Lk 24, 1-12 – Nagyszombat

2016.03.26.

Megosztom
Elküldöm

2016.03.26. szombat: NAGYSZOMBAT

Evangélium (Lk 24, 1-12)

A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. Úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegeződött a tekintetük. De azok így szóltak hozzájuk: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt: Az Emberfiának – mondta – a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnap feltámad.” Erre eszükbe jutottak e szavai. A sírtól visszatérve mindent hírül adtak a tizenegynek és a többieknek. Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária, s néhány más asszony hozta a hírt, aki még velük volt, az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik. Péter mégis menten felkelt, és a sírhoz futott. Benézett, de csak a lepleket látta. Hazament, és magában igen csodálkozott a történteken.

Vasárnapi beszéd

Eljöttünk azért, hogy örüljünk és ünnepeljünk, elsősorban a fölött, hogy Krisztus föltámadt a halálból, s hogy számunkra ennek nagyon fontos jelentése, üzenete van. Aztán ünnepelhetünk azért is, mert itt az első sorban ülnek jópáran, nem is akárkik. Itt ülnek hárman felnőtt férfiak, meg fognak keresztelkedni, s aztán megbérmálkoznak most itt a mi közösségünkben. Aztán ülnek még itt öten, ők pedig elsőáldozók lesznek, és közülük az egyik azt kérdezte tőlem néhány órával ezelőtt „Feri atya, csak Húsvétról lesz szó, vagy rólunk is?” Azóta ez a kérdés megy bennem, s ez mennyire egy lényeglátó kérdés. Hogy éppenséggel hogyha van Húsvét, de ha semmiképp sem szólít meg minket, nem érint bennünket, nem szól hozzánk, valahogy nem rólunk szól, akkor kívül marad az életünkön, és mi kívül maradunk azon az életen, ami pedig annyira fontos nekünk. Ezért tehát bátran mondhatom azt, hogy rólunk szól, és hogy bátran mondhatom azt, hogy ez az ünneplés rólatok is szól, és mindannyiunkról.

Hogyha vesszük a mai evangéliumot, akkor akár ezeket a képeket is használhatjuk, rögtön az elsőt azzal kapcsolatosan, hogy az a sír zárva volt. A Húsvét ünnepe már azzal is meghirdetésre kerül, hogy az a zárt sír egyszer csak megnyílik. Sokszor nem is tudjuk, hogy pontosan hogyan, de már a kő el van hengerítve onnan, és valami, ami eddig be volt zárva, az most nyitottá vált. Milyen nagy dolog Húsvétnak a titkát megélni úgy, hogy tudjuk azt, hogy az rólunk szól akkor, és életté válik bennünk akkor, hogyha képesek vagyunk kinyitni a tenyerünket. Hogy nem markoljuk görcsösen az életet, vagy nem markoljuk görcsösen a javainkat, nem markolunk görcsösen semmit sem, hanem meg tudjuk nyitni a kezünket, a tenyerünket, és ami addig zárt volt, az most meg tud nyílni. De nagy dolog, hogy a szemünk, amiket sokszor lesütünk és bezárunk, egyszer csak felnyílik, és mi magunk is fölemeljük a tekintetünket, és sok mindent észreveszünk a világban. Valamit, amiért érdemes élni, olyasmit, ami szép és ragyog, és fénylik.

Aztán de nagy dolog, hogy képesek vagyunk a zárt karunkat sokszor a szorongástól, vagy aggodalomtól összezárt és magunkat gúzsba kötő karjainkat kitárni, és megölelni vele a házastársunkat, megölelni vele a gyerekeinket. De nagy dolog, hogyha a zárt szánk megnyílik és tudunk egymásnak puszit adni. De nagy dolog, hogyha megnyílik a szánk, és ami eddig zárt volt, az egyszer csak megnyílva azt mondja, hogy „Szeretlek. Fontos vagy nekem. De jó, hogy látlak. Örülök, hogy eljöttetek. De jó, hogy együtt vagyunk.” Hogy éppenséggel Húsvétnak a jelentése az által is kibomlik, hogy mi itt vagyunk, hogy éppenséggel odaadjuk magunkat, és mekkora nagy jelentőségű esemény az, hogy ahogyan megengedjük, hogy a szívünk is megnyíljon és kinyíljon.

Amikor megnyílik ez a bizonyos sír, akkor tulajdonképpen mintha egy hatalmas üzenet szólna Isten részéről. Mégpedig az, hogy nyissuk meg magunkat és a szívünket mind afelé, ami felé érdemes megnyílnunk.

Aztán a második. Megy tovább ez az evangéliumi történet, és az hangzik el, hogy hát eddig ott sötét volt, és világos lesz. Hogy a sír mélyén sötét volt, és most világos lett, és ott állnak ezek a személyek, és ragyog a ruhájuk. Hogy a föltámadáshoz nem véletlen, mindig hozzákötjük a fényességet. Hogy valami, ami sötét volt, az világossá válik.

Nem tudom, van-e élményetek akár gyerekkorból, hogy elmentetek valami barlangba, vagy valahova, nekem van ilyen élményem. Elmentünk, és ott vittük a gyertyákat, és aztán ott a barlangban nyilván éltek állatok, és azok elkezdtek ott neszezni, meg elkezdtek ott hangokat kiadni, és mi ahányan voltunk fiúk, mind megijedtünk, de nagyon. Ahogy megijedtünk, elkezdtünk rohanni, és ahogy elkezdtünk rohanni, elaludtak a gyertyáink, de az összes. Abban a pillanatban ott voltunk a feneketlen sötétben, ott a barlangban, és háá, háá, és nem látszott semmiféle fény. Emlékszem most is erre a rémületre, s hogy mi az, amit ilyenkor teszünk, mikor ránk borul a sötét? Akkor valahogy kinyújtjuk a kezünket, ennyit élünk az életből, tapogatódzunk. Valahogyan megpróbálunk kitapintani valamit, s valahogy, ahogy tapogatódzunk, úgy próbálunk nagy lassan előre jutni.

Húsvétnak az az üzenete, hogy van valakink, és van valamink, ami bennünk világosságot gyújt azért, hogy ne kelljen csak tapogatódznunk az életben. Ne kelljen azzal a bizonytalan és aggodalmas járással éppen csak hogy valahogy egy-egy lépést tenni az élet útján. Hogy az a világosság, amit Isten hozott, az megengedje nekünk azt, hogy egyenes derékkal éljük az életet, és lássuk magunk előtt, hogy merrefelé megyünk.

Aztán, itt az evangéliumban elhangzik ez, hogy „Hát miért keresitek ti az élőt a holtak között?” Hát hiszen él. Hogy mekkora jelentősége van annak, hogy egyszer csak megtörténik bennünk, és sokszor általunk is ez a fordulat, hogy fölfedezzük azt, hogy valami, ami eddig holt volt, hogy az élővé lesz. Nem tudom, hogy megvan-e nektek az a számtalan élmény, ahogyan belenézünk valakinek a szemébe, egy társunk szemébe, és bárki lehet.

Talán ti is láttátok, sok hónappal ezelőtt a világhálón lehetett nézni egy néhány perces videót, amiben a következő történik. Ismeretlenek odamennek másokhoz, belenéznek a másik ember szemébe, és azt mondják „Nahát, milyen szép vagy!” A videó abból áll, hogy lehet látni az emberek arcát, ahogyan attól, hogy egy ismeretlen lép oda hozzájuk, nem lehet tudni, hogy most mi történik, viszik az életük terhét, viszik az ember sorsnak minden nehézségét, és sokszor nincs fény a szemünkben, és nincs élet az arcunkon. Valaki odalép, és ennyit mond csak „Nahát, te milyen szép vagy máma!” És egyszer csak, ahogyan megelevenednek az arcaink, ahogyan megelevenednek a szemeink… Nemde így van? Valakinek azt mondjuk „Szeretlek!”, egyszer csak az a sokszor élettelennek tűnő arc és szem egy pillanat alatt élővé válik, és elevenné. Nem kellett semmi mást tenni hozzá, csak azt mondani „Bátorság, ne félj! Fel fogok támadni. De szép vagy ma! Örülök, hogy vagy.” És egyszer csak valami, ami holt volt, életre kel.

Hogy ott van bennünk minden, minden, amitől az élet bennünk élni tud. De néha kell egy-egy szó, néha kell egy érintés. Néha kell a világosságnak egy sugara. Néha kell az a jó szándék, ami ott van mindegyikünk szívében.

Aztán a záró gondolat. Mennek az asszonyok, aztán mennek a tanítványok, és még értetlenek. Nem értik, hogy ez tulajdonképpen hogy is van, nem értik még az eseményeket. De egyszer csak valahogy a megértés azzal együtt, hogy fölismerik azt, hogy az életüknek milyen mélységesen van értelme, az elmélyül bennük. Hogy most már nem csak valami szó, amit nem értenek, amiről egymás között beszélgetnek, hogy „Hallottad, mit mondott? <<Harmadnapra föltámadok.>> Ki érti ezt?” Hanem egyszer csak az értetlenségből, és abból a félelemből, hogy van-e értelme az életnek, megértés fakad. Egyszer csak nagyon sok minden olyan világossá válik számunkra.

Akkor, itt jön mármost a záró gondolat, hogy ahogyan fölgyullad bennünk a fény, a szívünkben, az elménkben, a testünket átjárja az élet, mert kapcsolódunk Húsvéthoz, ami rólunk is szól, hogy akkor egyszer csak valahogyan eljutunk egy döntésig. A döntés így szól, hogy tulajdonképpen nincs akadálya annak, hogy úgy döntsek, hogy a világosság erősebb a sötétségnél. Hogy van tapasztalatom arról, hogy mit jelent, amikor sötétben kell tapogatózni, tudom, milyen ez. Mindannyian ismerjük a sötétségnek a hatalmát, mindannyian, és mégis Húsvétkor dönthetünk arról, hogy most akkor a világosság az erősebb, vagy a sötétség? És mi, akik itt vagyunk, úgy döntöttünk, hogy a világosság erősebb a sötétségnél. Ha megkérdezik tőlünk, hogy az élet mi felé hald, valami sötétség felé, homály felé, vagy a ragyogás felé, akkor mi úgy döntöttünk, hogy ez a világosság felé haladó teremtett világ, és mi is a világosság felé haladunk.

Megtehetjük, hogy hozunk néhány nagyon alapvető döntést, és erre most zárásképp föltehetnétek nekem a kérdést „Jó, de hát ez nem önkényes? Nem áltatjuk magunkat? Nem valamiféle önszuggesztió ez?” Amikor mi úgy döntünk, hogy a világosság erősebb a sötétségnél, semmivel se vagyunk önkényesebbek, mint ha úgy döntenénk, hogy a sötétség erősebb a világosságnál. Semmivel és semmivel nem vagyunk önkényesebbek. De amikor valaki úgy dönt, hogy az élete a világosság felé halad, és hogy a világosság erősebb a sötétnél, akkor egy valami nagyon világossá lesz, ez pedig az, hogy a döntésem révén én nem leszek ugyanaz az ember, mint ha úgy döntöttem volna, hogy a sötétség erősebb a világosságnál. És ez biztos. Ha van valami, ami biztos, itt Húsvét éjszaka, az az, ha mi döntünk a világosság mellett, mi meg fogunk változni, és át fogunk alakulni, és nem leszünk ugyanazok az emberek, mint akik voltunk, vagy akik lennénk, ha másképpen döntenénk. Ez biztos, és ezt mi mindannyian tudjuk, hogy ez mennyire múlik rajtunk is, miközben az Isten kegyelme és világossága átjár bennünket.

Azt mondja egy történet, hogy van egy ősi törzs, és az ősi törzsben az édesapa előbb-utóbb odafordul a gyerekéhez, és a következőt mondja neki. „Fiam, lányom! Tudod te azt, hogy minden ember, aki a földre születik, úgy születik, hogy a szívében van két farkaskölyök? Az egyik farkaskölyök igaz, és jó, a másik pedig hamis, és rossz.” Az apa abbahagyja a történetet azért, mert tudja, hogy a gyerek előbb-utóbb megkérdezi. „Apa, azt mondd meg nekem, melyik fog győzni?” Az apa a következőt mondja „Fiam, lányom! Az a farkas fog győzni, amelyiket táplálod.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli