Jn 10, 11-18 – Húsvét 4. vasárnapja

Jn 10, 11-18 – Húsvét 4. Vasárnapja

"A jó pásztor életét adja a juhokért"

„Abban az időben Jézus így szólt: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Őket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”

A mai evangéliumi szakaszban ötször hangzott el egy kijelentés, és ezt szeretné most hatodjára is elmondani, fölerősíteni és kihangosítani, mert hiszen erről szeretnék beszélni, és veletek együtt valamit megnézni, valamire talán rácsodálkozni, esetleg ennek kapcsán valamit világosabban tudni. Ez pedig az, hogy Jézus azt mondja, hogy: Én az a Valaki vagyok, Aki az életemet adom értetek, életemet adom a juhokért! Ez pedig ötször elhangzik, hogy: Az életemet adom oda! Van hatalmam arra, hogy az életemet odaadjam! Mindig, amikor Jézus tesz egy kijelentést, valamit mond Magáról, Magából, és azt mondja, hogy, az életemet adom oda, akkor ezt, mi keresztények, 2000 évvel később, Pünkösd ismeretében, újból és újból hallgathatjuk azzal a füllel, hogy itt nem csak arról van szó, hogy Jézus az életét odaadta, vagy volt hatalma, hogy odaadja, hanem hogy mi részesültünk a Szentlélek által abból a hatalomból, ami Jézusnak a jellemzője. Ezért mi is képesek vagyunk és van hatalmunk arra, hogy az életünket odaadjuk! Itt pedig ez a kijelentés nagyon fontos, mert például mi az, amire nincs hatalmunk? Még akkor is, hogyha édesanyák nagyon szívesen beszélnek erről, és mi is aztán bólogatunk nagyon, és persze emögött van valami egészen nagy titok és csoda, hogy életet adtam a gyermekemnek. De nem tudunk életet adni, és az ember nem tud életet adni! Tovább tudunk adni életet, de ha szabad mondanom ilyen nagyon egyszerűen: Hozott anyagból dolgozunk! Nem tudunk életet adni! Mi is kaptunk valamit, és lehet, hogy az éppenséggel egy születendő emberhez képest nagyon kicsi, de mégiscsak abból gazdálkodunk, ami nekünk is adatott! Éppen ezért életet nem tudunk adni, hanem képesek vagyunk életet továbbadni. De ha már erről van szó, hogy életet adni, akkor a következőt mondhatjuk, hogy: A sajátunkat oda tudjuk adni! Életet nem tudunk adni, de tovább tudjuk adni, és a saját életünket van hatalmunk odaadni! Szeretnék tovább beszélni arról a gondolatmenetről és abból a gondolatmenetből, amit elkezdtünk már Húsvétvasárnap. Hogy tulajdonképpen a múlt héten odáig jutottunk, hogy nem egyszerűen csak az történik velünk, Húsvét kapcsán, a Föltámadt Jézussal való találkozás révén, hogy akkor máshonnan nézünk eseményeket, mást nézünk, máshogyan nézünk, hanem más szemmel látunk! Erről van itt szó! A húsvéti fordulat azt jelenti, hogy ettől kezdve más szemmel látok! Ameddig pedig ez a fordulat nem jelenik meg bennünk, akkor tulajdonképpen ez olyan, mintha a Húsvét előtti jó szándékkal néznénk a világot, a mi emberi tekintetünkkel, és ebben van nagyon sok érték, de a Húsvéti Fény nincsen meg benne! Tehát, mi más szemmel látunk! Akkor a mai témánkra vonatkozóan mit jelent ez, hogy minekünk hatalmunk van arra, hogy az életünket odaadjuk, hogyha ezt a Húsvéti Fénynél, más szemmel látva közelítjük meg? 

Az első kijelentés így szól, hogy: Amikor adunk valamit, főleg amikor azt mondjuk, hogy az életünket adjuk oda… Hiszen nekünk is csak egy van, és akkor azt az egyet adjam oda? Hát hogy lennék erre képes? Különben is, amikor valahogy előkerül ez, hogy adni, főleg az életemet, vagy az életemből adni, akkor mennyire természetes, hogy ehhez hozzákapcsolódik a Húsvét előtti gondolkozásmódomból az, hogy hát ez bizony veszteség. Hűha! Meg kell tapasztalnom a múlandóságot, a veszteséget, és éppenséggel, nyilvánvalóan Húsvétnak van egy olyan üzenete, hogy a veszteség reális! A múlandóság, Jézus esetében, reális! Ugyanis valóságosan meghalt! Nemcsak úgy tett, hanem meghalt! Tehát van itt egy múlandóság, egy veszteség, amit Jézus sosem tagadott. De amikor más szemmel kezdünk el látni, akkor továbbra sem tagadjuk a múlandóságot és veszteséget! Hát a Szentírás hányszor mondja azt, hogy keresztény ember az, aki azt vallja, hogy Krisztus meghalt, de Föltámadt, és nem pedig csak azt, hogy él! Meghalt, de Föltámadt! Hogyan látunk más szemmel? Más szemmel úgy látjuk, hogy igen, képesek vagyunk fölfedezni azt, hogy ez egy veszteség és múlandóság, de egyszer csak elkezdjük látni, a maradandóságot! Milyen gyönyörű a Szentírásban az a kijelentés, hogy: Jézus egyszer és mindenkorra Megváltott bennünket! Egyszer és mindenkorra az Istent és az embert kibékítette egymással! Egyszer és mindenkorra megtörtént az ember Megváltása! Nemcsak egyszer, hanem mindenkorra! Ezért pedig mindig, amikor adunk, és ezt tudjuk más szemmel látni, akkor a következőt mondhatjuk, hogy: Minden, amit odaadtunk, az maradandó! Nem egyszerűen már nincs nálam már egy veszteség, nem egyszerűen csak a múlandósággal kell szembenéznem, hogy már itt nincsen, hanem ha azt odaadtam, az már megtörtént, az már maradandó, és örökérvényű! Tulajdonképpen, itt van ez a vasárnapi beszéd. Ez is, az én szemléletmódomban, valaminek az adása. Valamit adok, és el fog telni tíz perc, és majd harangoznak, és akkor majd azt mondhatom, hogy: Na, ezt én már odaadtam! Nem elvesztettem ezt, és nem elmúlt a tizenöt perc, és ez milyen szomorú, hogy már nem beszélhetek többet, hanem azt mondhatjuk, hogy ez már maradandó, ez már örökérvényű, ez már nálatok van! Hogy mit csináltok vele? Az már egy másik kérdés! De én odaadtam! Ma este pedig, amikor lefekszem, akkor elmondhatom azt, hogy: Azt én odaadtam nekik! Tehát, amikor más szemmel nézünk és látunk, akkor egyszer csak ugyanabban, amit Húsvét előtt úgy tekintettünk, hogy veszteség és múlandóság, és nincs, és kicsúszik a kezem közül, és elmúlt és vége, ezzel a más szemmel nézve azt mondom, hogy maradandó és örökérvényű, ahogy adok. Maradandó, és örökérvényű, egyszer és mindenkorra! 

Aztán a második. Amikor adunk, főleg, ha az életünket adjuk, amikor hatalmunk van arra, hogy adjunk, akkor mi történik még? A Húsvét előtti szemléletmóddal az történik, hogy azt mondjuk, hogy na most ezt is odaadtam, meg azt is, egyre kevesebb minden fölött rendelkezem. Mintha a hatékonyságom, a képességeim, ahogy szoktuk ezt mondani a kompetenciám szűkülne. Hát minél több minden fölött rendelkezem, annál inkább átélhetem, hogy hát erről is dönthetek, és arról is, ezt odaadhatom, ezt visszatarthatom, ezt így tehetem, ezt úgy tehetem, és átélem a döntésben és a cselekvésben, a képességeimet, a hatékonyságomat. Ezt látjuk Húsvét előtt, hogy egyre több minden fölött tudunk rendelkezni, minél több mindenünk van. Húsvét után, ha más szemmel nézünk, akkor azt mondhatjuk, hogy kétség kívül, ahogy adunk, ezzel együtt jár az, és ez egy realitás, hogy egyre kevesebb minden felett rendelkezünk, viszont egyre hatékonyabban rendelkezünk önmagunkról és önmagunk fölött! Amikor valaki tárgyak fölött rendelkezik, és átéli annak az erejét, és tudását és képességét, hogy ideadom és odateszem, ez legyen az övé, ez legyen a másiké, ezt megtartom, akkor ez még csak azt jelenti, hogy képesek vagyunk tárgyak fölött rendelkezni. Amikor pedig elkezdjük az életünket odaadni, fölismerve azt a hatalmat, ami adatott nekünk, akkor nem tárgyak fölött rendelkezünk, hanem saját magunk fölött! Olyan képességeknek és erényeknek a birtokába hozzuk magunkat, a Szentlélek által, amely képességek sosem jelennek meg bennünk, ameddig csak a Húsvét előtti nézőponttal mindig csak tárgyak és dolgok fölött gondoljuk, hogy van kompetenciánk, és döntésünk, és cselekszünk, és rendelkezünk. A második téma tehát így szól, hogy: Nem egyszerűen csak tárgyak fölött rendelkezünk, hanem megéljük azt, hogyha még egyre kevesebb dolog fölött is rendelkezünk, egyre hatékonyabban rendelkezünk saját magunk fölött és saját magunkról! Olyan képességek fejlődnek ki bennünk, amelyek egyébként nem fejlődnének ki! 

Aztán a harmadik. Azt mondja Jézus, hogy: Van hatalmam, hogy az Életemet odaadjam! Azt mondhatjuk, hogy igen, van hatalmunk arra, hogy egyáltalán képesek vagyunk adni. Mindig elámulok azon, ahogy Csaba testvér összegyűjti ezeket a gyerekeket, akinek se ez nincs, és se az nincs, és se erre nem képesek, és se arra, és ezt sem tudják, és azt sem. Sokkal szűkösebb az a világ, amivel kapcsolatban az mondhatnánk, hogy na, mit tud egy ilyen gyerek adni? Mit tud egy ilyen fiatal adni másoknak? De Csaba testvér ezt egészen másképpen látja! Amikor közeledik a karácsony, akkor összegyűjti ezeket a gyerekeket, és azt mondja, hogy: Hát most elmegyünk a rászorulókhoz! Irány a kórház! Csinálunk egy műsort, és odamegyünk beteg emberekhez! Hát mennyi mindet tudunk nekik adni! Na, ez az, amikor valaki más szemmel lát: Az én gyerekeim hogyne tudnának rengeteget mindent adni! Hát bemegyünk a börtönbe, és hát mennyi mindent fognak tudni azok a gyerekek, a fogvatartott embereknek! A harmadik dolog így szól, hogy: Húsvét előtt azt mondjuk, hogy hát minél több mindent adok, nekem annál kevesebbem lesz, annál szegényebb leszek, minél több mindent adok, kétség kívül. Ha pedig mindet odaadok, az egy szem életet, akkor teljesen elszegényedek! De Húsvét után, ha más szemmel látok, akkor azt mondom, hogy: Kétség kívül, egyre kevesebbem van, én viszont egyre több vagyok! Minél több mindet adok az életemből, én magam annál több leszek! De ezt csak akkor látom, ha más szemmel nézek, mert egyébként realitás az, hogy esetleg egyre kevesebbem van! Én magam azonban egyre többé válok! 

Itt jön a következő, az utolsó gondolat. Nem csak az történik, és nem csak arra van hatalmunk, hogy adjunk, hanem arra is, hogy elengedjünk! A kettő egyáltalán nem ugyanaz! Hát ismerünk például édesanyákat, akik adnak, és adnak, és adnak, csak nem engednek el! És valahogyan minden, ami odaadtak, annak a végét fogják… és fogják egy életen keresztül… Tudnak adni, de nem tudnak elengedni! Aztán olyat is látunk, például idős embereken, hogy éppenséggel mindig, ha úgy üt az óra, akkor azt mondják, hogy: Nahát, erre már nem vagyok képes, nahát, ebben már nem lelem örömömet, nahát, ezt már nem tudom megtenni, na, ez nekem már nem fontos! Elengednek, és elengednek, és elengednek, de semmit nem adnak oda!  Csak azt, amiről az élet már úgy dönt, hogy az már neked nem, akkor hát jó, vesszen! Nincs semmi odaadás és fölajánlás, csak elengedés van. Ezért, amikor Jézus azt mondja, hogy van hatalmam, hogy az életet odaadjam, akkor ez azt jelenti, hogy odaadom és elengedem! Nemcsak elengedem, és nemcsak odaadom! Talán ismeritek azt a történetet, amiben ez annyira világosan megjelenik. A két szerzetes megy az úton, és egyszer csak egy megáradt patakhoz érkeznek, és ott áll egy nő, aki, amikor még alig volt sodrás, átjött, de amikor menne vissza, akkor már nem tud a saját lábán átkelni, és mondja a két szerzetesnek, hogy: Kérlek benneteket, hogy segítsetek nekem, mert olyan nagy a sodrás, hogy egyedül nem merek átmenni, de a gyerekeim várnak odahaza! Ekkor az egyik szerzetes azt mondja, hogy: Semmiképpen! Egy nőnek mi nem segíthetünk! Mi szerzetesek vagyunk! Mire a másik azt mondja, hogy: Hát, tudod mit, mássz a nyakamba, én majd akkor átviszlek! Tehát az egyik azt mondja, hogy nem, én oda se nézek, a másiknak a nyakában meg ott van a nő, aki átviszi, lerakja, és mennek tovább. Egy óra múlva, fölháborodva kifakad a szerzetes, aki oda se akart nézni, és azt mondja, hogy: Hogy voltál te képes szerzetesként egy nőt a nyakadba venni? Mire a másik azt mondja, hogy: Te, én ezt a nőt a folyó partján már leraktam, te meg még mindig viszed!  Ha a mondandónk felöl nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az egyik szerzetes se adni nem tud, se elengedni. Azt hiszem, hogy ez a legrosszabb megoldás! A másik pedig adni is tud, meg elengedni is! Tulajdonképpen itt csak megint realitás az, hogy mondhatjuk: igen, nagyon nehéz elengedni, és milyen fontos nekünk, hogy valami a kezünkben legyen. Milyen nagy dolog az, amikor az elengedésben azt éljük át, - és így jön ki tulajdonképpen ez az ellentétpár, a Húsvét előtt és a Húsvét után -, hogy Húsvét előtt azt éljük meg, amikor az elengedés jelenik meg, hogy hát jaj-jaj, tulajdonképpen egyre kiszolgáltatottabb vagyok, mert már ezt sem tudom, már az sincs a kezemben, már erről sem rendelkezem, egyre nagyobb a kiszolgáltatottság, ahogyan engedem el az életet. Egyre inkább rászorulok másokra, hiszen megy ki belőlem az élet. Amikor valaki tud elengedni, akkor történik egy fordulat, és azt mondja, hogy: Hát minél több mindent engedek el, annál szabadabb vagyok! Amikor pedig bemegyünk a kórházba, és ott fekszik Margit néni, és kérdezzük tőle, hogy szervusz Margit néni, hát hogy vagy, akkor azt mondja, hogy: Köszönöm, jól! De egyébként haldoklik… De ha más szemmel nézi az életet, akkor azt mondja, hogy: Köszönöm, jól vagyok, valami természetes dolog történik velem! Amikor pedig megkérdezed tőle, hogy hát Margit néni van valamire szükséged, akkor pedig azt mondja, neked, hogy: Jaj Ferikém, hát semmire, megvan mindenem! Hát amikor valaki mindent elengedett, akkor tényleg semmire nincs szüksége! Itt akkor egy óriási szabadság születik! 

Ezért tehát a mai történetben ötször hangzik ez el, hogy: Van hatalmam, hogy az életemet odaadjam! Ebből a hatalomból pedig olyan világosan és egyértelműen mi is részesedtünk! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs