Jn 10, 27-30 – Húsvét 4. vasárnapja

2016.04.17.

Megosztom
Elküldöm

2016.04.17. vasárnap: HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA

A pogányok örvendezve magasztalták az Úr igéjét

Olvasmány (ApCsel 13,14.43-52)

Szentlecke (Jel 7,9.14b-17)

Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, Azt mondtam neki: ,,Uram, te tudod!’’ Erre ő azt mondta nekem: ,,Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében [Dán 12,1; Ter 49,11]. Ezért vannak Isten trónja előtt, és éjjel-nappal szolgálnak neki templomában; és aki a trónon ül [Iz 6,1], fölöttük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, nem éri őket többé a nap, sem bármiféle forróság [Iz 49,10], mert a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vizének forrásához vezeti őket [Zsolt 23,1-2; Jer 2,13], és Isten letöröl szemükről minden könnyet’’ [Iz 25,8].

Evangélium (Jn 10,27-30)

Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.’’

Vasárnapi beszéd

Jó pásztor vasárnapja van, így is szoktuk mondani, papi hivatások, szerzetesi hivatások vasárnapja. A mai evangéliumnak a záró mondata így szólt „Én és az Isten, én és a Mennyei Atya egyek vagyunk.” Közben pedig, ahogyan a jó pásztorról szóló evangéliumi beszámolók előttünk állnak, nem is akár csak ez a néhány sor, hanem az a majdnem egy oldal, akkor egészen nyugodtan hozzátehetjük azt, hogy abban pedig egészen erőteljessé válik annak a hangsúlyozása, hogy egy nyáj lesz, és egy pásztor. Hogy Jézus úgy tekint ránk, hogy mi egyek leszünk, vagy egyek vagyunk, hogy ő egy egységnek a vágyával és képével, és törekvésével jött, hogy egy Isten és egy nép, és egység Isten és az emberek között, és egység az emberek és az emberek között.

Erről szeretnék egy picit beszélni a mai evangélium kapcsán, mégpedig onnan indítva, hogy milyen természetszerűen szoktunk arról beszélni. Valaki megéli az embertársával való egységet, esetleg egy nagyon mély egységet. Valamit, ami szinte már – ahogy szokták ezt mondani – spirituális élmény. Az egység tapasztalatának, vagy élményének valami megrendítő világa. Amikor átéljük az egységet valakivel, vagy valakikkel, hiszen mi összetartozunk, sőt egybe tartozunk. Hogy az a spiritualitás mélységében egyszer csak valamiféle istentapasztalattá is tud válni.

Azt mondjuk, hogy „Igen, igen, most, hogy ennyire átéltem azt, hogy egy tudok lenni valakivel, vagy valakikkel, hát most ez olyan természetesen tárja föl számomra azt, hogy Isten van, és hogy én Istennel hogyan vagyok, és hogy mi egyek vagyunk.” Mások pedig, akik nagyon el tudnak mélyülni az Istennel való közösségükben, ők ebben az Istennel való közösségben egyszer csak átélik azt, hogy őnekik mennyire közük van másokhoz. Hogy Isten ebből a közösségből valahogy mindig a szó legnemesebb értelmében kimutat, és kitessékel, és kivezet, és kinoszogat bennünket, hogy „Nagyon örülök neki, hogy te ilyen jól érzed magad velem, de azért vannak még mások is a földön. Ebből a közösségből és egységből hát osszál meg valamit másokkal is!”

Igen ám, de miközben ezt olyan természetesen hangsúlyozzuk, és talán mondhatjuk azt, hogy igen, törvényszerűen tartozik össze ez a kettő, egységben vagyunk egymással, és ez szinte istenélménnyé lesz. Az istenélményben pedig természetszerűen ismerjük föl, hogy összetartozuk, sőt egybe tartozunk egymással. De miért van az, hogy ez nem egyszer mégsem így valósul meg? Hogy el tudunk jönni a templomba, itt átéljük azt, hogy „Na, jaj, jól van, azért itt van egy kis békességem, egy kis nyugalmam. Valahogy úgy magamra is lelek, meg Istenre is.” És aztán, ahogy megyünk hazafelé, tulajdonképpen mire megérkezünk a nem tudom, na, Násznagy utca 26-ba – Remélem, nem lakik ott senki, nem tudom. Vőlegény utca 4-be. Hogy akkor egyszer csak már ott elborít bennünket, hogy „Csak az a szomszéd ne lenne! Mert egyszerűen nem lehet tőle normálisan élni.” Hogy, hogy miért történik ez meg velünk?

S akkor egyetlen dolgot hoznék csak ide, hogy az emberi szívben vannak olyan sebzettségek, olyan nyomorúságok, valahogy mintha valakinek a szívét úgy egy karddal vagy késsel meghasítanák. A szívnek az egyik fele átéli ezt az egységet, és a közösséget. Igen ám, de valahogy ott a szakadásnál, a hasadéknál, ott, ahol meghasadt a szív, hogy ott már nincsen valahogy egy vérkör. A másik irányba ebből oda nem megy semmi. Akkor valaki a másik irányban tud valamit, valahogy mélyen megélni, de ott van az a sebzettség, az a sérültség, vagy egyszerűen csak a szívnek még valamiféle fejletlensége, valamiféle éretlensége. S ami a szív egyik részén történik, nem lenne semmi hatással a másikra.

Nem tudom, hogy van-e nektek, van-e nekünk olyan fiatalkori élményünk, amikor el mertünk menni csavarogni egy kicsit Európában? Mondjuk InterRail-lel, amit hát a korom béliek nagyon jól tudnak, hogy az mekkora nagy szám volt. Csak úgy csavarogni, vonatozni, menni, leszállni, aludni a vonatban, éjszakázni és éhezni, és közben pedig rengeteg élményt összegyűjteni, és megélni azt, hogy valakik, akik egy másik kultúra, másik, másik, másik, idegen, nem olyan, mint én, nem az a nyelv, és a többi… Hogy egyszer csak, és akkor itt egy élményemet hadd mondjam el, amit néhány nappal ezelőtt hallottam.

Azt mondja valaki „Na, én is csavarogtam ott Európában, stoppoltunk sokat. Aztán egyszer nagy örömömre megállt valaki, egy motor. Ott voltunk ketten barátok, Olaszországban történt – azt mondja – ez a motoros fölvett minket, kettőnket. Ott ültünk hárman a motoron. ez eszembe se jutott, hogy egyszer egy motoros fog fölvenni bennünket kettőnket. Akkor ott szorongattuk egymás derekát, meg hátát, meg amit csak tudtunk, mert szűk volt a hely hármunknak. Nincs is közös nyelv, a kultúra is ebben, ebben olyan, abban meg nem. Ahogy szorongatjuk egymást, valahogy átélhető, hogy van közünk egymáshoz. Egy irányba megyünk, ő segít nekünk, hogy eljussunk valahova, de valahogy akkor szorítanunk kell egymást, mert különben szétpotyogunk.”

Az első gondolat tehát ez. De nagy dolog valahogy a szívünkben gyógyulni, valahogyan a bátorságot összeszedni ahhoz, hogy ez a fajta egységélmény ez hatást gyakoroljon ide, és az itt lévő valahogyan a következményeivel átjárhassa az életünknek egy másik területét.

Aztán a következő. Azt mondja Jézus „Hát itt vannak az én juhaim, vagy bárányaim. Éppenséggel nem is ez a lényeg, ismerem őket, hát ismerem őket. Hallgatnak a szavamra, követnek engem, szeretem őket, az életemet odaadom értük.” Van egy kedves ismerősöm, mindig azt mondja, van benne némi, talán pesszimizmusra való hajlandóság, azt mondja. „Uram – így szokott imádkozni – nagyon köszönöm neked, hogy te szeretsz engem, pedig ismersz.” Nyilván innen indulhatunk, hogy ez de nagy dolog, hogy valaki azzal együtt, és annak ellenére szeret, hogy jól ismer. Még jobban is, mint mi magunkat.

Aztán persze tehetünk egy lépést, és akkor abban fölismerjük azt, hogy na azért hogyha igazán meg akarok ismerni valakit, akkor előbb-utóbb érdemes őt szeretnem. Valahogy van bennünk egy olyan sajátos önvédelem, hogy nem akarjuk odaadni magunkat a szeretetre, és úgy akarunk valakit megismerni, hogy ne kelljen őt nagyon szeretni, mert ha nagyon szeretjük, akkor elkezdünk kölcsönösen hatni egymásra, kiszolgáltattuk magunkat, dág-dág-dág-dág. Nem, inkább… és akkor két végletet szoktunk erőltetni. Az egyik, mindig távolról, mindig messziről, távcsővel bevesszük őt, és akkor elkezdjük mondani „Ilyen vagy, olyan vagy. Na, jó lesz? Lehet, hogy te vagy az igazi? Hát nem t’om, elég messzi vagy.” Megpróbáljuk belőni az igazit egy távcsővel, csak úgy óvatosan, nehogy aztán bajunk legyen, hogy túl elkapkodjuk a szeretetet. Ez az egyik. Nem is merészkedünk a közelébe, de közben ott vannak a vágyaink, olyan jó lenne egységben lenni valakivel. Megtalálni az igazit. Vagy a barátság, hát ajj, de rég nem voltam a barátaimmal. A távolságtartásnak a biztonságában vagyunk, és így szeretnénk, hogy valakihez közünk legyen, vagy őt ismerjük. Hát, nem nagyon megy.

Aztán van, hogy úgy hirtelen, na jól van, legyőzzük a távolságot. Rögtön fogunk egy szikét, mert ha elég közel vagyunk, akkor egy kicsit fölszabdaljuk, jól megnézzük, megműtjük. Jól a szívét föltárjuk, és akkor gyorsan adunk is róla egy elemzést. Második-harmadik héten az ismeretségünkben elmondjuk, hogy „Na, azért itt van egy kis anya komplexus, itt, itt érzem, ez itt elégé beállt neked.” Szóval. Az egyikhez az óriási távolságtartás, a másik meg „Na, ha már közel vagyunk, akkor szét-széttrancsírozzuk a másikat.” Akkor oda is benyúlunk, nem baj, fáj neki, nem baj. Nézzük csak, tényleg fáj neki?

A második. De nagy dolog, mikor úgy vagyunk, hogy megsejtjük azt, amit a szerelmesek olyan jó érzékkel tudnak, hogy az lehet, hogy lila köd, meg hogy rózsaszín szemüveg. A kettő együtt persze nem könnyű. De hogy lila köd, meg rózsaszín szemüveg, hogy valahogy rácsodálkozunk egymásnak a szépségére. Hogy a szerelem révén meglátom az értéked. A szerelem révén jövök rá, hogy ki is vagy te igazán. Hogyha szeretet nélkül nézek valakit, sosem tudom őt megismerni, soha. Tudom őt elemezni, meg analizálni, meg hipotéziseket gyártani, de megismerni nem tudom.

Végül aztán eljuthatok oda, hogyha igazán ismerek valakit, akkor tulajdonképpen talán nem is tudom nem szeretni őt. Ha igazán ismerek valakit. Ha felszínesen ismerem, persze, hogy tudom utálni. Fölszínesen ismerem, csak egy-egy rossz tulajdonságát előtérbe helyezve? Hát nem csak, hogy utálom, még mhh…

Volt egy kedves ismerősöm. Nagyon akart jó keresztény lenni. Odament a lelki atyjához, azt mondja „Lelki atyám, én úgy szeretnék… Hát mindenkit szeretni! Hát de itt vannak az ellenségeim.” A lelki atyja kedvesen ránézett, azt mondja „Hát akkor… szeresd őket úgy, mint ellenséget. A szüleidet úgy szereted, mint a szüleidet, a barátaidat, mint a barátaidat, hát őt meg szeresd úgy, mint az ellenséged.” Akkor egyszer csak ez a fiatalember hirtelen rájött, hogy „Jé, jé, ezt is lehet csinálni? Itt van valaki közös szál?”

Akkor a következő gondolat, hogy azt mondja Jézus, hogy „Odaadom az életem. De nem is egyszerűen csak odaadom az életet, vagy életet adok nekik, hanem az életemből adok nekik. Örök életemből ajándékozok nekik.” Hogy mit is jelent ez, megint egy élményemet…

Pár nappal ezelőtt egy kedves ismerősöm azt mondja. „Tudod, az nagyon-nagyon hatott ám rám. Hogy hát persze, fiatal ember voltam, a családban megszoktam, hogy ez a miénk, ez az enyém, ezt én kaptam, azt ő kapta, és tulajdonképpen éheznünk nem kellett odahaza. De aztán elmentem egy olyan vidékre, ahol nagy dolog volt, egyáltalán volt MIT enni. Nem eleget, hanem mit. Odamentem idegenként, egyszer csak ott befogadott egy család, megterítették az asztalt, ott ültek négyen, az édesapa, az édesanya meg két gyerek. Ránéztem az asztalra, azért nagyjából tudom, ez körülbelül mennyi, olyan két embernek való adag volt. Akkor a világ legtermészetesebb módján azt mondják <<Gyere, ülj ide, egyél!>>” Azt mondja ez a fiatalember „Akkor rájöttem, hogy van, aki nem azt nézi, hogy mennyi van, hanem hogy hányan vagyunk.”

Jézus mikor azt mondja „Az életemből ajándékozok nekik.”, valahogy azt mondja „Hányan is vagytok? Hol vagytok? Ja, hogy egy egész emberiség? Hát akkor annyi.”

Végül az utolsó gondolat. „Nem ragadhatja ki se az Atya kezéből, se az én kezemből senki sem azokat, akiket az én Mennyei Atyám nekünk adott.” Márpedig akkor mindannyian ott vagyunk. Hogy olyan gyakran szeretnénk rendesek lenni egymással, nagyvonalúak vagy jószívűek. Érezzük a késztetést erre, bánt, ha nem tudunk olyanok lenni. Akkor nem egyszer úgy belefulladunk már az erőlködésbe, vagy hogy „Most hogy tudnám magamat motiválni?” És a mai evangélium valami olyasmit sugall, hogy lehet, hogy egy picit hagyhatnánk ezt az erőlködést, ezt a görcsöskezűséget, és időt szánhatnánk arra, hogy átéljük azt, hogy mit jelent, hogy összetartozunk, vagy hogy nem vagyunk idegenek? Hogy van köztünk valami egység. Hogy még az ellenséget is lehet szeretni úgy, mint egy ellenséget.

Valahogy az egység megéléséből fakad szinte természetszerűen a cselekvés. Annyira próbálunk erőlködni azon, hogy adjunk és jót tegyünk anélkül, hogy megélnénk azt, hogy összetartozunk. „Hogyan vagyunk egyek? Mi köz bennünket össze? Mi az, amire azt mondom, hogy na, itt nagyon mélyen átélem azt, hogy te is ember vagy, és én is?” Kétség kívül így van. S amikor az egységnek, vagy az egymáshoz való közösségünknek a tapasztalatában vagyunk, akkor milyen természetszerűen, ha neked adok, magamnak is adtam. Valahogy ebből fakad már a cselekvés. Ráadásul ez még a házastársaknál is így van, a férjeknél és a feleségeknél 20 és 40, és 60 év házasság után is. Nem is olyan kis teljesítmény megélni azt, hogy mit jelent, hogy házastársak vagyunk. Amikor ennek a tapasztalatát el tudjuk mélyíteni, ebből fakadhat a cselevés.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli