Mk 8, 27-35 – Évközi 24. vasárnap

2015.09.13. vasárnap: ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP

Nem hátráltam meg, hagytam, hogy verjék a hátamat

Olvasmány (Iz 50,5-9a)

Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat perbe velem? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Lépjen ide hozzám! Íme, az Úristen megsegít engem, ki mondhat bűnösnek? Íme, mindnyájan szétfoszlanak, mint a ruha, moly emészti meg őket.

Szentlecke (Jak 2,14-18)

Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: ,,Menj békében, melegedjél és lakjál jól!’’ -- de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: ,,Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.’’ Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet.

Evangélium (Mk 8,27-35)

Jézus ezután elment tanítványaival Fülöp Cézáreájának falvaiba. Az úton megkérdezte tanítványait: ,,Kinek tartanak engem az emberek?’’ Ők azt felelték neki: ,,Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül.’’ Erre megkérdezte őket: ,,És ti kinek tartotok engem?’’ Péter felelt neki: ,,Te vagy a Krisztus.’’ Ő ekkor a lelkükre kötötte, hogy ezt senkinek se mondják el róla. Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Egész nyíltan mondta el nekik ezt a dolgot. Ekkor Péter félrehívta őt és kezdte lebeszélni. De ő megfordult, a tanítványaira tekintett, és megdorgálta Pétert ezekkel a szavakkal: ,,Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.’’ Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: ,,Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.

Vasárnapi beszéd

Egész bátran üljetek le ide az oltár elé. Szerintem azok jó helyek ott mind a két oldalt. Ha jöttök, jöjjetek bátran!

Azt hallottuk a mai evangélium végén, ami egyébként nagyon benne van a keresztény gondolkozásunkban, hogy „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt. És aki elveszíti értem, és az evangéliumért, megtalálja.” Tulajdonképpen miért van az, hogy aki meg akarja menteni, őrizni, birtokolni magát, az életét, az elveszíti?

Mert lehet bennünk egy naivitás. A naivitás így szól: „Na jó, jó, hát persze, mert ügyetlenek, mert nem csinálják jól. Hát biztos hogyha ügyesen őrizgetem, ügyesen tartom, ügyesen birtoklom, valahogy ügyesen akarom megmenteni, na akkor biztos megy. De hát a többség nem elég ügyes, úgyhogy ők inkább csinálják másképpen.” Éppen azt mondhatnánk pedig a mai evangélium kapcsán, hogy ez a kijelentése Jézusnak „Aki az életét meg akarja menteni, őrizni, tartani…” tulajdonképpen azért van kudarcra ítélve, nem azért, mert ügyetlen, vagy nem rátermett, vagy tehetségtelen, hanem azért, mert az élet nem menthető meg, nem tartható meg, nem őrizhető meg. Egyszerűen ilyen a természete.

Tehát amikor éppenséggel valamiféle emberi gondolkozástól ihletetten próbáljuk megtartani, birtokolni, őrizni, akkor nem szúr ki velünk senki, nem bánt bennünket senki, nem gonoszkodik velünk senki, hanem egyszerűen csak még nem jelent meg bennünk az a fény, az a világosság, hogy az élet nem őrizhető, tartható meg, birtokolható, menthető meg. Ezért vagyunk ilyen értelemben kudarcra ítélve. De hát egyébként meg egyáltalán nem. Akkor például, és most hadd hozzak egy-két gondolatot. Miért mondhatjuk ezt egészen világosan, hogy az élet nem őrizhető, birtokolható, menthető meg.

Az első. Hát biztos ismeritek ti is ezt, ’60-as, ’70-es évek „Állítsátok meg a Földet! Ki akarok szállni.” Biztos nektek is voltak már olyan napjaitok, amikor azt mondtátok „Na, ez nem volna rossz.” Én biztos tudom, hogy volt egy-két ilyen napom. „Na jó, ezt most itt állítsuk meg, aztán valahogy majd valamikor visszatérünk.” Tulajdonképpen, ha tetszik nekünk, ha nem, nem tudjuk megállítani az életet. Nem tudunk belőle kiszállni egy kis időre. Ezt úgy is mondhatnánk, az életünket mindenképpen szánjuk valamire, ha akarjuk, ha nem. Nem egyszer visszanézve döbbenünk arra rá „Hát tulajdonképpen mire szántam én az életem, vagy az éveim, vagy ezt a napot, hetet, hónapot?

Rick Eliast gyakran emlegetem nektek, aki túléli azt a repülőgép-szerencsétlenséget, és talán ezt a részét nem mondtam még elég sokat, pedig érdemes, hogy amikor éppen zuhan a gép, és őt átjárja az a gondolat, hogy „Na, ennek itt van vége!”, akkor azt mondja „A leginkább azon lepődtem meg, hogy nem féltem. Annyira egyszerű volt, és egyértelmű, hogy vége az életnek, hogy nem volt mit félni tőle. Mert egyszerűen csak így volt, és ez valahogy annyira természetes volt. De… nagyon szomorú lettem, s mind a kettő meglepett. Azt gondoltam, félni fogok, és nem féltem a haláltól. De a halál közelségének az élménye nagyon szomorúvá tett. – És akkor azt mondja. – Azért lettem szomorú, és ott akkor ez nagyon egyszerű volt, világos volt. Nagyon szomorú lettem, mert ráébredtem, hogy az életemet olyasmire szántam, amire nem érdemes. Ahelyett, hogy olyasvalakikre szántam volna, akiknek meg érdemes. Ez a szomorúság eltöltött, és nagyon világossá tette azt, hogy az életet mindenképpen szánjuk valamire.” Legföljebb magunknak azt mondjuk, most el…, nem biztos, hogy elég világos, hogy tulajdonképpen mire is szánódott az élet, ha akartuk, ha nem.

Ahogyan az a kedves nővér, aki haldoklókat kísér, és hallja egymás után, hogy milyen gyakran mondják azt sokan „De sajnálom! Visszafelé nézve… Mikor benne voltam, föl se tűnt, de visszafelé nézve de sajnálom, hogy az életemet azzal töltöttem, hogy túl sok időt szántam a munkára.” Nem az, hogy „eleget dolgoztam”, túl sok időt szántam rá. Hatékonyság, és a többi. Föltehetünk kérdéseket: meg miért is? „De sajnálom, hogy túl sok időt szántam a munkára!” És másfelől: „De sajnálom, hogy nem töltöttem több időt a barátaimmal!” Visszafelé nézve néha annyira világos, hogy tulajdonképpen mire is szánódott az életünk, pedig talán ezt nem is akartuk, de megtörtént.

Az első dolog, azért nem tudjuk megőrizni, megtartani, megállítani az életet, mert azt mindenképpen valamire szánjuk, ha akarjuk, ha nem, de arra lehetőségünk van, hogy egyre nagyobb világossággal mi döntsük el, hogy akkor most mire szánjuk: amire érdemes, vagy amire nem. Ahogyan valaki idős korában azt mondta „Ide figyelj Feri! Énnekem már nincs sok időm. Nekem már nincs időm arra, hogy bűnöket kövessek el. Nekem már nem fér bele.” Ez az első gondolat.

Aztán a második. Miért nem tudjuk megőrizni, megtartani, megmenteni az életünket? Azért, mert az életünk mindenképpen elmúlik. Ha akarjuk, ha nem, ha tetszik, ha nem, akárhogy is viszonyulunk ehhez, de az biztos, hogy elmúlik. Szép lassan kimúlunk az életből. Persze, mikor fiatalok vagyunk, ezt kevésbé érzékeljük, de legyünk 40-50-60 évesek, és azt mondjuk „Haa, hát nem olyan… A nagyobb részét már leéltem. Nekem már csak egy negyed van, nyolcad van, vagy még kevesebb.” Az életünk mindenképpen elmúlik. Az ember öregedő lény, és kimúlunk az életből. És ahogyan fogy, tulajdonképpen egyre inkább lehetőségünk van a jelentőségének a fölismerésére. Nem tehetünk az ellen semmit, hogy elmúljék. De hogy hogyan telik, na ez megint csak a mi kezünkben van.

Tulajdonképpen az élettel kapcsolatban hozhatunk egy stratégiai döntést. Hogy most az életemet az életnél kevesebbért odalököm-e, hát… Hogy is mondjam? Tehát végeláthatatlan szórakozásra pazarlom-e, végeláthatatlanul, 3847 pörkölt vacsorára, amit jó komótosan, iszonyat lassan eszek, és azzal eltelik az élet, ahogy megettem a pörköltöt. Most a többit már ti tegyétek hozzá! 37 év panaszkodásra, vagy 28 év nyavalygásra. Jaj! Tehát az élet mindenképpen múlik. A kérdés, ahogyan ezt tudjuk, hát közhelyszerű, hogy ki akarjuk-e azt tölteni valamivel, s azt mivel? Kényelmes fotellel, pörkölttel, panaszkodással, vagy mivel? Egyébként a pörkölt nagyon finom, nem haragszom rá.

A stratégiai döntés így szól tehát. Az első, hogy észre se vesszük, és odaszórjuk az életünket az életünknél valami kevesebbért. Aztán na, egy kicsit összeszedjük magunkat, azt mondjuk „Na, na! Azért adok én magamra. Mondjuk, keresek egy férfit, egy nőt, egy gyermeket, valakit, egy idős valakit, na és akkor életet az életért.” De nagy dolog, az életemet odaszánom. Te is adod az életet, te is szeretsz engem, én is szeretlek téged. Hahh, hahh! Szép, de van ennél jobb. Mert éppenséggel az emberi életnek talán a legnagyobb lehetősége, hogy azt az életet, azt a végeset, ami nekünk van ezen a földön, hogy azt valami nagyobbért, valami nagyobbnak oda tudjuk ajánlani. Hej-haj! Ez talán az emberi élet legnagyobb lehetősége.

Aztán a következő. Az életet nem tudjuk megőrizni és megtartani már csak azért sem, mert állandó jogos tapasztalatunk az, hogy mások azt tőlünk elveszik. Hogy jövök, vezetek az autóval, s egyszer csak valaki ott tötymörög előttem. Máris elvett három percet az életemből. Valaki föltart, elvett öt percet az életemből. Valaki, valaki… Tulajdonképpen, ha tetszik nekünk, ha nem, ahogyan itt vagyunk az emberi testvériségnek a világában, újból és újból lehet olyan élményünk, hogy „Na most megint elvettek tőlem ennyi időt, és annyi energiát. Most megint megbántottál, most bocsájthatok meg, ez nekem meló. Tehát te most ennyi időt és energiát elvettél tőlem.”

Vagy például, most itt ültök, azt mondjátok „Fejezze már be! Hát én 11 percet szántam rá, szerintem az megvan. Tehát most már amit mond, veszi el az élettől az időmet, veszi el. Én ennyit nem akartam rászánni, de most már itt vagyok kiszolgáltatottan.” Szóval akarva-akaratlanul megéljük azt, hogy a többiekkel való kapcsolatban valahogy mintha vennék el tőlünk az életet, és mi is másoktól. Nem szívesen ismerjük ezt be, de így van, egy-egy szemvillanás, egy-egy sóhajtás. Na, valakitől megint elvettem némi életet. Tehát ha akarjuk, ha nem, ennek a tapasztalata velünk van.

De akkor mi az, amit tehetünk, ha ez így van? Például valaki ezt így fogalmazta meg. „Ha azt akarod, hogy valamit tőled el ne lehessen venni, ajándékozd el.” Amit odaadtunk, tőlünk azt nem lehet elvenni. És itt nem csak tárgyakra lehet gondolni, és nem csak időre és energiára, hanem kétség kívül egyfajta hozzáállásra. Ha valamit odaszánunk, s ahogy a keresztény hagyományunkban nagyon értékes kincs ez, valamit fölajánlunk. Mert abban az is benne van, nem csak elengedem, ahogy szokták mondani, nem csak elsiratom, vagy elgyászolom, fölajánlom. S ahogyan valamit fölajánlok magamból, vagy magamat, azt már tőlem elvenni nem lehet, mert odaadtam. S minél inkább ezzel a hozzáállással vagyunk az életben, annál kevésbé kell annak a gyötrelmét megélni, hogy megint 5 percet, megint az energiámat, megint…, megint…, megint.

Aztán a záró gondolat. Nem tudjuk az életünket megőrizni, megtartani, birtokolni, megmenteni, mert ha akarjuk, ha nem, az mindenképpen elfogy. Elfogy. Most akkor az a kérdés, ha már elfogy, mert elfogy, akkor, akkor mi az, amit tehetünk? Mikor fiatal házasok, tényleg fiatalok, mint ahogy szombaton is 23-24-25 éves fiatalok, hát néha nem bírom ki, hogy egy kicsit ne provokáljam őket, meg akik mögöttük ülnek. Akkor lehet ezt a szót mondani „Azt ti tudjátok, hogy ha ti boldogok akartok lenni, akkor ne házasodjatok meg. (…) Ámde, ha úgy döntötök, hogy szeretnétek úgy élni, hogy körülöttetek legalább az az egy valaki lehetőség szerint boldog legyen, akkor házasodjatok, akkor tömött sorokban. Itt a pálya, itt a tér.”

Végül is az élet elmúlik, és milyen hihetetlen lehetőségünk az, hogy kilátunk a saját világunkból, s akkor egyszer csak valami elkezd növekedni, bővelkedni, és már nem csak ott tartunk, hogy „Az életem, az én életem, az életem, az életem…!” Háhh! Tehát Jézus azt mondja „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt.”

Néhány nappal ezelőtt hallottam egy riportot egy férfivel, akit elraboltak, hosszú időn keresztül fogságban tartották. Kivételes módon kiszabadították őt. A riporter azt kérdezte tőle „Hát sokszor teszi-e föl a kérdést, hogy miért kellett szenvednie, hogy miért a megpróbáltatás, hogy miért pont ő, hogy miért pont ilyen súlyosan és mélyen?” Erre azt mondja „Éppenséggel nem teszem ezt, mert a fogság, és ahogyan kiszabadultam, arra tanított meg engem, hogy nekem mármost nem érdemes az életemet azzal töltenem, hogy bezáródjak a múltba, hanem ezért sokkal inkább tudom, hogy mekkora érték az élet. Mert voltam a között, hogy na, egy hajszál választ el attól, hogy éppen most a földön itt van-e még, vagy nincs. Ezért én már arra nem szánom, hogy újból és újból és újból ezt a kérdést tegyem föl, hogy miért és miért. Ennél sokkal jobb mindenre tudom szánni.”

Tehát ahogy Jézus azt mondja „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti.”, akkor nem akar velünk szemben szomorúságot keltő kijelentéseket tenni. Egyszerűen csak azt mondja „Ti tudjátok, hogy ez így van? Mert ez így van.” És akkor az összes többi, hogy akkor viszont azt lehet tenni, hogy…

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli