Mk 13, 24-32 – Évközi 33. vasárnap

2015.11.15.

Megosztom
Elküldöm

2015.11.15. vasárnap: ÉVKÖZI 33. VASÁRNAP

Abban az időben megszabadul népéből mindenki

Olvasmány (Dán 12,1-3)

Abban az időben felkel azonban Mihály, a nagy fejedelem, néped fiainak oltalmazója, és olyan idő jön, amilyen a nemzetek keletkezése óta addig az időig még nem volt. Abban az időben megszabadul népedből mindenki, aki be van írva a könyvbe. Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak. Akkor a tanultak ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye, s akik igazságra oktattak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.

Zs 15

Miktám, Dávidtól. Óvj meg engem, Uram, mert tebenned van reményem! Mondom az Úrnak: ,,Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.’’ A szentekben, a jeles férfiakban, akik a földön vannak, bennük van minden gyönyörűségem. Sok gyötrődése van azoknak, akik más istenek után futkosnak. Nem veszek részt véres áldozataikban, nevüket sem veszem ajkamra. Az Úr az én örökségem és kelyhem osztályrésze: te adod vissza örökségemet. A mérőzsinór pompás részt juttatott nekem, valóban pompás nekem az én örökségem. Áldom az Urat, aki értelmet adott nekem, veséim még éjjel is figyelmeztetnek engem. Szüntelenül az Úr van szemem előtt, meg nem ingok, hisz ő áll jobbomon. Ezért örvend a szívem és ujjong a nyelvem, sőt testem is reménységben pihen: Mert nem hagyod az alvilágban lelkemet, s nem engeded, hogy szented romlást lásson. Megmutatod nekem az élet útját, az öröm teljességét színed előtt, és a gyönyörűséget jobbodon mindörökké.

Szentlecke (Zsid 10,11-14.18)

Mert minden pap naponta szolgálatban áll, és gyakran mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem törölhetik el a bűnöket; ő pedig egy áldozatot mutatott be a bűnökért, s örökké trónol Isten jobbján, arra várva, hogy ellenségeit lábai zsámolyává tegyék [Zsolt 110,1]. Mert egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Ahol pedig ezek bocsánatot nyertek, nincs többé bűnért való áldozat.

Evangélium (Mk 13,24-32)

Azokban a napokban, a szorongattatás után a nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről [Iz 13,10], és az erők, amelyek az egekben vannak, megrendülnek. Akkor meglátják majd az Emberfiát, amint eljön a felhőkben, nagy hatalommal és dicsőséggel [Dán 7,13]. Elküldi angyalait, és egybegyűjti választottait az ég négy tája felől [Zak 2,10], a föld végétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról: amikor már zsenge az ága és a levelei kihajtottak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor azt látjátok, hogy mindezek megtörténnek, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtóban. Bizony, mondom nektek: nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindezek meg nem történnek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak. Azt a napot és az órát azonban senki sem ismeri, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, csak az Atya.

Vasárnapi beszéd

„Ég és föld elmúlnak, de az én igéim, az én szavaim nem múlnak el.” Rögtön az első gondolatunk lehet az, hogy éppenséggel a hitünk alapján Jézusról úgy beszélünk, mint a megtestesült Szóról, a megtestesült Igéről. Ezért amikor Jézus azt mondja, hogy „Az én szavaim el nem múlnak.”, ebben tulajdonképpen az az üzenet is benne van, ahogyan Isten azt mondja Jézus Krisztuson keresztül, hogy „nem múlok el”, hogy „örök érvényű vagyok”. És amikor ezt a kijelentést próbáljuk megérteni és értelmezni, mit jelent ez, hogy Isten szava nem múlik el? Akkor először is láthatjuk azt a nehézséget, amivel éppen a szentírás okán találkozunk. Azon, hogy mondjuk kezünkbe vesszük az ószövetségi szentírást, vagy éppen most, ahogyan a zsoltárnak a válaszát énekeltük, és van abban nagyon sok olyan kijelentés, ami mintha köszönő viszonyban sem lenne sem Jézussal, sem Jézusnak a Mennyei Atyjával, sem az újszövetség Istenével.

Emlékszem, egyszer egy papi találkozón beszélgettünk, s akkor valahogy szóba került az, hogy mi is a pasztorációnak az egyik legnagyobb nehézsége. Azt mondta egy számomra hiteles idősebb paptestvérem „Tudjátok, én az ószövetségi szentírást nagyra tartom, de van benne egy fordulat, na én azt nagyon szívesen kivenném belőle.” Persze, hogy érdekelt minket, hogy melyiket venné ki belőle. Azt mondja „Tudjátok, ez az a fordulat, amikor azt olvassuk, hogy <<Isten azt mondta, hogy…>>”. Azt mondja, hogy ezek a legnehezebb helyek. Mikor azt olvassuk, hogy „Isten azt mondta, hogy…”, és akkor ott jön valami olyan szöveg, amitől mi magunk is megijedünk, vagy esetleg elborzadunk. „Ezt mondta volna Isten? Jaj! Hát ezek lennének azok a szavak, amelyek el nem múlnak?” Ennek az idős, tapasztalt paptestvérünknek a gondolata azóta is bennem motoszkál, a fülemben. Miért is? Azért, mert amikor – most mondjuk így, nagyon egyszerűen – szó szerint vesszük és értelmezzük a szentírást, főleg az ószövetségi szentírást, hát jaj nekünk. Azt lehetne mondani, hogy az valahogy ahhoz hasonlít, a szó szerintiségbe vetett hit, mint amikor valamire túl nagy fényt adunk, és attól vakulunk meg. Éppenséggel elvakulhatunk teljesen attól, hogy szó szerint mondjuk és értelmezzük. Aztán hogy abból mi következik? Még belegondolni is rossz.

Aztán a másik pedig. Nyilván eljuthatunk egy másik végletig, ez pedig az, hogy lekapcsolunk minden fényt. Akkor azt mondjuk „Ugyan már, mi igaz ebből? Ugyan már, mit mondhatna Isten? Ugyan már, honnan tudhatnánk mi bármit is?” Ez a másik véglet, amikor már semmi világosság nincs. Ezért éppenséggel, ha valamire rászorulunk, Isten szavának a megértése, vagy egyáltalán megsejtése kapcsán, az az evangéliumnak a világossága. Ezért így is mondhatnánk, ha egyszerűen csak szavakat akarnánk érteni, vagy megérteni, főleg esetleg értelmezni, akkor nagyon könnyen tévútra visszük magunkat, ha nem látjuk a szavak mögött a személyt, azt a valakit, aki mondja. Mert éppenséggel hogyha arra gondolunk, hogy mi az a szó, ami örök érvényű, azt nem egyszerűen csak egy igazságként látjuk, hanem azt valaki mondta. Nem akárki, azt Jézus mondta. És ezért, ezért hogyha szeretnénk jól érteni Isten szándékát, akkor nem elég nekünk a szó, az egész biztos. Egy személy, s a személynek az egész életútja, mindaz, amit tett, és mindaz, amit nem tett. Számunkra ez az, ami adja annak az összefüggését, hogy megsejtsük azt, hogy mi az, hogy „Az én igéim el nem múlnak.”, és hogy mi is az az Ige.

Szeretnék egy picit akkor még részletesebb lenni, vagy beljebb menni ebben a témában. Hogy akkor, hogyha az evangélium fényénél olvassuk a szentírást, akkor például mi az, ami jellemezhet bennünket? Az első gondolat így szól, hogy képesek vagyunk mérlegre tenni, és mérlegelni, hogy ez így hangozhatott el, vagy nem így, hogy mi annak a kijelentésnek az összefüggése, hogy ki mondja, és éppen kinek mondja, és milyen helyzetben mondja, és azt hogy tudtuk megőrizni. Hogy létezik olyan, hogy irodalomkritika, és szövegkritika, hogy a szentírástudománynak segédtudományai. De hát ebbe most nem szeretnék belemenni. Vagyis képesek vagyunk mérlegelni. De ez csak az egyik rész. A másik pedig, hogy egy-egy ihletett pillanatban pedig képesek vagyunk nem mérlegelni, hanem valahogy úgy eljárni, mint amikor a feleség szól a férjének, és azt mondja „Drágám, légy szíves szaladj ki a kamrába, hozd be a kompótot!” És amikor a férfi itt nem mérlegel, mert mérlegelhetne, mondhatná, hogy „Miért én menjek ki? Miért a kamrába? Miért a kompótot? Miért most? Miért neked?” Mhh-mhh-mhh. De nagy dolog, hogyha a hitünkhöz hozzá tud tartozni, hogy nagyon is tudunk mérlegelni, és néha pedig nem mérlegelünk. Nem azért, mert nem tudunk, hanem mert éppen nem itt van az ideje.

Aztán a második. Képesek vagyunk azt mondani, hogy nekünk nem mindegy, hogy ezt ki mondja. Igenis számít nekünk, hogy azt Jézus mondja. Azért, mert ő nem akárki nekünk. Ez az egyik. Nem mindegy, hogy ki mondja. És aztán arra is képesek vagyunk, hogy azt mondjuk, nekünk teljesen mindegy, hogy ki mondja, ha igaz. Éppenséggel van annyi istenérzékünk, és az Isten országának annyi tapasztalata bennünk, hogy képesek vagyunk ilyen értelemben nem személyválogatónak lenni, és azt mondani „Igen, igen, ez valami olyasmi, ami az evangélium fényében is megállja a helyét.”, és mindegy, hogy ki mondja.

Aztán a harmadik. Képesek vagyunk arra, hogy bízzunk ebben a szóban, vagyis hogy az életünket és annak a cselekvéseit elkezdjük rábízni egy-egy szóra, és nyilván a szó mögött valakire, természetesen. És közben pedig képesek legyünk arra is, hogy valamiben ne bízzunk, hogy legyen olyan szó, amire azt mondjuk, ebben nem bízok. Egy érett hitnek része az, hogy elég szabad ahhoz, hogy tudja, hogy mikor érdemes bízni, és mikor érdemes nem bízni.

Aztán a következő. De nagy dolog az, hogy nem csak arra vagyunk képesek, hogy a szavak mögött meglássuk a személyt, aki azt mondja. És hogy mindez ezzel a személlyel való kapcsolatunkban nyerjen értelmezést, ami szóként elhangzik, hanem van még itt valami, amit érdemes külön is kiemelni. Ez pedig az, hogy nem mindegy, hogy kinek hangzik el az a kijelentés. Ez egyáltalán nem mindegy.

Eszembe jut például az, nem egyszer, nem kétszer hallottam tőletek ilyet, hogy egy asszony szól a férjének, és azt mondja „Ez nem mehet így tovább. Ez nem jó így. Ez nem jó nekünk.” És a férfi hallja ezt, és érti is. „Igen, hallom, ezt mondja a feleségem, ez nem jó így, ez nem mehet tovább.” És így eltelik tíz év. Egyszer csak a feleség fogja a két bőröndjét, és elmegy. S abban a pillanatban a férfi azt mondja „Na most már megértettem, mit mondott a feleségem.” Éppenséggel tíz éven keresztül hallja ő azt a mondatot, érti is, „Igen, ez így nem mehet tovább.”, de hogy annak a mondatnak mi az üzenete, azt lehet, hogy a tízedik évben érti meg, akkor, amikor az első éjszaka egyedül van otthon. Ezért éppenséggel egyáltalán nem mindegy, hogy ki hallja azt a szót, és hogyan halljuk Istennek a szavát.

Eszembe jut egy másik kedves ismerősöm, ő azt mondja, hát például a szentírásban a zsoltárok között van az a kijelentés, ami engem mindig elborzasztott. Ez pedig így szól, hogy „Enyém vagy.” S akkor azt mondja ez az ismerősöm „Hát én nagyon tisztelem a szentírást, de mikor az Isten ezt mondja, hogy <<Enyém vagy.>>, hát átjár a hideg. Hát én ezt a kijelentést nem tudom másképp hallani, mint hogy már érzem is, hogy szorongat engem Isten, és azt mondja <<Birtokollak, enyém vagy.>> Hát jaj, nem akarok vele így lenni! Muszáj, hogy ez így legyen? Mit csinál velem Isten?” S akkor eltelt így több évtized. Mondta ezt „Jaj, ezt nem! Ezt meghallom, nem vagyok tőle jól.” És egyszer csak egy nagyon nehéz élethelyzetbe került, és ebben a nehéz élethelyzetben úgy érezte, hogy na most ő nagyon egyedül maradt. Föltette a kérdést, szinte magától is „Most akkor ki az, aki velem van?” És azt élte ott meg, hogy „Isten velem van.” Ebben a pillanatban eszébe jutott ez a mondat, hogy Isten azt mondja „Enyém vagy.”, és teljesen másképpen értette. Azt mondja „Egyszer csak azt éltem meg, hogy amikor azt mondja Isten <<Enyém vagy.>>, az azt jelenti, hogy <<Hozzám tartozol, elszakíthatatlanul, végérvényesen. És ezért, és ezért én sosem hagylak téged egyedül.>>” Azt mondja, attól kezdve ez a mondat, hogy <<Enyém vagy.>>, az egyik legfontosabb mondata lett.

Tehát az záró gondolat így szól. Hogyha kezdünk, és akarunk valamit kezdeni azzal, hogy mit jelent, hogy „Az ég és föld elmúlnak, az én igéim el nem múlnak.”, akkor ez nem csak azon múlik, hogy mi hangzik el, nem csak azon, hogy ki mondja, hanem hogy kinek.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli