Lk 1, 1-4, 4, 14-21 – Évközi 3. vasárnap

2016.01.24.

Megosztom
Elküldöm

2016.01.24. vasárnap: ÉVKÖZI 3. VASÁRNAP

Az egész nép figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet

Olvasmány (Neh 8,1-6.8-10)

Egybegyűlt az egész nép, mint egy ember, a Vízkapu előtti térségen, és felszólították Ezdrás írástudót, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr rendelt Izraelnek. Odahozta tehát Ezdrás pap a törvényt a hetedik hónap első napján a férfiak, a nők és mindazok gyülekezete elé, akik érteni tudtak belőle. Reggeltől délig felolvasott belőle nyilvánosan a férfiaknak s a nőknek és azoknak, akik érteni tudtak belőle a Vízkapu előtti téren. Az egész nép füle figyelt a törvény könyvére. Ezdrás írástudó felállt egy faemelvényre, amelyet a felolvasás céljaira készített. Mellette álltak jobb felől Matatiás, Semeja, Anaja, Urija, Helkija és Maaszja, balján pedig: Fadája, Misaél, Melkia, Hásum, Hásbadána, Zakarja és Mesullám. Majd felnyitotta Ezdrás a könyvet az egész nép előtt, -- magasabban állt ugyanis az egész népnél -- és amikor felnyitotta, felállt az egész sokaság. Ezdrás áldotta az Urat, a nagy Istent. Erre az egész nép kiterjesztett kézzel ráfelelte: ,,Ámen, ámen.’’ Aztán meghajoltak és arcukkal a földre borulva imádták Istent. Ezután felolvastak az Isten törvényének könyvéből, érthetően, majd megmagyarázták és kifejtették, amit felolvastak. Aztán így szólt Nehemiás, a kormányzó, és Ezdrás pap és írástudó, meg a leviták, akik tanítgatták őket: ,,Az Úrnak, a mi Istenünknek szentelt nap ez. Ne szomorkodjatok tehát és ne sírjatok!’’ Sírt ugyanis az egész nép, amikor hallotta a törvény szavát. Azt mondta nekik: ,,Menjetek, egyetek zsírosat, igyatok rá édes mustot! Juttassatok egy-egy falatot azoknak is, akik nem készítettek maguknak, mert a mi Urunk szent napja ez! Ne szomorkodjatok, mert az Úr kardja a ti erőtök!’’

Szentlecke (1Kor 12,12-30)

Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha azt mondaná a láb: ,,Nem vagyok kéz, nem vagyok a test része’’, vajon akkor nem lenne a test része? És ha azt mondaná a fül: ,,Nem vagyok szem, nem vagyok a test része,,, vajon akkor nem lenne a test része? Ha az egész test szem volna, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás volna, hol lenne a szaglás? Már pedig Isten helyezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, amint akarta. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Márpedig sok ugyan a tag, de a test egy. Nem mondhatja a szem a kéznek: ,,Nincs rád szükségem!’’, sem a fej a lábaknak: ,,Nincs rátok szükségem!’’ Sőt azok, amelyek a test gyöngébb tagjainak látszanak, sokkal inkább szükségesek, és amelyeket a test kevésbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül. Amelyek tisztességtelen tagjaink, azoknak nagyobb tisztességük van, tisztességes tagjainknak viszont nincs erre szükségük. De Isten azért alkotta úgy a testet, hogy amelyik tagnak nem volt, annak nagyobb tisztességet adott, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem a tagok egymásért kölcsönösen szorgoskodjanak. Ha tehát az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag; vagy ha az egyik tag tiszteletben részesül, együtt örvendezik vele valamennyi tag. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai. Az egyházban Isten egyeseket először is apostolokká tett, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká; másoknak csodatevő erőt adott, vagy a gyógyítás, segélynyújtás, kormányzás és a nyelveken való szólás adományát. Vajon mindnyájan apostolok? Vajon mindnyájan próféták? Vajon mindnyájan tanítók? Vajon mindnyájan csodatevők? Vajon mindnyájuknak megvan a gyógyítás adománya? Vajon mindnyájan szólnak nyelveken? Vajon mindnyájan értelmezik azt?

Evangélium (Lk 1,1-4; 4,14-21)

Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket, amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének, jónak láttam én is, miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre téged oktattak.

Jézus pedig a Lélek erejével visszatért Galileába, és a híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógáikban, és mindenki dicsőítette. Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor felnyitotta a könyvet, arra a helyre talált, ahol ez van írva: ,,Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét’’ [Iz 61,1-2; 29,18; 58,6]. Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: ,,Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.’’

Vasárnapi beszéd

Lukács evangéliumának az első néhány sorát hallhattuk, ahogyan elkezdi a beszámolóját, ahogyan Teofilt szólítja meg, és egészen konkrétan valakinek akarja többek között elmondani, összegyűjteni, és mindennek pontosan utánajárva megbízható tanításként átadni ennek a valakinek azt, amiről éppenséggel neki nagyon fontos beszélnie, hogy ki is Jézus, hogy mit jelent Ő. Tulajdonképpen így kezdődik ez a mai szentírási szakasz, az evangélium, és egy olyan részletét szeretném kiemelni, amit általában nem szoktunk túlságosan is fénybe helyezni. Ez pedig az, hogy azt mondja, hogy „Összeszedtem mindenkitől lépésről lépésre nagy figyelmességgel, mert persze fontos célom volt, és meg akartam ezt tenni. Nem is akárkiért, hanem érted, meg sokakért azt, hogy összegyűjtsem azoktól, hogy mi is történt a körünkben, akik szemtanúi voltak Jézusnak, és a körünkben lejátszódott eseményeknek.”

És most tudatosan ezt mondtam, mert kihagytam belőle azt a szót, amiről beszélni szeretnék. Egy kissé csak azért, hogy most hozzá tudnátok-e tenni, hogy is volt ez az evangéliumban. Mert az evangéliumban nem ez hangzott el, hanem az, hogy „mindazoktól, akik szemtanúi és szolgái voltak Isten szavának”. Ők hagyták örökül számunkra azt, amit én összegyűjtöttem, és azt akartam, hogy te is tudd. Miért lényeges ez, hogy nem csak a szemtanúkat kérdezi, hanem akik szemtanúi és szolgái voltak Isten szavának? Mit jelent ez?

Az első gondolat így szól. Hogyha én csak szemtanú vagyok, hát éppenséggel lehetek valaki, aki ott lődörög, véletlenül ott vagyok, egyszerűen csak benne vagyok egy eseményben, látom, aztán később megkérdezik, hogy „Ott voltál? Jó, hát akkor mit láttál, vagy mit hallottál?” Egész más lesz a beszámolóm, ha én csak egy szemtanú vagyok, és egész más, hogyha én Isten szavának a szolgája vagyok. Mikor valaki szemtanú, most képzeljük azt el, valaki megkérdezi tőlem… Nem tőlem, tőled… Majd mindjárt kiderül, hogy miért mondtam így. Megkérdezi, hogy „Milyen a te szerelmed? Na, mondj róla valamit! Hát te látod, hallod, tapasztalod. Milyen?” S akkor te azt mondod „Ó, igen, hát én tényleg szemtanúja vagyok a szerelmemnek, akkor most én érzékletesen leírom, hogy 180 cm magas, és szőke haja van, és kék szeme van, és ki van a szemöldöke húzva…” A többit ti jobban tudjátok. Minden esetre nagyon pontosan leírom, mint szemtanú, hogy közelről, és picit távolabbról menve, hogy milyen, és akkor időben hogyan változik, hogy nő a haja, akkor levágatja, néha befesteti, néha kozmetikushoz megy, akkor picit barnább, utána megint sápadtabb.

Hát, ha kapunk egy ilyen leírást valakiről, nem nagyon értjük meg, hogy miért érdemes vele élni. Mibe szerettél bele? Miért olyan érdekes neked? Mi az, ami megihletett benne? Mitől dobbant meg a szíved? Mitől más ő, mint az összes többi nő? Ebből éppen semmit nem tudunk meg. Ezért nem mindegy, és nem véletlen, hogy Lukács azt mondta, nem csak szemtanúkat keresek, hanem olyanokat, akik szemtanúi és szolgái annak, hogy ki is Jézus. Ez mit jelent? Hogy akkor tudjuk mi, magunk számára, első sorban magunk számára megmondani, hogy ki is Isten, vagy ki Jézus, hogyha nem csak szemtanúk vagyunk, hátralépünk egy-egy lépést, vagy még távolabbról, és nézzük, hogy akkor Isten hogy működik a világban, eléggé gondviselő-e, vagy nem? Most beleszól, vagy nem, közbelép, vagy nem? Vagy éppenséggel, éppenséggel akár nem egyszer szertartások közepette is de gyakran figyelem azt meg, hogy vagytok olyanok, akik hajlandóak vagytok érzelmileg bevonódni egy ünneplésbe, vagy liturgiába, és mindig vannak olyanok, akik nem, akiken valamiféle távolságtartás érződik. „Mit mond? Helyesen mondja? Pontos? Mikor fejezi be?” Valamiféle érzelmi távolságtartással. És mikor megszületik ez az érzelmi távolságtartás, tulajdonképpen mindegy is hogy miért, tulajdonképpen valami lényegi vész el. Ezért bármit is mondok majd, tulajdonképpen az sokkal inkább fog szólni az érzelmi távolságtartásról, mint arról a valakiről, vagy valamiről, ami éppen történt vagy elhangzott.

Ezért az első gondolat így szól. Ha szeretném tudni, hogy ki Jézus, akkor éppen az első az, hogy ne csak megfigyelője legyek, és szemtanúja, távolságból valaki, hanem olyan személy, aki érzelmileg beleadom magamat a vele való kapcsolatba. Mert amikor érzelmileg odaadom magamat a kettőnk kapcsolatába, akkor kezdem el tudni megérezni, megsejteni, átélni, hogy ki is ő tulajdonképpen. Amíg ez az érzelmi távolságtartás megvan, ez nem tud megtörténni.

Tulajdonképpen itt van például Lukács evangélista. Hát azt mondja „Mindennek alaposan utánajártam, mert azt akartam, te tudod, Teofil, azt akartam, hogy te meggyőződjél róla, hogy milyen megbízható ez a tanítás. Hát ez nekem egyáltalán nem volt fontos, és sok időt-energiát szántam erre. Hát ebben benne van – így mondanánk: motiváció, de most hagyjuk is ezt – szenvedély.” Szenvedély. Hát hogy lehetne Istenről beszélni úgy, hogy egy picit is valami, amit mondunk az… Hogyha nincs bennünk szenvedély, hogyan tudnánk a szerelmünket leírni, vagy valakit, akivel kapcsolatban a szeretetnek az érzelmi világába bele bátorkodtuk ereszteni magunkat, ha nincs bennünk vágy ő utána? Hanem csak úgy távolságtartással, érzelmileg úgy el-elmondogatjuk, hogy.

Olyan érdekes ez, hogy tulajdonképpen az Istennel való kapcsolatunknak, vagy hogy egyáltalán tudjuk, hogy ki az Isten, az első, és egyik alapvető világa, az maga a szenvedélyünk és a vágyunk. Az, ahogyan ővele össze… szeretnénk, vágyunk, akarunk tartozni. Ez által tudjuk megmondani, hogy ő ki is tulajdonképpen. Nem akarom ezt hosszan mondani, érzem, hogy valahogy hosszú, hosszú. Hogy az egyházunk milyen sokféle irányba hát… bóklászott el a szenvedély hiányában. Amikor kivész belőlünk az Istennel kapcsolatos szenvedély, akkor mi marad? Azt gondoljuk, hogy a hatalom, vagy esetleg valami erőszak, vagy fölény, vagy valami nagyképűség az jó szenvedély helyett. De nem jó. Aztán voltak, akik inkább valami… akkor legyen legalább törvény, legyen szabály. „Hát, ha már szenvedély nincs, akkor legyen szokás, meg legyen jog, meg legyen illem, meg legyen előírás”. Csak szenvedély nincs már, és ezért mondhatunk akármilyen szokást, és jogot, és hagyományt és törvényt… Hol van az, akiről igazán beszélni szeretnénk? Aztán az is lehetséges, hogy nem, hagytuk már a törvényt is hagytuk, meg a szabályt is, és szép lassan elment az életerőnk, meguntuk Istent. Elkezdünk unatkozni, közönyössé válunk, közömbössé, és nem számít már. Hát szenvedély nélkül nem csoda.

Az első gondolat így szól. Hogyha valamit szeretnénk Istenről mi magunk tudni, akkor ehhez éppenséggel azt az érzelmi távolságtartást érdemes megszüntetni, és teret engedni magunkban a vágynak és a szenvedélynek, és akkor aztán valamicskét mégis csak fogunk tudni mondani is róla, vagy tanúskodni felőle.

Aztán a második. Hogyha megengedtem, hogy az Istennel való kapcsolatomban a vágy és a szenvedély megjelenjen, akkor ott van a tere annak, hogy ez egy kölcsönös viszony legyen, egy kölcsönös kapcsolat. Olyan érdekes ez, hogy amikor, megint csak tapasztalva, sokan a távolságtartásukban azt mondják „Rendben van, én elhiszem, hogy Isten szeret. Szeretném, hogy ez tapasztalható legyen. Én itt vagyok, tessék, lehet engem szeretni. Itt vagyok most, itt, itt, kérem akkor az érzést, kérem az élményt, jöjjön, jöjjön! És akkor meggyőződök róla, én nyitott vagyok.” A szeretet nem tud kibontakozni, ha nincsen kölcsönösségbe ágyazva. Mikor az egyik fél szeret, és a másik csak annyit tesz, hogy „Jó, hát felőlem megpuszilhatsz.” Hát abban, utána aztán megkérdezzük őt, hogy milyen a csók? Hát nem t’om, hát…

A második gondolat. Hogyha Istenről szeretnénk valamit mondani, hogy ki ő, hogy milyen, hogy miért jött, hogy mit akar, hogy mi a szép benne, akkor szükségünk van a kölcsönösségre. Hogy Isten szeretete az által válik élményszerűvé, hogy viszont szeretem. Az által sejtem meg azt, hogy mit jelent az, hogy ő szeret, hogy vállalom a vele való kölcsönösséget, annak mindenféle következményével együtt. A második, hogy egyáltalán Istenről valamit mondhassak, a kölcsönösség.

Aztán a harmadik. Olyanokat kérdezett Lukács evangélista, akik nem csak szemtanúi voltak a körünkben lejátszódó eseményeknek, hanem szolgái. Ez mit jelent? Hogy akik cselekedtek. Akik cselekedtek ezért a valakiért, akit Jézusnak hívnak, vagy azért a valakiért, akit így nevezünk meg, vagy így szólítunk meg, hogy Isten. Hogy azok tudják, hogy ki ő, akik cselekednek érte. Mondjuk egy társkapcsolatban eltelik 2 év, vagy 20 év, és megkérdezem „Ki vagy te tulajdonképpen? Ki is vagy te nekem?” S akkor egyszer csak előveszem a 2 évet, vagy 20-at, vagy 60-at, és azt mondom. „Például az a valaki vagy, akit nem egyszer ápoltam, mikor beteg volt. Te ez a valaki vagy. Az a valaki vagy, akiért ezt vagy azt az áldozatot meghoztam, te ez a valaki vagy.” És ahogyan elkezdem ezt mondani, és egyszer csak újabb és újabb dolgot tudok fölszínre hozni, akkor világossá válhat az, hogy ha akarok rólad valamit mondani, akkor fogom ezt tudni elmondani, hogy miért is vagy te olyan fontos, hogyha cselekedtem már érted. És ha azt szeretném, hogy Isten fontos legyen számomra, akkor érdemes érte cselekednem.

Amikor papnövendék voltam, az egyik atya nagyon szerette volna nekünk elmondani, hogy hogyan érdemes papnak lenni. Akkor a következő történetet mondta. „Tudjátok, voltam egyszer egy helyen tíz évig plébános. Én úgy éreztem, nagyon szeretnek ott az emberek, és aztán elkerültem onnan. De hát én persze mindig mondtam a vasárnapi nagy beszédeket, meg hét közben is beszéltem, én mindig készültem, hoztam a verset meg a példákat. Tíz év, eltelt sok-sok idő. Egyszer csak visszahívtak oda, hogy tartsak egy ünnepi misét. Visszamentem, már az utcán találkoztam a sekrestyés nénivel. Megörültünk egymásnak, hát széttárta a karját a Margit néni, azt mondja <<Jaj atya, atya! Hát én azt sose felejtem el, maga engem egyszer elvitt a kórházba, mikor beteg voltam.>>” Azt mondja ez a pap „Tíz évig beszéltem, tíz évig. Hoztam a verset, a történetet, tíz év, és a Margit néni, aki sekrestyésként az összes beszédet végighallgatta… <<Elvitt egyszer a kórházba.>>”

Ha tudni akarom, vagy főképpen pedig, hogy mások meg akarják érteni, hogy ki is ez a valaki, s azt mondom „Hát ezt tettem érte, és azt, és aztán azt és azt.” és erre azt lehet mondani „Na hát, ha te ennyi mindent tettél érte, rendkívüli lehet. Akkor nem egy akárki. Hát, de kíváncsi vagyok, hogy kiért tettél te ennyi mindent!”

S akkor most a záró gondolat. A záró gondolat pedig így szól, hogy az hangzott el az evangélium elején, hogy „részletesen utánajártam, hogy mi minden történt a mi körünkben”, ez pedig az emlékezés. Akkor fogom tudni megmondani, hogy ki is Jézus, vagy ki Isten, hogyha tudatosan emlékszem arra, ami a mi kettőnk közös története. Amiben ott van a vágy és a szenvedély, ott van a kölcsönösség és a cselekvés, és erre azután tudatosan emlékezem. Mikor azt szoktuk mondani „Haaa, úgy eszembe jutott…” az nem emlékezés, hanem az emlékek keringése bennünk. A tudatos emlékezés egészen más műfaj. Akkor tanultam ezt meg, amikor elmentem egy lelkigyakorlatra, ott egy jezsuita atya tartott egy hetes lelkigyakorlatot, és azt mondta „Na, most adok maguknak egy feladatot, menjenek el, dolgozzák ki. Szakaszolják az életüket, hány szakasza van az életüknek, most ahogy látják! És utána imádkozzák át, hogy az egyes szakaszokban Isten hogyan volt jelen!” S akkor mindannyian elmentünk, és emlékszem, ahogyan ott leültem, és eleve már az se volt könnyű, hogy milyen szakaszokból áll az életem, de még ezt csak megcsináltam. És akkor „Hogyan volt ebben a szakaszban jelen Isten?” Én ezt a kérdést sose tettem föl. És ahogyan elkezdtem ezzel dolgozni és foglalkozni, egyszer csak valami olyan tárult föl ebben a tudatos emlékezésben, amire máig emlékszem.

A negyedik gondolat így szól, hogy alaposan utánajártunk, és olyanokat kérdeztünk, akik mikor elkezdtek emlékezni arról, hogy hogy is volt Jézussal, hogy akkor őnekik ez nem volt mindegy. És lehet, hogy az emlékezésben olyat is el tudtak mondani, amiről maguk se tudták, hogy ez megtörtént. Akkor tudták meg, hogy megtörtént, akkor vált tudatossá, hogy ki is Jézus, vagy ki nekik, amikor visszaemlékeztek rá.

A mai evangéliumban azt mondja Lukács evangélista, mindaz amit tőlem hallhatsz és olvashatsz, az abból fakad, hogy olyanokat kérdeztem, akik szemtanúi és szolgái voltak annak, amit Isten Igéjének hívunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli