Lk 21, 25-28.34-36 – Advent 1. vasárnapja

2015.11.29.

Megosztom
Elküldöm

2015.11.29. vasárnap: ADVENT 1. VASÁRNAPJA (C)

Abban az időben kisarjaszom Dávid igaz sarjadékát

Olvasmány (Jer 33,14-16)

Íme, jönnek napok, -- mondja az Úr, -- amikor valóra váltom azt a jó igét, amelyet Izrael házáról és Júda házáról mondottam. Azokban a napokban és abban az időben igaz sarjat sarjasztok Dávidnak, aki majd jogot és igazságot szolgáltat az országban. Azokban a napokban megszabadul Júda, és Jeruzsálem biztonságban lakik; így fogják nevezni: Az Úr a mi igazságunk.

Szentlecke (1Tessz 3,12 - 4,2)

Titeket pedig gyarapítson, és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket, s így szívetek erős legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen. Egyébként, testvérek, az Úr Jézusban kérünk és intünk titeket arra, amit tőlünk tanultatok, hogy hogyan kell élnetek és Isten kedvében járnotok. Éljetek is úgy, hogy előrehaladásotok mind nagyobb legyen. Hiszen ismeritek a parancsokat, amelyeket az Úr Jézus által adunk nektek.

Evangélium (Lk 21,25-28.34-36)

Jelek lesznek akkor a napban, a holdban és a csillagokban, és a földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a földkerekséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel [Dán 7,13]. Mikor pedig ezek elkezdődnek, húzzátok ki magatokat és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.’’ Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjen szívetek a tobzódásban és részegségben, s az élet gondjai között, és az a nap meg ne lepjen titeket hirtelen. Mert mint a csapda, úgy fog lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak. Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt.’’

Vasárnapi beszéd

Mindannyiunk számára ismerős, ahogyan elhangoznak az ószövetségi jövendölések. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak újból és újból megjelenik az ígéretekben az, hogy megsokasítom majd az ivadékodat, hogy többen lesznek, és többen lesztek majd, mint a tengerpart fövenyén a homok. Aztán a szentleckében most azt hallottuk, hogy „gyarapítson és gazdagítson benneteket az Úr szeretetben egymás és mindenki iránt”. Mindez olyan természetesen összecseng az emberi természetben azzal, hogy amikor azt halljuk, vagy azt tapasztaljuk, hogy valami gazdagodik, valami növekszik, valami fejlődik, valami egyre szebb lesz, vagy egyre értékesebb, vagy egyre gazdagabb, hogy akkor jó érzések töltenek el bennünket. Mikor az ellenkezőjéről van szó, hogy valami csökken, és valami sorvad, vagy valami soványodik, vagy valami kisebbedik, akkor mint hogyha ehhez egész természetesen azok az érzéseink kapcsolódnának, amelyek mondjuk negatív érzések vagy érzelmek, hogy valamiféle szomorúság vagy csalódottság, esetleg elégedetlenség, félelem vagy aggodalom.Miért is mondom ezt a néhány mondatot? Azért, mert a mai evangélium tulajdonképpen ennek a természetes emberi hozzáállásnak valamiféle átgondolására késztet. Mégpedig azért, mert Jézus azt mondja „el ne nehezedjék a szívetek”. Hogy lehetséges, hogy az emberi szívnek valami túl sok. És amikor az emberi szívnek valami sok, akkor ahogy Jézus ezt mondja, az elnehezült szívű ember valahogyan nem lesz már elég éber, és elég figyelmes, elég cselekvőképes, elég érzékeny, és most nem is akarnám ezt hosszabban mondani.Mi lehetne az a szó, ami kifejezhetné számunkra azt – mert hogy amikor Jézus azt mondja, el ne nehezedjék a szívetek, akkor tulajdonképpen utal itt olyasmire is, ami önmagában is értékes. Például egy jó pohár bor. Hát, nincs semmi bajunk egy finom pohár borral. De Jézus mégis azt mondja, megárt belőle a sok. Nem csak megrészegedünk, hanem a szívünk is elnehezül tőle. Aztán utal még arra, hogy a tobzódás. Végül is a tobzódásban is nagyon sok értékes dolog van. Lehet, hogy éppenséggel a tobzódás itt arról szól, hogy van valami értékes dolog, amit túlhajtunk, valami ami túlnő az életünkben.Aztán nyilván itt vannak a gondok is. Lehetséges az, hogy egész természetesen valamire azt mondjuk, hogy gond, de aztán egy másik ügyből már mi magunk csinálunk gondot, vagy túl nagy gondot. Érdekes tehát, hogy ahogyan Jézus elmondja ezt a három dolgot, nem csak negatív dolgokról van szó, sőt úgy tűnik talán, hogy a háromból kettő éppenséggel pozitív. Mi lehetne tehát akkor az a szó, ami segítségünkre lenne abban, hogy el ne nehezedjék a szívünk? Talán ez a szó az, hogy ELÉG. Erről szeretnék beszélni.Hogy éppenséggel Karácsonyra készülve, adventi időszakban lehet, hogy ez az időszak nagyon is alkalmas arra, hogy közel engedjük magunkhoz azt, amikor azt mondhatjuk, hogy ELÉG. Mit jelenthet ez számunkra?Az első, mikor azt mondom „Lehetne több, de nem, köszönöm, elég.” Akár ezt is hozzátehetem, hogy „Nem, köszönöm, bőven elég. Lehetne több, de ami van, vagy amim van, vagy ahogy van, köszönöm, bőven elég.” Eszembe jut az indiaiak bölcsessége. Ők azt mondják „Egyél annyit, hogy a gyomrodban mindig maradjon egy üres rész.” Ha annyit eszel, hogy a gyomrodban mindig marad még egy kis rész üresen, akkor pontosan annyit ettél, amennyi bőven elég. Tulajdonképpen az akár egy egész kultúra is lehet bennünk, hogy azt mondjuk, már bőven elég az, hogyha még tölthetnénk és még ehetnénk, és még kaphatnánk és még vehetnénk, és még, és még…, de éppenséggel lehet, hogy tényleg pont akkor már bőven elég, amikor marad bennünk még egy üres rész. Éppenséggel nem véletlenül Adventben, ez az üres rész, ahogyan mondjuk egy kicsit többet böjtölünk, vagy lemondásaink vannak, vagy akármiféle gyakorlatoknak nekikezdünk, az az üres rész mindig is az érzékenységünket fölkeltheti az iránt, hogy az emberi szívben van egy hely, amit semmi mással be nem lehet tölteni, semmivel. Egyszerűen azért, mert az Istennek a helye, és Isten helyét semmivel nem tudjuk betölteni. Legföljebb ha azt a részt is be akarjuk valami mással tölteni, el fog nehezedni tőle a szívünk.Aztán a következő. „Amim van, az köszönöm szépen, elég.” Újból és újból eszembe jutnak azok az idős bácsik és nénik, akikhez a kórházi ágyon ha odalépek és megkérdezem tőlük, „Jövök egy hét múlva is Pista bácsi. Hozzak valamit?” S akkor ahogyan kedvesen rám tudnak, vagy tudtok nézni, és azt mondjátok „Jaj Ferike, dehogy hozzál! Megvan mindenem.” S aztán újból és újból, ahogy jövök el a kórházból, ezen szoktam töprengeni, hogy milyen érdekes ez, hogy ott a kórházi ágyon nem gondoljuk, hogy irreális ezt mondani, hogy megvan mindenem.A másik gondolat, a második gondolat így szól, az arra való rácsodálkozás, hogy amim van, az talán elég is. Mikor a kutatók arra kérdeznek rá, hogy mi az a minimum, amire azt mondjuk, hogy az alapvető szükségleteink kielégítése? Az a minimum, ami kell ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy méltó emberi életet élünk. Akkor ’50-es, ’60-as, ’80-as (évek) és a XXI. század elején is beszélünk erről, hogy létezik ez a minimum. De az emberi természet nagyon érdekes. Oly gyorsan hozzászokunk a jóhoz, hogy aztán elkezdjük emelni az adagokat. Tulajdonképpen a jóhoz is nagyon hasonló módon kapcsolódunk, mint bármihez, amivel kapcsolatban nagyon könnyű függőségbe kerülni. Ezért a kutatások azt mondják, tulajdonképpen 60-70 éve, amióta ezt kutatják, azt mondjuk hogy hát egy minimum elég tud lenni. Csak hogy az a minimum egyre több. A második gondolat így szól, az arra való rácsodálkozás, hogy tulajdonképpen amim van, az lehet, hogy elég.Aztán a harmadik gondolat. Mikor ez a kifejezés, hogy „elég jó”, vagy „elég”, vagy „köszönöm elég”, ez azért van, mert amire azt mondom „Hát hiszen ez már elég.”, azzal kapcsolatban az az élményem, hogy fölfedezem az értékét, a szépségét, a gazdagságát. És mert kapcsolódok valaminek, vagy valakinek az értékéhez, a szépségéhez, a gyönyörűségéhez és a gazdagságához, azt tudom mondani „Hát elég, elég, elég! Lehetne több, de éppenséggel elég.”Emlékeztek, pár héttel ezelőtt mondtam, most csak éppen ide szeretném utalni ezt, az a rendes nővér, aki – azért mondom rendes nővérnek, mert az egészségügyben dolgozik, tehát nem kedves nővér, hanem rendes nővér. Ez a rendes nővér azt mondja, hogy „Az esküvőm napján éltem át, mit jelent az, hogy szerethető vagyok.” Azért, mert a vőlegénye két órával az esküvő előtt azt mondta, mikor ránézett a mennyasszonyi ruha gyönyörűségében, hogy „Elég jó.” Akkor ő elkezdett sírni „Mi az, hogy elég jó? Ezt kapom az esküvő napján?” S akkor ő, miután kisírta magát, megkérdezte a férfitől „Hogy érted, hogy elég jó?” S akkor azt mondta „Hozzád nem kell semmit sem tenni, belőled nem kell semmit sem elvenni, jó vagy, ahogy vagy. Ez az elég jó.”Aztán eszembe jutott egy másik jelenet. Éppen ott a férfi összeszedve minden bátorságát és tehetségét, szerelmet vallott a nőnek. Mondta az egyik mondatot, aztán a másikat és a harmadikat, és nagyon szép volt ez a szerelmi vallomás. Egyszer csak föltette a kezét a nő, azt mondja „Elég, elég!” Abban a pillanatban én nézőként nem értettem, hogy most mi lett a baj. Hogy talán elkerülte a figyelmemet valami, mondott valami olyasmit, amit nem kellett volna, vagy talán ez a nő túl érzékeny? S akkor azt mondja a hölgy „Állj meg, állj meg, légy szíves! Mert tulajdonképpen olyan csodás dolgokat mondasz, hadd emésszem meg. Ne mondj még többet, még várjál, hadd érkezzen ez meg hozzám. Hogy is volt az előző mondat? Hogy szép vagyok? Még ezt szeretném, hogy úgy a hullámverése is úgy átmosson engem, kimossa belőlem az önbecsülési hiányaimat, meg az önértékelési zavaraimat. Ne mondj többet, mert hát olyan értékes dolgokat mondasz, hadd időzzek el ezeknél az értékes mondatoknál. Főleg, hogy rólam beszélsz.”Aztán a negyedik. Mikor arra csodálkozok rá, hogy tulajdonképpen a kevés is elég. Hogy nagyon sok olyan emberi helyzetünk van, olyan pillanat, mikor a kevés elég, a kevés is bőven elég. Nemde hány és hány olyan évekig hordozott sérelmünk van, amivel kapcsolatban azt mondjuk „Na ha odajönne hozzám, és csak annyit mondana <<Bocsáss meg!>>, az elég lenne.” Hogy milyen nagy dolog, mikor 20-30-40 évesen a szüleink odalépnek elénk, és nem bocsánatot kérnek, hanem azt mondják „Feri, vagy Pisti, vagy Marikám, vagy Kati, sajnálom, ha valamit nem csináltam jól.” És kapunk három mondatot, és azt mondjuk „Nahát! Most 30 év van elrendezve. 30 év a helyére került egyszerűen azért, mert kaptam három mondatot.”Hogy egy életen keresztül tudjuk várni, hogy apukánk, anyukánk odaálljon elénk, és azt mondja, azt hallhassuk, hogy „Fiam, büszke vagyok rád.” Vagy „Lányom, jó rád nézni.” Egy életen keresztül várhatjuk ezt a három mondatot, és…, és hadd szőjem ezt egy picit tovább. Lehet, hogy ezt sosem kapjuk meg. Akkor a lehetőségünk az, hogy mi mondjuk. Mert nem minden van úgy, hogy az élet mindent megadna nekünk. De az életnek a szépsége, lehet, hogy én nem kaptam, de mert látom és tapasztalom, milyen fontos, adhatom. És amikor én azt mondom a saját fiamnak-lányomnak, miközben nekem nem mondták, hogy „Fiam, te ügyes vagy. Lányom, szép vagy.”, akkor az nekem is jó. Ez tehát a negyedik, ahogyan az életünkben oly sok helyzet van, amikor nagyon kevés is elég, és nem is kell több.Aztán az utolsó. Ebben a szóban, mikor azt mondjuk ELÉG, azért az is ott van, mikor valaki fölemeli a kezét, azt mondja „Elég! Na most elég! Na ebből elég!” S akár ez az adventi időszak annak az átgondolására is alkalmas lehet, hogy van-e az életünkben olyasvalami, amire úgy föl kellene tenni a kezünket magunk felé, és azt mondani „Stop! Na elég! Na ezt most be kell fejeznem. Na ezt eddig csináltam.”? Hogy éppenséggel a tobzódás és részegeskedés, és ki tudja miféle, sok minden van, amitől az emberi szív nehéz, nehéz. És lehet, hogy mi vagyunk azok, akik úgy ezt (Odacsaphatunk – szerk.) csinálhatjuk magunknak, és azt mondhatjuk, ne másoknak mondogassuk elsősorban, magunknak. Azt, hogy ELÉG. Ebben az ELÉG-ben is aztán olyan sok minden lehet. Mert az elégben akkor ott lehet végre egy döntés, amit már nem hozok meg 30 éve.De közben, egy záró élményemet hadd mondjam el. Egy héttel ezelőtt beszélgettem egy házaspárral. Fiatal házasok, most élik át életük első válságát. Nem mondhatnám, hogy korán. Átélik ezt az első válságot, és ahogy beszélgetünk, azt kérdeztem a feleségtől. „Tulajdonképpen mondd meg nekem légy szíves, hogy mi az, ami most ebben a nehéz helyzetben, mélyponton is olyan, amire azt mondod, hogy <<Ez, ez számít. Nagyon sok minden nehéz, nagyon sok minden nem úgy van, ahogy szeretném, de ez a lényeg, ez most is számít nekem, ez most is fontos.>>?” Hát, sóhajtott egy nagyot, azt mondta „Hát az számítana, hogyha a férjem éreztetné velem, hogy hát társak vagyunk, hogy összetartozunk.” Halljátok a különbséget? Én nem azt kérdeztem, hogy mi számítana, hanem hogy mi számít. Hogy „Mondd meg, hogy ebben a nehéz helyzetben is mi az, ami számít, és ami fontos neked!”Olyan érdekes, hogy éppenséggel az életnek nagyon fontos területein szeretünk nagyokat sóhajtani, és azt mondjuk „Jaj, de sokat számítana…! De jó lenne…! Jaj, de remélem…! Ajj, vágyok rá…!” Lehetséges, hogy azt kellene mondanunk erre a mondat-áradatra, ami néha kibuggyan belőlünk, hogy „Na, most ebből elég! Mondd meg azt, hogy mi számít!” Ne azt, hogy mi számítana, meg mi lenne jó, meg hogy lenne, meg mit akarsz megpróbálni, hanem hogy mi számít, hogy mi a lényeg. Minden esetre Jézus azt mondja, az emberi szív el tud nehezedni. És olyan jó, hogyha meg tudjuk tenni magunkért, magunknak, és nyilván azért, hogy ez másokra is jó hatást gyakorolhasson, hogy minden, amitől nehéz a szívünk, attól megszabadulunk. Lehet, hogy éppenséggel, ahogy a magyar nyelv ezt mondja, milyen sok értelműen azt mondja, akkor talán lehetünk elégedett emberek. Mert hogy valahogy mintha az elégedettség abból születne, hogy nagyon szabadon azt tudjuk mondani, hogy ELÉG.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli