Mk 16, 15-20 – Urunk mennybemenetele

Evangélium (Mk 16,15-20)

Azután ezt mondta nekik: ,,Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.’’ Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölvétetett a mennybe, és ül az Istennek jobbja felől [2 Kir 2,3.11; Zsolt 110,1]. Azok pedig elmentek és prédikáltak mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, a tanítást megerősítette, s csodajelekkel kísérte.

Vasárnapi beszéd

Urunk mennybemenetelének ünnepén az evangélium ezzel a mondattal kezdődött: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot!”- és itt jön most valami, amit nagyon szeretnék fölerősíteni, ez pedig az: „Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Nem is egyszerűen csak a hívőknek vagy a nem hívőknek, ateistáknak és nem ateistáknak, keresőknek és nem keresőknek, hanem minden teremtménynek; nem is csak minden embernek, hanem minden teremtménynek. Erről szeretnék egy-két gondolatot mondani.

Mégpedig, mégpedig nem véletlen, hogy Urunk mennybemenetelének az ünnepén hangzik ez el. És hogy egy párhuzamot hozzak, eszembe jutott az a Dél-Franciaországban élő idős ember, aki 1910-ben ötven éves volt körülbelül, és addigra már meghalt a fia, meghalt a felesége, és tulajdonképpen senkije, közvetlen rokonsága, családja nem volt. És éveken keresztül, egy egyébként nagyon kietlen és kopár, eléggé aszályos vidéken néhány fős kis falvakban élő emberekkel együtt élve, néhány éven keresztül siratta magát. Mégpedig azért mert a szerettei már fölmentek a mennybe, és ő neki ez túl nagy veszteség volt ahhoz, hogy bárminek is örülni tudott volna. De ennél a fájdalma még nagyobb volt, azt sem tudta megmondani, mért volna érdemes élnie, hogy mi az, ami értelmet adhatna neki. És aztán, ahogyan egy picit följebb emelte a tekintetét, azt vette észre, hogy az emberek egymásután költöznek onnan el.  Túlságosan kietlen a vidék, túlságosan száraz, nincs munkalehetőség, és hirtelen belenyilallt, hogyha valaki nem tesz valamit, akkor itt erről a vidékről az emberek mind el fognak menni. És akkor elhatározta, végül is egyedül volt és volt ideje, hogy fákat fog ültetni. Makkokat keresett és gondosan kiválogatta őket- végül is idős volt már és sok feladata nem volt- és aztán egymás után ültette őket, és most már szaladok néhány évet, mert 1945-ig ültette a fákat. 1910-től 1945-ig ültetett százezer pici tölgyet. Százezret. Tulajdonképpen létrehozott egy erdőt, ő egy szál magában. És az a százezer fa, amit ő gondosan kiválogatott, és aztán ültette, és öntözte, és és és…Tulajdonképpen az éghajlata megváltozott ennek a vidéknek, új állatok érkeztek, és azután több lett a csapadék, és megváltozott ott minden, és egyszer csak, egyszer csak ezzel a változással együtt tulajdonképpen ott a környék élete megváltozott. Mert az emberek már nem elmentek, hanem inkább ott maradtak, és új munkahelyeket hoztak létre, és mindez egyetlen egy embernek a műve, aki éveken keresztül azt mondta: szeretteim már elmentek és odaát vannak, és az én életemnek nem tudom mi az értelme. És egyszer csak megszólítja őt valami. És ő pedig a választ valahogyan a teremtett világ felé fordulva adja meg, ahogyan ezeket a fákat elülteti. Kilencven éves korában hal meg, a II. világháború befejezése után. És látja, azt hogy az a negyven év, amire úgy gondolt még annak előtte, az ötvenes évek elején, hogy ugyan mi értelme, nem hogy értelme lett, hanem sokak számára hozott valamiféle… Ez az első.

És aztán a második; emlékeztek arra a szerzetesre, aki ott él a villongó törzsek között, és azt látja, hogy emberek öldösik egymást, egyszerűen azon az alapon, hogy ő ilyen, ő olyan, és emilyen és amolyan, és ilyen színű, vagy olyan színű, és a többi. Elkezd gyerekekkel foglalkozni, és a gyerekeket elviszi a mezőre, és elviszi az erdőbe; és ott elkezdenek ismerkedni a természettel, és mindennek megmagyarázza a szépségét, az értelmét. A gyerekeket ráveszi, hogy ha látnak egy sebesült állatot, akkor azzal törődjenek. És aztán növényeket nemesítsenek ott, és ültessenek, és aztán a gyümölccsel büszkén menjenek haza, mutassák meg a szeretteiknek, hogy ezt ők csinálták. Egyszer csak ezek a gyerekek, akik egy világban egymással különböző törzs tagjaiként a teremtett világhoz való viszonyukat elmélyítik a gondoskodás irányába; a törődés irányába és azzal ahogyan együtt működnek azért, hogy az a világ ami ott őket körbe veszi, az egyre szebb és gyönyörűségesebb lehessen, ez megváltoztatja a gyerekek életét, és hogy a gyerekek már nem akarják egymást megölni, ez megváltoztatja a felnőttek életét.

És aztán eszembe jutott az a történet, amit már biztos halottatok, mert háromévente elmondom, de hát muszáj elmondani. Ez legalább tizenöt- tizennyolc évvel ezelőtt történt, jött hozzám egy fiatalember azt mondja: „Szeretnék megkeresztelkedni!” Hát ez remek. - mondtam neki, és mint ilyenkor mindig, kértem őt mondja el a történetét Istennel - mert mindenkinek van valami egészen személyes története Istennel-, és mondd meg, hogy a tied milyen! Mert ilyenkor mindig lehet Istenről tanulni valamit. Kinek az életében, hogyan jelent meg. Akkor azt mondja: Képzeld  el az történt,- hát ez még a rendszerváltás előtt volt- nem kaptam máshol munkát, ezért újságkihordással foglalkoztam. Hajnalban mentünk szortíroztuk az újságot hullafáradtan ott álmosan, és aztán mentünk ki a dolgunkra, és vittük az újságot-hát ebből éltem. Igen ám, de föltűnt ott nekem, hogy mindenki olyan mogorván, csúnya szavakat használva, lemerülten vagy akár dühösen, csalódottan az élete miatt dobálja az újságokat, kivéve egyetlen valakit. És nekem föltűnt ez az egyetlen valaki, akivel sosem találkoztam sokat, csak minden nap láttam, hogy ő valahogy máshogy készíti össze az újságokat, amelyeket majd később ki fog vinni. Megszólítottam őt, és elmondtam neki tulajdonképpen azért szólítom meg, mert, föltűnt nekem, hogy máshogy nyúl az újsághoz, és erre ez a valaki azt mondta, ez nekem nem tűnt föl, de tudod én, egy keresztény ember vagyok, és én az emberekhez is, a teremtett világhoz is, de a tárgyakhoz is valahogy, valahogy nem mindegy, hogy hogyan nyúlok, vagy hogyan viszonyulok. És ez a fiatalember észrevette, ahogyan az a keresztény ember az újsághoz másképpen nyúlt. És ők elkezdtek beszélgetni egymással több évig, és akkor barátok lettek , és végül ez  a fiatalember megkeresztelkedett; azért, mert volt valaki, aki az újsághoz másképpen nyúlt.

Néhány hónappal ezelőtt láttam egy műsort egy valakiről, aki egyébként egy tudós ember, éveket töltött egy hatalmas őserdőben. Ő volt az első a világon, aki ezen az egész őserdőn átment. És aztán különböző videó meg egyéb üzeneteket küldött a civilizált világnak, és aztán visszajött, hihetetlenül sok anyag, fölfedezés, és a többi. Megkérdezte őt a riporter: hogy hát ez az egy év ott szinte teljesen egyedül, hogy megváltoztatta –e? És azt mondja, nem hogy megváltoztatott, alapvetően megváltozott a viszonyom az élethez. És akkor elmosolyodott, azt mondta: „Kihunyt belőlem minden birtoklási vágy. Ez az egy év, ahogy a természet, és a teremtett világban ott éltem ez elég volt hozzá.” Azt mondja tehát Jézus, menjünk el az egész világra és hirdessük az örömhírt minden teremtménynek.

Beszélgettem a gyerekekkel reggel. Kérdeztem tőlük: szerintetek, hogy lehet az örömhírt meghirdetni? És akkor jött egy válasz; hát beszélni kell róla. A másik fiú azt mondta, nem beszélni kell, prédikálni. Aztán más valaki azt mondta: nem, hirdetni kell. Hát én meg kezdtem egyre rosszabbul lenni, hogy más ötletetek nincsen? No, akkor jött egy kislány, azt mondta: „na, nem egyszerűen prédikálni, meg hirdetni kell, az emberek szívére kell beszélni.” Aztán jött egy ötödik, azt mondja:  „Nem , nem, nem, hát a lelkéhez kell szólni.” Jött egy fiú, azt mondta:  nem, nem, nem, az embereket meg  kell győzni. – Na, ez volt az a pont ahol végképp rosszul lettem. Hogy milyen megrendítő ez, mikor az evangélium hirdetéséről van szó, akkor már a gyerekek sem látják jól, pedig a gyerekekben általában lehet bízni. De hogy mit közvetítünk mi, mikor az evangélium hirdetéséről semmi más nem jut eszébe már a gyerekeknek se, mint hogy beszélünk, és beszélünk, és beszélünk… miközben az evangélium hirdetése, az örömhír hirdetése.

Az örömhír hirdetése nem az, hogy fogok egy könyvet, és ott elolvasom, hogy mi hogy volt, és akkor elmondom, mert ennek a könyvnek az a címe, hogy Örömhír. Tehát akkor minden amit mondok, az örömhír. Hát azért mert az a címe, hogy örömhír, amit én mondok, még ha onnan is van, még nem biztos, hogy örömhír.  Mert attól örömhír az örömhír, hogy az nekem örömhír. Vagyis, hogy van egy személyes kapcsolatom Jézussal, és a Jézussal lévő személyes kapcsolatom alakít és formál engem. Nem egyszerűen csak megtanulok dolgokat, hanem ahogy az engem alakít és változtat, bennem örömhírré lesz mindaz, ami Jézussal történt. Az, hogy föltámadt, hogy fölment a dicsőségbe, hogy majd eljön értünk, hogy helyet készít nekünk, és ez számunkra örömhír. És ezért van valami, amire azt mondhatnánk, hogy ezért elkezdünk az örömnek, vagy a reménynek, vagy a bizalomnak az embereivé lenni. Mi magunk. Nem egyszerűen csak valami üzenetünk van, főleg nem valami szövegünk, és aztán pláne nem bizonyos mondatok, s akkor a mondatokat meg csak mondjuk. Ennek már nem sok köze van az örömhírhez. Az örömhír meghirdetésének ahhoz van köze, hogy valaki az Istennel való kapcsolatát örömmel éli meg. Ez benne reménységet szül, bizalmat táplál és utána ahogyan ő jelen van a világban, és ahogyan cselekszik, ez hatást gyakorol. Tulajdonképpen, még akkor is, ha nem is akarná. Mert az a valaki, aki fogja az újságot, és másképp nyúl hozzá, kötve hiszem, hogy bármikor is eszébe jutott volna, hogy ez most az evangélium hirdetése, ahogy ő fogja az újságot. Vagy ahogyan éppen a makkok között válogat, hogy nagyon egészséges legyen pedig az is az örömhír hirdetése. És az összes többi.

Tehát azt mondja Jézus, menjetek el az egész világra, de az evangéliumot ne csak mondjátok, hanem minden teremtény felé úgy közvetítsétek és képviseljétek, ahogyan az bennetek gyökeret eresztett, ahogyan az bennetek leveleket hajtott, és virágot érlelt, és gyümölcsöt hozott, hát ebből mutassatok föl valamit. Ezért tehát a mai evangélium alapvetően és döntően meghív bennünket arra a kapcsolatra a föltámadt, és megdicsőült Jézussal, amiből mindez megszületik.