Lk 3, 10-18 – Advent 3. vasárnapja

2015.12.13. vasárnap: ADVENT 3. VASÁRNAPJA

Veled van Istened, boldogan örül neked, megújít szeretetével

Olvasmány (Szof 3,14-18a)

Zengedezzél, Sion leánya, ujjongj Izrael; örvendezzél és vigadj teljes szívvel, Jeruzsálem leánya! Az Úr megsemmisítette ítéletedet, eltávolította ellenségeidet; Izrael királya, az Úr, közötted van, nem kell többé félned semmi bajtól. Azon a napon, majd ezt mondják Jeruzsálemnek: ,,Ne félj! Sion, ne lankadjon el kezed! Az Úr, a te Istened, közötted van, erős ő és megszabadít. örvendezik majd feletted örömmel, újjáéleszt szeretetével, és ujjongva vigad fölötted, mintha ünnepet ülne.’’ ,,Elfordítom felőled a balsorsot, hogy többé ne legyen gyalázatod miatta.

Szentlecke (Fil 4,4-7)

Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! Ismerje meg mindenki a ti szelídségeteket! Az Úr közel van! Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé! Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.

Evangélium (Lk 3,10-18)

Ekkor megkérdezte őt a tömeg: ,,Mit cselekedjünk tehát?’’ Ő ezt felelte nekik: ,,Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.’’ Odajöttek a vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek, és megkérdezték tőle: ,,Mester! Mit cselekedjünk?’’ Ő ezt válaszolta nekik: ,,Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek.’’ Megkérdezték őt a katonák is: ,,Hát mi mit cselekedjünk?’’ Azt mondta nekik: ,,Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.’’ A nép pedig várakozott, és mindenki tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus. János így szólt mindnyájukhoz: ,,Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van, és megtisztítja szérűjét. A búzát összegyűjti a magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.’’ Még sok egyébre is intette, tanította a népet.

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumban – ezt halljuk – a nép feszülten várakozott, és magukban azon töprengtek, hogy tulajdonképpen mi is történik most. Beteljesedik-e valami abból, amire annyira vágynak, és már vágytak az előző nemzedékek is? És aztán az evangéliumnak a szövege is tulajdonképpen ezt a feszültséget meg is jeleníti. Azzal, ahogy szinte bele is vonódunk abba a helyzetbe, szinte magunk előtt látjuk a képeket, ahogy jön az egyik csoport és kérdez valamit, és Keresztelő János válaszol. Aztán a másik csoport, akkor megint egy válasz. Megint egy kérdés, és megint… Hogy miközben történnek az események, kézzel fogható valamiféle feszültség, valamiféle erő, valami dinamika van itt ebben a helyzetben. Erről szeretnék beszélni, arról a feszültségről, ami éppenséggel nem ellentétes, sőt nem is más irányban van, mint amit aztán egyébként Karácsonykor olyan szívesen mondunk egymásnak, vagy írunk le, vagy üzenünk, hogy „Békés Karácsonyt!”, vagy „Békés Ünnepet!”. Mi ez a feszültség?Először is már abban ott van a feszültség, ahogyan azt mondja Keresztelő János, és ahogy beszél, magunk előtt látjuk a csoportokat, és egyszer csak valahogy mi is odakerülünk, hogy van akinek nincs. De ebben még talán önmagában nem volna feszültség. Fedezd föl, hogy neki nincsen. Igen ám, de ott van rögtön a párja, neked meg van. Neki nincs egyáltalán, neked van kettő. És egyszer csak ahogyan ez a feszültség megjelenik, ebből fakadhat valamilyen cselekvés. Valami, ami egyébként az adventi időszakban a Jézus születése előtti eseményeket is át-, meg át-, meg átjárja. Hogy ott tulajdonképpen, ha ebből a szempontból közelítünk, ez az eseménysor tele van feszültséggel.Az első gondolat tehát így szól, nem egyszerűen csak arról van szó, nekem van és örülök neki. Vagy azt mondom „Szegény, nincsen… Hát… de szomorú ez, nincs, nincs neki.”, hanem hogy elkezdem közel engedni magamhoz azt a feszültséget, hogy neki nincs, nekem van. Neki egyáltalán nincs, nekem kettő van. Ebből fakadhat önmagából valami cselekvés. Tulajdonképpen érdekes módon anélkül, hogy bárki bennünket bármire is fölszólítana, magából a feszültségből.Aztán a második. Azt mondja „Ne birtokoljatok, hanem osszatok meg.” Ha van valakinek, akkor ossza meg azt. Ez a feszültség megint csak, hogy ahogy elkezdünk birtokolni, s valahogy egyre többünk lesz, egyre inkább érezhetjük magunkban azt, hogy „De most ezt őrizzük meg? Most tartogassuk? Most féltsük? Most ássuk el? Most… most… most…?” Tulajdonképpen az emberi természetre ha gondolunk, mondjuk egy pici babára. Csak mi felnőttek gondoljuk azt, hogy amikor egy pici baba, mondjuk egy keresztelőn de gyakran láttam ezt, egyrészt kapaszkodó ösztön, fogó reflex, hát ezeket mindannyian ismerjük. Kereszteléskor átveszi a keresztanya a pici babát, és nyilván ezzel a gyerek helyzete megváltozik, és kapaszkodni akar. Egy új helyzet, hát mit talál meg? Nyilván a keresztanya nyakláncát. Ezt nem egyszer, nem kétszer láttam. Egyszer csak odakerül, és már tépte is le. Erre mi felnőttek gondoljuk csak azt, hogy őneki az kell. Hát dehogy akarja ő azt a nyakláncot birtokolni. egy kicsi baba nem akar birtokolni. Hanem mit fejez ki az, ahogyan kapaszkodik, ahogyan fog? Hogy kötődik, hogy tartozni akar valakihez. Hogy kapcsolódni akar valakihez.Milyen érdekes tulajdonképpen ez a néhány legegyszerűbb emberi mozdulatunk, ahogy kitárjuk a karunkat. Ez az emberi természetnek a mélyéből tulajdonképpen az a gesztus, hogy szeretnénk valakit megölelni, valakit átölelni, nem pedig az, hogy birtokolni akarunk. És amikor kinyújtjuk a kezünket, az megint nem azért van, hogy birtokoljunk vele, hanem hogy valakit meg tudjunk érinteni, és valakivel kapcsolatban tudjunk lenni. Ez az emberi természet mélye, és nem a birtoklás. Ezért csak mi felnőttek gondoljuk, hogy egy gyerek már ott birtokol. Főleg pedig, mikor ilyen gondolatokra jutunk, hogy hatalmaskodik a felnőtt fölött. Kicsoda? Egy gyerek? Hogy irányítja az egész családot? Ki, egy gyerek? Hát ezt nem egyszer, nem kétszer hallottam, a gyerekek irányítják a családot. Hogy irányítanák már? Kapcsolatot akarnak. Ilyen végtelenül egyszerű. Mi gondoljuk csak, hogy irányít, és a hatalmát gyakorolja és birtokolni szeretne. Dehogy is. Ölelni szeretne, tartozni valakihez.Éppenséggel ennek a feszültségét amikor közel engedjük magunkhoz, mi felnőttek, hogy elindul a kezünk, és rájövünk, hogy ugyanazzal a mozdulattal akarhatunk szorítani, és lehetünk görcsösek, és akarhatjuk, és birtokolhatunk, és ugyanez a mozdulat lehet az ölelésé. Itt rögtön hozzátennék még valamit. Milyen szép annak az embernek a szabadsága, aki tudja, hogy az embernek nem elég az, hogy elfogadjanak minket. Arra van szükségünk, hogy befogadjanak. Az elfogadás édeskevés. Bármelyiketekre ránézek, azt mondom „Hát én elfogadlak téged.” És akkor mi van? Ettől az élet hogy lesz gazdagabb, és hogy növekszik? Legföljebb azt mondtam, nem foglak bántani. Felőlem lehetsz, csinálsz amit akarsz. Az elfogadás nem elég az embernek, befogadás.Mi ennek a mélyen emberinek a párja? És máris itt van valami feszültség, amit de nagy dolog, hogyha képesek vagyunk hordozni. Ez pedig, elengedés. Hát már idáig vagyunk, ahogy arról beszélnek emberek, hogy „elfogadni, és tudni elengedni”. Nem tudom elengedni. Az embereknek nem arra van szükségük, hogy elengedjük őket, hanem hogy áldást adva elbocsássuk, az egész más. Tulajdonképpen mi emberek ennek a feszültségében élünk. Hogy annak a kockázatát vállaljuk újból és újból, hogy öleljünk, és azt mondjuk befogadlak, és elfogadom hogy befogadsz, és utána éppen ezért megjelenik a feszültség, hogy nem egyszerűen csak „Jól van, akkor menj!”, hanem áldással elbocsájtunk valakit. Amikor ennek a feszültségét képesek vagyunk hordozni, na akkor kezd valahogy Adventnek a fénye megjelenni.Aztán a harmadik így szól. „Ne követeljetek többet, mint amennyi jogos.” Itt megint csak, mikor fölismerjük azt, hogy van hatalmunk arra, hogy követeljünk. Van hatalmunk arra, hogy mások jogait, de még inkább ezt mondanám, jogosultságait ne vegyük számításba. Mikor ott van egy pici baba, jogosult arra, hogy törődjünk és gondoskodjunk róla. Ez nem a mi dicsőségünk, vagy a mi nagyszerűségünk, jogosult rá. Oly sokféle jogosultságot volna érdemes számításba venni. Például a gyerekeknek a jogosultsága a gyerekkorhoz, hogy ne kelljen a sokszor esztelen élettempóban zajló felnőtt világba nyakig belemerülniük. Hogy hadd élhessenek egy olyan élettempóban, ami a gyereknek való, hogy egészségesen tudjanak fölnőni.Hosszan, biztosan hosszan lehetne ezt hordozni, és milyen érdekes, ebből a szempontból, ha elég nyitottak vagyunk ahhoz, hogy érezzük a fölszólítást magunkban, hogy fölfedezzük másoknak a jogos jogosultságait, tulajdonképpen szinte elő sem kerül akkor, hogy mi az én kötelességem. Mert nem a kötelesség felől teszek valamit, hanem hogy kapcsolatban vagyok veled, hogy fölfedezlek téged, hogy rád csodálkozom, és fölismerem a jogosultságaidat.Aztán a negyedik. „Ne bántsatok senkit! Hanem ne ártsatok.” Ne bántsatok, hanem inkább ne ártsatok. És itt megint miből fakad a feszültség? Hogy az emberi viszonyainkban megéljük azt, hogy tudunk bántani. Hogy tudunk, és nem csak hogy tudunk, hanem bántunk is. Sokszor, és általában akaratlanul. Nem egyszer azonban néha kicsúszik a lábunk alól a talaj, és bántunk másokat. És a feszültség éppen abból adódik, hogy ennek az erejét, és ennek a képességét nem hazudjuk el.Mikor hallom, valaki bűnbánatot tart Adventben, és azt mondja „Jaj atya, hát nincs is nekem mit mondanom. Hát nem bántok én senkit.” De kíváncsi lennék erre, mit mond a környezete. Ne tagadjuk le azt, hogy tudunk bántani. És éppenséggel ebből a feszültségből fakadhat valami jó. Ahogy szembesülünk és megrendülünk attól, hogy jó szándékunkkal együtt is tudunk bántani, egyszer csak azt mondjuk „De nem akarom ezt csinálni! nem akarok ártani!” És ebből a feszültségből fakad nem egyszer akár valami hősiesség is.Aztán az utolsó előtti. Azt mondja itt a szentíró, „Ne zsaroljatok, ne zsarnokoskodjatok – a katonákkal kapcsolatban - hanem elégedjetek meg.” Éppen ha már a gyónásnál vagyok, tulajdonképpen szinte minden évben ez eszembe jut, illetve minden évben eszembe jut, csak nem minden évben szoktam mondani. Néhány hónap múlva 20 éve leszek pap. Eddig egyetlen egyszer hallottam, hogy valaki letérdelt és azt mondta „Zsaroltam a gyerekem.” Lehetetlen, hogy ez csak egyszer fordult elő közöttünk. Nem, ez lehetetlen. Tulajdonképpen inkább csak arról van szó, hogy nem tudatosítjuk azt, ahogy felnőttként, vagy szülőként, esetleg házastársként zsaroljuk a gyerekeinket, érzelmileg zsarnokoskodunk fölöttük. Minden olyan helyzetre gondolhatunk, amiben azt mondhatjuk, a szeretetünkért, vagy a hozzánk tartozásért valami olyasmit kérünk, ami jogtalan, ami nem jogos, ami kihasználja és kizsákmányolja azt a másik embert.Mikor valaki azt mondja, mondjuk egy édesanya a lányának „El akarsz költözni? Abba bele fogok betegedni.” Ez zsarolás, zsarnokoskodás, és visszaélés. Ezt a sort hosszan-hosszan lehetne folytatni. Miközben nyilván aki zsarol, tulajdonképpen egy megsebzett módon szeretné a kapcsolatot folytatni. De ez a sebzettség nem engedi meg neki, hogy elég szabad legyen, s a szabadságában fölismerje, hogy igen, képes vagyok zsarnokoskodni, sőt zsarolni, és mindezt a szeretet nevében fogom tenni. De amit teszek, az pont nem az evangélium.Aztán végül, az utolsó. Éppen itt szó szerint is benne van a mai történetben, hogy „Mit tegyünk, na akkor mit tegyünk, és mit tegyünk?” És Keresztelő János újból és újból azt mondja, tegyétek ezt, tegyétek ezt, vagy cselekedjetek így. Közben pedig a feszültség miből fakad? Hogy nagyon sokan nem tesznek mást, csak – így mondja a szentíró – belül töprengenek. Hogy lehetne ezt mai szóval kifejezni? Agyalnak. Agyalunk, a végtelenségig agyalunk. Ülünk, állunk, megyünk és agyalunk, és agyalunk, és agyalunk. És az agyalással nem, a legritkább esetben sem megfelelő gondolatokhoz jutunk, inkább nagyobb feszültséghez, inkább nagyobb káoszhoz. Ahogy megy bennünk, hogy „Most ő az, vagy nem ő az? Most ő vagy nem? Igen vagy nem?”, agyalunk.Azt mondja a keleti misztika, tulajdonképpen egy külön érzelmi állapota az embernek az, hogy agyal, az semmi máshoz nem fogható. És hogy azt mondja, van a félelem, van a szomorúság, van a harag, és az öröm. Nem tudom, az agyalás milyen érzéseket vált ki belőlünk, de… És milyen érdekes, amikor megéljük ennek a feszültségét, és azt mondjuk „Na most már az agyalásból elég! Most már elég, mert most már csinálok valamit.” Nem egyszer az agyalásunk keltette feszültségből az hoz ki bennünket, hogy elkezdünk cselekedni.Eszembe jut egy irodalmi mű. Egy pap sóhajt egy nagyot benne, azt mondja „Háhh, nem értem a paptársaimat. Még idős korukban is azzal foglalkoznak, hogy minden idejüket azzal az agyalással töltik, hogy megértsék az életben azt, amit még nem értenek, és a szentírásból azt, amit még nem tudnak, a helyett, hogy megcsinálnák azt, amit már tudnak.”De nagy dolog, hogy éppenséggel fölismerhetjük magunkban, mindig van valami, amit már tudunk, és mindig van valami, amit képesek vagyunk megtenni. Ezért a mai evangélium tulajdonképpen, ahogyan a békére vivő utat mutatja, azt mondja „Ne akarjuk megspórolni a feszültséget, mert az a feszültség, annak a feloldása éppen abban a cselekvésben nyilatkozhat meg, amiről Keresztelő János beszél.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli