Mt 28, 8-15 – Húsvéthétfő

2016.03.28. hétfő: HÚSVÉTHÉTFŐ

Jézust feltámasztotta Isten, aminek mi tanúi vagyunk

Olvasmány (ApCsel 2,14.22-32)

Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: ,,Zsidó férfiak, és Jeruzsálem összes lakója! Tudjátok meg ezt, s halljátok szavamat! Izraelita férfiak, halljátok ezeket a szavakat: ti a Názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek, ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák, mert Dávid róla mondja: ,,Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak. Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson. Megmutatod nekem az élet útját, és színed előtt örömmel töltesz el engem'' [Zsolt 16,8-11]. Férfiak, testvérek! Hadd szóljak hozzátok bátran Dávid ősatyáról! Ő meghalt, eltemették, és sírja a mai napig itt van nálunk. Mivel azonban ő próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta meg neki, hogy az ő utódaiból ül majd valaki a trónjára [Zsolt 132,11; 2 Sám 7,12-13], a jövőbe látva Krisztus feltámadásáról beszélt: hogy sem az alvilágban nem maradt, sem a teste nem látott rothadást [Zsolt 16,10]. Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk.

Evangélium (Mt 28,8-15)

Rögtön el is mentek a sírtól. Nagy félelemmel és örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. Ekkor íme, Jézus jött velük szemben és így szólt: ,,Üdv nektek!’’ Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte. Akkor Jézus azt mondta nekik: ,,Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül a testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.’’ Amikor elmentek, íme, az őrségből néhányan a városba mentek és hírül vittek a főpapoknak mindent, ami történt. Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak, majd sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik: ,,Mondjátok azt: ,,A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk.'' Ha a helytartó meghallja ezt, mi majd meggyőzzük őt, és kimentünk titeket.’’ Azok átvették a pénzt és úgy tettek, ahogy kioktatták őket.’’ Ez a dolog el van terjedve a zsidóknál mind a mai napig.

Vasárnapi beszéd

A föltámadással kapcsolatosan hangzott el a mai evangéliumi beszámolónak az első mondata, hogy ezek az asszonyok, ahogyan látják az üres sírt, remegve – így mondja a szentíró – valamiféle nagy félelemmel, és közben pedig nagy örömmel kezdenek el futni, hogy hírül vigyék a tanítványoknak.

Itt rögtön megállnék, aztán majd folytatnám ezt a mondatot, mert amiről szeretnék elmélkedni, ez ez a kettősség, hogy remegve és félve, és közben pedig nagy örömmel. Hogy mint hogyha a Húsvét titka, a föltámadásnak a valósága ezt tenné velünk, hogy félve, remegve, de közben örömmel és fölszabadultan.

Akkor folytatnám az előző mondatot, hogy akkor futnak az asszonyok, és tulajdonképpen mit visznek hírül? Hát hírül azt tudják elvinni, hogy üres a sír. De közben, miközben egyfelől arról beszélnek, hogy üres a sír, aközben tulajdonképpen arról is szó van, hogy hát akkor lehet, hogy föltámadt. Hát nem is tudják azt hírül vinni, hogy föltámadt, azt tudják hírül vinni, hogy üres a sír. Mégis csak, hogy üres a sír, ebből valahogy ott van máris az, hogy „Hát akkor lehet, hogy föltámadt.” És közben, ahogyan találkoznak Jézussal, ezekben a találkozásokban mindig ott van az is, hogy ott van Jézus, de nem ismerik föl. Megmutatja magát, de nem látják, nem veszik őt észre. Gondoljunk csak az emmauszi tanítványokra.

Tulajdonképpen a föltámadás, a hitünknek a leglényege és mélye valamiféle sajátos kettősségbe visz bennünket. Pontosan úgy, mint ahogy a hitünk alapvető igazságai; dilemmák, feszültségek és kettősségek. Hiszen azt mondjuk, hogy Istenszülő. Máriáról ezt mondjuk, Istenszülő. Aztán azt mondjuk, hogy Szűzanya. Jézusról azt mondjuk, hogy Istenember. Istenről azt mondjuk, hogy egy, de három személyben. A hitünk lényege, éppen annak a mélysége mindig valami dilemma, és mindig valami feszültség, és mindig valami ellentmondásosság is, és közben így igazság.

Ez tulajdonképpen gyönyörű így. Mert általában ismerjük az igazságokat, például azt, hogy ennünk kell, különben meghalunk, vagy hogy az ember társas lény, szükségünk van emberi kapcsolatokra, különben nem tudjuk kibontakoztatni magunkat. Ismerjük az igazságoknak ezt az egyszerű világát. Aztán másfelől, ismerjük a feszültségnek, az ellentmondásosságnak, a dilemmának és a paradoxonnak a ránk gyakorolt hatását. Például, hogy állandóan az életünk abban zajlik, hogy szeretjük a biztonságot, de közben, ha csak biztonság van, akkor meghalunk az unalomtól. Ezért szeretjük az újdonságot, a fölfedezést, a kalandot, az érdeklődésünknek valami kedves dolgot. Igen ám, de ott mindig megjelenik a félelem is. Vagy éppenséggel ott van ez az alapvető dilemma, minél inkább kifejezzük magunkat, annál inkább lehetséges, hogy az valakinek nem tetszik. Minél inkább alkalmazkodunk másokhoz, annál inkább eltávolodhatunk saját magunktól.

Akkor ismerjük ezért az élet feszültségének és dilemmáinak ezt az alapvető valóságát, a hitünk pedig ezt a kettőt ötvözi. Mert a hitigazságaink egyszerre hozzák ezt a végtelen tiszta, világos egyszerűséget, és közben pedig a maguk egyszerűségében mindig kifejeznek valamilyen feszültséget, dilemmát és ellentmondásosságot. És akkor járunk jól, és akkor járunk közel a hitünkhöz, hogyha elviseljük, és elhordozzuk mind a kettőt. Egyszerre mondjuk, hogy feszültség és ellentmondás, és egyszerre mondjuk, hogy igazság és hogy meggyőződésünk.

Tulajdonképpen tehát a föltámadás, az ahogyan a föltámadt Jézussal találkozunk, találkoztak az apostolok és az asszonyok, kifejezi az emberi életnek ezt a nagyon sajátos kettősségét, és közben világos egyértelműségét. Amikor ebben benne vagyunk, és benne állunk, akkor történik valami igazán fontos és lényeges, ez pedig az, hogy nem egyszerűsítjük azt, ami nem egyszerű, és közben a maga egyszerűségében tudunk hinni abban, ami pedig nagyon egyszerű tud lenni.

Végül eljutunk ahhoz a tapasztalathoz is, amit biztosan ti is már átéltetek, hogy megtörténik valami, már valóság, és erre azt mondjuk „Hát ezt nem hiszem el.” Hát közben pedig már megtörtént. Milyen érdekes ez, hogy valami megtörtént, és mégis képesek vagyunk azt mondani, hogy ezt nem hiszem el.

Aztán olyan valami is van, hogy azt mondjuk „Nem tudom pontosan, ez hogy történhetett?” És utána azt mondjuk nagyon világosan, „Hiszek benne.” Tulajdonképpen a föltámadással kapcsolatban ugyanezt a két dolgot mondhatjuk. Tény kérdés, tudjuk, hogy így volt, és azt mondjuk „Hát ezt…, hát nem is tudom, ezt hogy lehet elhinni.” Másfelől pedig azt mondjuk „Igen, ez pontosan így történt.” De azt, hogy pontosan hogy, azt nem tudjuk, csak hogy így történt, és erre azt mondjuk egészen egyszerűen „Hiszek benne.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli