Jn 18, 33b-37 – Krisztus király vasárnapja

2015.11.22. vasárnap: KRISZTUS KIRÁLY (főünnep)

Hatalma örök hatalom, amely meg nem szűnik

Olvasmány (Dán 7,13-14)

Majd azt láttam az éjszakai látomásban, hogy íme, az ég felhőiben valaki jött, aki olyan volt, mint az Emberfia, s amikor az Ősöregig eljutott, az ő színe elé vitték, és ő hatalmat, méltóságot és országot adott neki, hogy minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szűnik, és országa olyan, amely el nem pusztul.

Szentlecke (Jel 1,5-8)

és Jézus Krisztustól, aki hűséges tanú, elsőszülötte a halottaknak, és fejedelme a föld királyainak [Zsolt 89,38.28];aki szeretett minket és megmosott bennünket bűneinktől [Zsolt 130,8] a saját vére által, és Istennek és Atyjának királyságává és papjává tett minket [Kiv 19,6]; övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! Ámen. Íme, a felhőkön jön [Dán 7,13], és látni fogja őt minden szem, és akik őt átszúrták. Mellüket veri majd miatta a föld összes népe [Zak 12,10]. Igen! Ámen. Én vagyok az Alfa és az Ómega, mondja az Úr, az Isten, aki van [Kiv 3,14G], és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.

Evangélium (Jn 18,33b-37)

Ismét bement tehát Pilátus a helytartóságra, hívatta Jézust, és megkérdezte őt: ,,Te vagy-e a zsidók királya?’’ Jézus azt felelte: ,,Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?’’ Pilátus ezt válaszolta: ,,Hát zsidó vagyok én? Saját nemzeted és a főpapok adtak téged a kezembe. Mit tettél?’’ Jézus azt felelte: ,,Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való.’’ Pilátus erre megkérdezte: ,,Tehát király vagy te?’’ Jézus azt felelte: ,,Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.’’

Vasárnapi beszéd

Krisztus Király ünnepén tulajdonképpen természetszerűen tehetjük föl ezt a kérdést, hogy „Ki a mi életünknek a királya?” Hogy mi az, ami köré szerveződik és csoportosul az életünk? Ki az, akire a leginkább fölnézünk abban az értelemben, hogy megengedjük neki, hogy szervezze az életünket? Ki köré szerveződik, mi köré összpontosul az életünk? Ki van a szívünk középpontjában? Tulajdonképpen sok nagyon hasonló kérdést tehetnénk föl. Erről szeretnék elmélkedni ezen az estén. Mégpedig úgy, hogy tulajdonképpen éppenséggel akár öt lehetőséget is fölvázolhatnánk, hogy mi minden lehet a középpontban, mi minden uralkodhat rajtunk, és az akkor milyen viszonyt fog létrehozni köztünk és Isten között. És aztán a végidő, az üdvösség, a megváltás, a mennyország felé annak milyen következményei lesznek.

Az első. Éppenséggel egy emberre akár több is jellemző lehet. Nem mondanám, hogy valaki akkor csak ilyen, vagy csak olyan. De biztos, hogy mindannyian többé-kevésbé sérültek vagyunk. Ezen oknál fogva lehetséges, hogy valamelyikünknek az életében valamiféle sebzettség van a középpontban, vagy legalábbis valamiféle fájdalom, valami veszteség, valami sebzettség, valami nyomorúság az, ami köré elsősorban az életünk szerveződik.

Ebből adódóan az következik, hogy tulajdonképpen mindent a sebzettségen keresztül, a nyomorúságunkon keresztül, valamiféle fájdalmon keresztül látunk, annak a ködén keresztül szemléljük az életet. Ezért az istenkapcsolatunknak talán a legjellemzőbb kijelentései így szólnak: „Uram miért hagytál el engem? Hát miért hagyod, hogy ez történjen? Hát miért nem hallgatsz meg engem? Miért büntetsz engem? Mivel érdemeltem én ezt ki? Hát miért nem szeretsz engem?” De ezt mármost nincs kedvem tovább mondani. Minden esetre éppenséggel a sérültségemnek valamiféle stílusa vagy jellegzetessége, belső logikája rátelepszik az istenkapcsolatra. A sérültséghez az is általában hozzátartozik, hogy erre nem látok rá. Tehát mikor azt mondom „Istenem, miért nem segítesz, miért nem szeretsz, miért hagytál el, és, és, és…”, ezt gondolom a valóságnak. Ezt gondolom Istenről, hogy ő tényleg ilyen, és tulajdonképpen egy ködben élem az életem.

Amikor előkerül az, hogy üdvösség, vagy örök élet, akkor pedig „Háhh, na egy újabb feladat.” Amire természetesen ugyanúgy nem vagyok alkalmas, mint az életre, amivel kapcsolatban ugyanúgy a szorongásaimmal találkozom, vagy az aggodalmammal, az alkalmatlanságommal, vagy csak rengeteg kérdőjellel. Itt is inkább valamiféle negatív világ az, ami… vagy ami felé tekintek, vagy amin keresztül azt gondolom, hogy valahogy át kellene verekednem magam. De hát mikor jutok el én oda? Éppenséggel tehát lehetséges, hogy valaki akarva-akaratlanul, természetesen a legtöbb esetben nem is tudatosan a sebzettségének és a fájdalmának, valamiféle veszteségnek vagy nyomorúságnak a ködén keresztül szemlél szinte mindet. Akármilyen furcsán is hangzik, szinte a középpontban a saját nyomorúsága áll.

Aztán a második lehetőség, mikor nem valamiféle sebzettség, vagy nyomorúság az, ami köré szerveződik az életem, hanem tárgyak, és helyek. Akkor az fog történni, hogyha éppenséggel van megfelelő fizetésem, akkor jól vagyok, és akkor azt mondom „Isten szeret engem. Na, csak van gondviselés.” Abban a pillanatban, hogy esetleg elbocsájtanak a munkából, azt mondanám „Istenem, hol vagy? Nincs gondviselés, Isten nem szeret engem.” Tárgyakon és helyeken keresztül élem azt meg, hogy Isten jó-e vagy rossz, szeret-e vagy nem, hogy van-e gondviselés vagy nem. Ahogyan ezek a tárgyak bennem szervezik az életet, ezeken keresztül élem azt meg, hogy „Na, ha tudok valamit birtokolni, hogy valami az enyém lesz, amire régóta vágyom, akkor egy kicsit meg is nyugszom.” Úgy érzem, hogy „Na, na, érdemes volt! Hát azért csak van eredménye az életemnek.”

És amikor aki a tárgyak köré szervezi az életét, arra gondol, hogy üdvösség, vagy mennyország, na hát őneki rögtön egy hely jut eszébe természetesen. Az egy hely, és ráadásul ezen a helyen azok a jó dolgok történnek majd, hogy lesz mit enni, és már nem kell főzni. Lesz mit inni, és nem kell mosogatni. Tulajdonképpen ott mindenféle jó dolgot tud elképzelni. Soha többet nem fázunk, és nem kell kabát. Hát tulajdonképpen nem lesz az rossz. Mindez tulajdonképpen valahogy tárgyak, és tárgyakkal kifejezhető helyek, és egyebek, mindaz, ami a középpontba kerül.

Aztán a harmadik lehetőség, hogy egy valaki más van a középpontban, és valaki más köré szerveződik az életem. Egy TE köré. Ez a TE lehet egy személy, mondjuk a férjem, vagy a feleségem. Lehet egy csoport, egy kisközösség, lehet az egyházam, lehet a felekezetem, bárki és bármi, nem csak egyes ember, hanem több is. Akkor azt mondom, fiatal nőként azt mondom, hát én már csak ezt mondom „Hát, amíg nincs mellettem egy férfi, addig mit mondhatnék el Isten szeretetéről? Addig az élet mégis csak egy nyomorúság.” Akkor fölbukkan a férfi, és a férfi elvesz engem, és azt mondom „Na, jól van, azért az élet csak valahogy jó mederbe került, és végül is úgy látom, úgy is érzem, hogy Isten szeret, mert nőként megélem, hogy van egy férfi.”

De akkor jön a következő, jön-e a baba? Amíg nem jön a baba, addig elszakítva érzem magam Istentől. Jön a baba, akkor megint megnyugszom. Azt mondom „Na jó, mégis csak szeret engem Isten.” És hogyha vannak barátaim, és tapasztalom a szeretetüket, jól vagyok, de ha éppenséggel valami konfliktus van, úgy érzem, az élet nem jön másokon keresztül. És nem tudok valahogy ahhoz a forráshoz kapcsolódni, amin keresztül jön az élet, mert számomra az élet másokon keresztül jön kizárólag. Önmagamon keresztül ezt nem tapasztalom, Istenhez nem tudok úgy kapcsolódni, mert az másokon keresztül jön.

Mit képzelek akkor az üdvösségről, a megváltásról? „Jaj, hát igen, mégis csak itt egyre több veszteség van. El kell szakadnom a szeretteimtől, de odaát, odaát végre együtt leszek azokkal, akiket szeretek. Végre és végérvényesen elszakíthatatlanul helyreáll a rend. Annak a rendje, hogy együtt lesznek azok, akik egymást szeretik. Hát, azért Isten ezt jól elgondolta. Csak addig itt nem annyira kényelmes.” Minél idősebb vagyok, annál kényelmetlenebb, mert annál inkább azt élem meg, a többség már odaát van, akkor mármost nekem ott kéne lenni, mert ott van az, ahonnan számomra az élet jön.

Aztán a negyedik lehetőség. Ezt nevezhetném valamiféle énközpontúságnak. Éppenséggel jöhetek a templomba, vagy nem jövök a templomba, de a mondataim valahogy úgy hangoznak, hogy abban mindig kulcsszerepe van annak, hogy ÉN. Még ha ezt nem is mondom, mert akkor az Istennel való kapcsolatom miért érdekes és miért fontos? Azért, mert eljövök ide a templomba, hát itt azért úgy meg tudok nyugodni, én. Hogy aztán egy kicsit imádkozom, az azért jó, mert akkor átélek valami békét, ÉN.

Aztán, amikor valahogy itt vagyok a liturgiában, és énekelek, akkor valahogy elfog egy harmónia, és úgy fölemelkedik a szívem, az ENYÉM. Aztán tulajdonképpen az imádságnak lehetnek jó gyümölcsei. Tulajdonképpen az utóbbi időben örülök is, olyan egészséges vagyok, ÉN. Aztán még az is lehetséges, hogy esetleg hát az Isten ad egy jó munkát, és akkor még nem is csak az egészség, hanem a munka. S akkor lesz jó fizetésem, NEKEM.

Ebben a világban akarva-akaratlanul, tudatosan vagy nem, végül is az Isten az a valaki, aki engem boldoggá tesz, és ezért nagyon jóban tudok vele lenni, ha ez így van. És ha nem? Hát, komoly kérdéseim merülnek föl. Mikor a megváltásra, vagy az üdvösségre gondolok, akkor azt mondom „Ahh, na, örök boldogság! Végre nem lesz betegség, csak boldogság, csak egészség, csak harmónia. Na, akkor kiteljesedek. Az lesz aztán az önmegvalósítás csúcsa.”

Végül, talán lehetséges egy ötödik központ köré is szerveződnünk, Isten köré, Jézus köré. Mit fog ez jelenteni? Most talán olyasmit is mondanék, ami elsőre fölháborítónak hangzik. Mikor Isten köré kezd el szerveződni az életünk, vagy legalábbis van néhány élményünk erről, egy-egy tapasztalatunk, egy-egy gesztusunk, akkor valami olyasmi történik, azt mondom „Üdvösség? Tulajdonképpen nem érdekel különösebben.” Mert engem ami érdekel, az az, hogy az Istennel való kapcsolatomban legyek, és számomra, ha meghallom ezt a szót, hogy üdvösség, Isten jut eszembe, és a vele való kapcsolatom. És meghallom azt, hogy mennyország, megint csak az Isten jut eszembe, és a vele való kapcsolatom, és az örök élet, akkor az jut eszembe, hogy Istennel élhetek. Tulajdonképpen egyszer csak valami személyközpontú világba kerülök, ahol két személy kölcsönös szeretetkapcsolatáról van szó.

A keleti misztika a következőt mondja: „Istent nem is lehet szolgálni.” Hát, két ok miatt. Az egyik, azt mondják Istent azért nem lehet szolgálni, mert Istennek nincs szüksége a szolgálatunkra. Lehet, hogy ünnepeljük Krisztus Király ünnepét, de Isten az a valaki ebben az ötödik világban, aki egyáltalán nem igényli, hogy mi szolgáljuk őt. Nincs rá szüksége. Ennél, ha szabad szólnom, ennél sokkal többre vágyik, és sokkal többet ajánl is. Nem azt, hogy mi szolgáljuk őt, mindig a kicsinek és a nagynak az összefüggésében.

Hát egy édesapa, vagy egy édesanya, aki szereti a gyerekeit, azt várja tőlük, hogy szolgálják azért, mert ők kicsik, ő meg a nagy? Egy férfi azt várja a feleségétől a meghittségben, hogy ő szolgálja, és ez viszont is így lenne? Azt mondja a keleti misztika, Isten egyáltalán nem akarja, hogy őt szolgáljuk, nem akarja, mert ennél többet ajánl, és többet is tud adni. Ezért tehát, és aztán innen jön a második gondolat, szintén a keleti misztikából, azt mondják, tulajdonképpen Isten nem is engedi, hogy szolgáljuk. Azt mondja „Ha engem szolgálni akarsz, azt csak másokon keresztül tudod megtenni. Nem tudsz közvetlenül szolgálni engem, már csak azért se, mert nem kérem, és nem akarom, és nem is szükséges ez. Ennél többet kérek és adok.”

Azt lehetne mondani, ha valamelyikünk éppenséggel szolgálja Istent, hát ha nincsen jobb, ez is jó. De talán azt mondhatnánk, hát jó, ha ennyit tudunk, akkor ez nagyszerű, de ennél van valami sokkal több. Mi az, ami aztán ebből mind következhet? Az, hogy amikor létrejön valamiféle jézusközpontúságunk, akkor egyszer csak már nem a sebzettségeink ködén át látjuk az életet, hanem az Istennel való kapcsolaton keresztül látjuk, és az egy egészen más látásmód. Nem arról van szó tehát, hogy a sebzettségeink egy pillanat alatt gyógyulnának, csak másképpen látjuk őket a kapcsolat felől nézve.

Azután a tárgyakra is egészen másképpen tekintünk. Egyáltalán nem mondjuk, hogy értelmetlen, fölösleges, mert azt mondjuk, a teremtett világ. Meg tudunk mindent becsülni, és nagyra tudunk értékelni, és ha van, örülünk neki, és ha nincs, nem leszünk tőle szomorúak.

Aztán egészen másképpen nézünk mindenkire, akire azt mondjuk, hogy TE, legyen egyes ember, vagy csoport. Nagyon meg tudunk mindenkit becsülni, sőt tudunk tisztelettel fordulni mások felé még akkor is, ha ők nem fordulnak felénk így.

És aztán mindarra, amit így szoktunk megnevezni, hogy ÉN, egészen másképpen nézünk, mert egy kapcsolat felől nézzük azt, hogy ki vagyok én. Ezért aztán fölfedezzük az elvehetetlen emberi méltóságunkat. De közben meg rácsodálkozunk arra, hogy miközben végtelenül értékesek és fontosak vagyunk, nagyon, rendkívüliek és egyediek. Hát, ha csak egy picit is bölcsek vagyunk, eszünkbe sincsen saját magunk köré szervezni az életet. Mert az akkor pont olyan szűkös lesz, mint mi. Hogyha van valami jó, akkor az az, hogy nem kell magunk körül keringeni.

Tehát amikor Isten köré szervezzük az életet, egyszer csak mindaz, ami addig valahogyan be akart bennünket kebelezni, már az erejét kezdi veszíteni, mindehhez föl tudunk venni egy sokkal szabadabb viszonyt, és rácsodálkozunk arra, hogy mit jelent annak az öröme és szépsége, hogy Isten nem akarja, hogy szolgáljuk, ennél sokkal többet kínál, és mi sokkal többet tudunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli