Jn 15, 9-17 – Húsvét 6. vasárnapja

Evangélium Szent János könyvéből

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Amint engem szeret az atya, úgy szeretlek én is titeket, maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogyan én is megtartottam atyám parancsait, s megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és az örömötök, ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, hogy mit tesz az ura. Barátaimnak hívlak titeket, mert mindazt, amit hallottam atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok. Maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást.

Azt mondja Jézus nem is akármikor, a búcsúbeszédében, amikor megválogatjuk már a szavainkat és csak a lényegeset mondjuk, hogy mindent tudtul adtam nektek, hogy mindenem ami volt, és minden amit tudok, ahogyan én azt át tudtam nektek adni, azt mind elmondtam, és átadtam, és az mármost nálatok van. Itt a kulcsszó számomra, hogy mindent elmondtam nektek. Aztán azt mondja: senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja barátaiért. Tehát nem csak mindent tudtul adtam nektek, hanem az elképzelhető legnagyobb szeretettel szerettelek benneteket. És aztán pedig így szól a végén a kijelentés: és akkor azt szeretném, hogy az örömötök teljes legyen. Itt megint csak ez a szó, hogy „teljes” legyen az öröm. És végül, hogyha mindez így van akkor mi következik ebből? Hogy gyümölcsöt hoztok, maradandó gyümölcsöt.

Tulajdonképpen a mai evangéliumban négyféleképpen jelenik az meg, hogy minden, hogy teljesen, hogy örökérvényűen, hogy maradandóan, hogy a legnagyobb szeretettel, ahogyan csak ez lehetséges. És egész biztosan állíthatjuk, ez a kereszténységünknek lényege. Az Isten kapcsolatnak valami lényegi vonása ez, hogy teljesen, és mindent, hogy ahogy csak tudjuk; és tulajdonképpen ez az, amire Isten hív bennünket, mégpedig azért, mert a mai evangélium tulajdonképpen ezt hozza többek között elénk. Hogyha teljesen és mindent és ahogyan csak bírjuk, abból lesz a maradandó. És hogyha nem teljesen, csak úgy félig meddig, úgy őrizgetve, csak úgy tessék-lássék, csak úgy fölszínesen; éppenséggel, hogy jusson is maradjon is; abból nem lesz maradandó. Jézusnak tehát ez az első üzenete a mai evangélium kapcsán, hogy: ha azt szeretnénk, hogy az életünk örökérvényű, és maradandó legyen, hogy azt mondhassuk, hogy na, itt van minek beteljesednie! Akkor annak az előzménye, hogy teljesen, és mindent, és a lehető leginkább, és a lehető legtöbbet, ami csak múlik, és telik rajtam.

Két élményemet had osszam meg veletek, ezzel kapcsolatban. Néhány nappal ezelőtt beszélgettem egy hölggyel, aki sóhajtott nagyokat, és visszatekintett az életére, és azt mondja: „Tudod mit bánok én nagyon? Hogy én férfiaknak nem egyszer, nem kétszer, nem egy férfinek, nem kettőnek mondtam, hogy szeretlek, és nagyon szeretlek. - és akkor azt mondja, hogy-  Én mondtam olyan szavakat, amiket hát, persze, abba én bele próbáltam mondani mindent, amit csak lehet. - és akkor megállt egy kicsit és azt mondja- Igen, csakhogy ezeknek a szavaknak a súlyát nem is értettem. Csakhogy a szavaknak a következményeit egyáltalán nem viseltem. Csakhogy ami ebben a szavakban benne van, annak a felelősségét én aztán nem hordoztam, na ez az amit sajnálok.” Milyen megrendítő az, ahogyan tulajdonképpen alkalomadtán szembesülünk azzal, hogy meg vagyunk híva egy emberi kapcsolatban, egy helyzetben, egy pillanatban, a küldetésünkben, arra, hogy na akkor most mindent, és teljesen, na és ahogyan csak tudjuk. És nem tesszük bele teljesen magunkat, és utána azt mondjuk: „Na, ezt sajnálom igazán, hogy ezt a teljesen magamat, ez hiányzott belőle.”

Néhány héttel ezelőtt –elnézést ezért a történetért, vagy példáért - egy negyven éves ember snooker világbajnok lett. Ez nagydolog, mert a snookerben a huszonéveseké a pálya, ők a legjobbak. Már eleve egy óriási nagy dolog, hogy egy negyven éves ember világbajnok lesz. De ez a férfi húsz év profi pályafutás után lett világbajnok. És akit legyőzött a döntőben ő is világbajnok, és akit előtte az elődöntőben, az is; egymásután vert meg világbajnokokat, és az egyik a világbajnokok közül azt mondja: „Na, ez az ember, Stuart Bingham, nagyobb snookerista mint én. Mégpedig azért, mert húsz éve anélkül, hogy világbajnok lett volna, mindent bele tett. Nemcsak hogy megérdemli, hanem leveszem a kalapom előtte, mert én fiatalon huszonegy-két évesen világbajnok lettem, az egész más. Az egész más. De ő a nélkül csinálta ezt húsz éven keresztül, hogy meglett volna a nagy siker az életében, ezért ő egy nagyobb játékos, mint én.” Pedig mind a ketten világbajnokok, de ebben a húsz évben valahogy benne van az, hogy na, ez az ember tulajdonképpen az életét erre odaszánta, és nem azért mert rögtön jött egy siker.

 Ez az első. A mai evangélium tehát ezt mondja: teljesen mindent, és ebből jön az örökérvényűség, amire azt mondjuk, hogy na, igen ezzel szívesen megállok Isten előtt, mert azt mondhatom, ennél jobban nem tudtam csinálni. És aztán milyen érdekes, ahogyan Jézus ebből a mindenből és teljesen, és mindent, ebből eljut a barátságig. Azt mondja, hogy ha megpróbálnám formázni azt, hogy az emberi viszonyokból, élményekből honnan tudnánk a leginkább példát hozni arra, hogy ki az, aki mindent, na az az ember barátja; és azok vagyunk mi, amikor másoknak barátai vagyunk. És milyen érdekes ez, hogy a mai evangélium egyszerre hozza azt, hogy azt parancsolom nektek, s utána azt, hogy ti a barátaim vagytok. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást, de közben én mindent tudtul adtam nektek, és ti az én társaim vagytok, és partnereim. Ez a kettő tulajdonképpen látszólag feszültségben van egymással, valójában a teljességet nagyon jól mutatja. Miért is?

Megint csak egy példát hadd hozzak. Néhány nappal ezelőtt vezettem az autót késő este, és hallgatok egy műsort, és ebben a műsorban a francia idegenlégió egyik tagjának a felesége nyilatkozik. Ez az asszony a következőket mondja: „Hát az én férjem életében a légionárius társai az elsők, én csak a második vagyok. Ezek a férfiak még karácsonykor is először egymással fognak kezet, csak utána a feleségeikkel. Nekem ezt el kellett fogadnom, hogyha a francia idegenlégiót megjárt valakihez megyek feleségül, akkor őneki a barátság a legfontosabb.” És ezt most nem abból a szempontból akartam nektek mondani, hogy most a házastársi kapcsolat vagy a barátság. Nem ebből a szempontból, hanem azért, mert ott a francia idegenlégióban, ahogy ment tovább a műsor és egymásután szólaltattak meg veterán katonákat, a következőt mondták: Tulajdonképpen egy idő után nagyon mély sorsközösség, bajtársiasság, testvériesség, barátságok szövődnek. A világ másik pontjára hajlandóak vagyunk elmenni a másikért. Hogyha valaki azt mondja, „Gyere és segíts!” Akkor képesek vagyunk mindent otthagyni, és hogy ebből a szempontból a mély barátság szempontjából nem számít, hogy ki közlegény, ki őrmester, és ki volt százados, vagy ezredes, nem számít. Hogy éppenséggel voltak, akik a hierarchián magasabban voltak a másik sokkal alacsonyabban; és ez nem akadálya a barátságnak, annak, hogy kölcsönösen azt mondják te is légionárius vagy és én is, és ezért kölcsönösen egymásért bármit megteszünk. Tulajdonképpen az ütött szíven, hogy ez csak egy nyomorult katonaság, hát mi ez hozzánk képest? Hát ez csak a légió! Hát embereknek… Tulajdonképpen hogyha a világot valakinek érdemes volna megtanítani arra mit jelent barátnak lenni, valami közös ügyben szolgálatot teljesítve, éppenséggel tiszteletben tartva, nagyon azt hogy ő a főnököm és én vagyok a beosztott, de közben hogy ez mennyire nem akadálya a barátságnak, hát akkor mi keresztények vagyunk azok. Az egész elképesztő lenne, hogyha nekünk az idegenlégiósoktól kellene megtanulnunk a barátságot, meg a bajtársiasságot, mert fordítva az rendben van, na de így?

A második gondolat így szól: éppenséggel az életből is van számtalan tapasztalatunk arról, hogy azért mert meghajtom a fejem és azt mondom te vagy a főnök; ez nem akadálya a barátságnak, sem onnan ide, sem innen oda.

És aztán a harmadik: fordítva is nem egy élményünk lehet, vagyis hogy ahogyan kimunkálódik köztünk a barátság, és nyilván házastársak között is nagyon mély barátság alakulhat ki, hogy ebből a barátságból hogyan tudunk eljutni oda, hogyha a barátom azt mondja, hogy kérlek tedd meg, akkor az számomra tulajdonképpen úgy szól, minthogyha azt mondta volna tedd meg és kész. Minthogyha a főnököm utasított volna. Hogy a barátságnak a belső világából is fakad az. Hogy a barátom szava számomra valami olyasmi, minthogyha valami nagyon hierarchikus rendben a legnagyobb főnök azt mondaná a legkisebbnek, hogy csináld ezt. Hát egyszerűen nincs is kérdés, hogy csinálom-e vagy nem. Milyen érdekes, hogy a barátságban, ebben az igazi társ-, és partneri viszonyban mennyire elmélyül bennünk az, hogy a másiknak a szavát egyszerűen csak kövessük és semmi másért, hanem azért mert a barátom. És hogy közben pedig az igaz barátságnak nemde jellemzője az, hogy néha egyáltalán nem finomkodunk egymással, hanem odaállok a barátom elé és azt mondom neki tényleg, mint a főnök, a beosztottnak, na idefigyelj ebből most már elég! És hogyha igaz barátság, akkor megköszönöm neki. De jó, hogy van valaki, aki éppen a barátság alapján tud velem akár így is beszélni. Hát kitől kapjam, ha nem a barátomtól, akitől ezt el tudom fogadni. A kutatások két dolgot mondanak, az egyik: a mi világunkban a többség számára a legkedvesebb időtöltés, ha együtt lehetünk a barátainkkal. Ez van az első helyen.

És közben hadd tegyek ide egy másik kutatási eredményt. Amikor éppen megyünk el ebből a világból akkor a néhány legfontosabb mondat között, amit sajnálunk a halálunk előtt ez a mondat is szokott szerepelni: De sajnálom, hogy nem töltöttem több időt a barátaimmal. De nagy dolog, a barátságon keresztül megélni, és megtapasztalni valamit abból mit jelent az Istenhez fűződő viszonyunknak a mélysége, annak a bajtársiassága a társ, és a mellérendelt volta; és mit jelent közben az, ahogyan összecsapom a bokám és azt mondom, ha te mondod, akkor az úgy lesz. Többet ér nekem mintha bármilyen nagyfőnök mondaná.