Mk 6, 30-34 – Évközi 16. vasárnap

Mk 6, 30-34 – Évközi 16. Vasárnap

"...meglátta a hatalmas tömeget, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok"

„Abban az időben az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, menjünk a pusztaságba, egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Olyan nagy volt a jövés-menés ugyanis körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elmentek egy elhagyatott helyre, azért hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor Jézus kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.”

Jézusnak megesett a szíve rajtuk, és ezért tanítani kezdte őket sok mindenre. Erről szeretnék beszélni, és próbálom a meleget is figyelembe venni, nemcsak azt, hogy az evangéliumnak a szépsége milyen. Mert hát mit ér a szépség, hogyha már nem bírjuk? 

Amikor megkereszteltek bennünket, és megbérmálkoztunk, akkor egészen nyilvánvalóvá válhatott számunkra, hogy részesültünk Krisztusnak a pásztori küldetéséből. Ezért a kérdés valahogyan így hangzik, hogy: Hogyan tudnánk beteljesíteni Krisztusnak a pásztori küldetését a saját életünkben? Hogy az a részesedés, ami a Szentlélek által realitása az életünknek, az hogyan tudna valósággá válni? Erről szeretnék akkor beszélni.

Az első rögtön így szól, hogy: De nagy dolog, hogyha képesek vagyunk másoknak a segítségére lenni abban, hogy tudjanak tájékozódni, hogy nehogy elvesszenek, hogy valahogyan képesek legyenek kiismerni magukat az irányok és az utak között. Ehhez két megjegyzésem lenne. Az első. Nem elsősorban arra lenne szükség, hogy azt mondjuk, hogy erre menj, és arra ne menj, mert a saját életünkből is tudjuk, hogy amikor valaki azt mondja, hogy erre menjél, és arra ne, akkor arra nem szoktunk hallgatni. Miért mondod nekem, hogy én arra ne menjek? Majd én eldöntöm, hogy merre menjek! Tehát inkább két másfajta megközelítésre van szükség. Az első. Hogyha szeretnénk jól tájékozódni, és nem elveszni, akkor fényre van szükség. Sok fényre! A tájékozódás akkor válik talán a legnehezebbé, hogyha ránk borul a sötétség. Ezért ha olyan emberré válunk, akiben világosság van, meg aki körül világosság van, akkor az már egy nagy segítség ahhoz, hogy valakik könnyebben eligazodjanak az életnek a dolgaiban és útjain. Ha pedig nemcsak bennünk, de körülöttünk is ott van ez a fény, akkor ez nagy segítség lehet másoknak! A másik gondolat pedig Albert Einsteintől származik. Aki azt mondja, hogy: „Az élet igazi nagy problémáit az ember nem tudja megoldani!” Az élet nagy problémái között megtanulunk tájékozódni! Nem megoldjuk őket, hanem eligazodunk bennük! Nem tudom, hogy van a ti élettapasztalatotok. Éppen beszélgettem tegnap egy 21-22 éves fiatalemberrel, és mondta az életének a nehézségeit, és két dolog játszódott le közben bennem. Az egyik, hogy nagyon együtt érző tudtam vele lenni, értettem, hogy miért olyan nehéz. Közben meg arra gondoltam, hogy de másképp fogja ezt látni 20 év múlva! Pedig a nehézsége az reális, csak 20 év múlva az lesz, hogy már el fog igazodni az élet nehézségei között, lesz már annyi élettapasztalata, hogy tudja, hogy: Igen, igen, na, ez most egy nehézség. Igen, ez a válság. Igen, a válságnak ezek a tünetei. Na, öt ilyenen már átmentem. Vagyis, tulajdonképpen, hogyha egymás segítségére tudunk lenni abban, hogy segítünk eligazodni és tájékozódni akkor, amikor éppen nehéz az élet, az nem egyszer, bőségesen elég! 

Aztán a második. Milyen nagy dolog az, hogyha nem vagyunk apátlanok, anyátlanok, pásztortalanok, idebent. Ami azt jelenti, hogy oda tudunk egy másik ember mellé szegődni, hogy ne legyen egyedül, amikor éppen azt se tudja, hogy hogyan és merre! Mert nem egyszer éppen már csak az, hogy ő azt élheti meg, hogy nincsen egyedül, az már elég lehet ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő utat! 

Aztán a harmadik. Amikor igazán elveszettnek éljük meg magunkat, akkor általában föl szokott merülni egy kérdés, - és nem tudom, hogy ti ilyenkor fölteszitek-e ezt a kérdést, vagy nem -, ami valahogy így szó, hogy: Most normális vagyok vagy nem? Normális vagyok-e még vagy nem? Amit most átélek, ez most normális vagy nem? Most ami itt lejátszódik bennem, az normális vagy nem? Egyáltalán ép eszemnél vagyok még? De nagy segítség, amikor jön valaki, és azt mondja, hogy: Feri! Te még most normális vagy! Ez még normális! Hogyha pedig, éppenséggel valami megértéssel, együttérzéssel segítünk abban, és itt a második és a harmadik szempont összekapcsolódik… Hogy sokszor nem a nehézségnek a súlya nagyon nagy, hanem az, hogy ehhez kapcsolunk gondolatokat és érzéseket, elbizonytalanodunk, és megrémülünk, és aztán amit gondolunk ezekről a helyzetekről, az az, ami igazán lehúz bennünket! Ezért valaki jön, vagy mi odaállunk valaki mellé, és azt mondjuk neki, hogy: Tudod, hogy ez emberi? Amit te most megélsz, és tapasztalsz, az emberi! De nem csodálom, hogy nem vagy jól, ezért éppenséggel, nyilván valami nagyobb egyensúlyra volna szükség. 

Aztán a negyedik. De nagy segítség lehet az, hogyha amikor valaki úgy elveszett, akkor az mindig azt is jelenti, hogy egy beszűkült lelki-érzelmi állapotban van. Miközben nagyon gyakran a beszűkültség azt is jelenti, hogy ezt nem tudjuk! Kívülről látni, hogy valaki teljesen bezáródott a saját világába, de ő azt gondolja, hogy ez a világ ennyi, és ennyi. Ezért hangsúlyozzuk olyan sokszor, hogy az élet mindig sokkal több, mint az élettapasztalataink! De még annál a tapasztalatnál is több, amit több nemzedék halmozott föl, és amit örökségül itt hordozunk magunkban! De nagy dolog, amikor jön valaki, és nem azt mondja, hogy így csináld, meg úgy csináld, hanem azt mondja, hogy: Nézd, ezt így is lehet látni! Tulajdonképpen Jézus nagyon sokszor nem azt mondja, hogy így van, meg úgy van, hanem azt mondja, hogy: Nézzétek csak! A 12 éves Jézus… Aggódnak a szülei, hogy miért maradt el a templomban, és hogy történhetett ez. Erre pedig azt mondja nekik, hogy: Hát nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem? Egyszerűen csak megmutat egy másfajta nézőpontot! Nézzétek, ezt így is lehet látni, vagy innen is lehet szemlélni! Éppen, amikor a tanítványok visszajönnek és örülnek, akkor azt mondja, hogy: „De hát ne ennek örüljetek elsősorban, hanem annak, hogy a nevetek föl van írva a Mennyben!” Amikor viszik a halálba, akkor azt mondja, hogy: „Jaj, asszonyok! Hát ne engem sirassatok, hanem magatokat sirassátok!” Amikor ott feszül a kereszten, akkor azt mondja, hogy: „Még ma velem leszel a Paradicsomban!” Végül pedig azt mondja, hogy: „Beteljesedett!” Tulajdonképpen az összes megnyilatkozása hírt ad arról, hogy egészen másképpen és máshogyan is lehet látni, és szemlélni, és az, éppenséggel a tágabb realitás! Segít bennünket, hogy a beszűkültségünkből kitekinteni tudjunk! 

Aztán a következő. De nagy dolog, hogyha nem válaszokkal bombázzuk egymást, hanem segítségére vagyunk egymásnak, hogy az élet igazán fontos kérdéseit föltudjuk tenni. Mert az a tapasztalatom, hogy manapság éppenséggel megkísért minket az, hogy annyira fölszínesen éljünk, hogy bizonyos lényegi kérdéseket már ne is tegyünk föl! Úgy pedig nehéz válaszokhoz jutni! Például lényegi kérdésnek tekintem azt, hogy hogyan tudnék jobban szeretni, hogy tudnálak téged szeretni? Mi az életemnek a küldetése? Mi a célja? Isten mit vár tőlem? Istennek mi a terve velem? Ezek lényegi kérdések! De le tudunk élni egy életet úgy, hogy ezeket a kérdéseket még csak föl sem tesszük! 

Az ötödik gondolat tehát így szól, hogy: Segítségére lenni egymásnak, hogy lényegi kérdések tudjanak megszületni! 

Végül pedig az utolsó gondolat, és remélem, hogy meg vagytok velem elégedve.  Az utolsó gondolat pedig így szól, hogy: De nagy segítség az, hogyha olyan emberré tudunk válni, aki nemcsak beszél, hanem akitől el lehet lesni az élet mesterségének a mesterfogásait! Emlékszem, hogy amikor bútorasztalos szakmunkás tanuló voltam, akkor a műhelyben a mester nem kezdett el nekiállni mindent részletesen elmondani, - és vizsgázni pedig csak az év végén kellett -, hanem el lehetett tőle lesni, hogy hogyan csinálja. Ha pedig valaki nagyon ügyetlen volt, akkor nem kiselőadást tartott, hanem a kezébe vette a gyalut, és… Akkor valahogy kialakult egy vágy, hogy: Na, én is így akarom csinálni! Valaki jól megcsinált valamit, akkor jött ez a kérdés, hogy: Hát hogy sikerülhetett ez neki? Lehetetlen, hogy én ne tudjam megcsinálni! 

Tulajdonképpen nagy segítségére lehetünk másoknak, hogyha éppenséggel meg tudjuk testesíteni azt, hogy létezik az élet, mint mesterség, és az életnek pedig vannak mesterfogásai, és hogy ezeket a fogásokat Jézustól és egymástól eltanulhatjuk, elleshetjük. 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs