Mk 9, 30-37 – Évközi 25. vasárnap

2015.09.20.

Megosztom
Elküldöm

2015.09.20. vasárnap: ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP

Ítéljük őt gyalázatos halálra

Olvasmány (Bölcs 2,17-20)

Lássuk tehát, igazak-e beszédei? Tegyük próbára, mi lesz majd vele, tudjuk meg, milyen lesz a vége! Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja, és kiragadja ellenségei kezéből. Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk állhatatosságát! Ítéljük őt gyalázatos halálra, mert -- amint mondja -- oltalomban részesül!’’

Szentlecke (Jak 3,16 - 4,3)

Ahol ugyanis irigység és versengés van, ott állhatatlanság is, és minden rossz cselekedet. Az a bölcsesség pedig, amely felülről származik, először is szemérmes, azután békeszerető, szerény, engedékeny, telve van irgalommal és jó gyümölcsökkel, nem ítélkezik, s nincs benne tettetés. Az igazság gyümölcsét pedig békességben vetik el a békeszeretők. Honnan a háborúság és civakodás köztetek? Nemde bensőtökből, a kívánságaitokból, amelyek tagjaitokban háborognak? Csak kívántok, s nem kaptok semmit, öldököltök és versengtek, s nem szereztek semmit. Civakodtok és tusakodtok, és nincs semmitek, -- azért, mert nem kértek. Kértek és nem kaptok, -- mert rosszul kértek, azért, hogy kívánságaitokra fordítsátok.

Evangélium (Mk 9,30-37)

Ezután eltávoztak onnan és átmentek Galileán; ő azonban nem akarta, hogy valaki megtudja ezt. Közben pedig oktatta tanítványait, és elmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezébe adják, megölik őt, de miután megölték, harmadnapra feltámad. Azok nem értették ezt a beszédet, de nem merték őt megkérdezni. Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: ,,Miről beszélgettetek az úton?’’ Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük. Ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: ,,Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája.’’ Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: ,,Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.’’

Vasárnapi beszéd

A mai evangélium történetében szinte egy napnak a beszámolóját hallhatjuk. Hogy hogyan kezdődik ez azzal, hogy Jézus kifejezetten és tudatosan a tanítványaival akar lenni, most velük, néhányukkal, és tanítani szeretné őket. Akkor az első gondolat, amit rögtön szeretnék idehozni, hogy tulajdonképpen hiába van a vágy Jézusban, hogy tanítsa a tanítványokat, és el is kezdi. Elkezd beszélni arról, hogy mi fog vele történni. Hogy elítélik, hogy megölik, hogy meghal, és azután fel fog támadni. Azt mondhatnánk, hogy tulajdonképpen az igaz az igazságról beszél. Éppenséggel az evangéliumnak a lényegét tárja föl a tanítványoknak.

Mi az, ami a tanítványokban megmarad mindebből? Azt lehetne mondani, hogy a saját félelmük, az marad meg bennük. Mert azt mondja a szent író, igen, hogyan hallják azt, ahogy az igaz az igazságról beszél, nem tudnak vele igazán mit kezdeni, és nem csak elsősorban azért, mert nem értik, hanem azért, mert félnek őt kérdezni. Nyilvánvaló, hogy egy tanulási helyzetben, és el tudjuk képzelni Jézusról is, hogy igyekszik egy olyan világot teremteni a tanítványainak, nekünk is, hogy mi abban ne féljünk, hanem képesek legyünk növekedni és fejlődni. Hogy az egy valóságos tanulási, növekedési helyzet legyen, amit tulajdonképpen már a kezdetek kezdetén szinte tönkretesz a tanítványok félelme. Félelme attól, hogy kérdezzenek.

Tudjuk jól, hogy nem egy családban milyen erőnek erejével szoktatunk le és nevelünk le gyerekeket arról, hogy merjenek és akarjanak kérdezni. Még pedig talán azzal a nem szándékkal, hogy „Ne zavarj! Nem látod, hogy fontos dolgom van? Mit kérdezel már állandóan?” Nem is folytatom. És szép lassan akaratlanul is leneveljük a következő nemzedéket arról, hogy elég nyitott legyen arra, hogy az életnek bármely helyzetében valamit megtanuljon, valamire rácsodálkozzon, valamit megértsen, és valami többre jusson.

Mi következik mindez után? A szorongás és a félelem. Aminek mi a tartalma? „Hát jobb ha nem kérdezek, mert itt van még 11, Jézusról nem is beszélve, hülyének fognak tartani. Hát dehogy engedem meg magamnak azt… Most pont én szóljak? Jó lenne, ha legalább valaki megkérdezné, de nekem ez nagyon ciki lenne.” Nem akarom ezt hosszabban mondani. Félelem attól, hogy leégünk, hogy majd hülyének tartanak bennünket, szerencsétlennek, oktalannak, ostobának, bárminek. Ezért inkább nem is kérdezünk. Ez azt jelenti, hogy az a folyamat, ahogyan az igaz az igazságról beszél, bennünk valamiképpen elakad. Igen ám, de marad a félelem.

A mai evangélium története, akár így is nézhetnénk, ennek a félelemnek egy nagyon sajátos története. Mert mi következik ezután? Ott vannak, beléjük fagy a szó. Nem azért, mert beléjük fagyasztja Jézus, hanem azért, mert a félelem bezárja őket. Utána hogyan próbálják magukat megerősíteni? Előszedik ezt a témát, hogy ki a nagy. Nyilván ha én félnék, megpróbálnám magamat megerősíteni valahogy. Hogyan tudnék valami munícióhoz jutni? Hát úgy, hogy ahh! Tulajdonképpen elővesznek egy témát, aminek már most semmi értelme nincsen. Hogy ki a nagy, hogy ki a… Azért nincs ennek a témának értelme, mert amikor valaki az Istennel való kapcsolatát igazán mélyen átéli, akkor az Isten képmása, a Szentlélek temploma, a Krisztussal való testvériség bőségesen elég fölismerés és tapasztalat ahhoz, hogy ez a kérdés számára fölösleges és értelmetlen legyen.

Néhány nappal ezelőtt tartottam valahol egy előadást egészségügyi dolgozóknak. Aztán az előadás után odajött hozzám egy nővér, azt mondja „Feri atya, szeretnék egy történetet elmondani, hogy én hogyan csodálkoztam arra rá, hogy milyen értékes vagyok. Az esküvőm napján éppen magamra öltöttem a menyasszonyi ruhát, és akkor odafordultam a vőlegényemhez, és azt kérdeztem tőle <<Jó? Szép? Na, mit szólsz?>>. Erre a vőlegényem a következőt mondta <<Na, elég jó.>>. Ebben a pillanatban kezdett bennem valami összetörni és összeomlani, eszembe jutott az, hogy van még néhány órám, hogy az egészet visszamondjam. Én egy ilyen emberhez nem megyek. De kérdeztem tőle, s azt kérdeztem, mi az, hogy elég jó? S erre a vőlegényem a következőt mondja. <<Az, hogy elég jó, az azt jelenti, hogy hozzád semmit nem kell hozzátenni, tőled semmit nem kell elvenni, te úgy vagy jó, ahogy vagy. Ez így most pontosan elég jó.>>” S akkor ez a fiatal nő hirtelen élményszerűen megélte, mit jelent az, hogy valaki ránéz, és azt mondja „Jó. Se elvenni, se hozzátenni nem kell semmit.” Nem azért, mert tökéletes, nem azért.

A második gondolat tehát így szól. A félelemből kiindul valami, hogy hogyan tudnám magamat megerősíteni, akkor előjön ez a téma, hogy „Na, na elég nagy tudok lenni?” És tulajdonképpen egy olyan témát feszegetek, amit feszegethetek akármeddig, mert pontosan ahhoz az élményhez nem érek el, pedig de érdemes lenne, amit ez a fiatal hölgy az esküvője előtt néhány órával megélt, hogy „Elég jó vagyok. Isten szemében biztos, hogy elég jó vagyok.” Ez a második.

Aztán a harmadik. Hogyan is feszegetik a tanítványok ezt a témát, hogy ki a nagyobb közülük? Összehasonlítják magukat a többiekkel. Tulajdonképpen az értelmetlenség egyre nagyobb. Mert ahogyan összehasonlítgatjuk magunkat egymással, akármi is ennek a kimenetele, nem tesz nekünk jót. Egyfelől azért, mert azt hozom ki, hogy „Na, mégis csak én, én mégis csak jobb vagyok, mint ti.” Akkor mi lesz a kapcsolatunkkal, az összetartozásunkkal, ha azt hozom ki belőle, hogy „Na, hát én assz’em a legszerencsétlenebb vagyok itt.” Akkor mi lesz a magamhoz fűződő kapcsolattal?

Emlegetem nektek, félévről félévre John Gottmannek ezt a kijelentését: „A család nem az a hely, ahol bárkinek is igaza lenne.” Miért? Azért, mert ha a család, és a családtagok családban gondolkodunk, vagyis egységben és összetartozásban, és te tudsz valamit, amit én nem, akkor az engem gazdagít, mert mi összetartozunk. Az nem egyszerűen csak a tiéd, míg közben az derült ki, hogy nekem az nincs, hanem hát mi egy család vagyunk, vagy egy közösség vagyunk. Ebből az következik, hogy ami a tiéd, az valamiképpen az enyém is, és ebből az összetartozásból az derül ki, hogy nem összehasonlítom magam veled, hanem mindabból, ami neked van, abból én is kapok. Az valamiképpen az enyém is. És ha valamit én tudnék, te meg nem, akkor az nem az enyém, én azt nem birtoklom, hanem teljesen természetesen a tiéd is, mert hiszen mi egy család vagyunk. Ezért a család nem az a hely, ahol bárkinek is igaza lenne.

Mikor elkezdjük egymást összehasonlítgatni, tulajdonképpen a közösség világából kezdjük magunkat kiszakítani az egymással és az önmagunkkal való összetartozás világából. Miért is? Mert még mindig félünk, és ezért próbáljuk magunkat megerősíteni, akár ezen az áron is. Aztán ez az összehasonlítás hova visz? Hogy elkezdünk egymással vitatkozni. Ezt kérdezi Jézus „Miről vitatkoztatok ti az úton?”

Miért kezdünk el vitatkozni? Hát mert hiszen már egymással ütköztetjük magunkat, mármost nem a közösségben vagyunk, hanem valamiképpen erőnek erejével próbáljuk magunkat valahogyan egyensúlyba hozni. Mikor elkezdünk vitatkozni, azt is mondhatnánk, fölismerhetjük azt, hogy az életet nem az teszi nehézzé, hogy nehézségek vannak benne. Dehogy az teszi nehézzé! Az életet nem a nehézségek és a problémák teszik nehézzé, hanem az, ahogyan a nehézségek és a problémák idején egymáshoz kapcsolódunk, vagy nem kapcsolódunk. Ahogyan egymásra nézünk, ahogyan egymással beszélünk, ahogyan a félelem okán elveszítjük a megbecsülést és a tiszteletet akár másokkal, akár saját magunkkal szemben. Az életet nem a nehézségek teszik nehézzé, mert egészen elviselhetetlen nehézségeket is együtt el lehet hordozni. De mikor a nehézség azt teszi velünk, hogy hátralépünk egymás megbecsüléséből, és marad a vita, hogy legalább valami maréknyi erőforráshoz jussak, hogy valahogy a félelemmel valahogy megpróbáljak megküzdeni, az életet ez teszi nagyon terhessé. A negyedik gondolat így szól, az életet nem a nehézségek teszik nehézzé, hanem az, ahogyan a nehézséghez, és a nehézségben egymáshoz viszonyulunk.

Aztán az ötödik. Milyen érdekes, hogy azzal kezdődik ez a történet, hogy a tanítványok a félelem miatt nem mernek kérdezni. És mivel fejeződik be? Most hogyha nem vesszük ide azt, ahogyan Jézus azzal a gyerekkel együtt tanít valamit a tanítványoknak, azzal, hogy nem mernek válaszolni. Mert Jézus kérdezi őket „Na, miről vitatkoztatok az úton?” S egyszer csak nem válaszolnak semmit sem. Miért nem válaszolnak semmit sem? Azért, mert egy újabb félelem érkezik meg hozzájuk. „Ajjaj-jajjaj! Hát hiszen vitatkoztunk az úton. Nem is akármiről, hogy ki a nagyobb köztünk.”

Tulajdonképpen egyetlen kérdés nyomán mi történik? Hirtelen találkoznak magukkal. Nagyon egyszerűen hirtelen meglátják magukat, hogy ezt az egész napot vagy délutánt azzal töltötték, hogy önmagukat valahogyan stabilizálják. Mindezt azért, mert a félelemmel nem tudtak mit kezdeni. Azt is lehetne mondani, hogy ezt a napot a tanítványok elég fölöslegesen és értelmetlenül töltötték. Amikor Jézus megkérdezi tőlük „Na, miről vitatkoztatok az úton?” akkor ez számukra is világos lesz.

De nagy dolog, ha van bátorságunk ahhoz, hogy minden egyes lépésnél fölismerjük a félelmünket, hogy kézbe vegyük a félelmünket, az aggodalmas önmagunkat, és ne engedjük meg, hogy erőt vegyen rajtunk egy olyan folyamat, aminek se értelme, se haszna, se semmije nincsen, csak annyi, hogy megpróbáljuk valahogyan azokat a morzsákat begyűjteni, amivel az az élményünk és gondolatunk, hogy ezzel sikerül majd túlélni. Az életet tehát nem az teszi nehézzé, hogy nehézségek vannak benne, hanem az, ahogyan viszonyulunk egymáshoz, és a nehézséghez.

Milyen érdekes, ahogyan Jézus egy kicsit sem adja föl, hogy valami több születhessen bennünk. Az igaz szól az igazságról, és mi belefulladunk a félelmünkbe. Eltelik egy nap, és Jézus ott folytatja, ahol abbahagyta reggel, vagy délelőtt azzal, ahogyan átöleli azt a kisgyereket. És valahogy ebben az átölelésben megjelenhet az, ami kimondva-kimondatlanul is mindig ott van Isten tekintetében, hogy „Ne féljetek!” Ott van Isten tekintetében, hogy öleljétek át magatokat, amikor féltek. Hogy amikor féltek, el ne veszítsétek a közösséget egymással. Hogy amikor féltek, akkor önmagatok és a másik megbecsülését el ne veszítsétek. Ez Isten tekintetében mindig ott van, és ott ragyog. De nagy dolog, Isten sose adja föl, hogy a tekintetével mi tudjunk találkozni, és egyszer csak megnyugodjunk, és valami kimenjen belőlünk, és alkalmasak legyünk arra, hogy növekedjünk. Hogy valamit megértsünk és megtanuljunk az életből, ami éppenséggel minden nehézségével együtt igazán gyönyörű.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli