Mk 6, 1-6 – Évközi 14. vasárnap

Evangélium (Mk 6,1-6)

Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: ,,Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?’’ És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: ,,Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában.’’ Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk téve. És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított.

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumban ami a hitet megszorongatja és nem engedi kibontakozni, az éppenséggel az a fajta tudás, vagy legalábbis vélekedés, az a fajta előítéletesség, ahogyan ott a korabeli emberek azt mondják „Én tudom, hogy ki ő.” És aztán persze, hogy én tudom hogy ki ő, meg mi a véleményem róla, meg hogy szerintem ő miféle, ez aztán tulajdonképpen el is folytja annak a lehetőségét, hogy Jézus föltárhassa és megmutathassa magát azoknak, akik olyan világosan és pontosan tudják, hogy „ki is ő valójában”. Ezért a ma este arról szeretnék beszélni, hogy milyen nagy áldás fakad abból, és abból is fakad áldás, amikor van bennünk eléggé nyitottság, és némi féle alázat ahhoz, hogy azt mondjuk bárkiről – ez lehet egy ember, lehet egy kapcsolat, lehet egy csoport, és lehet Isten is – hogy tulajdonképpen akármennyit is vélek rólad tudni, vagy gondolom hogy tudom, ki vagy, azt tudom mondani, hogy „Nem tudom, ki vagy.” És hogy hogyan érdemes azt mondani, hogy „Nem tudom, hogy ki vagy.”? Amikor azt mondom „Nem, nem tudom, hogy ki vagy.”, hogy ez hogyan lehet része a hitünknek, bizalmunknak mások felé, vagy a hitünknek Isten felé?

Rögtön az első, ahogyan tulajdonképpen látom és el tudom képzelni, hallom, és ahogyan ti tapasztaljátok és aztán elmondjátok ezeket a történeteket, mikor egy férfi és egy nő egymásra pillant, és megjelenik a vonzalomnak, vagy a szerelemnek valamiféle sugara. Hogy is vannak azok az első pillantások, vagy azok az első találkozások? Nemde ott kialakul egy vágy és egy vonzalom valaki iránt, akiről nem tudom, hogy ki. Éppenséggel azért indulok felé, mert a vágy és a vonzalom, aztán a szenvedély és a kíváncsiság, a nyitottság és a gyermeki érdeklődés, ezek mind együtt – indítanak valaki felé. Tulajdonképpen milyen ereje van annak, hogy azt mondom „Nem tudom, hogy ki vagy, de szeretnék minél többet megtudni rólad.” És talán nem az vezet bennünket, hogy valakit kimerítően megismerjünk, hanem hogy vele legyünk. Tulajdonképpen mikor szerelmesek vagyunk, vagy amikor átélünk egy nagyon mély vonzalmat, akkor nem kimerítő tudásra szomjazunk, hanem arra, hogy együtt legyünk valakivel, aki számunkra kimeríthetetlenül csodálatos, értékes. És valaki, akire azt tudnám mondani „Éppen azért akarok holnap is veled lenni, mert az a gyanúm, hogy te holnap is fogsz tudni magadból mutatni valamit, amit én még nem ismerek, amit nem tudok.” Tulajdonképpen milyen érdekes ez, ahogyan egy társkapcsolatnak szinte az egyik legrettenetesebb ellensége az unalom. Az unalom nem abból fakad, hogy te nem vagy értékes vagy érdekes, nem vagy színes és eredeti, hanem abból, hogy én ezt már nem látom. Hogy megszűnt bennem a vágy és a kíváncsiság, a gyermeki érdeklődés, mert már úgy vagyok, mint az evangéliumban azok, akik azt mondják „Hát eleget láttuk ezt a Jézust, hát tudjuk ki. Majd nekünk fogja pont elmondani? Hát nem is érdekel minket ki, hát tudjuk, hogy ki.” Mennyire hasonló folyamatok tudnak lejátszódni egy társkapcsolatban, egy közösségben, és a többi, és a többi.

Az első gondolat így szól: de nagy dolog, emberi kapcsolatainkban, közösségekhez fűződő viszonyunkban, az Istenre vonatkozóan azt tudjuk mondani „Jaj de jó, hogy még nem ismerlek!” Ismerek belőled valamit, de még nem ismerlek. Még van bennem gyermeki kíváncsiság, és van bennem mélyről fakadó vágy.” Tulajdonképpen hogyha ezeket őrizzük magunkban, akkor újból és újból azt tudjuk mondani, hogy éppenséggel az tartja fönn bennem a vonzalmat, hogy azt tudom mondani, akármennyire is ismerlek, azt kell mondanom, még sok minden fölfedezni való vár rám az emberi kapcsolatban, vagy Istenre vonatkozóan.

Aztán a második. Minden kapcsolatnak valami mélységes világa ez. Amikor pedig törődünk és gondoskodunk egymásról, és nem azért, mert tudjuk, hogy a másik ki, hanem mert nem tudjuk. Éppenséggel ez indít bennünket valamiféle törődésre és gondoskodásra, az ismeretlen valaki. Mikor jártam Finnországban, akkor persze érdekelt nagyon, hogy ott messze északon hogy megy az élet, hogy lappföldön mi történik. Akkor elmondtak ott két történetet. Éppenséggel ott vannak olyan turista házak, ahol oda van készítve a tűzifa. Azért, hogy amikor a vándor megérkezik, nem lehet tudni, hogy ki, senki nem tudja. De hogy amikor megérkezik, az lehet hogy délután van, de lehet hogy este, lehet hogy éjszaka, lehet hogy hóvihar van, lehet hogy mínusz 30. Hogy amikor ő oda belép, ismeretlenül is tudhassa, hogy fog tudni tüzet rakni, és ott megmelegedni. De hogyan kerül oda a fa? Hogy mindenki, még mielőtt onnan tovább indulna, köteles azoknak az ismeretleneknek, akik majd később fognak odaérni, megrakni ott azt a helyet. Azért, hogy ott legyen száraz fa annak az ismeretlen vándornak, amikor majd odaérkezik. Sőt, még olyan is lehetséges, hogy az a pici kunyhó vagy kalyiba megtelik azokkal, akik éppen ott keresnek menedéket. Akkor pedig létezik ott egy ki nem mondott szabály. Ez pedig az, hogy aki legelőször érkezett, és aki már a leginkább megmelegedett, az adja át a helyét a most érkezett ismeretlennek. Azért, mert ő sokkal jobban át van fagyva, mint aki már órák óta ott van. Ezért a törődés és a gondoskodás teljesen egyértelműen valaki felé irányul, akit még csak nem is ismerek. Lehet, hogy sosem látom, sőt ez éppenséggel ott nagyon valószínű, hogy így van.

Országot jártam hétfőn-kedden, meg aztán hétvégén is, de éppen hétfőn voltam valahol. Teli volt egy művelődési ház. De annyira teli volt, hogy már nem lehetett sehova se leülni, emberek ültek már oldalt, meg a lépcsőkön, meg mindenhol. Igen ám, de nekem az előadáshoz nagyon fontos, hogy legyen a színpadin két szék. Akkor odafordultam ahhoz a kedves ismeretlenhez, aki engem nem ismer, és én se ismerem őt, éppen egy perccel előtte fogtunk kezet, hogy nekem nagyon szükségem lenne két székre a színpadra, mert az az előadás része. Akkor széttárja a karját, azt mondja „Hát látja, hogy nincsen egyetlen székünk se. Hát már a földön ülnek. Nem tudok széket adni.” És jött egy ihlet, és a következőt mondtam neki: „És valami dugi szék nincsen?” Ő is közel hajolt hozzám, azt mondja „Ja dugi szék, az van.” Egy perc múlva volt ott két szék, nem tudom, hogy az honnan volt. De aztán ahogy jöttem haza az autóval, azon gondolkodtam, hogy nem is tudtam, hogy ismerik ezt a kifejezést, hogy „dugi szék”. De mikor én gyerek voltam, akkor az anyukám mindig mondta, hogy „Van még egy kis dugi pénzünk, Ferikém.” Úgy látszik, hogy ez országszerte ismert kifejezés.

Szóval de nagy dolog, van egy ismeretlen valaki, s látjuk hogy rászorul, és azt mondjuk, nincsen. De azért dugiban még van. Milyen nagy dolog, bennünk van az, egy ismeretlen felé még azért abból a dugiból is még csurrantunk-csöppentünk, adunk, mert hát rászorul.

Aztán a harmadik, az emberi kapcsolatainkban megint csak micsoda alapvető, alapvető forrása a kapcsolatoknak az, hogy ismeretlenül is tiszteljük egymást, és ismeretlenül is megbecsüljük egymást. Például tiszteljük és becsüljük az előző nemzedékeket, akiket ugyanúgy nem ismertünk, mint majd az utánunk jövő vándorokat. Vagy hogy tiszteljük és becsüljük azokat, akik éppen csak megfogantak. Azokat, akik éppen csak majd a következő 3-4-5-6 generációnak a tagjai lesznek. Mi már nem leszünk itt, amikor ők itt lesznek, és a tiszteletünk és a megbecsülésünk irántuk például kifejeződhet abban, hogy éppenséggel a föld javaiból próbálunk annyit magunkhoz venni csak, hogy nekik is jusson. Ezért a következő nemzedékek felé való tiszteletünk és megbecsülésünk nagyon is konkrét, nagyon gyakorlatias, és nagyon egyértelmű cselekvésre szólít föl bennünket.

Aztán az utolsó, a negyedik gondolat. Megint csak az emberi kapcsolatok alapja, ahogyan következetesen személynek tartjuk egymást, emberszámba vesszük egymást. De itt most Istenre vonatkozóan is ha szólunk, hogy következetesen nem eszköz, nem tárgy, hanem személy.

5-6 éves gyerek, este van. Éppenséggel az anyucija nagy kérésre elmondta 147-edszer ugyanazt a mesét, és a gyerkőc tudta, hogy az anyukája már nagyon unja ezt a mesét, de a gyerkőcnek a biztonságérzetéhez ez a mese kellett. Aztán ahogy az anyuka elmondta 147-edszer is azt a mesét, akkor odabújt hozzá a kislánya, még nem volt 6 éves, azt mondja „Anyuci! Én úgy szeretlek téged, mint Isten az életet.” Ezt mondta ez a hatéves kislány. Milyen érdekes képzete van Istenről, hogy mennyire személynek látja és tartja őt. De nagy dolog megengednünk a gyerekeinknek azt, hogy lássák Istenből azt, amit mi már nem látunk. Hogy fölfedezzék, és fölismerjék azt Istenből, amit mi már nem ismerünk föl.

Emlékeztek erre az élményemre, erre a történetre, amikor megtanítja az óvónéni a Miatyánkot a gyerekeknek. Amikor megtanította őket, másnap vissza akarja kérdezni. „Mondjátok gyerekek, hogy kezdődik az imádság?” Jelentkezik a kislány, azt mondja „Gyöngyöm…!” Én nem látom, hogy csúnyább lenne, mint az, hogy Miatyánk. Nagyon szép, amikor ez a kislány azt mondja Istenre, így szólítja meg, hogy „Gyöngyöm!”

Sátoraljaújhelyen voltam néhány napot a hétvégén. Alkalmam volt ott találkozni az ott nem messze lévő cigány közösségnek a vezetőjével. Beszélgettünk egymással, és egyszer csak ez a cigány ember azt mondja: „Tudja atya, hogy én miért is szeretem annyira Jézust?” Hát persze, hogy érdekelt, hogy miért szereti Jézust. Azt mondja „Azért, mert lehet, hogyha én Pestre mennék, és mi találkoznánk az utcán, maga elmenne mellettem, magának én nem számítanék, én csak egy cigány lennék. Igen ám, de Jézusért maga engem észrevesz. Hogy van itt valaki, akiben maga hisz, meg én is, és én azért szeretem nagyon ezt a Jézust, mert ezért a Jézusért sokan minket személynek látnak, és emberszámba vesznek. Hát hogy ne szeretném én ezt a Jézust!?”

De nagy dolog, hogy néha, mikor azt mondjuk Istenre vagy egymásra „Tulajdonképpen nem tudom, ki vagy.” Hogy ebben sokkal inkább megjelenhet a hitnek valamiféle áldott forrása, mint abban, amikor rácsapunk az asztalra, vagy akármire, akárkire, azt mondjuk „Tudom én, ki vagy! Nekem te ne magyarázd! Nekem te ne mondd!”

De nagy dolog mindig egy pici helyet hagyni a szívünkben annak, hogy azt mondhassam „Akármit is tudok vagy értek belőled – és ez lehet egy ember és lehet Isten – egész biztos, hogy kimerítően nem. Már csak azért is, mert te egy személy vagy, és a szíved mélyén ott lakik valaki, aki végtelen és kimeríthetetlen.”

Lejegyezte: vinkozoli