Mk 6, 7-13 – Évközi 15. vasárnap

Mk 6, 7-13 – Évközi 15. Vasárnap

"Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett."

„Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. 

Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek, s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.”

Jézus elküldi a tanítványait, és nem is akárhogyan, hanem maga előtt küldi őket. Tehát, amikor találkoznak az emberekkel, a különböző helyeken, akkor tulajdonképpen képviselik Jézust, megjelenítik Őt, kiállnak Mellette, és bizonyos szempontból még azt is mondhatnánk, hogy kiállnak Érte, és Jézus csak később jön majd meg. Tulajdonképpen ez elindíthat bennünket egy gondolatfüzérre, mégpedig, hogy mit is jelent az, ahogyan Isten, Jézus által küldetést ad nekünk? Mit jelent ez, a mai evangélium szempontjából? 

Először is azt mondhatnánk, ahogyan éppenséggel indítottuk ezt a gondolatsort, hogy Isten megbíz bennünket, és hatalmat, és erőt ad ahhoz, hogy képviseljük Őt, hogy megjelenítsük Őt a világban. Milyen sokan vannak, akik széttárják a karukat különböző élethelyzetekben, és azt mondják, hogy: Hol van Isten? Miért nem mutatja meg magát? Mindig, amikor valami ilyesmi történik, akkor érdemes lenne körülnéznünk nekünk, saját magunkon kezdve először, hogy van-e itt olyan ember, aki tudhatná képviselni Istennel a szeretetét, meg tudná jeleníteni az ő valóságát? Mert Isten nem elment ebből a világból, hogy egyszerűen csak elfoglalja dicsőséges helyét Atyja mellett, hanem ránk bízta azt, hogy Ő általunk akar itt lenni a világban! Ezért, amikor valaki fölsóhajt, és azt mondja, hogy Uram, Uram, akkor tulajdonképpen nekünk érzékeny füllel kellene meghallanunk, mert amit sokan Isten felé mondanak ki, az nekünk szól! Azért, mert az Isten azt mondja, hogy: Halljátok meg ti, amit az emberek sóhajtozva mondanak! Ha elkezdenek imádkozni azért, hogy Istenem segíts, akkor ti ezt halljátok meg! Mert rajtatok keresztül szeretném én is meghallani, és rajtatok keresztül szeretnék cselekedni! De hát Gyökössy Bandi bácsi is azt mondja, hogy: Minden, igazán jó, keresztény szülő a legalapvetőbb hozzáállása szülőségéhez, hogy túlmutat saját magán! Éppenséggel a keresztény küldetésünk az, hogy tudjuk, hogy mindig és mindig túlmutatunk saját magunkon, egyébként, ha akarunk, ha nem! Az emberi természet, az Istenhez való kapcsolatunknak a viszonyából az adódik, hogy mindenképpen ez megtörténik! Legfeljebb azt mondják, hogy: Nahát, ha ilyen az Istenünk, akkor mindegy! Vagy: Ja, hátha ilyen, akkor nem érdekel bennünket! Micsoda nagy jelentősége van, amikor egy fiatal édesapa meg édesanya úgy dönt, hogy elhozzák keresztelni a pici babájukat, és utána kihúzzák magukat, és tudván tudják azt, hogy ahogyan ők szeretni fogják, és törődni és gondoskodni fognak a gyerekeikről, hogy azáltal tapasztalhatóvá és élményszerűvé válik éppen a gyerekeik számára az, hogy mit jelent az, hogy Isten szeret téged! Hát ennél nehezen lehet találni magasztosabb hivatást, minthogy tudatosítom magamban azt, hogy ahogyan cselekszem és szeretem, abból mások következtetést fognak levonni arról, hogy ki és milyen Isten! Márpedig erről van szó! Nem akarom ezt hosszabban mondani. Ez az első gondolat. Tehát a küldetésünk éppenséggel az, hogy megjelenítsük, hogy képviseljük, hogy kiálljunk, és megálljunk Isten mellett, Őt megmutatva! 

Aztán a második gondolat. Ez pedig nem más, mint az, hogy kiálljunk másokért. A kettő szoros összefüggésben van egymással. Néhány héttel ezelőtt beszélgettem egy kedves ismerősömmel, a Baltazár Színháznak a vezetőjével, aki értelmi fogyatékos fiatalemberekkel színi előadásokat tart. Akkor azt mondja, hogy: Nagy tervem volt már régóta, hogy sokakat, a társulatot elvigyem egy kicsit, hogy lássanak világot. Gondoltam, hogy értelmi fogyatékos fiatalokkal elmenni egy utazásra, ez egy komoly felelősség! Aztán én gondoltam, hogy elmentek a Tátrába, vagy elmentek Horvátországba… Erre azt mondja, hogy: Elvittem őket Indiába! Hát az élmény kell nekik, hát lássanak világot, és valami teljesen mást! Na, ez kiállás mások mellett! Nem az, hogy: Jó, kapjanak egy kis élményt, úgy csurran-cseppen nekik valami… Nem! Olyat kell megélniük, amitől gazdagabbak és többek lesznek! Most nyilván, hogy emiatt nem kell éppen Indiába menni, de lehet! Hogyha vannak emberek köztünk, és hát ezek mi magunk vagyunk, akik egyszer csak fölismerjük saját magunkban a késztetést, a tehetséget, hogy nem is kell hozzá sok minden, hogy kiálljunk másokért, hogy megjelenítsük másoknak az érdekeit vagy az értékeit, főleg olyanokét, akik magukért nagyon problémásan állnak ki. Ez a második gondolat. Tehát megjeleníteni, kiállni, megmutatni, képviselni Istent, és aztán egymást! 

A harmadik gondolat. Megjeleníteni, képviselni, kiállni magunkért. De sokan vannak, talán köztünk is, akik tanuljuk vagy tanulják azt, hogy hogyan tudnék végre kiállni magamért! Hogyan tudnék végre megállni a lábamon, és azt mondani, hogy többet nem bánthatsz engem, mert a keresztény méltóságommal összeegyeztethetetlen, hogy te bántsál engem! Többet nem engedem meg neked, hogy így bánjál velem, mert az Istenhez fűződő viszonyom, hogy én Isten gyermeke vagyok, ez megerősít engem abban, hogy azt mondjam, hogy elég, vagy, hogy azt mondjam, hogy nem! Milyen szívbemarkoló az, Magyarországon is, hogy bántalmazott nők hányan és hányan végül visszatérnek a bántalmazóhoz… Hányan és hányan, ha nem ugyanahhoz, de mennek valaki máshoz, aki ugyanúgy megtesz velük valami olyasmit, aminek nem volna szabad megtörténnie! Milyen nagy dolog, hogy vannak, akik évtizedekig készülnek arra, hogy azt mondják, hogy: Nem! Ezt nem teheted meg velem! A keresztény ember nem ennek a világnak a balekja, hogy velünk bármit meg lehessen tenni! Hát erről szó sincsen! Micsoda ereje van annak, hiszen a mai evangélium ezt mondja, hogy: Hatalmat, erőt kapunk ahhoz, hogy kiálljunk Isten mellett, mások mellett, önmagunk mellett! 

Végül pedig jön a negyedik gondolat. Kétség kívül, kapunk hatalmat és erőt ahhoz, hogy kiálljunk Isten Országa mellett, Isten ügye mellett, az Evangélium mellett! Mekkora erő van abban, amikor azt látjuk, hogy valaki, egy élő személy odaadja magát egy ügynek! Azért, mert valamit annyira fontosnak tart, hogy azt mondja, hogy: Na ezért érdemes magamat bevetnem, és ezért érdemes élnem és halnom! A negyedik gondolat tehát így szól, hogy: Képviselni, megjeleníteni, bevetni magunkat ügyekért, Isten Országáért. 

De most még lenne egy ötödik gondolatom is, ami összefoglalná ezt a négyet. Mégpedig, hogy a mai evangéliumban mind a négy megjelenik! Mennek és képviselik Istent, és aztán gyógyítják az embereket, és ahogy a párhuzamos helyeken ott van, hogy Jézus azt mondja, hogy: Nyugodtan egyétek, amit elétek adnak! Méltó a munkás a maga bérére! Tehát kiállhatunk magunkért, és közben pedig az Isten Országának az ügyét viszik ezek a tanítványok. Itt van ez a négy dolog, és aminek nagy jelentősége van, hogy ez a négy dolog a mai evangéliumban, egyensúlyban van, mert mind a négy megjelenik, miközben ők a tanítványságukban vannak, és a küldetésüket élik! 

Néhány nappal ezelőtt hallottam, ahogyan Ferenc pápa most Dél-Amerikában járja a körútját, és ott hallható volt, ahogy megállt, és nagy egyszerűséggel azt mondta, hogy: „Szeretném megismételni és megerősíteni, elődömnek, II. János Pál pápának a szavait, és itt, Dél-Amerikában bocsánatot kérni, mindazokért az embertelenségekért, amelyeket Isten nevében, ellenetek elkövettünk!” Ezt nevezem erőnek! Az evangélium ereje, az a hatalom, amit a Szentlélek által megkapunk, egészen más természetű, mint a világi hatalom! Ez az a hatalom, amivel oda tudunk állni egy másik ember elé, és azt tudjuk mondani, hogy: Bocsáss meg nekem! Ez az a hatalom, amivel oda tudunk állni valaki mellé, és tudunk érte cselekedni! Ez a hatalom, másokért való hatalom, és másokat megjeleníteni tudó hatalom! Micsoda erő van abban, hogy egy pápa azt mondja, és így idézte a pápa elődjét: Megvannak azok a helyzetek, amikor le kell térdelnünk Isten elé, hogy bocsánatot kérjünk! És akkor itt volt talán a súlypontja annak, amit mond, merthogy ráadásul mindazt, amit tettünk, Istenre hivatkozva tettük! Így hát akkor, ha valamikor, akkor most térdre kell hullanunk Isten előtt, és az ő bocsánatát is kérni! Micsoda hatalom és erő van ebben! Ez éppenséggel megjeleníti azt a szolgálatot és küldetést, amire Isten bíz bennünket! Ez az első. Itt már csak végigmennék egymásután, egy-egy mondat erejéig. 

Nem elég csak tudnunk Istent megjeleníteni, mert könnyen embertelenné válunk! 

Nem elég csak kiállni másokért, és másokat megjeleníteni és képviselni, miközben esetleg a saját életünk romokban hever! Így nagyon könnyen hiteltelenné válunk! 

Nem elég csak önmagunkért tudni kiállni! Mert van, aki nagyon jól ki tud állni magáért, de doha nem áll ki senki másért! Az Isten Országáról most ne is beszéljünk… Nem elég tudni kiállni saját magunkért, azért, mert így nagyon könnyen én-központúvá, esetleg önzővé leszünk! 

Az sem elég önmagában, hogy ügyeknek odaadjuk magunkat, mert meglesz a veszélye, hogy személytelenné válunk, és az élet túlságosan eszközök, célok, tárgyak és eszméknek a világába fullad, miközben pedig szem elől tévesztjük az élő embert! 

Ezért a mai evangélium azt hozza elénk, hogy kiállni, megjeleníteni, képviselni Istent, embertársainkat, önmagunkat, és az Isten Országát együtt kell, és megtalálni benne az egyensúlyt! Így is leírhatjuk a küldetésünket. 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs