Mk 10, 35-45 – Évközi 29. vasárnap

2015.10.18. vasárnap: ÉVKÖZI 29. VASÁRNAP

Életét bűnért való áldozatul adta, mégis sokáig él

Olvasmány (Iz 53,10-11)

De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza.

Szentlecke (Zsid 4,14-16)

Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre.

Evangélium (Mk 10,35-45)

Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: ,,Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.’’ Ő megkérdezte tőlük: ,,Mit akartok, hogy megtegyek nektek?’’ Azt felelték: ,,Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.’’ Jézus erre azt mondta nekik: ,,Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?’’ Ők azt felelték neki: ,,Meg tudunk.’’ Ekkor Jézus azt mondta nekik: ,,A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.’’ Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: ,,Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.’’

Vasárnapi beszéd

Azt mondja Jézus ebben a néhány sorban, hogy ismerjük jól azokat a „nagyokat” – tegyük ezt most idézőjelbe – akik zsarnokoskodnak a népek fölött, és azután hogy vannak olyanok, akik hozzájuk kapcsolódva a hatalmukat éreztetik. Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni. Arról, ahogyan eltöprenghetünk ezen, milyen érdekes, vannak olyanok, akik hát nagyok a világ szemében, hatalmasok, és hogy micsoda gyöngeség jele az, hogy nem elég neki hogy nagy és hatalmas, nem elég neki, hogy erre és arra is mindenre sokkal nagyobb lehetősége van, mint bármelyikünknek, még arra is rászorul, hogy a hatalmát éreztesse velünk.

Tulajdonképpen hogyha meg lehetne ragadni azt, hogy miben mutatkozhat meg valaminek az esendősége, a gyöngesége – most a szónak nem ítélkezés értelmében valamiféle – szánalmassága, ami együttérzést kelthet bennünk, az az, amikor valaki a hatalmát akarja éreztetni. Mondjuk egy feleség a férje fölött, vagy egy férfi egy nő fölött, vagy éppenséggel a főnök a beosztottja fölött, a nagymama az unokája fölött, vagy éppenséggel a tanár a diákja fölött, vagy a diák a tanárja fölött. Éppenséggel számtalan viszonyt mondhatunk, talán nem is létezik olyan emberi viszony, ahol és ahogyan a magunk módján ne próbálnánk kapni az alkalmon, hogy a hatalmunkat éreztessük. Mindig mikor ez fölmerül valamilyen formában, akár úgy is, hogy nem is tudatos ez számunkra, hát ez bizony együttérzést kelthet bennünk. Hát tényleg, tényleg ide jutottál, hogy erre lenne szükséged, hogy a hatalmadat éreztesd?

Hadd ütköztessem ezt valamivel. Miközben együttérzőek vagyunk, efelé a sebzettség vagy elakadás felé, hogy valaki azt gondolja, hogy az élet ettől megy majd tovább őbenne, hogy a hatalmát érezteti, hogy aközben milyen érdekes, hogy éppenséggel mikor rálépünk arra az ösvényre, hogy megpróbáljunk mások javára lenni, persze ahogyan az nekünk megy, akkor éppenséggel nem éreztetni akarjuk a hatalmunkat másokkal, hogy aztán rajtuk keresztül valahogy egy picit jobban legyünk, vagy legalább ne legyünk olyan rosszul, hanem éppenséggel elkezdünk érezni. Nem éreztetni akarunk, hanem mi magunk érzünk, és mi magunk tapasztalunk meg valamit. Micsoda más világ ez, hogy éppenséggel adok valakinek valamit, vagy próbálok valakinek a szolgálatára lenni. Dehogy akarok én bármit is éreztetni, viszont érezni nagyon is érzek. Valamit átélek, és elfog valaminek a tapasztalata, és valahogyan ez egészen ki is tölt engem.

Egyrészt egy picit szeretnék erről beszélni, mire gondolhatunk itt. Például a szabadságnak az élményére. Hát a szabadság élménye eltölt, mert nincs olyan élethelyzet, amiben ne adhatnék valakinek valamit. Nem, ilyen élethelyzet egyszerűen nincsen. Ha máshogyan, vagy másképpen nem, hát akár a puszta létezésemmel.

Nem tudom, ti… Persze, hogy neteztek. Hát ki az, aki nem netezik? Akkor lehet ismeritek azt a pici fiúcskát, aki az egyik sokak által olvasott oldalon újból és újból, már vagy harmadszor-negyedszer jelenik meg hírként, valahogy ezzel a címmel: „A kisfiú, aki agy nélkül született”. Látunk egy kisfiút, és körülbelül a homlokának az első picike kis része van meg, és utána tényleg, egész megrendítő a látvány, nem folytatódik a feje sehogyan sem. Emlékszem, mikor ez először hírként megjelent, akkor az egyik legfontosabb iránya a hírnek az volt, hogy nagyon sokan támadták a szülőket. „Hát miért nem vetették el? Hát miért szültek meg egy ilyen pici babát, akinek nincs is agya?” Aztán jött egy második hír. Ez a pici baba érez. Lehet, hogy nincs agya, az agyának csak egy egész pici területe van, de érez. A következő hír. Éppen azt gyakorolja, hogy az anyukájának, aki őt puszilgatja, azt mondja, hogy „szeretlek”. Agya nincsen, de éppen azt mondja, hogy „szeretlek”. Ma egy újabb hír került ugyanide, hogy mármost elég jól ki tudja mondani, hogy „szeretlek”.

Tulajdonképpen a puszta létezésünkkel is képesek vagyunk adni. És mikor megtapasztaljuk ezt, hogy nincs akadálya annak, hogy valakinek valamilyen formában adjunk, miközben rengeteg nehézségünk merül föl, hogy éppen most adsz-e nekem, és azt adod-e, amire szükségem van, és azt adod-e, amit kérek, mekkora szabadság ebben a világban lenni, hogy tudok adni. Ennél nagyobb szabadságot keveset tudunk fölsorakoztatni.

Aztán a második. Mennyit nyűglődünk azon, hogy „Jaj, alkalmas vagyok-e az életre? Képes vagyok-e valamire? Elég jó vagyok-e?” Csaba testvér szokott eszembe jutni, aki persze olyan egyszerűen oda tud csapni egy-egy dolgot. Van abban sok minden, ami fölébreszthet minket, vagy valami fényt hoz. Azt mondja „Hát gyere el Dévára egy fél évre! Rájössz, hogy tudsz-e valamit csinálni, hogy alkalmas vagy-e az életre. Hát ott lesz bőven alkalmad arra, hogy megéld te, te megéljed azt, hogy alkalmas vagy az életre. Hogyne tudnál te valamit csinálni.”

Aztán a harmadik, mi az, amit megtapasztalhatunk mi élményszerűen, nem pedig hogy éreztetni akarunk bárkivel bármit. Ez az, hogy van értelme az életünknek. Minél inkább elkezdünk ebbe az irányba töprengeni és cselekedni, hogy fölfedezzük egymást, hogy észrevegyük egymást, és mindazt, ami ebből fakad. Egyszer csak egyre egyszerűbben, szinte magától értetődően föl se merül ez a kétely, hogy van-e az életemnek értelme.

Aztán arról is beszélhetnénk, hogy hogyan jelenik meg ilyenkor bennünk egész természetes módon a saját értékességünknek az élménye. Önmagunk megbecsülése, amelyet érzelmek fejeznek ki számunkra. Csak egyetlen dolog, mondjuk egy utalás. Hogy például egy olyan napon, ami úgy fejeződik be, hogy azt mondom, tulajdonképpen elég sok embernek legalább próbáltam adni, és még arra is törekedtem, hogy jól is csináljam. Nem csak, hogy „Nesztek!”, hogy tulajdonképpen egy ilyen nap végén egész jól el tudunk aludni. Azt tudjuk mondani, hogy jól esik, hogy nem vagyok gazember. Végül is szívesen, szívesen elszundikálok, átadom magamat a pihenésnek.

Ez lett volna a gondolatok első sora. Micsoda nagy különbség van a között, hogy éreztetni akarjuk a hatalmunkat, hogy kik vagyunk mi. Az egész inkább szánalmas, sebzett, és együttérzésre indít bennünket, mint az, hogy abba az irányba éljük az életet, amerre Jézus megy, és mi magunk érzünk és tapasztalunk nagyon sok mindent.

Aztán a másik rész, amiről még szeretnék említést tenni, hogy éppenséggel akár az üdvösségre vonatkozóan, Istenre vonatkozóan, vagy az ember voltunkat illetően milyen érdekes töredékes formában tudjuk a lényeget megragadni. Talán ezt így fogalmaznám. Hogy ugye, mikor mi éreztetni akarunk valamit, akkor az van bennünk, persze nyilván sok aggodalommal és szorongással, hogy „Na, vajon hogyha te majd érzed, amit én éreztetni akarok, és akkor majd tükröződik a szemedben az, hogy én tényleg vagyok valaki.” Jaj, de bonyolult. Fárasztó és rettenetesen esetleges és esendő. Hogy ez majd most tényleg így lesz-e, vagy nem? Hogy most tényleg sikerült-e éreztetnem, vagy nem? De az nem is elég, hogy éreztettem, mert még akkor ennek kell egy visszahajlása, és még akkor is bizonytalan vagyok, hogy most tényleg így van-e. Tehát mint hogyha az üdvösség, vagy bármi, amire azt mondanánk „Na…” beleértve hát… hát a Magasságbelit. Mint hogyha mindez valahogy kívülről érkezne, kívülről, tőlünk valami idegen, idegen személy, vagy idegen dolog, vagy idegen ajándék, és várjuk, hogy majd úgy kívülről meglepjen bennünket, kívülről betöltsön, valahogy kívülről kapjuk. Miközben lehet, hogy mindaz, ami igazán fontos nekünk, az nem kívülről jön, tőlünk ilyen értelemben idegenszerűen, hanem belülről. Belülről, és egyáltalán nem idegenszerűen. Mint ahogyan átélek valami élményt, abban nincs semmi kívülről, és nem idegenszerű, hanem valahogy rácsodálkozok arra, hogy „Na, hát ez az, ez az! Azt hiszem ez vagyok. Talán leginkább ez vagyok.” Isten nem egy idegen, aki kívülről jön, és majd kívülről talán ad valamit, és akkor ez majd valahogy engem betölt.

Aztán a másik. Ugye, hogy hatást akarunk gyakorolni. Abban, hogy majd éreztetem a hatalmam, és akkor majd hatok rád. Ez az egész világ tele van ezzel a logikával. Mindegy, hogy én ki vagyok, meg te ki vagy, hogy ki vagyok én, és ki Isten, ki vagyok én, és… Nem számít, hanem csak hatást gyakorlunk, és ahogy hatást gyakorlunk, akkor az majd változást hoz létre, és akkor talán majd az rám is hatást gyakorol. Jaj! Mint hogyha Isten országában egyáltalán nem szerepelne ez, hogy elkezdünk hatást gyakorolni, hanem egyszerűen sokkal inkább arról van szó, hogy vagyunk valamilyenek. Még inkább, hogy vagyunk valakik, s azt mélyen megéljük, hogy kik vagyunk mi, és egyáltalán nem kívánunk hatást gyakorolni. Minél inkább megéljük azt, hogy kik vagyunk mi, éppen abban, ahogyan az adásra adjuk a fejünket, ez aztán gyakorol hatást. És ha nem, akkor meg nem. És hogy ezt is szabadon el tudjuk engedni. Hogy már három napja keresztény vagyok, és az anyám még nem tért meg. Már két hete minden nap eljöttem misére, és a vőlegényem nem akar megkeresztelkedni. Jaj! De nagy dolog egy picit elengedni ezt a világot, ahol az üdvösség jó hírét, meg az evangelizációt, meg a missziót is valami hatásgyakorlásnak fogjuk föl. Egészen ijesztő számomra. Semmi köze ennek a hatás gyakorlásághoz, hanem hát önmagunkat gyakoroljuk, éppen valamilyenek vagyunk.

Aztán megint csak ehhez. Hát éppenséggel ha a legnagyobb akar valaki lenni, hogy ki a nagyobb, és ki a hatalmasabb. Mint hogyha Isten országa, vagy az istenkapcsolat, vagy az üdvösség, vagy bármi, ami ebből a szempontból fontos, összehasonlítás kérdése lenne. Ti hogy képzelitek el a mennyországot? Nyilván nem úgy lesz, de azért biztos elképzeljük valahogy. Mondjuk a közkeletű kép mégis csak az, hogy van ott egy nagy ajtó, ugye. Van egy nagy ajtó, és akkor ott áll Szent Péter, vagy valami ilyesmi, és akkor azon a bizonyos ajtón próbálunk bemenni. Akkor lessük, hogy ki mindenki megy be, és azt mondjuk, hát ha olyan sokan látjuk, azért mennek be mások is, hát csak mi is, csak besurranunk, csak valahogy beügyeskedjük magunkat. Majd hatunk Istenre. Az, az a legjobb, tulajdonképpen megpróbálunk hatni Istenre, s ha elég ügyesen hatunk Istenre, akkor majd az a nagy ajtón csak mi is beférünk. Hát nem tűnik olyan szűknek. Igaz Jézus azt mondja, elég szűk, de annyira nem lehet szűk.

Mondjuk ezt a képet esetleg valahogy átformálhatjuk akár azt mondva, hogy „Nem lehetséges az, hogy mindegyikünket vár egy ajtó? Mindenkinek lesz külön ajtaja.” Nem ezt szeretjük a mai világban? Személyre szabott okostelefon. Hát ha még az okostelefonunkat is személyre akarjuk szabni… Hát pont a mennyország ajtaja ne lenne ilyen? Végül is miért ne egészíthetnénk ki a képzeletünkkel ezt a bizonyos ajtót, egy személyre szabott ajtó az. Semmi köze ahhoz, hogy összehasonlítom magamat a szomszéd nénivel, aki persze itt ül minden vasárnap. „Na jó, hát nála azért jobb vagyok. Úgyhogy ezért egy picit meg is nyugszom, és a következő hetet egy kicsit ellébecolom.” Isten országa, vagy az üdvösség, vagy az Istennel való kapcsolat nem sok közösséget mutat mindenféle hasonlítgatásokkal, viszonyítgatásokkal, amelynek a lényege persze az, hogy azt mondjam, hogy „Na, jó, azért mégis csak legalább ennyivel jobb vagyok, mint te.”

Végül akkor az utolsó gondolat. Milyen érdekes, hogy minden, ami ezzel kapcsolatosan van, beleértve mindenkit, még Istent is, mint hogyha olyan eszközszerűen jelenne meg. Akire hatást gyakorlunk, és aki majd Péteren keresztül beenged, és aki majd ott örömmel tölt el, és majd aki boldogít, és mindenféle javakkal tölt el. Ennél rettenetesebb, személytelenebb elképzelést nehezen tudok elképzelni. Kiegészíthetnénk ezt a képet azzal, szó sincs arról, hogy itt éppenséggel bárki embertársunk, vagy Isten eszközszerűen, tárgyszerűen jelenne meg, aki majd valamit ad, vagy valamit kapunk tőle. Sokkal inkább, hát sokkal inkább annak az élménye és tapasztalata, hogy egyre inkább megélhetjük azt, hogy egyek vagyunk. Nincs benne semmi eszközszerű, nem valamit kapunk és valamit kiérdemlünk, még csak nem is most ajándék vagy nem ajándék, hanem annak az egységnek élménye és tudata, a közösségnek az a tapasztalata, ami azért már ízében itt a Földön is nem egyszer átjár bennünket. Egyáltalán nem gondoljuk és várjuk azt, hogy valamit adnod kéne, hanem annál többet el se tudok képzelni, mint hogy átéljük azt, hogy most MI, hogy ebben vagyunk, hogy MI, és ez nagyon jól esik ez nekünk.

A mai evangéliumban éppenséggel nyomorult emberekről hallunk. Olyanokról, akik lehet, hogy pff-pff, róluk szólnak a hírek. Na és aztán? Mindenki, aki azzal próbálja fönntartani valahogyan morzsákat szedegetve a saját életét, hogy a hatalmát érezteti másokkal, haj-hej. Isten nem erre hívott bennünket. Sokkal jobb ötletei vannak, hogy milyen úton-módon tapasztalható és élményszerű az, ami az emberi szív mélyén, a legmélyebb vágyainkban elültetetten mindegyikünk számára ismerős.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli