Jn 15, 1-8 – Húsvét 5. vasárnapja

2015.05.03.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Jn 15,1-8)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.

Vasárnapi beszéd

A mai evangélium kulcs mondata, vagy legalábbis mondanivalója valószínűleg az, hogy Istenben maradni, és Isten bennünk marad; hogy a szőlőtő és a szőlővesszővel hozott kép által valahogyan közel engedni magunkhoz azt, mit jelent, hogy Isten szavai bennem vannak, és ezek elevenné válnak, hogy én benne és ő mi bennünk, és mi egymásban, és az összetartozás, és a kapcsolódás. Tulajdonképpen sokfelől minden mondattal próbál Jézus valamit kifejezni abból, hogy milyen szoros és meghitt, bensőséges, és közeli, és közben minket mélyen érintő és bennünket alakító, és minket átformáló kapcsolat az, ami tulajdonképpen a vele való viszonyból következik.

Erről szeretnék néhány szót szólni, mégpedig talán leginkább azzal az összefüggéssel élve, ahogyan a mi emberi tapasztalatainkban tanuljuk a társkapcsolatot. Hogy tanuljuk napról-napra, aztán hétről-hétre, hónapról-, évről-, évtizedről-évtizedre azt, mit is jelent valakivel kapcsolatban lenni, hogy annak mi a jelentősége, és mi a mélysége, hogy tulajdonképpen egy folyton folyvást valamiféle növekvő világban vagyunk, ahogyan rá szánjuk magunkat az emberi kapcsolatra egy másik valakivel. Egyáltalán nem olyan egyszerű kapcsolatban lenni egy másik személlyel. Nem egyszerű, és tulajdonképpen nem azzal kezdődik a szőlőtő, és a szőlővessző, hogy egyszer csak ott megjelenik egy gyümölcs, hanem sokkal inkább azzal, hogy tanuljuk mit jelent szőlővesszőként a szőlőtőhöz tarozni. Hogy mit jelent egyáltalán valahogyan onnan elindulni, onnan erőt meríteni, onnan a megfelelő tápanyagokhoz hozzájutni, hogy mit jelent levelet érlelni, mit jelent valamerre fejlődni aztán gyorsan kapaszkodókat keresni, valahogyan túlnőni, valahogyan aztán visszatérni, aztán megérlelődni, és a többi, és a többi.

Erről szeretnék beszélni; arról hogy tulajdonképpen az emberi viszonyainkban is; akkor is hogyha van szerelem, és akkor is hogyha valakire azt mondom: te vagy az igazi; hogy még ez után is mennyi minden fejlődésre van szükségünk, hogy végül aztán abból valami gyümölcs tudjon létre jönni. Tehát tulajdonképpen Isten valami közös növekedésre hív minket, kétség nélkül. Mint ahogyan ott van az a megmetszett szőlőtő, és tél és tavasz; és látjuk, na, ebből mi lesz? S ha mindenféle gyakorlat nélkül nézünk egy szőlőtőt, azt mondjuk hát ennek már annyi, és közben pedig ott van benne minden élet. Az életnek és a gyümölcsnek számtalan csodálatos lehetősége. És aztán nagy kérdés, hogy aztán tavasszal mi, hogyan fog történni.

Tehát azt lehetne mondani, hogy a húsvéti ünnepkörben vége a télnek, vége az éjszakának, és a sötétségnek és egyszer csak az életerők elkezdenek bennünk áramlani, mégpedig azáltal, hogy a szőlőtőn keresztül az életnedvek és minden kezd bennünk életet létrehozni. Tehát akkor arról szeretnék beszélni, hogy mit jelent az emberi kapcsolataink szempontjából eljutni a tavaszig. És mit jelent ott egyszer csak megélni, hogy hogyan van bennem élet. Áhh…. öt pont. Hosszú volt a bevezető, röviden fogok szólni.

Az első az így szól: mikor még tanuljuk a kapcsolatot, még az elején vagyunk, akkor van bennünk valamiféle lelkesültség, hogy egyszer csak kezdünk úgy növekedni, és meglátjuk magunkat: „De szép zöld vagyok! És hjaj, de milyen hajlékony vagyok, nahát és mi mindent tudok, és érzem a napot, és hát ez remek!” Egészen el tudunk telni magunkkal, mikor azt mondjuk, tulajdonképpen keresem az előnyöket. Szeretném minimalizálni a hátrányokat, hogy akármekkora is a nagy szerelem, és milyen nagyszerű hogy valahonnan élet áramlik, azért a magamra találás gyönyörűségében lehetek mint egy szőlővessző, azt mondom, hát hogy növök én, milyen csodás vagyok; hát, és még tudok többet is ennél, és tényleg így is van; és azt mondjuk, akkor minimalizáljuk a hátrányokat, és legyen minél több előnyöm nekem ebből a kapcsolatból.

És tulajdonképpen ez a nézőpont, hogy minél több előnyt akarok, és minél kevesebb hátrányt, a szőlőtő lenézéséhez vezet. Ahhoz hogy én előnyt akarok és nem hátrányt, és amikor a hátrányokat akarom minimalizálni, akkor tulajdonképpen nem veszem észe, hogy szép lassan kezdem magamat letépni erről a szőlőtőről, és hátránynak tartani az összetartozást, és mindent, ami az összetartozásból következik. Hátránynak nevezek meg olyasmit, ami a kapcsolat föltétele. Hátránynak és nehézségnek nevezek meg valamit, ami nélkül tulajdonképpen nem is lenne az a növekedés, ami éppenséggel a szépségét átélem. Ezt nevezhetnénk akár az előző beszédek nyomán, a húsvéti fordulatnak. Húsvét előtt azt mondom hátrány. Húsvét után azt mondom, a kapcsolat föltétele. És mikor esetleg, esetleg úgy vagyunk, akkor azt mondom, a kapcsolat föltétele, a kapcsolat ára. Hogy e nélkül egyáltalán nincsen az a kapcsolat. És ennek előtte azt mondtam, hátrány, és azt szeretném minimalizálni Most azt mondom, dehogy hátrány, e nélkül nem is léteznénk együtt. Ez az első gondolat.

Aztán a második, persze amikor már jó messze távolodtam a szőlőtőtől, egész el is veszthetem a kapcsolatom tőle. A szőlőtő ott van, szegény nem mozog semmit. Látszólag minthogyha, hát tényleg nagyon masszív, masszív kétségkívül; de én már itt vagyok, és most már ott vagyok, és most amott vagyok, csináltam egy kunkort, most itt leveleket növesztek, de látnivaló én élek, hát ő meg hm-hm. És mi következik ebből? Azt mondom „Na, én kérem a függetlenséget! Te maradj itt nyugodtan, én meg majd függetlenül. De te legyél egy biztos pont, adjál biztonságot, te jó mélyen köteleződj el a gyökérzeteddel, én pedig majd jövök-megyek amerre éppen süt a nap.”

Tulajdonképpen az emberi kapcsolatainkban is ezt rettenetesen élvezzük. Az lenne a jó, ha a társunk egy nagyon-nagyon megbízható, mély gyökérzettel rendelkező valaki lenne, akiből persze nagyon sok életet nyerünk, mi pedig kalandozunk éppenséggel amerre jól esik. Nem akarom persze magunkat lebecsülni, nagyon egyoldalúvá tenni a mondandót, inkább csak valamire ráirányítani a figyelmet. Ez pedig az, hogy ahogy távolodunk a szőlőtőtől,- és egyébként természetesen az emberi kapcsolatainkban így van - mikor már úgy ki ereszkedünk egymásból, már nem mindig csak a mi és a mi, akkor megint lesz én, és te, és megyünk és élvezzük a magunk frissességét, és lendületét, és fiatalságát. És ebből mi következik? Azt mondjuk „Hát én szeretném a kapcsolat összes előnyét élvezni, és közben függetlennek maradni.” És ez lehetetlen. És ez lehetetlen, de minél inkább távolodok, és élvezem a napsütést, és akkor annál inkább azt gondolom lehetséges. Hogy én úgy szeretnék hozzád tartozni, hogy minden előnyből részesedek az elkötelezettségemből, mindenből, ami rajtad keresztül árad, és ami engem éltet, ez nagyszerű, ez legyen, ez maradjon is így, és közben pedig én hadd legyek független. Ez van húsvét előtt és nyilván húsvét után fölfedezem azt, hogy nem lehetek tőled független. Nem azért mert kicsinyes vagy, vagy mert nem engedsz… „Hát menjél! De hogyha letéped magadat rólam, akkor egyszer csak el fogsz száradni, érted ezt?”

Hogy milyen megrendítő, ahogyan tulajdonképpen megpróbáljuk elszakítani magunkat a tőtől, mégpedig azért, hogy a függetlenség még nagyobb legyen. Nem egyre függetlenebbek leszünk, hanem egyre szárazabbak. És tulajdonképpen valamit fölszámolunk, valami kiszárad: maga a kapcsolat. És aztán, ahogyan a kapcsolat kiszárad, mi emberként is csak nézünk és nézünk, és azt mondjuk, valami hiányzik az életemből, valami kétségkívül hiányzik. Ez a második gondolat.

Húsvét előtt azt gondoltam, ha nincs függetlenség, nincs élet. Mert a függetlenség segít, hogy mindig valahogy arra forduljak, amerre nekem jól esik. És aztán rájövök, hogy ááá…, elvállalom a kölcsönös függést. Kölcsönös függésben leszek a szőlőtővel, és ez tulajdonképpen rendben van, mert ha ő nincs, akkor én nem élek. De hogyha én nem vagyok, neki nincsen gyümölcse. És tulajdonképpen hozunk egy kölcsönös kapcsolódást egymáshoz, amiben ő adja az életet, én meg termem a gyümölcsöt.

Ez tehát a második gondolat, ahogyan fölfedezem, nem a függetlenségre van szükségem, hanem a szabadságra. Arra a szabadságra, amit a szőlőtő ad nekem, és azt mondja, menj és menj, de ne szakadj le rólam. Maradj velem kapcsolatban. Fogadd el, hogy ennek van ára, és ennek vannak következményei. Ne szakadj le rólam, ez hozza neked az életet; ne akarj független lenni, mert belepusztulsz, hanem legyél szabad, és őrizd meg a kapcsolatot.

Aztán a harmadik; tulajdonképpen hajlamosak vagyunk arra, ahogyan tanuljuk a kapcsolatot, hogy a kapcsolatot kizsákmányoljuk. Nem csak arról van szó, hogy az előnyökből akarunk részesedni, hanem arról is, hogy a kapcsolatot annak tartjuk, és annak látjuk, hogy az mit adhat énnekem. És én ezt mind akarom, és már nem fektetek be a kapcsolatba, hanem már csak kivenni akarok, de semmit oda nem akarok betenni. Azt mondom, nem csak előnyök vannak és hátrányok, és én a kevés hátrányt akarom, hanem minél többet akarok kivenni, és a lehető legkevesebbet akarom betenni, közben pedig az előnyökből szeretnék részesedni. Ezen a szakaszon is milyen sokan és sokszor átmegyünk, ahogyan tanuljuk, mit jelent kapcsolatban lenni.

Ezért a harmadik gondolat így szól: fölismerem, amikor én egyszerűen csak ki akarom zsákmányolni azt a szőlőtőt, amikor semmi mást nem akarok, mint hogy minél többet kiszívni, kivenni, és kivenni, és kivenni; és milyen érdekesek azok a hajtások, amelyek teljesen túl nőnek, és mennek, és mennek… és nincs is rajtuk aztán gyümölcs. Csak elindultak és mennek a maguk útján, és mennek, és már nem tudjuk, hogy hova, és már szinte levél sincs rajtuk, csak úgy mennek és mennek.

Milyen nagy dolog azt mondani, beteszem azt, amit ahhoz kell, hogy gyümölcs legyen. És közben megkapok mindent ahhoz, hogy gyümölcs legyen. És így jutunk el a negyedik gondolatig, hogy tulajdonképpen közös a célunk. A célunk a gyümölcs. Ezt szeretné a szőlőtő is, és ezt akarjuk mi szőlővesszők, és a mi életünk akkor teljesedik be, hogyha rajtunk megjelennek a gyümölcsök. Egyszer csak egy picike kis kunkor, s nőnek a szemek. És tulajdonképpen, tulajdonképpen megrendítő az, hogy Isten azt mondja: nézzétek, olyan vagyok, mint a szőlőtő, ezért nem tudok önmagamban gyümölcsöt hozni. Rátok van szükségem, hogy ti növekedjetek általam, és ti hozzátok a gyümölcsöt. Én nem tudok gyümölcsöt hozni, az a szőlővesszőn van. Rajtam nincs gyümölcs, az rajtatok van.

Milyen megrendítő az, ahogyan Isten azt mondja, hogy éppenséggel vannak olyan céljaim ebben a világban, amelyeket ti fölismerhettetek saját célként. Mikor tanuljuk a kapcsolatainkat, és a kapcsolatokban tanuljuk magunkat, akkor persze, hogy a saját egyéni életcéljainkból indulunk ki. S azokat akarjuk megvalósítani, és azt mondjuk, de jó hogy te majd ehhez hozzájárulsz. Légy szíves, minél többet, minél jobban járulj hozzá. Egyszer csak fölfedezzük azt, hogy Istennek az életcéljai a mi legbelsőbb, legszemélyesebb életcéljaink lehetnek. Hogy a kettő pontosan egybe vág. És ezért nem kell, hogy külön legyenek céljaim, hanem lehetnek közös céljaim. És ezért mikor a céljaimat megálmodom, és kitalálom, akkor valahogyan mindig egyeztetek ezzel a szőlőtővel. Mert tudom, hogy amit a szőlőtő tud, az az én legbelsőbb küldetésem, az az én lényegem.  És ezt a szőlőtő jobban tudja, mint én.  Mert én mindig a növekedésnek valamelyik fázisában élvezem éppen ott ahol tartok, büszke vagyok, ahogyan növekszenek a kis bogyócskáim, és közben pedig éppenséggel arra csodálkozom rá, hogy mindez azért lehetséges, mert a szőlőtőben, ott van az én legszemélyesebb életcélom, hogy ez a gyümölcs meg tudjon teremni.

És végül az utolsó gondolat; megvan a kísértésünk az emberi kapcsolatokban, mondhatjuk így húsvét előtt. Az egyéni célkitűzéseink alapján a másik személyt tárgyiasítsuk, vagy eszköziesítsük; tárgy legyen belőle és eszköz, azért, hogy mi… és tulajdonképpen mindennek a hátterében ott van egy törekvés, hogy meg akarjuk a másikat változtatni. Mindig meg akarjuk változtatni a másikat, amikor a kölcsönös kapcsolat hatásai kényelmetlenné válnak. Márpedig a kapcsolat hatásai nem egyszer rettenetesen kényelmetlenné válnak. Már mindent szeretnénk jobban, mint azt a kapcsolatot, amiből az a rengeteg sok kényelmetlenségünk fakad. És tényleg, ahogy mondjuk az egyik szőlővessző ide-oda megy, és valahogy úgy nehezebb helyzetbe kerül azt mondja „Nem lehetne újrakezdeni?” Jobb lenne egy másik szőlőtőn, ott van…, nem is olyan messze. Itt van fél méterre van egy másik, vagy egy méterre. Lehet, onnan sokkal jobb lenne, mert itt most elég szorult helyzetbe kerültem.

Szóval erőnek erejével szeretnénk a másikat megváltoztatni, hogy nekünk ne legyen kellemetlen, ne legyen kényelmetlen, és annyira fáradságos. És ez természetes is. És aztán húsvét után jön a fordulat és valamire rácsodálkozunk, hogy miközben erőnek erejével a szőlőtőt akarjuk megváltoztatni, Isten változzon meg!- aközben ő folyamatosan változik. Hiszen újból és újból alkalmazkodik hozzánk. Minden nap, és minden órában, és percben ő alakul és formálódik és követ bennünket. És mindig leköveti a mi összes változásunkat, akár ilyen akár olyan. Isten hihetetlen, hogy mennyit változik miattunk, hogy mennyit változik értünk, hogy mennyit, és állandóan és folytonosan, azért, hogy ott lehessen, ahol mi vagyunk. És tulajdonképpen, amikor mi a vele való kapcsolat hatása révén azt mondjuk, hogy na, hajlandó vagyok én is változni, akkor csak egy picit teszek ahhoz a rengeteg változáshoz, amit ő nap-nap után meg tesz velem, és én értem.

De nagy dolog, hogyha kinőjük azt a gyerekbetegséget,- mert hiszen ahogyan növekszik a szőlővessző, és rajta a gyümölcsök hány, és hány betegsége jöhet elő- kinőjük azt a gyerekbetegséget, hogy csak akkor történhet valami jó fordulat, hogyha a másik megváltozik. S akkor sokkal inkább fölfedezem azt, hogy milyen nagy lehetőség nekem alakulni, és változni, mert minden alakulás, és változás, ami az Istennel való kapcsolatból fakad, az egyrészt azért van, mert a vele való kapcsolatban találkozom a gyöngeségeimmel, a sebezhetőségemmel, az árnyékaimmal, a terméketlenségemmel. Ezzel találkozom. Valójában nem a szőlőtővel van a bajom, hanem saját magammal. Azzal, hogy ez a kapcsolat előhozza, és megvilágítja az összes gyöngeségemet, és ezt utálom. Minden bensőséges, és szoros kapcsolat fölszínre hozza az egyéni gyöngeségeim, a sebzettségeim, és mindazt a nehézséget, ami akadályoz engem a növekedésben. És gyerekbetegségnek számít azt mondani, hogy akkor hagyom az összes gyöngeségem, betegségem, és mindenféle fejlődésre való képtelenségem, és leszakítom magam arról a valakiről, akivel kapcsolatban végre megláthatnám magam, hol lehetne fejlődni. Aki emberi kapcsolatra szánja magát; arra szánta magát, hogy ebben az emberi kapcsolatban saját magával találkozzon. És amikor a társát meg akarja változtatni, akkor azt mondjuk: „Legyél úgy, hogy magammal ne kelljen találkozni!” De nagy dolog kinőni ez a gyerekbetegséget, és azt mondani; a veled való kapcsolat megismertet engem önmagammal, és mindig lehetőséget ad arra, hogy reális irányokba fejlődjek és növekedjek.

Minden esetre a mai evangéliumban Jézus mondja, hát mindez a gyümölcsért van. És mi összefonódunk, és összekapaszkodunk a szőlőtővel, mégpedig azért, mert el ámulunk azon, hogy Isten ezzel a nagyvonalúságával, hogy életet ad nekünk, és azt fönntartja bennünk, azt mondja: Teremjétek ti a gyümölcsöt. Legyen a tiétek ez az öröm. Éljétek át azt az örömöt, ami abból fakad, hogy megjelent az életetekben a gyümölcs.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János