Lk 3, 1-6 – Advent 2. vasárnapja

2015.12.06.

Megosztom
Elküldöm

2015.12.06. vasárnap: ADVENT 2. VASÁRNAPJA

Isten megmutatja rajtad fényességét

Olvasmány (Bar 5,1-9)

Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, s öltsd magadra mindörökre Isten dicsőségének szépségét! Öltsd fel Isten igazságának köntösét, s tedd fejedre az örök dicsőség koronáját, mert az Isten ismertté teszi fényességedet mindenütt az ég alatt. Isten ezt a nevet adja neked örökre: „Igazságosság békéje” és „Jámborság dicsősége”. Kelj föl, Jeruzsálem, állj a magaslatra, és tekints keletre! Nézd, mint gyűlnek egybe fiaid, napkelettől napnyugatig a Szentnek szavára, és ujjonganak, mert Isten megemlékezett róluk. Gyalog távoztak, ellenség hajtotta őket, de Isten vezeti vissza, s úgy hozza őket, mint királyi sarjakat. Isten parancsot adott, hogy hordják el mind a magas hegyeket s az örök halmokat, a völgyeket meg töltsék fel, hogy sík legyen a föld, és Izrael biztosan haladhasson Isten dicsősége alatt. Az erdők és az illatos fák Isten parancsára mind árnyékot nyújtanak Izraelnek. Isten vezeti majd Izraelt örömben, dicsőségének fényében, s kíséretül adja nekik irgalmát és igazságosságát.

Szentlecke (Fil 1,4-6.8-11)

és mindig, minden imádságomban örömmel könyörgök mindnyájatokért, mivel részt vesztek az evangélium szolgálatában az első naptól kezdve mindmáig. Bízom is abban, hogy aki megkezdte bennetek a jó művet, teljessé teszi azt Krisztus Jézus napjáig. Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Azért imádkozom, hogy szeretetetek mindjobban gazdagodjék megismerésben és teljes megértésben, hogy meg tudjátok ítélni, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek Krisztus napjára, telve az igazságnak Jézus Krisztus által szerzett gyümölcsével Isten dicsőségére és dicséretére.

Evangélium (Lk 3,1-6)

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes pedig Galilea negyedes fejedelme, Fülöp, a testvére Itúrea és Trachonitisz tartomány negyedes fejedelme, és Lizániász Abilína negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok alatt, elhangzott az Úr igéje Jánoshoz, Zakariás fiához, a pusztában. S ő elment a Jordán egész környékére, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, amint írva van Izajás próféta beszédeinek könyvében: ,,A pusztában kiáltónak szava: ,,Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit. Minden völgyet betöltenek, minden hegyet és halmot elhordanak; ami görbe, egyenes lesz, a göröngyös pedig sima úttá: és meglátja minden test Isten üdvösségét''’’ [Iz 40,3-5].

Vasárnapi beszéd

A mai evangélium mintha egy folyamatot elénk tárna. Legalább megragadnánk itt négy állomást, és négy lépést, amit érdemes volna kihangsúlyozni, és egy kicsit elmélkedni, szemlélődni ezeknél az állomásoknál, lépéseknél.Az első tulajdonképpen az, amikor azt mondja a szentíró, hogy itt van Keresztelő János, aki a pusztában egyszer csak hallja Istennek a szavát. Akkor erre azt mondjuk, főleg ahogyan a fordításban ez elhangzott, szózat hallatszott. Hát hangzott a szózat. Erre még inkább azt gondolhatjuk, hát nyilván azt mindenki hallotta volna, de azért éppen az istenkapcsolatunknak a finomságait, árnyaltságait ismerve, mégis csak az első gondolat ez. Egészen biztos, hogy megvan-e az a finom érzékenységünk, megvan-e az a jó hallásunk ahhoz, hogy amikor Isten szól, vagy éppen sugall valamit, vagy éppen csak megérint bennünket, hogy ez elég nekünk ahhoz, hogy arra odafigyeljünk, vagy odaforduljunk, hogy az bennünket elérjen, hogy elkezdjen minket mozgatni, és az hasson ránk?Az első gondolat így szól, tulajdonképpen Adventben, és nyilván minden szent időszak nagy segítség ehhez, és egyfajta sorvezető is, hogy elkezdjük az istenérzékenységünket, az istenérzékünket finomítani. Hogy egyáltalán az az érintés, mint emlékeztek, ahogyan Jézus megy, és megérinti őt az a beteg asszony, s azt mondja „Valaki hozzámért. Ki volt az?” Milyen érdekes, ahogyan Jézusban ott van az a finom érzékenység. És erre mit mondanak a tanítványok? Azt mondják „Hát ekkora tömegben azt kérdezed, hogy ki érintett téged meg? Hát ebben a tömegben bárki lehetett.” Jézus nem hagyja annyiban a dolgot, azt mondja „Nem, nem, nem. Valaki másképpen érintett meg engem. Nem egyszerűen csak odasodródott, és egyszer csak mellettem volt, megérintett engem.”Tulajdonképpen mi, akik vágyjuk az Istennel való találkozást, és reméljük azt, hogy valami történhet bennünk és köztünk és általunk, hogy nem egyszerűen csak valamilyen formális esemény az életünkben, mondjuk egy vasárnapi szentmise, hogy december 24-én nem műhóval akarjuk befújni a fát, hanem valami, valami élő és eleven és eredeti, valami hitelessel szeretnénk találkozni. Akkor hát számunkra mindenképpen az első kérdés ez, hogy elég finomra állítottam-e a hallásomat, az ízlelésemet, a tapintásomat, az érzékelésemet és a látásomat? Elég finom-e ahhoz, ahogy az Isten jön, ez engem el tudjon érni? Hogy mit is jelent ez a finomság?Rögtön mondhatnánk azt, hogyha én a törvény szavára érzékeny vagyok, az nem finomság. Ha az erkölcs szavára érzékeny vagyok, az nem finomság. Hogyha a szokások szavára érzékeny vagyok, az se finomság. Ha a hagyomány szavára érzékeny vagyok, az se finomság. A finomság éppenséggel ott kezdődik, ahogyan Keresztelő János, mikor meghallja ezt a szót, akkor ezzel a szóval, ezzel az érintéssel, ezzel a találkozással éppen valami olyasmit él meg, hogy „Ez most nekem szól. Hogy én János vagyok, és énnekem ki kell mennem a pusztába, mert most nekem ez a dolgom. És a pusztában ahogy vagyok, ott egyszer csak történik valami, és megyek a Jordán folyóhoz, mert énnekem ez a dolgom.” Ez mélyebben van, mint törvény és hagyomány, és szokás és erkölcs és rend és illem. Mind-mind, mind ennél mélyebben van. Tulajdonképpen tehát azt a hangot keressük, ami mélyebben van annál, mint amit mindenki bármikor hallhat. Ugye ezt a hangot keressük. Mert azt a durvább hangot, azt halljuk, azt ismerjük. Az éppen elég fontos nekünk, és számítunk is rá, és igazodunk is hozzá. De mi most a finomabb hangot keressük.Aztán a második. Mikor Keresztelő János kiment, és azt mondja, ugye így mondja most a fordításunk, hogy „a bűnbánat keresztségét hirdeti meg”. Általában ez szokott elhangozni: „Térjetek meg és tartsatok bűnbánatot!” Mikor megvan bennünk ez a finomság, hogy tulajdonképpen jön egy következő lépés. Mármost valamit megsejtettünk Istenből, de, de még az előtt, hogy az emberekkel találkoznánk, tulajdonképpen szokott ránk várni valami. Ez pedig az, hogy találkozunk saját magunkkal. A magunkkal való találkozásnak is úgy tűnik, van legalább három lépése.

Az első, mondjuk hogyha kihegyezzük ezt a helyzetet arra, hogy „Térjetek meg és tartsatok bűnbánatot!”, a megtérés akkor az, ahogyan meghallom Isten szavát. Engedem, hogy megérintsen, ez hat rám. És ahogyan hat rám, engedem bennem a maga működését végigvigye. Igen ám, de ebből törvényszerűen fog valami következni, amit a bűnbánattartás akár szimbolikusan, akár valóságosan kifejezhet, szembesülés saját magunkkal. Találkozás saját magunkkal. Hogy az Istennel való találkozásból törvényszerűen következik, hogy egyszer csak találkozom magammal. Tulajdonképpen nagyon sokszor ezt nem szeretnénk, van bennünk egy gyermeki vágy. „Lehetne Istennel úgy találkozni, hogy én kimaradjak belőle?” Lehetne vele úgy találkozni, egynek lenni, hogy énnekem ne kelljen semmiféle dologgal foglalkozni, vagy kezdeni? Csak úgy, hogy úgy rögtön az öröm jöjjön? Hogy semmi mást ne, csak rögtön az ujjongás, hogy lehetséges volna? Hát, vannak csodák. Biztos valakinek lehetséges, meg néha tényleg Isten mindent elsöpör az útjából, már csak azért is, mert látja, hogyha nem jár át bennünket valami öröm, vagy lelkesültség, akkor meg se mozdulunk. Hát néha tényleg Isten átmegy mindenen azért, hogy ahh, valami tényleg történjen bennünk. De azért hogyha úgy a szokásos menetet nézzük, akkor azt mondhatnánk, először lesz bennünk egy berzenkedés. „Jaj, muszáj magammal is találkozni, szembesülni magammal?”

És mikor valaki úgy dönt, előveszi ezt a bátorságot, hogy tudnék odamenni egy másik emberhez, ha ebből a találkozásból magamat ki akarom hagyni? Nem fogok tudni találkozni a másikkal, ha magamat ki akarom belőle hagyni. Pont amiért érdemes valakivel egyben lenni, vagy egységben lenni, hát ez nem tud létrejönni. És akkor az első lépés, hogy miután döntöttem, rendben van, legyen egy szembenézés magamban. Ez a döntés továbbvisz engem az úton, és a második lépés a magammal való találkozásban, hogy kezdek közelebb kerülni saját magamhoz. Egyszer csak ahogyan elkezdem mondani a belső vallomásomat, hogy ez vagyok, és ez is vagyok, hogy ilyen is vagyok, és olyan is. Ezt is tettem, és azt is, hogy erre is vágyok, és arra is. Hogy ez mind én vagyok, és ez mind énbennem van. És Isten érintése nyomán merem ezt mondani. Néha mi magunk is meglepődünk „Nahát, nahát, most valahogy merek őszinte lenni.” Most valami, valami bátorságot önt belém, hogy ezt mind mondjam. És hogy kezdek egyre közelebb kerülni magamhoz. Már nem szembesülésről van szó, hanem közeledésről és közelségről.

A harmadik lépésben egyszer csak azt élem meg, nem egyszer éppen Istennel megint találkozva, hogy „Nahát, háhh, most valahogy megérkeztem magamhoz.” Azt mondja nekem egy hölgy, nagyon-nagyon ment az úton, kereste és kutatta, és egyszer csak azt mondja „Feri, leginkább azt tudnám mondani neked, megérkeztem a testembe.” Nem egyszer ez az élmény fog el bennünket, hogy nahát, egyszer csak elkezdek idebent otthon lenni, megérkezek saját magamhoz. Milyen érdekes, hogy mi, akik arra várunk, hogy Karácsony ünnepe, és azt szeretnénk, hogy az Istent be tudjuk fogadni magunkhoz. Hát nem volna rossz, ha mi is otthon lennénk. Mondhatjuk, hogy „Nézd mester, vedd úgy, hogy ez egy kulcsosház. Én nem leszek ott, mert valahol bolyongok, de hát te gyere, aztán egyél, készítettem bejglit.”

Tehát a második lépés mégis csak az, hogy valahogy ez a szembesülés, és aztán a közel kerülés, és egyszer csak hazaérkezek én magam is, és egyben leszek magammal, és ebben már benne lesz minden realitás, a fény és az árnyék, és minden egyéb. De éppen az Isten érintése miatt ezt megtehetem anélkül, hogy a félelem kellene hogy diktáljon nekem.Aztán így jutunk el a harmadikhoz. Azt mondja a szentíró, hogy miért is, miért is történjen mindaz, hogy a halmokat elhordani, hegyeket le és a völgyeket föl, és a göröngyöket simává? Miért is? Hogy minden ember meglássa Isten üdvösségét. Tulajdonképpen nyilván ez Jézusra vonatkozik elsősorban, nem valami személytelen dolog. Ki Isten üdvössége? Maga Jézus. És hogyha túl sok a kanyar, és túl sok a bukkanó, és túl sok az akadály, szem elől tudjuk őt téveszteni. Milyen érdekes, ezzel szemben a pusztának a képe. Ott vagyok a pusztában, és már messziről látom, hogy jön. Egész messziről tudom érzékelni, hogy hol van, és ki jő.A harmadik lépés, hogy ahogy közel kerültem magamhoz, sőt hazaérkeztem magamba, nem tagadva azt, hogy vannak otthon pókhálóim, meg porcicáim, meg mindenféle egyebek, akiket nem is hívtam, de mégis ott betanyáztak nálam a sarokban, hogy akkor egyszer csak az történik, hogy ahogy együtt tudok lenni magammal, úgy olyan természetesen valahogy a céljaim kifelé kezdenek el irányulni. Valahogy azt gondolom, és olyan magától értetődő lesz, hogy miért akarnék úgy élni, hogy az összes célom énrám irányuljon, hogy minden mondatban benne legyen, hogy ÉN? Akkor azt érezném, hogy most magamra akarom zárni az ajtót? Dehogy akarom! Hát itt van… Nem zárom magamra az ajtót, és egészen – természetesen innen belülről – meghallom ezt, hogy „Jó, de mi van a többiekkel? Hát látják, hallják, érzékelik?” És ahogyan megszületik ez a cél, ami nem énrám irányul, hanem másokra, miközben én otthon vagyok magamnál, ebből fakad a cselekvés, ahogyan aztán nekiállok, és azt mondom „Na hol a lapát, hol az ásó, hol a gereblye? Na nézzük, és akkor csináljuk. Tessék.”A záró gondolat így szól. Hogy amikor Isten megérint bennünket, egyszer csak közel kerülünk magunkhoz, majd otthon leszünk magunknál, és egyszer csak rácsodálkozunk arra a célra, ami több mint mi, és olyan természetesen irányulunk kifelé, hogy ebből magából következik az, hogy nem bírunk a fenekünkön maradni, nem bírunk. Egyszer csak elkezd bennünket indítani és lendíteni valami. Milyen érdekes ez, hogy ez, ahogyan belülről egyszer csak eljön egy késztetés, hogy most valamit csinálnunk kell. Ahogyan ez belülről átjár minket, mondjuk Karácsonykor az éjféli mise, milyen jól szimbolizálja, nem bírunk otthon maradni. Nem bírunk egyszerűen ott bezárva, a saját világunkban, miközben nagyon szép világ, és nagyon klassz világ, és nagyon jól be is lakomáztunk. És tulajdonképpen nem is olyan kényelmes elindulni, de mégis csak megjelenik egy késztetés. Ezért tulajdonképpen a mai evangéliumban mint hogyha ezzel a néhány mondattal Isten föltárná, hogy hogyan járhatunk be egy utat egészen odáig, hogy ahogyan végigmentünk ezen az úton, nem a célba érkeztünk meg, hanem ott egyszer csak kitágult a világ. Egyszer csak rájövünk arra, hogy mennyi mindent tehetünk.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli