjektív élménynek a világa, hanem hogy joggal mondjuk azt, hogy van Gondviselés! Tehát érthető, hogy rákérdezünk az okokra! Mégis vannak olyan helyzetek, amelyekben vagy nem találjuk az okot, vagy talán éppen az a természete, hogy olyan sok ok játszik ott közre, vagy pedig a mi gondolkozásunknak, világunknak a keretei és korlátai olyanok, hogy sosem fogjuk tudni megmondani, hogy mi is ennek az oka? Közben pedig egy olyan élethelyzetben, amiben nem tudjuk megmondani, hogy mi az oka, annak az élethelyzetnek is lehet célja! A mi életünknek is, ott, abban a helyzetben lehet célja! Miközben pedig nem tudjuk megmondani, amennyiben a miért az okra vonatkozik, hogy miért történt ez, lehet értelmes az életünk, és irányulhatunk egy cél felé, és cselekedhetünk, és szerethetünk, miközben nem tudjuk megmondani, hogy mi az oka! 

Az első gondolat így szól, hogy Jézus az életével kapcsolatosan hány és hány kérdést tehetnénk föl, hogy mi az oka? Nem tudom, hogy a történelmi tapasztalat, milyen irányba visz benneteket? Amikor szinte elfelejtkezünk arról, hogy Jézus Kereszthalálának, Áldozatának, Önfölajánlásának mi volt a célja, az iránya, a küldetése, és csak azt firtattuk, hogy ki volt a bűnös, ki a felelős, kik azok, akik ezt okozták, hogy az mennyire szolgálta az Evangéliumnak a ragyogását? Az mennyire hirdette meg Isten Országát, úgy, ahogy azt sejtjük, hogy Jézus akarta? Az a benyomásom, hogy amikor belefulladtunk abba, még Jézus életével kapcsolatban is, hogy ki az oka, és mi az oka, és ki okozta, és ki mennyire, és hogyan felelős, akkor mintha az evangéliumnak a fénye egészen elsötétedett volna! Talán amikor minél inkább meg tudtuk mondani, hogy ki az oka, annál nagyobb lett a sötétség! Minél inkább rá akartunk mutatni valakikre, és számon akartuk kérni, és meg akartuk őket büntetni, mert, hogy te vagy ti vagy tok az okai, annál nagyobb lett a sötétség! Milyen lenyűgöző az, hogy az evangéliumban Jézus életének célja van, és iránya van, és küldetése van! Tulajdonképpen az Evangélium Örömhíre éppen ezért Örömhír, merthogy föltárul benne az, hogy az emberi életnek van célja! Ezt pedig akkor is megragadhatjuk, hogyha nem tudjuk megmondani, hogy ez itt most miért történt, főleg, hogy ki az oka, vagy ki a felelős! Ezzel nem akarom azt mondani, hogy valamit kenjünk el, amit tisztán ki lehet mondani! 

Aztán a második, hogy éppenséggel olyan helyzet is lehetséges, hogy valaki nagyon is meg tudja mondani, hogy mi az oka. Például beszélgessünk el esetleg hosszabban szenvedélybeteg emberekkel, és egészen világosan kiderül, mondjuk a családtörténetük hátteréből, hogy mi minden vezetett oda, hogy ő hajlamos legyen a függőségre, a szenvedélybetegségre, és nagyon világosan látjuk az okokat, sőt több okot is látunk, és látunk lépéseket is, és ezt is világosan látjuk. Akkor pedig az a kérdés, hogy: Mi következik ebből? Ha élesen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy: Semmi, és hogy ebből önmagából, semmi nem fog következni! Mert ami ebből következik, az abból következik, hogy valaki azt mondja, hogy igen, nekem ez az élettörténetem, ez és ez történt velem, ilyen és ilyen helyzetekben és viszonyokban éltem az életem, és most mire érzem a motivációt, a késztetést, mire akarok irányulni, és milyen döntéseket hozok? Na, azon múlik, azon nagyon sok múlik! Megint, ha sarkosan akarnám mondani, akkor azt mondanám, hogy: Na, ezen múlik minden, hogy ő milyen döntést hoz! Sokkal kevésbé azon, hogy pontosan tudja, hogy milyen okok vezettek oda, hogy őbenne most ez a sebzettség, és ez az irányultság van. Abból, önmagából szinte semmi nem következik! 

Aztán a harmadik, amikor éppenséggel itt is meg tudjuk mondani, hogy mi az ok, sőt, miután megmondjuk, hogy mi az ok, ebből sok, pozitív dolog következik! Emlegettem nektek ezt az élményemet, amikor egy huszonéves, fiatal nő egy nagyon súlyos rendellenességgel született. Tehát, amikor ránézünk, akkor egészen pontosan lehet látni, - és most megint egészen egyszerűen és sarkosan mondom -, hogy nem olyan, mint mi, hogy sebzett, hogy sérült, és hogy a születésétől kezdve valami nem úgy van vele, mint ahogy a többséggel. Persze, hogy ez őt nagyon nyomasztotta, és az életét ebben élte le, hogy: Miért vagyok én más, mint a többiek? Miért pont velem történik? Miért és miért? Egyszer pedig egy orvos, aki ennek a betegségnek volt a szaktekintélye, azt mondta neki, hogy: Önnél bizonyos fehérjék nem működnek jól! Ennek pedig az lett a következménye, hogy ez a fiatal nő egészen megkönnyebbült! Azt mondta erre, hogy: Jaj, de jó! Akkor velem nincs semmi baj! A fehérjéim nem működnek jól! Akkor én jó vagyok! Csak a fehérjéim nem működnek jól! Hát ez egész más, így már egészen máshogy látom az életem! Így tudtuk az okot, és ebből pozitív változások születtek, de még most is az a kérdés, hogy miután valaki fölszabadult, és azt tudja mondani, hogy jaj, de jó, akkor nem kell úgy néznem magamra, minthogyha nem volnék ember, akkor ebből most mi következik? Ezután hogyan fogja élni az életét? Az első gondolatkör tehát ez: Keresztény emberként, talán sokkal fontosabb számunkra az, hogy miközben megbecsüljük, tiszteljük azt, hogy tudjunk okokat, és megnevezzük ezeket, amennyiben szükségesek, hogy ne veszítsük szem elől, hogy mi az életünk célja, hogy mi annak az iránya, hogy abba az irányba milyen folyamat vezet el bennünket!

Akkor pedig a második rész, hogyha célokról beszélünk. Nem tudom, hogy ti, hogyan látjátok ezt? Biztos van néhány olyan életcél, amire a legtöbb ember bólint, és azt mondja, hogy ez kritika nélkül, kérdés nélkül, ez nagyon természetes, normális, és egyértelmű, hogy ez így van! Mondanék ilyet, hármat is. Az első. Az a célom, hogy boldog legyek! Hát ne kössetek ebbe bele, légy szíves! Az a célom, hogy sikeres legyek! Az a célom, hogy egészséges legyek! Hát milyen természetes, emberi életcélok! Most pedig mondanám a keserű részét: Hogy ez nekünk nem elég! Hogyha valaki az életéből semmi mást nem szeretne kihozni, minthogy arra irányulok, hogy szeretnék boldog lenni, és egészséges, és sikeres, ez pont nekünk nem elég! Azért, mert az embernek nem elég saját maga! Ezért, hogyha az életcéljainkban saját magunkra irányulunk, akkor a saját határainkig fogunk jutni, a saját gyöngeségeinkig, korlátainkig, esendőségünkig, pontosan addig. Nem vagyunk elegek önmagunknak! Ezért, hogyha nincsenek olyan életcéljaink, amelyek túlmutatnak rajtunk, amelyekben túllátunk magunkon, az irányultság túlvezet magunkon, és valahogyan túllépünk és túlnőjük magunkat, akkor, még ha ezt a hármat valahogyan meg is kapjuk, az se lesz nekünk elég! Erre pedig akkor fogunk a legpontosabban rálátni, amikor lesz egy pillanat, amikor mindhárom megvan! Tulajdonképpen még azt lehetne mondani, hogy bárcsak mindenki legalább egy napig, mind a hárommal, bőségesen rendelkezzen, hogy rögtön legyen már aznap egy élménye arról, hogy ez nekem nem elég. Azok az életcélok tehát, amelyek csak ránk vonatkoznak, nekünk nem elegek! Olyan életcélokra van szükségünk, amelyek túlmutatnak rajtunk! Tulajdonképpen minden arról tesz bizonyságot, hogyha most semmi mást nem veszünk, csak azt, amit nem szoktunk megkérdőjelezni, sőt így szoktuk mondani, hogy hát Isten is azt akarja, hogy boldogok legyünk, akkor ez rendben van, ezt láthatjuk így, de a boldogság nem cél, hanem következmény! Annak a következménye és gyümölcse, hogy magunkon túllátó életcélok felé haladunk! Ezért, amikor például azt mondjuk, hogy mi más, minthogy boldognak lenni, és teljes életet élni, hogy akkor az nem annyira egy cél, meg egy állapot, amit majd egyszer elérünk és úgy van, beleértve az egészségünket is, hanem sokkal inkább egy irány, egy folyamat, és valaminek a következménye. Mégpedig, a nem önmagunkra irányuló életcéloknak a gyümölcse és következménye! Ebből a szempontból az üdvösség sem elsősorban cél! Hanem mi? Az, hogy együtt visszük az életet Istennel! Az együtt való életünk, a közösségünk, a szeretetkapcsolatunk, ami kölcsönösségben zajlik, és egymással törődünk és figyelünk egymásra, ez egy folyamat, ez egy irányba visz bennünket, mert igyekszünk egyre szorosabbra fűzni az egymással való kapcsolatot, és ez beteljesedik! Ez egy folyamat. A Mennyország, az üdvösség, az Örök Élet is! Egyszerűen nem csak egy valami, egy tárgy, vagy egy ajándék, hanem egy folyamatnak, egy irányultságnak, valaminek a gyümölcse és következménye, ami szinte magától terem meg! Nem véletlen, hogy Jézus ezt mondja, hogy Isten Országa nem így vagy úgy, hanem szinte észre se vesszük, és lehet aratni! Hát igen, csak… 

Talán egy utolsó szempontot mondanék még. Itt van Jézus, akinek, hogyha joggal volna alapállása arra nézve, hogy azt mondja, hogy hát nekem nem kell túllátnom magamon, mert Én vagyon Isten, és Én magamat nézem, és nem véletlenül mondom azt, hogy Én vagyok az Út, az Igazság, és az Élet, Én vagyok a Föltámadás, hát ez Én vagyok, és ehhez képest milyen lenyűgöző, ahogy Jézus túlnéz magán! Ahogyan megnevezi az életének a célját, akkor nagyon világosan látja a Mennyei Atyát, és azt mondja, hogy: Hát a Te dicsőséged, ezért érdemes, ezért bevetem magam! A másik pedig, hogy milyen világosan nem téveszt el szem elől bennünket! Milyen lenyűgöző ez, ahogy Isten túllát magán, amikor éppen ránk néz! Hogy Istennek nem lealacsonyító, túllátva magán, minket nagyra tartani és becsülni! Milyen érdekes, hogyha most Jézusnak a személyét nézzük, az Ő életének a beteljesedése, egyszerre fakad abból, hogy túllát magán és látja az Atyát, és túllát magán és lát minket! Ezért tehát, amikor Jézus azt mondja, hogy most igen, egy folyamatban el fogunk érkezni egy ponthoz, egy szakaszhoz, aztán lesz egy állapot, ami egészen szörnyű és rettenetes. Ezt a pontot, ezt az állapotot, ezt a helyzetet senkinek sem kívánjuk, főleg pedig senkinek sem idézzük elő, mer rettenetes! De közben az életem egy folyamat, ami egy irányban áll, és én irányulok valakire, és valakikre, és ezért mindez elfogadható számomra, mert ez a jó irányban van. Ennek pedig meg fog teremni az a gyümölcse, ami pedig nem az enyém lesz, hanem azoké, akikre éppen nézek, miközben túllátok magamon! De nagy dolog tehát az, hogy ellesünk valamit abból, ahogyan Jézus túllát magán! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs