Mt 5, 1-12a – Mindenszentek

2015.11.01.

Megosztom
Elküldöm

2015.11.01. vasárnap: MINDENSZENTEK (főünnep)

Ott állnak a trón és a Bárány színe előtt fehér ruhába öltözve

Olvasmány (Jel 7,2-4.9-14)

Akkor láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll fel, akinél az élő Isten pecsétje volt, és hangosan azt kiáltotta a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: ,,Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem a fáknak, amíg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!’’ Hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezer megjelölt, Izrael fiainak valamennyi törzséből. Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, és hangosan azt kiáltották: ,,Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül [Iz 6,1], és a Báránynak!’’ Ekkor az összes angyal körülfogta a trónt, a véneket és a négy élőlényt, és a trón előtt arcra borulva imádta Istent: ,,Ámen! Áldás és dicsőség, bölcsesség, hálaadás, tisztelet, hatalom és erősség a mi Istenünknek, örökkön-örökké! Ámen.’’ Ekkor a vének közül megszólalt az egyik, és azt kérdezte tőlem: ,,Kik ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, és honnan jöttek?’’ Azt mondtam neki: ,,Uram, te tudod!’’ Erre ő azt mondta nekem: ,,Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében [Dán 12,1; Ter 49,11].

Szentlecke (1Jn 3,1-3)

Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent.

Evangélium (Mt 5,1-12a)

A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: ,,Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.

Vasárnapi beszéd

Hallottuk a boldogmondásokat, ahogyan szoktuk nevezni Jézusnak a kijelentéseit, a nyolc boldogság, ahogyan erről beszélünk. Tulajdonképpen hogyha számszerűen néznénk, akkor kilenc. Jézusnak van kilenc kijelentése, mindegyik ezzel kezdődik „Boldogok vagytok…”. Éppenséggel, miután számunkra, mondhatjuk úgy is, hogy a ma emberének nagyon is fontos az, hogy boldogság, ezért talán az is lehetséges, hogy ahogyan elkezdődik egy-egy kijelentés „Boldogok…” háá, máris összedörzsöljük a tenyerünket, azt mondjuk „Na, ez kell nekünk, ez jó lesz. De jó, hogy végre erről is szó van. Hát a boldogság!”.

Éppenséggel ezeknek a kijelentéseknek nem csak a kezdete érdekes, és a mai este szinte nem is szeretnék az elejéről beszélni, hogy „Boldogok…”, hanem sokkal inkább a kijelentéseknek a végső tartalmáról. Vagyis arról, ahogyan Jézus azt mondja, hogy kik lesznek a boldogok. Hogy boldogok azok, akik majd öröklik a földet, vagy azok, akiknek Isten irgalmaz. Vagy azok, akik betelnek az igazsággal. Boldogok azok, akik az Isten országával tudnak valamit kezdeni, akik Isten fiaivá lesznek, és ezt meg is élik, és tudják mit jelent ez. Ezért most a kijelentéseknek szinte kizárólag a második részéről szeretnék beszélni, s a kilencből éppenséggel lehet hatot gyúrni. Tehát hat gondolatom lenne a második feléről, mégpedig a következő felütéssel.

Ez az, hogyha Jézus azt mondja „Boldogok azok, akik…” és minket különösebben nem foglalkoztat, nem érdekel, vagy nem vágyunk arra, ami a boldogmondásoknak a második fele, hát akkor tulajdonképpen hiába boldogok ők, hogyha az bennünket nem hoz tűzbe, mondjuk így egyszerűen. Ha Isten irgalma bennünket nem t’om mikor emelt föl utoljára, hát akkor hiába azok boldogok, akikkel Isten irgalma ott van, mert az nekünk nem sokat jelent. Hogyha a szelídeké, hát akkor most mit kezdjünk vele? Tehát erről szeretnék beszélni.

Akkor az első gondolat így szól, a „mennyek országa”. Mi ez, hogy mennyek országa, az Isten országa? Azt jelenti, Istennek a hatalma és uralma, hogy akiket foglalkoztat és érdekel, hogy Isten hogyan tudna valamiképpen elsősorban a saját életünkben, az életünkben érvényre jutni, csillogni és ragyogni? Hogyan tudna átjárni bennünket, valahogyan megnemesíteni, hát szentté tenni? Hogy ez hogyan volna lehetséges? Akiket ez érdekel, azok számára az a boldogság, amiről Jézus beszél, valamiféle realitás. De akár mondhatnám így is, ha nagyon kritikus akarnék lenni „Ki akar manapság szent lenni?”. Milyen érdekes ez, hogy szeretjük ezt a mondást, „Boldogok azok…”, és miközben egyáltalán nem is… Nem folytatom ezt a mondatot.

Mi az, ami nem egyszer helyébe türemkedik és tolul és tolakszik annak, hogy bennünket az Isten országa érdekeljen? Talán azt mondhatnánk, önkényesen kiválasztva egy dolgot, mondjuk a saját sikerünk. Az a fajta beállítódás, az a fajta szemléletmód, ami azt mondja „siker és boldogság”, siker = boldogság”, „siker à boldogság”. Minél inkább bennünket ez foglalkoztat és köt le, és gondoljuk naivul, az emberi természetünkből kiindulva, de tulajdonképpen nem reálisan, hogy na, majd abból jön a boldogság, az annál kevésbé érkezik meg.

Az első gondolat tehát így szól, hogy érdemes a Dalai láma gondolatát megfogadnunk, aki a következőt nyilatkozta nem is olyan régen. „A világnak nincs szüksége több sikeres emberre.” A világnak nincs szüksége több híres emberre. A világnak nincs szüksége több népszerű emberre. Nincs szüksége olyanokra, akiket cunami-lájkolással emel föl az internet népe. Ilyen emberekre ebben a világban egyszerűen nincsen szükség. És hogy aztán el is mondta a maga tiszta, egyszerű módján, hogy milyenekre volna szükség, de én ezt most nem mondom el. Mert hogyha van bennünk némi vágy, s van bennünk kíváncsiság és érdeklődés, na, na, akkor őrizzük meg ezt a vágyunkat, és induljunk neki. És nehogy rögtön valaki innen, akárhonnan betömje ezt. Na, akkor milyenekre van szükség? Hát ne más adjon nekünk erre választ.

Második gondolat. Boldogok azok, akiket érdekel és foglalkoztat az, hogy Isten vigaszt nyújt. Itt nyilván a Szentlélekre történő utalásra is gondolhatunk. A Szentlélek vigasza. Mi ez a fajta vigasz, amiről itt szó van, és ami nekünk fontos lehet? Azt lehetne mondani, hogy mi az, ami megint csak odapofátlankodik Isten vigasza és közénk? Amikor azt mondjuk „Á, vigasz? Ahh, ahh! Inkább egy kis élvezet. Legyen inkább kényelem, egy kis nyugalom.” Ahogy elindulunk, jól kiválasztjuk a kényelmes kabátunkat, jó meleg legyen. És aztán örülünk neki, hogy fűtött a pad, s tulajdonképpen mikor megyünk ki, akkor jóízűen, alig várjuk, hogy az autóban meleg legyen. Tulajdonképpen az a kérdés, hogy Isten vigasza eléri-e azt az embert, akit a gondolatai és az érzékei már csak a kényelem és a finomság, az ízlés, és aztán az, hogy valami finom is legyen, ha már eszünk és iszunk. Kit érdekel Isten irgalma?

Talán azt mondhatnánk, Isten irgalma akkor kezd nekünk fontos lenni, amikor nem hagyjuk, hogy állandóan a kényelem és nem tudom mi pofátlankodjon be az életünkbe, hanem azt mondjuk „Végül is az életemnek drámai természete van.” És amikor merjük az élet drámai természetét közel engedni magunkhoz, akkor egyszer csak Isten irgalmának lesz valamilyen súlya, és valami üzenete számunkra, amire sem az élvezet, sem a kényelem, sem bármi más, a finom ízek, semmiféle választ nem adnak.

Aztán a következő, „a föld”. A föld. Milyen érdekes az a mondat, „öröklik a földet”. Mi milyen könnyen ezt gondoljuk, és megint csak hadd hozzam ide azt, ami akadályozhat bennünket, hogy boldoggá legyünk. Ez az, amikor ezt a kijelentést úgy halljuk „A föld. Hát az mit jelent? Hát ez az enyém!” A birtoklás. Ebben a kijelentésben semmi birtoklás nincs. Mert milyen szép ez, azt mondja „öröklik a földet”. Mi emberek a földet örököltük, és örökséggel tovább tudjuk adni, de semmi sem a miénk. Örököltük, és továbbadjuk.

Emlékeztek arra a francia férfire. Élete delén körülbelül egy év alatt meghalt a felesége és meghalt a fia, és a közvetlen családjából senki nem maradt, ott állt egy szál maga. Azt mondja, „Elköltözök onnan, ahol eddig éltem, mert minden a feleségemre emlékeztet, és a gyerekemre.” Otthagyott mindent, és vett egy kis parasztházat valahol Franciaországnak egy nagyon kopár vidékén. És mert hogy talán éppen tavaly is mondtam ezt, csak nagyon röviden. És nem tévedek, jól mondom a számokat, 1910 és 1945 között ültetett 100.000 fát, első sorban magról. A 100.000 fából lett egy erdő, s az erdő meghozta az állatokat, és lett egy másfajta klíma, és akkor az meghozta az embereket. Egyetlen ember, aki azt mondta „Jó, hát mit keressek még én itt a földön? Mit csináljak én itt a földön, mikor a szeretteim már nincsenek itt?” S ez az ember azt mondta „Jó, de hát azért ide jó lenne egy fa. Nem t’om mit keresek itt, de azért még egy fa is jó lenne ide.” S ebből lett egy erdő.

Öröklik a földet. A föld, kinek ad boldogságot a föld? Aki azt örökségként veszi, és örökségként adja, s azt mondja, még többet is hagyok itt, mint amennyit kaptam, vagy elvettem belőle. Na ők boldogok tudnak lenni. Ennek semmi köze a birtokláshoz.

Aztán a következő, az „igazság”. Mi az, ami leginkább odapofátlankodik, hogy Isten igazsága bennünket boldoggá (ne) tudjon tenni? Talán leginkább azt mondhatnánk, hogy a saját igazunk. A saját igazunkhoz való görcsös ragaszkodás. Amikor újból és újból rácsapunk valamire, amire csak lehet, és azt mondjuk „Akkor is nekem van igazam!” Mikor csapkodjuk az asztalt, vagy az ambót, vagy akármit, hááá, kezdünk távolodni attól, attól, ami sokkal több, mint az én igazam.

Azt mondja egyszer erre valaki. „Mikor kezdünk megérni, fölfedezzük az igazságainkkal szembeni igazságok igazságát.” Hogy a számunkra oly fontos igazunkkal szemben is van valami nagyon értékes, és ezt elkezdjük fölfedezni. S akkor egyszer csak történik még valami. Elkezdjük fölfedezni a saját igazunknak az álságos voltát is, a szűkösségét és egyoldalúságát, és mindazt a hatalmi akarást, amit bele tudunk tolni abba, hogy nekem van igazam. Az én igazam sokszor éppen csak ha köszönő viszonyban van azzal az igazsággal, amiről itt Jézus beszél.

Aztán a következő. Az „Isten irgalma”. Mit mondhatnunk itt az Isten irgalmáról? Az irgalom azoké, akikről megint csak valaki a következőképpen nyilatkozott. „Azok az emberek válnak éretté ezen a földön, akik ismerik a csatavesztés szépségét.” Mi az, hogy a csatavesztés szépsége? Ez azt jelenti, hogy nem akarok minden helyzetből, minden pillanatból, minden emberi kapcsolatomban, mindig győztesen kikerülni. Mindig a fölényem, és mindig és mindig, és ezt valaki el tudja engedni, és egyszer csak megjelenik egy nagyvonalúság. S amikor az emberi szívben megjelenik egy nagyvonalúság, nem kell, hogy minden mondat úgy kezdődjön, hogy „Én…”. Mikor ez a nagyvonalúság megjelenik, egyszer csak a szívünk is nagyobb lesz. Minél inkább ott van az ökölbe zárt kéz, a boldogság annál távolabb van tőlünk.

Végül, az Isten, az „Isten országa”. Hogy Isten fiainak, Isten gyermekeinek hívhatnak bennünket. Mi az, ami megint csak idepofátlankodik, sokszor hívatlanul is, hogy mi ebből valamit meg tudjunk élni? Hát ha már a boldogmondások, akkor azt mondanám, az, ahogyan mi a boldogságunkra törekszünk. Az, ahogyan boldogok akarunk lenni, sokszor görcsösen, állandó folyamatos önmegfigyeléssel, hogy „Na most, most, most…?” Talán ez a leginkább.

Pilinszky Jánosnak van egy zseniális, nem is tudom, minek mondhatnám, nem mondása ez elsősorban, egy képe. Azt mondja, hogy a boldogság valami olyasmi, amire ha az ember görcsösen törekszik, haa-thaa, nem sokat kap belőle. A boldogság valami olyasmi, mint amikor egy gyönyörű nyári napon elered a zápor, s abban a hatalmas záporban hirtelen idegenek és ismeretlenek valahogy egy fedett helyre húzódnak, és miután jól megáztak, de közben itt van ez a gyönyörű teremtett világ, azt mondja. Mikor ott behúzódunk erre a fedett helyre, és még mindig szakad az eső ezen a nyári napon, akkor ott mindig derűs a hangulat. Talán ezt a képet lehetne leginkább idehozni.

Persze akik jobban elemzik, hogy mi ez, azt mondják, a boldogság nem cél, hanem irányultság. A boldogság nem egy állapot, hanem valamiféle folyamat, amin járunk. Ezért milyen zseniális, ahogyan magunkról azt mondjuk, Isten vándorló népe, mi, a zarándok egyház. Végül is, hogyha meg tudjuk élni ennek a zarándokútnak mindenféle mélységét és mindenféle magasságát és szépségét, akkor egyszer csak jön majd a zápor, és akkor összefutunk, és átéljük annak a derűjét, amit Isten mindegyikünknek készít.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli