Lk 24,13-35

Lk 24,13-35

„Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” 

Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” 

Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.”

Nagypéntekre, Húsvét vasárnap hajnala óriási, elmondhatatlan, kimondhatatlan fordulat! Ég és föld, szinte ezt mondhatnánk! Sötétség és Világosság! Valami döntően és alapvetően, és radikálisan változik meg. Erről a változásról szeretnék beszélni. Arról a döntő fordulatról, ami Nagypéntekről Húsvétvasárnapba fordítja az egész emberiség történetét. Hogyan érhetjük tetten, hogyan tapasztalhatjuk, hogy ragadhatjuk meg, hogyan fedezhetjük föl a saját életünkben, ezt a húsvéti fordulatot? Mit jelent ez a fordulat? 

Az első gondolat így szól, hogy: Azt mondja a szent író, hogy ott megy ez a két tanítvány, és nem látnak jól, akadályozva vannak a látásukban, valami hályogféle takarja a szemüket, ahogyan a különböző fordítások ezt mondják. Ezt mondhatnám Nagypéntek sötétségének. Aztán pedig, egyszer csak jön a fordulat, és egy óriási változás, hogy fölismerik Jézust, és ez, ahogyan fölismerik a Föltámadottat, ez újból és újból megjelenik a különböző beszámolókban. Mit jelent ez a mi számunkra? Mit jelent számunkra a fordulat? A fordulat, a mi emberi fordulatunk az, hogy nagyon hajlamosak vagyunk úgy élni az életet, hogy azt mondjuk, hogy Istennek jobban meg kellene mutatnia magát az életünkben! Jobban kellene láthatónak, tapasztalhatónak, hallhatónak, kézzel foghatónak lennie! Eltöltjük az időt, az életet azzal, hogy ölbe tett kézzel vagy máshogyan várjuk azt, hogy Isten mutassa meg hatékonyabban magát, az erejét, a Gondviselését, és a segítségét, hogy aztán majd ebből kiindulva, esetleg változzunk vagy változtassunk! A húsvéti fordulat azt jelenti, hogy Istennek már nem kell jobban megmutatnia magát, hanem nekünk kellene jobban látnunk! Ez a húsvéti fordulat! Minden egyes olyan élethelyzetben, amikor fölmerül bennünk az, hogy Isten miért nem szeret, miért nincs közelebb, miért nem tapasztalható, miért nem látható, hol van a segítsége, a Gondviselése, a támogatása, az ereje, akkor mindig a következőt biztosan tudhatjuk, hogy nem látunk jól, hogy nem hallunk jól, hogy nem vesszük észre. Ez a húsvéti fordulat! Ott van Jézus egy napon keresztül a tanítványokkal, de nem veszik észre, nem látják, hogy Ő tulajdonképpen ott van velük, és hogyan van velük! Közben pedig elmondanak egy történetet, a Názáreti Jézus esetét, amiben tulajdonképpen mindent megfogalmaznak, csak ezt nem, hogy mi történt ott, ezekben a napokban. Ők pontosan el tudják mondani, hogy így gondoltuk, azt gondoltuk, és ezt reméltük, és most minden a csalódás és a szomorúság, és Isten talán nem segít, és nem olyan jó, és az összes többi. Nem akarom ezt hosszabban mondani. Mindig, amikor nehézre fordul az élet, és azt mondjuk, hogy Uram, hol vagy, akkor tudhatjuk, hogy már ott van! Amikor azt mondjuk, hogy Uram, miért nem látlak, akkor már tudhatjuk azt, hogy látható! Amikor azt mondjuk, hogy miért nem hallak, akkor már tudhatjuk, hogy mondott valamit! Ez az első, nagy fordulat! Az első nagy fordulat miránk nézve, azzal a következményekkel jár, hogy amikor fölismerjük, hogy mi már most azt mondjuk, és úgy mondjuk, mint az emmauszi tanítványok, hogy hát, pedig mi azt hittük, és úgy reméltük, és azt gondoltuk, akkor fejezzük be ezt a beszédet! Hagyjuk abba! Mert már annyi világosságunk lehet, hogy azt tudjuk mondani, hogy: Nem, nem, nem, azt hiszem, hogy most süket vagyok és vak! És elkezdhetünk egészen másképpen imádkozni, egy másfajta viszonyban, és egy másfajta minőségben, és most már nem azt fogjuk huszonötödszörre elmondani, hogy Istenem miért nem szólsz, hanem, hogy: „Uram, adj nekem halló fület, kérlek, nyisd meg a szememet, kérlek, a szívemet tedd érzékennyé, kérlek, ha ránézek a feszületre, akkor adj nekem valami látást, valami világosságot, hogy megértsem, hogy mi ennek az üzenete, itt és most számomra!” Ez az első gondolat, hogy: Istennek már nem kell jobban megmutatnia magát! Nekünk érdemes tisztábban és világosabban látnunk! Ha pedig kérjük Isten segítségét, kegyelmét és erejét, hát nem arra kell kérjük, hogy jobban mutassa meg magát, hanem, hogy tisztábban lássunk! 

Aztán a második gondolat. Amikor azt mondja Jézus nekik, hogy hogyan lehettek, - és ez tulajdonképpen elég kemény szó, és nekem nem esik jól, akárhányszor olvasom, vagy éppenséggel mondom -, ilyen oktalanok, ilyen késedelmes szívűek, hát hogy tudtok ennyire képtelenek lenni arra, hogy higgyetek az Írásnak, a Jövendölésnek? Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak? Tulajdonképpen elég fájó, amit mond itt Jézus! Fájó! Hát nekem fájó! Nem esett volna jól ezt hallanom! De mi ebben a fordulat? Hol van a húsvéti fordulat? A húsvéti fordulat ott van, hogy miközben Jézus ezt mondja a tanítványoknak, és ez rosszul is eshetett nekik, de amikor visszaemlékeznek ugyanerre, akkor hogy emlékeznek vissza? Nem azt mondják, hogy hát tele voltunk csalódással és fájdalommal, és akkor jött valaki, és még le is tolt! Még mellénk szegődött egy idegen, na még tőle is kaptunk! Hát most ezután még mi jöhet? Nem így emlékeznek vissza! Hanem fölismerik Jézust, és azt mondják, hogy: „Hát nemde lángolt a szívünk, amikor kifejtette az Írásokat?” Nem gyönyörűséges ez? Nem a saját sérelmeiket hordozgatják, hogy így szólt hozzánk valaki, és úgy szólt, és letolt minket, és bántott, és milyen keserűség volt ez, hanem lángolt a szívünk! Ez a második fordulat! Hogy miközben éppenséggel gyűjtögetetjük, és őrizhetjük, és újból, és újból fölszínre hozhatjuk a saját fájdalmainkat, veszteségeinket, és a többit, ugyanezekre a helyzetekre megláthatunk valami Fényt és valami Világosságot, valamit, amit éppen ezekben a helyzetekben kapaszkodó, vagy erőforrás volt, vagy ami valami világosságot hozott! Azt mondhatjuk, hogy: Igen, az nagyon nehéz volt, és ez vagy az nem esett jól, de ott volt az a Fény, de ott volt az a Szó, de ott volt az az Ember, de ott volt az a Kapcsolat, ott volt az a Gondolat! Ez a második fordulat. Milyen óriási jelentősége lenne annak, hogy éppenséggel mindig, ezekbe a pozitív fordulatokba, valamiképpen meglátni Istennek a Világosságát, és arra építeni az életünket! Arra, hogyan azt mondom, hogy: Hát lángolt a szívem, ez már velem megtörtént! 

A harmadik gondolat. Fölismerik a tanítványok Jézust, a Kenyértörésben. Mi ebben a fordulat? Nemcsak az, hogy végre fölismerték! Hanem az, hogy ami eddig számukra úgy tűnt, hogy Isten, és ez akár a saját értelmezésünk is lehet, hogy Isten, mintha belevinne bennünket a szenvedésbe! Jézust a szenvedésre való utaláskor ismerik föl, ahogy megtöri a Kenyeret, és azt mondja, hogy: Ez az Én Testem, amely értetek adatik! Ez az én Vérem Kelyhe, ez a Vér értetek ontatik! Tulajdonképpen a húsvéti fordulat előtt, az a benyomásunk, éppenséggel nem egyszer félelmekkel telve, hogy nem szívesen megyünk Isten útján, mert Isten belevezet bennünket a szenvedésbe. Inkább valahogy szeretnénk keresni egy olyan Istent, aki nem vezet bele, aki azt mondja, hogy: Nézzétek, itt ki lehet kerülni! Nagyon szeretlek benneteket, és nézzétek, itt van egy jó kis kerülőút, itt szépen kikerüljük! Ebben a fordulat az, hogy miközben van egy érthető, de indokolatlan félelmünk, attól, hogy Isten valahogy, valami szenvedésbe visz bennünket bele, vagy valami szenvedést kér, de amikor fölismerik Jézust a Kenyértörésben, egyszer csak fölismerhetővé válik az, hogy Isten az embert nem a szenvedésbe viszi, hanem átviszi rajta! Ez milyen óriási különbség! Isten az embert átvisz a szenvedésen, miközben mi attól félünk, hogy Isten a szenvedésbe belevisz bennünket. Ezért, amikor fölismerik Jézust, hogy ki is Ő, akkor fölismernek valakit, Aki átment a szenvedésen, és Aki átvezet bennünket a szenvedésen! Ha van valaki, aki azt mondja nekünk, bárhogyan is elénk lépve, hogy vannak olyan utak, hogy minden szenvedést el lehet kerülni, hát akkor én nem tudom, hogy követném-e! Hogyan? Az hogy volna lehetséges? Azt gondolnám, hogy engem valaki be akar csapni! Azt mondja, hogy van olyan élet, amilyen élet nincsen! A harmadik fordulat az, hogy fölismerem Istent olyan valakiként, aki nem belevisz a szenvedésbe, hanem átvezet rajta! 

Aztán a negyedik gondolat. Ezek a tanítványok egész nap tulajdonképpen abban a világban élnek, hogy ők megragadták Istent, hogy ők tudják, hogy mi történt ott ezekben a napokban. Világosan látnak és értenek. Itt a fordulat pedig az, hogy egyszer csak, ahogy fölismerik Jézust, az történik, ami sokkal inkább a realitás! Fölismerik azt, hogy nem tudjuk Istent megragadni, hanem megengedhetjük azt, hogy Isten ragadjon meg bennünket! Ez pedig nagyon nagy fordulat, és nagyon nagy különbség! Milyen az élet akkor, ha emberek elvakultan azt gondolják, hogy ők Istent megragadták, és most Istent képviselik? Azt mondjuk mi, hogy Isten elhozta közénk Isten Országát, az ő Királyságát. Most pedig, szinte nincs olyan nap, hogy ne hallanánk erről, hogy Iszlám Állam. Talán, ha meg kellene fontolnunk, és megnéznünk azt, hogy milyen az amikor emberek úgy döntenek, hogy ők megragadták Istent, és most Istenre hivatkozva megmutatják, hogy milyen lesz az ő országa? Hát ilyen! Pontosan ilyen! Ez az, amire Jézus azt mondta, hogy hát, ha valamit nem, akkor ezt nem! Azonnal tedd el a kardodat! Nem gondolod, hogy engem az angyalaim megmentenének, ha szólnék nekik? Ilyen országot akartok? Amikor az ember azt gondolja, hogy megragadta Istent, és ő majd ezzel a megragadással azt mondja, hogy: Ha Istent megragadtuk, akkor majd az embereket is jól megragadjuk, mert akkor nyilván föl vagyunk rá jogosítva! Ekkor pedig létrejön egy egészen ijesztő és borzasztó! Nincsenek is rá szavak! Ebben asz összefüggésben lehet látni, hogy mekkora különbség az, amikor az ember valami elvakultsággal azt mondja, hogy mi tudjuk, hogy mi történik, és mi tudjuk, hogy Isten ki és milyen! És aztán abból mi következik az emberek számára? Milyen az, amikor pedig ott vannak a tanítványok, és fölismerik Jézust, és azt mondják, hogy: Istenem, ragadj meg bennünket! Hát mi nem tudunk Téged megragadni! A Föltámadás története az Egyházon kívül és belül is, annak a gyönyörű tanúságtétele, hogy az ember az Istent nem tudja megragadni! Mert, amikor kinyúlnánk, és azt mondanánk, hogy most megvagy, akkor huss, és eltűnik a szemünk elől! De nem azért, hogy játsszon velünk, hogy szórakozzon velünk, nem azért, hogy bolyongásra késztessen, vagy elveszejtsen minket, hanem, hogy újból és újból meglegyen bennünk ez a fölismerés, hogy vagy én adom át magam Istennek, vagy pedig tévút, hogy én ragadom meg Istent! Newman bíboros mondott egy zseniális gondolatot. Azt mondta, hogy: „Ha a tökéletességről kellene beszélnem, akkor azt mondanám, hogy tökéletes az a valaki, aki folyton-folyvást változik!” Az az ember, aki azt mondta, hogy én megragadtam Istent, és most van egy eszményem vagy ideálom, és megváltoztatok mindenkit, ennél sötétebb dolgot keveset lehet elképzelni! Isten nem arra szólít fel bennünket, hogy most legyen egy beszédünk, egy szövegünk, hogy Jézus Föltámadt, és akkor ezzel elmenjünk bárhova is, és ezzel másokat meg akarjunk változtatni! Szó sincs róla! Hanem, hogy átéljünk valamit, és ebben mi magunk megváltozzunk! És ez a változás sosem ér véget, mert holnap fölébredek, és ha megint nem változok meg, akkor az kevés lesz, és jön a vakság és a sötétség. Ezért a negyedik fordulat így szól, hogy: Fölismerem, hogy micsoda jelentősége van annak, hogy Istent az ember nem ragadhatja meg többé! Milyen az, amikor az ember megragadhatja az Istent? Az pont olyan, ahogyan Jézust megfogtuk, és fölfeszítettük a keresztre! Az olyan! Amikor pedig az ember a maga vakságában azt gondolja, hogy én megragadom Istent, és most már én mondom meg, hogy mi, hogyan van, hát az pont olyan, mint a Nagypéntek! Amikor ráébredünk arra, hogy Istent nem lehet megragadni, csak átadhatjuk magunkat neki, olyan a Húsvétvasárnap! 

Aztán az utolsó gondolatot szeretném még elmondani. Ezek a tanítványok, egy egész nap után tulajdonképpen mi az, amit egészen biztosan megélhettek, vagy megélhetnének? Hát az nem más, mint a saját gyarlóságuk tapasztalata! Nem láttunk jól, nem értettünk jól, nem tudtuk jól, jaj, fogalmunk sem volt az Írásokról, és tulajdonképpen mekkora káosz volt bennünk, közben meg azt gondoltuk, hogy pontosan mindent tudunk! Mi ebben a fordulat? Nagyon könnyen gondolhatnánk azt, hogy hát ezután az történik, hogy Isten elénk áll, vagy Jézus, és azt mondja, hogy hát bizony ez szóról-szóra igaz, ti már csak ilyenek vagytok! De nem ez történik, hanem a húsvéti fordulat az, hogy miközben a tanítványok belátják azt, hogy nem tudjuk Istent megragadni, és tényleg gyarlók vagyunk, tele lesznek cselekvő képességgel! Elkezd lángolni a szívük, és azt mondják, hogy azon nyomban fordulunk vissza, van egy jó hírünk, és elkezdünk valamit csinálni! Amikor az ember a téveszméiben bolyong, akkor tulajdonképpen, mintha nem tenne semmi értelmeset! Itt pedig az történik, hogy emberek, akik joggal élhetnék meg a saját gyarlóságukat, azt mondják, hogy: Na, most végre tudom, hogy mit kell csinálnom! Hogy Isten bízik bennem, hogy képes vagyok rengeteg mindenre, és nem a saját alkalmasságom miatt! Ezek a tanítványok nem fulladnak bele a saját gyöngeségük, vagy bűnösségüknek a körberagozásába, hanem egyszerűen elkezdenek cselekedni, mert látják, hogy azt hogyan és miért érdemes! Tulajdonképpen az emmauszi tanítványok története tele van a húsvéti fordulattal, és valahogy sosem az jön ki belőle, mint amit gondolnánk, hanem annál sokkal több! De neme egyszerűen csak valami más jön ki belőle, hanem valami egészen más, valami fordulat! Meghallgattam egy-két részletet vagy beszédet a mai nap, és a következőt állapítottam meg a mi papi beszédeinkből, hogy beszédek, beleértve ezt is… Tulajdonképpen minden vasárnapi beszédnek a fordulata, tudjátok mi? Szerintem az, hogyha én ott ülnék, akkor azt mondanám, hogy: Hát, ez is csak szöveg! Minden szövegnek és beszédnek, még ha igaz is, hihetetlen, hogy mennyi korlátja van! Eljön egy pont, amikor már azt mondjuk, hogy: Na, most már fejezze be! Ne csak azért, mert hosszú, hanem azért, mert eljön egy pont, ahol már nem szöveg kérdése! Már hiába mondja el még ötször ugyanazt el! Attól a pillanattól kezdve, hogy eljön ez a pillanat, már csak cselekednünk lehet! Isten Országát és Isten Örömhírét a Föltámadás fényét már nem lehet akkor tovább szavakkal kimondani, már csak tettekkel! Majd pedig eljön egy pont, amikor már tettekkel sem, hanem az ember már csak a saját személyével! Ezért van az, hogy minden húsvéti beszéd törvényszerűen elégtelen! Azért, mert elvezet bennünket ahhoz a fordulathoz, hogy most már fejezze be! Amikor pedig azt mondjátok, hogy most már fejezze be, már csak azért is, mert már a harang is elmondta a magáét, akkor tulajdonképpen itt az a fordulat, hogy: Na, akkor most már csinálni kellene valamit! De nagy dolog, hogy a Húsvét hozza ezt a fordulatot számunkra, és fölemel bennünket abból a világból, hogy a saját gyöngeségünkkel foglalkozzunk, és sokkal inkább megmutatja azt, hogy alkalmasak vagyunk arra, hogy átadjuk magunkat Istennek! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs