Mk 14, 12-16.22-26 – Úrnapja

Mk 14, 12-16.22-26 – Úrnapja

"Vegyétek, ez az én testem."

„A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték Jézust: „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindannyian ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák-hegyére.”

Olyan nagyon ismerjük azokat az egymásba fonódó szavakat, ahogyan Jézus fogja a kenyeret, és aztán odaadja a tanítványainak, és ahogyan fogja a kelyhet, és odanyújtja azt a barátainak. Tulajdonképpen akármennyire is ismerősek ezek a kifejezések, mégiscsak nagyon sokatmondók! Hogy kezébe veszi a kenyeret! Lehetne másképpen is, és mondhatná azt, hogy hát vegyetek mindannyian… De nem azt mondja, hogy vegyetek mindannyian, vagy, hogy adjatok nekem is, legyetek szívesek egy darabot! Kezébe veszi a kenyeret, azután hálát mond, azután megtöri, azután pedig szétosztja, és azután fölszólítja a tanítványokat, hogy: Ezt cselekedjétek az Én emlékezetemre! Az az összefüggés pedig, amelyben lejátszódik, ugyanúgy tele van szabad cselekvéssel! Hát a tanítványok is így kérdezik a Mestert, hogy: Mester, mond meg, hogy hol készítsük el Neked, nekünk a húsvéti lakomát? Na, akkor menjetek el ide, és ide, ott találkoztok valakivel, kérdezzétek meg tőle! Tulajdonképpen mindaz, ami a mai Szentmise elején a kezdő könyörgésben elhangzott, hogy ez a Szentség, amelyben visszaemlékezünk az Úr kínszenvedésére, hogy az Ő kínszenvedésének emlékét hagyta ránk ebben a Szentségben, ez pontosan így van, de ennél sokkal többről van szó! Mert itt nem csak egyszerűen a kínszenvedésről való megemlékezés az, amiatt összejöttünk, hanem éppenséggel, hogy azt mondja nekünk Jézus, hogy: Ezt csináljátok, ezt cselekedjétek! A cselekvésnek pedig számunkra az egyik erőforrása, és kiindulópontja az, hogy visszaemlékezünk arra, ahogy Jézus maga cselekedett. Egyrészt, hogy cselekedett, és hogyan cselekedett, és kikért cselekedett, és az miféle minőség volt, ahogyan Ő értünk tette, ami tett! Erről szeretnék beszélni, hogy ahogyan bennünk van az, hogy fogjuk azt a pici darab kenyeret, vagy esetleg a kehelyből tudunk részesedni, hogy azt mennyire valami szabad, tudatos, aktív cselekvés előzi meg! Kezébe veszi, megtöri, hálát ad, odaadja, fölszólítja őket, majd pedig zsoltárt énekelve kimennek az Olajfák hegyére! Itt mennyire többről van szó, minthogy valaki egyszerűen csak szenved, vagy főleg, amiről gyakran ejtünk szót, hogy Jézus nem áldozat, hanem áldozatot hoz! A kettő között minőségi különbség van! Na, erről szeretnék most beszélni. Mégpedig pontosan ebben a megközelítésben, hogy mi történik valamikor, amikor valakivel kapcsolatban azt mondjuk, hogy áldozat, vagy áldozat lett, vagy áldozattá vált, és hogy Jézusról mennyire nem mondhatjuk el azt, hogy Ő áldozat, vagy hogy Ő áldozattá vált volna, vagy áldozat lett volna! Hanem azt mondhatjuk el, ahogyan ránk hagyta a nagypénteki önátadását, ahol pontosan az történt, hogy kezébe vette, hogy hálát adott, hogy odaadta, hogy megtörte, és… Erről szeretnék szólni! 

Az első gondolat az így szól, hogy: Az áldozattól valamit elvesznek, valamit megtagadnak, de Jézustól nem elvették és nem megtagadták tőle, hanem odaadta, és éppen erre emlékezünk, hogy odaadta, ott a húsvéti vacsorán is odaadta, és aztán a kereszten is odaadja, és aztán a Lelkét is kileheli, vagyis, hogy odaadja. Milyen érdekes a mi világunk! Hogy ismerjük azt az erőt és hatalmat, amivel odamegyek valakihez, vagy odamegyünk valakikhez, és elvesszük tőle! Minthogyha a világ arra készítene fel bennünket, hogy hogyan legyünk erősek és hatalmasak, és hogyha úgy akarjuk, akkor odamenjünk valakihez, és elvegyük tőle! Ennél pedig van egy sokkal nagyobb hatalom! Amikor elég erősek vagyunk és elég szabadok ahhoz, hogy odamegyünk valakihez, és odaadjuk neki! Az egy sokkal nagyobb hatalom és sokkal nagyobb erő! Hogy éppenséggel az van most a világ homlokterében, hogy hogyan tudok legyőzni valakit, és elvenni tőle valamit! Az Úrnapja pedig azt tárja föl, hogy mit jelent az, hogy legyőzöm saját magamat, hogy képes vagyok kézbe venni magamat, mert azt mondja, hogy ez az Én testem, és kézbe veszi saját magát, és tartja saját magát, és átadja saját magát! Hogyan lehetséges az, hogy a szó legnemesebb értelmében legyőzzem magam, és az önlegyőzés és az önátadás révén odaadjak neked valamit? Ez az igazi nagy szabadság, ez az igazi, nagy hatalom, hogy elég szabad vagyok ahhoz, hogy odamenve, legyőzve saját magamat, adjak neked! Ez az első gondolat.

Aztán a második. Amikor valaki áldozat, akkor vele szemben valami igazságtalan dolog történik, sokszor valami fölháborítóan igazságtalan dolog történik, valami rettenetesen igazságtalan, valami égbekiáltóan igazságtalan. De itt, ennél sokkal több történt! Mi 200 év óta nem egy igazságtalanságról emlékezünk meg, és aztán szomorúan egymásra nézünk, és azt mondjuk, hogy hát, ez a világ, azóta se lett jobb, és milyen szörnyű embernek lenni! Hanem éppenséggel azt látjuk, ahogyan Jézus kézbe veszi, és hálát ad, és megtöri, és odaadja, és fölszólít bennünket, majd pedig kivonulnak, és énekelnek, hogy ebben az történik, hogy valakinek van hatalma és ereje arra, hogy irgalmas legyen! Itt nem az igazságtalanságról emlékezünk meg önmagában, miközben nem tagadjuk, hogy igazságtalanság történt! Ahogyan Jézus sem fulladt bele abba, hogy ez mekkora igazságtalanság Velem szemben, hanem azt mondta, hogy most történik meg a ti Megváltásotok, vagyis az irgalomnak a hatása, az irgalomnak a gyönyörűsége! Mert egyébként a könyörgésben azt is mondtuk, hogy a Megváltásnak a gyümölcseit szüntelenül tapasztaljuk! Nem arról van hát önmagában és kizárólag szó, hogy igazságtalanság történik! Ez is történik, igen! De ahogyan Jézus azt odaadja, most ahogy az életét átnyújtja, abban az van benne, hogy az irgalmasság hogyan nyilatkozik és jelenik meg! 

Aztán újból és újból visszatérek ide, arra a könyvre, aminek ez volt a címe, hogy: Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? Nem tudok nem bosszús lenni emiatt! Hogy ez egy milyen értelmetlen kérdés! Nem ez a kérdés, hogy miért történnek jó emberekkel rossz dolgok, hanem, hogy amikor jó emberekkel rossz dolgok történnek, akkor miért maradnak jók és igazak? Ez az igazán érdekes, hogy hogyan tudom úgy kézbe venni az életem, hogy amikor rossz dolgok történnek velem, akkor sem ejtem ki saját magamat a saját kezemből! Akkor sem hagyom abba, és nem hagyok azzal föl, hogy odaajándékozzak valamit, hogy ennek a szabadságnak és ennem a cselekvőképességnek a szépségét nem adom föl! Ez a második gondolat. 

Aztán a következő. Amikor valaki áldozat lesz, abban mindig benne van az is, hogy valaki vagy valakik az ő emberi méltóságát nem tisztelik. Ezzel szemben, itt nem csak ez történik, hogy Jézus emberi méltóságával nem törődnek, mert valóban így van! Sőt arról már ne is beszéljünk, hogy az Isten tiszteletével hogy vagyunk akkor, amikor Krisztust keresztre feszítik! De hogy itt nem csak erről van szó, hogy valakinek az emberi méltóságát megtagadják, hanem ahogy ezt Krisztus saját maga látja, itt arról van szó, hogy milyen döbbenetesen megjelenik itt valakinek a nagysága, valakinek a küldetése, valaminek a kinyilatkoztatása! Azt is mondhatnám, hogy éppenséggel a kereszten megjelenik Istennek a méltósága, az elvehetetlen méltósága, az embernek a méltósága! Merthogy Jézus a saját keresztáldozatát, önátadását így értelmezi! Milyen érdekes az, ahogy a középkorban elkezdik Krisztust ábrázolni, és a kereszten egy trónon ülő valakit látunk. Zseniális megértése annak, hogy mennyivel több történik itt, mint ami valóban történik is, hogy valakinek az emberi méltóságával nem törődnek! Itt ennél sokkal több történik: Istent látjuk a trónján! Akkor pedig Krisztust elkezdik úgy ábrázolni, hogy Ő nemcsak egyszerűen kínhalált szenved, merthogy azt szenved, de egyébkánt pedig ezen keresztül és ez által történik annál valami sokkal több! Ez pedig nem más, minthogy Isten föltárja a maga méltóságát! Ahogyan képes megőrizni a méltóságát akkor is, amikor vele méltatlanul bánnak! Ezzel pedig föltárja számunkra azt, hogy az emberi méltóság, az Isten által adott és el nem vehető! Az egyik ember a másik embertől a méltóságát nem tudja elvenni! Amikor pedig ránézünk a keresztre, és megcselekedjük azt, amire Jézus mondta, hogy cselekedjétek meg, akkor tulajdonképpen újból és újból kijelentjük, hogy az Isten adta méltóságunkról tudunk, és magunkra és a másik emberre is így akarunk tekinteni! 

Aztán a negyedik. Amikor valaki áldozat lesz, az azt is jelenti, hogy ővele valami nagyon embertelen dolog történik. Így szoktuk mondani, joggal, hogy valami embertelen dolog történik. De amikor Jézus ezt mondja, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, ebben az van benne, hogy itt nem csak valami embertelen dolog történik, merthogy az is történik, hanem valami Isteni dolog is történik! Talán ezt a kifejezést használnám, hogy valamilyen istenes dolog történik! Milyen megrendítő ez, ahogy avatatlan szemmel ránézek, és azt mondom, hogy ez embertelen. Egy kisgyerek, - és ez megtörtént a templomban -, egyszer hosszan nézte Krisztust a kereszten, és aztán odament az anyukájához, és azt mondja neki, hogy: Anya! Anya! Miért bántják ezt a bácsit? Mennyire jogos kérdés ez! És mennyire nem könnyű elmondani, hogy amikor ezt a feszületet látjuk, akkor nemcsak valami embertelen dolgot látunk, hanem valami istenes eseményt! Ezért pedig, amikor valaki áldozatot hoz, akkor valami istenes dolog történik! Amikor valaki áldozat lesz, akkor embertelen dolog történik! Amikor pedig valaki áldozatot hoz, akkor valami istenes dolog történik! Milyen nagy a különbség! 

Aztán pedig a zárógondolat. Amikor valaki áldozattá válik, akkor erre joggal azt mondjuk, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Ilyennek egyetlen emberrel sem volna szabad megtörténnie! Tulajdonképpen Jézusra vonatkozóan is mondhatnánk ezt: Nem, ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Ha még egy kicsit is az emberségünkben vagyunk, akkor nem lett volna szabad megtörténnie! Miközben pedig ezt mondjuk, akkor nem azért jövünk el ide, hogy visszaemlékezzünk arra, hogy ilyennek nem szabad történnie, mert ennek is meglenne a létjogosultsága, hanem sokkal inkább, hogy végre ezt valaki megtette értünk! Az egyik oldalon ez van, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie, és amikor a Megváltásra gondolunk, akkor azt mondjuk, hogy: Végre, hogy elérkezett az idő, hogy beteljesedett az idő, - mert Jézus is ezt mondja, hogy beteljesedett -, és végre Isten ezt megtette értünk! Na, ezért érdemes összejönni, hogy Isten ezt megtette értünk, és mi ezt tudjuk! 

Jézus tehát nem áldozat, hanem áldozatot hoz! Nem azt mondja, hogy csak egyszerűen emlékezzünk meg erről, hanem azt mondja, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Tulajdonképpen mi ebben a cselekvésben vagyunk, mégpedig azért, mert a Mester azt mondja, hogy: Kezébe vette, és aztán hálát adott, és megtörte, és odaadta és fölszólította őket, majd kiment velük együtt, és énekeltek! Mi ebben az áramlásban vagyunk! 

A zárógondolat így szól, hogy: Mindez pedig azért is lehetséges, mert amikor nemcsak azt látjuk, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, vagy, hogy valami embertelen dolog történt, hanem azt is, hogy valaki a saját szívén és lelkén keresztül, az önátadás révén azt tudta mondani, hogy szeretnék teret engedni magamban a nálam többnek, hogy ez a nálam több általam és rajtam keresztül meg tudjon jelenni! Ahhoz, hogy valaki teret engedjen magában a nála többnél, ebben mindig van valamiféle halálszerű! Ezt úgy mondják a lelki írók, hogy ez az én halálát jelenti. Szimbolikusan beszélnek. Vagyis, amikor az önátadás révén a nálam több meg tud nyilatkozni, abban mindig van valami, amire azt mondom, hogy: Most megengedem, hogy ne nyilatkozzék meg, hanem hogy rajta keresztül nyilatkozzon meg valami több! Ez az, amire tulajdonképpen már Pünkösd óta egészen nyilvánvalóan, egészen világosan tudunk utalni. Vagyis, hogy a Szentlélek eltölt bennünket, és rajtunk keresztül megnyilatkozik! Végül is, ha az ember valamit tehet ezen a földön, amiért érdemes embernek lenni, akkor az az, hogy a Szentlélek rajtunk keresztül megnyilatkozik! És így ér össze két dolog. Az egyik, hogy kezébe vette, hogy hálát adott, hogy megtörte, hogy odaadta nekik és fölszólította őket, és aztán kimentek és énekeltek. De mindez nem egyszerűen arról szól, hogy ők ezt csinálták, hanem arról, hogy engedték, hogy a Szentlélek őket eltöltse, és rajtuk keresztül történhessen, általuk valami! Tulajdonképpen ezt lehetne mondani: Rajtunk keresztül, általunk történhessen valami, ami több, mint mi! 

Ennek a beszédnek itt van vége. 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs