Lk 2, 41-52 – Szent Család

2015.12.27. vasárnap: SZENT CSALÁD (ünnep)

Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet

Olvasmány (1Sám 1,20-22.24-28)

…és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt. Amikor aztán felment férje, Elkána és egész házanépe, hogy lerója ünnepi áldozatát és fogadalmát az Úrnak, Anna nem ment fel. Azt mondta a férjének: ,,Nem megyek fel, amíg el nem választom a gyermeket. Akkor majd felviszem, hogy jelenjen meg az Úr színe előtt, és végleg ott is maradjon.’’ Amikor aztán elválasztotta, felvitte magával, három fiatal bikával, három véka liszttel és egy korsó borral együtt, és elvitte az Úr házába, Silóba. A gyermek még kicsinyke volt. Amikor levágták a fiatal bikát, odavitték a gyermeket Hélihez. Anna ekkor így szólt: ,,Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki előtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. Ezért én is kölcsönbe adom őt az Úrnak arra az egész időre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál.’’ Ezután imádták ott az Urat.

Szentlecke (1Jn 3,1-2.21-24)

Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Szeretteim! Ha a szívünk nem vádol minket, bizalmunk van Istenhez, és bármit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami kedves előtte. És az ő parancsa az, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nekünk. Aki megtartja parancsait, az őbenne marad, ő pedig bennünk. Hogy pedig ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, amelyet nekünk adott.

Evangélium (Lk 2,41-52)

A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: ,,Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.’’ Ő pedig ezt felelte nekik: ,,Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?’’ De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt [1 Sám 2,26].

Vasárnapi beszéd

Szent család ünnepén talán többet is ünneplünk, mint hogy Jézust, Máriát és Józsefet, akikről külön-külön is bátorkodhatunk azt mondani, hogy szentek. Hogy nem csak azt mondjuk ilyenkor, hogy szent ez a család, mert ez a három személy szent, hanem maga a család is, ahogyan ők a családban, a családot megélik és viszik, abban is megjelenik valami több, valami életszentség. Erről szeretnék beszélni.

Rögtön egy párhuzamot hadd hozzak, mégpedig azzal kapcsolatban, ahogyan a szerelemmel összefüggésben a férfi és a nő egymásra tekintenek és szerelemre gyulladnak, és akkor azt mondják azok, akik értenek ezekhez a folyamatokhoz, hogy előszeretettel elkezdjük egymást idealizálni. Az idealizálás tulajdonképpen egy hatékony dolog, és értékes dolog, és fontos dolog, és természetes, segíti a döntést, hogy aztán el tudjak köteleződni valaki mellett életre szólóan. Tehát az idealizálásnak megvan a maga szerepe és célja. Ez az idealizálás egyszerre jelenti azt, hogy élesen látom valakinek a jó tulajdonságait – mert a szerelem éleslátóvá is tesz – de közben az is benne van, hogy a lehetőségeket is már-már valóságnak látom, olyannak, mintha már meg is lenne, és már mint hogyha megvalósult volna. Tulajdonképpen az idealizálásba az is belefér, hogy olyan jó tulajdonságokat is beléd látok, ami talán nincs is még ott. Esetleg pedig még az idealizálással együtt azt is előszeretettel tesszük, hogy a negatív tulajdonságokat figyelmen kívül hagyjuk.

Ez az első lépés, majd pedig ahogy mennek az évek egymás után, az idealizálásunk sajátosan, sajátosan előjelet vált, és erre azt mondhatjuk, hogy elkezdjük egymást démonizálni. A démonizálás pedig azt jelenti, hogy azt mondjuk, ahogyan itt pozitív előjelet tettünk, itt most negatívat teszünk, és előszeretettel látjuk a társunk negatív tulajdonságait. Ezeket jószerivel föl is nagyítjuk, még bele is látunk, még esetleg olyat is tulajdonítunk neki, ami nincs is ott, és hajlamosak vagyunk a jó tulajdonságokról megfelejtkezni. Ez a második lépés.

A harmadik lépésben tulajdonképpen nem egyszer azzal párhuzamosan, hogy képes vagyok magamat reálisan látni, hogy van bennem jó és rossz vegyesen, igaz és hamis vegyesen, szent és csúf vegyesen, hogy ez lehetővé teszi, hogy téged is lássalak reálisan. Akkor képesek vagyunk egy reális képet alkotni.

Miért hoztam ide bevezetésként ezt a párhuzamot? Azért, mert a családdal kapcsolatosan is éppenséggel ezt az utat nagyon gyakran bejárjuk, és nem csak az egyes ember járhatja be, hanem egy kultúrát is jellemezhet az, hogy vannak korszakok, vagy időszakok, de egyébként a személyiségfejlődésünkben idealizáljuk a családot, vagy éppen a kultúra előszedi a családot, magasra emeli, és idealizálja azt. Aztán jön egy második lépés, akkor elkezdjük sárral dobálni, és azt mondani „Ugyan, a család!”, és egyébként itt milyen érdekes, hogy a reális képhez nem egyszer erre a szakaszra is szükségünk van. Mert hiszen a család nem csak jó élményeknek a helye, hanem a családban nagyon meg lehet sérülni. Ezért amikor idealizáljuk a családot, akkor éppenséggel még nem a realitásban vagyunk. Éppenséggel nagyon is fontos, hogy bent tudjunk lenni az életnek a realitásában, és azt mondjuk, a családban nagyon jó dolgok tudnak történni, és a családban rettenetes dolgok is tudnak történni. Aztán a harmadik lépés a családdal összefüggésben az, hogy látjuk a családot úgy, valahogy úgy, ahogy van. Jónak és gyöngének, szépnek, árnyékosnak és világosnak, mindezzel együtt, így. Ez lett volna a bevezető.

Vagyis milyen érdekes, hogy mi azt mondjuk, Szent család ünnepe. Nem az ideális család ünnepe, meg nem a tökéletes család ünnepe, nem az idealizált család ünnepe, nem a fölmagasztosított család ünnepe, hanem egy család, akik valahogyan magukon hordozzák az emberinek és az isteninek azokat a jegyeit, amire nekünk érdemes nagyon figyelni. Miközben a földünk, ott van a lábunk a földön, és a családot reálisan igyekszünk látni. Így hogyha nézzük ezt a történetet, egymás után, nem akarnám hosszan, csak úgy, mert az ünneplésben is ki lehet fáradni. Ezt látom rajtatok, úgyhogy próbállak, próbállak benneteket emberszámba venni. Nem tudom, sikerülni fog-e, akkor bocsássatok meg nekem, de akkor, na egymás után ezeket a vonásokat hadd rakosgassam föl.

Tehát az első. Milyen érdekes, hogy ez a Kisjézus el tudott veszni. Volt egy kedves ismerősöm, 1945-46-ban kisfiú volt. Azt mondja, egy éven keresztül egy vasúti kocsiban éltek. Azt mondja „Ez két örökséget adott nekem. Az egyik, hogy megtanultam hidegben is élni, nehéz körülmények között is egész jól tudok működni. Nem várom azt, hogy mindig mindenki állandóan simogasson, szeressen, puszilgasson. A másik pedig – azt mondja – és ezzel együtt tulajdonképpen hát azt is megtanultam, hogy nagyon sok felé kell tudnom tájékozódni, hol vannak kapaszkodók és erőforrások.”

Itt van a Szent család, akik rögtön a családtörténetüknek az elején el kell, hogy menjenek a szülővilágukból, a szülőföldjükről. Egyiptom. Hát azt gondolhatjuk, föltételezhetjük, hogy ott mint család nem izolálódtak. Éppenséggel nagyon nagy szükségük is lehetett, hogy más családokkal össze tudjanak tartozni.

Akkor itt látjuk ezt a 12 éves kis Jézust, akivel kapcsolatban el tudjuk képzelni, hogy ő egy elég jó örökséget kapott ahhoz, hogy ne mindig csak a fészek-melegben tudjon hatékonyan működni, vagy mindig csak ott tudja megvetni jól a lábát, hanem hogy elég ügyesen, elég rátermetten, mondjuk talán így, vagányul tudjon kapcsolódni szűkebb és tágabb világokhoz. Tudjuk, hogy a jól működő családot az jellemzi, hogy nem izolálódik, hogy a saját nehézségei, amelyek a családban születnek, azok nem egyszer a család keretein belül nem is oldhatók meg. Vagyis külső erőforrásokra is szükség van.

Akkor itt van egy olyan család, Mária, József és a kis Jézus, akiknek valami nagyon természetes külső erőforrások állnak rendelkezésükre. Ezt megengedik a 12 éves Jézusnak is. Tulajdonképpen hogy három napig keresik, elgondolkodtathat bennünket. Azt is mondhatnánk, hogy „Hájjáj! Nem lehet, hogy relatív elhanyagoltságban részesült a Kisjézus? Hát hogy lehet ő, egy 12 éves gyerek, így el tud tűnni? Hát szerették azt a gyereket?” De azt is mondhatjuk, vagy talán ezt is gondolhatjuk, hogy éppenséggel az ő élettörténetében nyilván ott van az, hogy ő jól tud ő tájékozódni idegenben is. Éppenséggel számára nem ismeretlen ez. Van egy nagyobb szabadságtapasztalata és élménye. Ráadásul de érdekes ez, hogy hát nem t’om, számolgattátok-e a napokat? Az van, hogy akkor egy napig keresik az úti társaságban, de egy napra voltak, akkor azt jelenti, hogy Jeruzsálemben is valószínű még egy egész napon át keresték. Ez mit jelent? Hogy volt sok barátjuk, volt elég sok rokonuk, meg ismerősük. Mert mire odajutottak, hogy a templomban keresik őt, nagy valószínűséggel ott Jeruzsálemben elég sok helyre elmehettek, ahogy a Jézus mind lehetett volna éppenséggel.

Ez tehát az első gondolat. De jó, hogy ez a család rendelkezik rengeteg erőforrással, külső kapaszkodókkal, amik nem elvárásokat jelentenek, meg ideálokat, meg elveket, hanem embereket, személyeket, akikhez tartozni lehet, akikkel találkozni lehet. ahol minden további nélkül el tudjuk képzelni, hogy a fiunk ott jól van, és hogy ilyen értelemben jó helyen tudhatjuk őt.

Aztán amikor megtörténik a találkozás. Most képzeljük el három nap keresés után. Mikor a templomban fölfedezik Jézust, azt mondja a szentíró, az is lehet, hogy belelátok valamit a szövegbe, ami nincs benne, de inkább azt merem remélni, hogy akár még ez is benne lehet a szövegben. Például, hogy azt mondja a szentíró, meglepődtek. Hát ezt nagyon nagyra tartom. Képzeljük el, három napnak az aggodalma, ijedelme, és a többi, és a többi, és hogy van annyi nyitottságuk, annyi érzékenységük Máriának és Józsefnek, hogy három nap után nem a hozott anyagból jönnek. Mit nevezek itt hozott anyagnak? Három nap összesűrűsödött frusztrációja, aggodalma, félelme, szorongása. Hát most ha az történt volna, hogy ott József vagy Mária odacsörtet – elnézést a kifejezésért – kirángatja onnan azt a gyereket, ad neki jobbról-balról, azt mondja… (Odacsap – szerk.), mondjuk nem lepődnénk meg rajta. Ugye, láttunk már ilyen szülői reakciót. Képzeljük el, hogy három nap ilyen érzelmi tehertétel után ennyire nyitottak és rugalmasak, hogy ők ott el tudnak valamin csodálkozni? Így képesek érzelmileg váltani valamire, ami ott és akkor játszódik le? Ezt lenyűgözőnek látom.

Aztán, ahogyan Mária megszólítja Jézust, ez egészen, egészen érdekes. Mert az hangzik itt el, hogy „Hát ezt hogy csináltad meg velünk?” Megint csak itt értelmezhetnénk úgy is, mi az, hogy „velünk”? Lehetséges volna az is, mint ami sok családban lehetséges, hogy a szülők mindent magukra vesznek. Vagyis minden, ami a családban történik, azt úgy értelmezik, hogy az kritika feléjük, az valami ellenséges magatartás, az az ő bosszantásukra van. Mint ahogy egy kedves édesapa azt mondta „Már a gyerekeim mellett sem vagyok biztonságban. Amióta elég nagyok, ők is csak bántanak.” Nyilvánvaló, itt inkább valami túlérzékenységről van szó. Tehát ezt a mondatot értelmezhetnénk így, hogy az hangzik el benne, hogy „Na, miért csináltad ezt pont mivelünk?” De úgy is értelmezhetjük, hogy Máriában és Józsefben van egy nyitottság arra, hogy történik valami, és meg akarják érteni azt a jelentést. Annak a jelentőségét, amit nekik kellene megérteni, hogy mi az üzenete ennek mifelénk? Mit kellene nekünk megértenünk ebből az eseményből? Ez egy váratlan esemény, hát nem gondoltuk hogy ez lesz. Hogy mennyire váratlan, hát látszik, három napon át kerestük Jézust, nem tudtuk, hogy hol van. Ez is micsoda nyitottság, hogy miközben érzelmileg engem valami nagyon-nagyon érint, aközben az van bennem, szeretném megérteni, hogy énnekem mit kellene ebből valahogyan megértenem, mi a rám vonatkozó üzenete valamilyen eseménynek, vagy valaminek, amit a gyerekem csinál. Amit föltehetően nem ellenemre tesz, de nekem meg kellene értenem, hogy mi az üzenete számomra annak, ami történt.

Aztán ahogy megy ez a kérdés, hogy „Hát apád és én aggódva kerestünk téged.” Itt megint elcsodálkozhatunk azon, két dolgon is. Az egyik, nincsen semmiféle vádaskodás. Most azért el tudnánk ugye olyasmit képzelni, hogy amikor kiderül, hogy Jézus eltűnt, akkor egyszer csak a szülők egymásnak esnek. „Hát miért nem vigyáztál rá? – Én? Hát te vagy az apja. – Háá, és ki volt az anyja, ki az anyja?” Hát amikor érzelmileg teher alatt vagyunk, akkor nagyon könnyen keressük a bűnbakot, és elkezdjük egymást támadni, és egymásnak esünk, hogy valahogy az érzelmeinktől meg tudjunk szabadulni, ami túl nagy terhet jelent nekünk. Nem látunk a szövegben semmi utalást, hogy egymást bántanák, hogy emiatt egymást hibáztatnák, vagy tennék felelőssé. De ami nagyon szép, hogy Jézust sem teszik felelőssé. Nem halljuk azt, hogy hibáztatnák őt, vagy korholnák, hanem megint csak egy nyitott kérdésről van itt szó. „Tulajdonképpen miért is csináltad ezt?” De közben benne van az, hogy a szülők elmondják, hogy rájuk ez hogyan hatott. Azt is mondhatnám, hogy ez olyan, mint hogyha egy családterápiás olvasókönyvből állna elénk, hogy három nap ilyen érzelmi tehertétel után egy szülő elmondja, hogy ő ezt hogyan élte meg, anélkül hogy vádaskodna, hogy szidalmazna, még mielőtt megértené, hogy a fiú ezt miért is csinálta. Hát ez egészen kiváló reakció.

Aztán milyen érdekes Jézusnak a válasza. (Hallom a harangszót, ez nekem is szól.) Hogy milyen érdekes ez a válasz. Ugye, ahogy bent van a szentírásban „Hát ti nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?” Hogy szoktuk értelmezni ezt a mondatot? Valahogy úgy, hogy amikor Mária és József azt kérdezi „Hát hogy tudtad ezt velünk megtenni?”, akkor ez olyan, mint egy tőrszúrás, pedig valószínű nem erről van szó. És a választ is valami riposztként szeretjük értelmezni, és azt mondjuk „Aha, aha!” Tehát Jézus akkor úgy fölszegi a fejét, azt mondja „Hogyhogy ti nem tudtátok, én vagyok a Messiás? Atyám dolgaiban kell lennem. Hát ti ezt se tudjátok? Hát tanuljátok meg!” S akkor olyan, mint hogyha Jézus lenne Máriának és Józsefnek az apukája, és fölülről, egy messiási öntudattal megneveli jól a szüleit. És nem lehetséges-e az, hogy ez a mondat egy igazi tizenkét éves gyerekmondat? Egy tizenkét éves gyerek mondata, aki éppenséggel nagyon is egységben van, és kölcsönös bizalomban van a szüleivel.

A szülei engedik őt, hogy az úti társaságban legyen, ezért adnak neki teret, hogy ott bármi megtörténhessen, a szónak nyilván jó értelmében, mert van kölcsönös bizalmuk egymás felé. Jézus a következőt kérdezi „Hát ti nem tudtátok, hogy ez nekem ennyire fontos? Ti nem tudjátok azt, amit én tudok? Nektek az nem világos, ami nekem egyre világosabb, hogy ebben ti most nem tartotok ott, ahol én tartok?” Nem lehetséges, hogy Jézusnak ez a kérdése nem egy kérdés formájában való ledorongolás, hanem egy valódi kérdés? Hogy „Hát de édesanyám, lehet, hogy te akkor nem érzed pontosan azt, amit én érzek? Hogy apa, te lehet, hogy akkor nem pontosan tudod azt, amit én tudok?” Hogy ez egy valódi kérdés, egy tizenkét éves gyerek valódi kérdése. „Ti nem láttok engem ebből a szempontból, vagy így?”

Aztán most már csak a záráshoz szeretnék eljutni. Mikor az van a szentírásban, ugye ezt hallottuk, hogy „növekedett”, növekedett korban, bölcsességben, kedvességben, és a többi. Mit jelent ez? Hogy jézus egy olyan családban nő föl, ahol tere van a növekedésnek, ahol megtörténhetnek dolgok, ahol kölcsönös bizalom van, és kölcsönös szabadságot adnak egymásnak. Ott Mária elgondolkozik azon, amit a fia tesz, és amit a fia mond. Milyen az a család, ahol a gyerekek növekedni tudnak? Nem az a család, ahol a szülők mindent megmondanak, hogy hogyan kell nőni, hanem az a család, ahol a szülők együtt növekednek a gyerekeikkel. Ahol a gyerekeik természetes tapasztalata nem egyszerűen csak az, hogy a felnőttek is meg-megértenek dolgokat, sőt néha még bocsánatot is kérnek, hanem ahol a velük való kapcsolat elég élő és eleven ahhoz, hogy ott a lejátszódó események kapcsán a szülők is nyitottak legyenek arra, hogy növekedjenek, és még többet értsenek meg. Közben az érzelmi kapcsoltuk fönnmarad.

Ezért akkor a záró gondolatom. Megint hogy szoktuk értelmezni azt, hogy na, akkor Jézus hazament, és engedelmeskedett a szüleinek. Na, na végre! És hogyha nem erről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy Jézus is meghallja azt, hogy nem, a szülei nem pontosan értették, hogy ő tizenkét évesen hogy van benne az Isten dolgaiban. Nem, ez neki világos, a Kisjézusnak, de a szüleinek ez nem annyira világos. És eljutott hozzá az, ahogyan azt mondja Mária „Aggódtunk, tudod? Aggódtunk, és féltettünk téged. Adtunk neked bizalmat és szabadságot, de azért féltünk ám, azt tudod? Aggódtunk, és itt egy picit meg vagyunk ám lepődve.” És hogy ebben az összefüggésben Jézus megengedi, hogy ez hasson rá, hogy ez érzelmeket váltson ki belőle. Akkor ez a válasz, hogy „Hááá, ja, ja. Hát akkor én is tiszteletben tartom a ti érzéseiteket. Valóságnak, értékes realitásnak tartom ezeket.”

Lejárt az idő. De nagy dolog, hogy a családot egyáltalán nem kell idealizálnunk. De arra sem szorulunk rá, hogy esetleg a rossz tapasztalataink nyomán démonizáljuk. Megtehetjük azt, hogy azt mondjuk, éppenséggel két irányba növekedhetünk. Az egyik a személyes életszentség, ami a családban nagy erőforrás, és a másik pedig az, ahogyan itt, ebben a családban mindenki igyekszik meg is érteni mindazt, ami a családban történik.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli