Jn 20, 19-23 – Pünkösdvasárnap

2016.05.15. vasárnap: PÜNKÖSDVASÁRNAP

Megteltek mind Szentlélekkel

Olvasmány (ApCsel 2,1-11)

Mikor elérkezett Pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen. Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre. Ekkor mindnyájan beteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak. Ekkortájt az ég alatt található mindenféle nemzetből való istenfélő zsidók tartózkodtak Jeruzsálemben. A zaj hallatára tömeg verődött össze, és teljesen elképedtek, mivel mindenki a tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket. Mindnyájan álmélkodtak és csodálkoztak: ,,Íme, ezek, akik beszélnek, ugye mindnyájan galileaiak? Hogyan halljuk hát mégis mindannyian a saját nyelvünket, amelyben születtünk? Mi, pártusok, médek, elamiták, Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és a Cirene körüli Líbia részeinek lakói, a Rómából való jövevények, zsidók, prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.’’

Szentlecke (1Kor 12,3b-7.12-13)

Ezért tudtotokra adom, hogy senki, aki Isten Lelke által szól, nem mondja: ,,Átkozott legyen Jézus!’’, és senki sem mondhatja: ,,Jézus az Úr’’, csakis a Szentlélek által. A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. És az erőmegnyilvánulások is különfélék, de Isten, aki mindezt mindenkiben cselekszi, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át.

Evangélium (Jn 20,19-23)

Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!’’ Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.’’ Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.’’

Vasárnapi beszéd

Mindjárt fogok inni egy kis vizet, és jobban leszek. Az jutott eszembe, hogy akinek az Úr megadja, hogy lesz hangja, az beszél, akinek nem adja, az nem. Mindjárt visszatér a hangom. Megvárom. (…) Áhh, hát ez jó. Látjátok, a Szentlélek gazdagsága. Tűz is, víz is, nem rossz ez. Áhh. Elnézést. Akkor tehát…

Úgy kezdeném ezt a mai beszédet, hogy itt vannak a tanítványok. Azt mondja a szentíró „Félelmükben zárva tartották az ajtót.” Arról szeretnék beszélni, hogy mi az, ami félelmet kelthet bennünk, ami miatt bezárjuk az ajtókat. Be lehet zárni a szívünknek az ajtaját, bezárhatjuk az egyház kapuit, bezárkózhatunk nagyon sok mindenben. Ez a fajta bezárkózás és elzárkózottság, és másoknak, vagy másnak a kizárása, ez megnehezíti azt, hogy megtörténjék, amiről Jézus beszélt ott 2000 évvel ezelőtt, hogy „Vegyétek a Szentlelket!” És éljetek vele, és használjátok mások javára, és engedjétek meg, hogy a Szentlélek használjon benneteket mások javára.

Erről szeretnék tehát beszélni, hogy a mai evangélium szempontjából nézve mi az, amit elmondhatunk, hogy hogyan tudjuk a félelemtől bezáródott szívünket, vagy az egyháznak a kapuit, vagy mindent, ami abroncsként ránk feszül, úgy megnyitni, ahogyan az a Szentléleknek a tervében szerepelhet.

Az első rögtön így szól, hogy… Miért is zárkóznak be a tanítványok? Mi az, ami miatt az ajtót csukva tartják, és aggódnak, és félnek ott, a szó szoros értelmében? Pontosan tudjuk, hogy mi. Hogy Jézus után velük is majd valami hasonló történik. Ezt úgy fordíthatnánk le a mi világunkra, félnek attól, hogy mások mit fognak csinálni. Félnek attól, hogy másoknak mi lesz majd a véleményük róluk, hogy ők is olyanok-e, mint Jézus. Félnek attól, hogy mások majd mit mondanak róluk. Hogy másoknak mi a véleménye róluk, mások hogyan látják őket, hogy másoknak milyen érzéseik támadnak majd velük kapcsolatban. Egy mondatba összefoglalva, a tanítványok zárva tartják az ajtót azért, mert túlságosan is erős, és eleven, és beborítja, és beszűkíti őket az, hogy mások majd… és akkor itt folytathatjuk a mondatot, hogy mi van a másokkal.

Ezzel szemben Jézus azt mondja, tulajdonképpen az által is, hogy megjelenik, hogy „Mi lenne, ha nem azzal foglalkoznátok, hogy mások mit gondolnak, mit éreznek, mi a véleményük, mit csinálnak, mi a szándékuk, mi a tervük, és a többi, hanem képesek lennétek tudni azt, hogy mi van veletek, hogy mi van bennetek, hogy kik is vagytok ti. Ebből a szempontból de érdekes, hogy a szentíró említ három dolgot. Az egyik, ahogyan Jézus megjelent köztük, öröm töltötte el őket. Azután Jézus azt mondja „Békesség nektek!”, és végül a küldetésben azt mondja „Akinek megbocsájtjátok a bűneit, bocsánatot nyer. Kaptok ehhez erőt és képességet.”

De nagy dolog, amikor nem csak az tudatosul bennünk, hogy mások hogy látnak, és mit gondolnak, és mi lesz majd ennek a következménye, és akkor majd, majd, majd, hanem azt, hogy van örömöm az Isten jelenléte miatt. Jézus azt mondja nekem, hogy akármit is érsz meg, „Békesség neked! Az én békém veled van.” Azután pedig, hogy „Adok neked erőt.” Ez is de elgondolkodtató, hát mondhatják erre a tanítványok „Hát de most, most mit kezdjek azzal az erővel, amivel meg lehet bocsájtani? Attól félek, hogy bántani fognak, hogy majd bajom esik. Hogy ki majd milyen szemmel néz rám.” Jézus tulajdonképpen már egy lépéssel előrébb jár, és azt mondja „Hát ez mind meg fog történni. Kár is ezen félni, mert tulajdonképpen ez egész természetes, hogy majd valakinek nem fog tetszeni az, hogy keresztény vagy, hogy te így élsz, vagy ezt mondod, vagy ezt csinálod. Hát ez természetes, hogy így lesz. Ezért az erőt nem arra adom, hogy mindezt kivédhessétek. Hát akkor nem fogtok semmit se csinálni. Akkor is meglesz mások véleménye rólunk. Ha nem csinálunk semmit, akkor se tudjuk elkerülni.”

Ezért Jézus lép egyet előre, és azt mondja „A megbocsájtás erejét adom nektek.” Vagyis nem történhet veletek olyan, amit ne tudnátok megbocsájtani. Ennek az ereje nálatok van. És amikor meg tudtok bocsájtani másoknak, akkor ezzel még teljesebbé válik a küldetés. Az a küldetés, ami abból fakad, hogy ti tudjátok, hogy kik vagytok, és hogy mit éltek most meg. Az öröm, a békesség, és az erő. És ez nem hatástalanítja a félelmet, nem mondja azt, hogy akkor a félelem az irreális volna. Nem, a félelem reális. Hát ki ne félne attól, hogy valaki bántja őt, vagy valaki majd rosszat mond rá, vagy éppenséggel majd ártani tud? Hát ezek reális félelmek. Csak az a kérdés, hogy a félelem bekebelez, vagy ott tudok-e maradni annál, hogy öröm a jelenlét miatt. És azt mondja Jézus „Békesség!”, és ad nekem erőt.

A második gondolat így szól. Mitől is félhetünk? Például attól félhetünk, hogyha túlságosan belebonyolódunk a világba, egészen el is vesztjük magunkat. Hát már nem is nagyon lehet majd megkülönböztetni ki a keresztény, ki nem. Éppenséggel ennek is sok realitása van. Minél inkább azt mondjuk, hogy mi párbeszédet folytatunk, és szóba állunk másokkal, és mi is olyan emberek vagyunk, mint bárki más, egyszer csak ténylegesen, reálisan fölmerülhet a kérdés. „Most mondd meg, miben különbözöl te más valakitől? Mi az a specialitás, ami napnál is fényesebben ragyog, és mutatja, hogy te Isten embere vagy? Hogy te is úgy beleszürkültél, bele a nagy masszába? Olyan vagy, mint bárki más? Hát ho…, mi a te különbséged, miben mutatkozik meg, hogy te Krisztus tanítványa vagy?”

Ez a félelem is reális, hogy ténylegesen el tudunk veszni a sokaságban, és már mi magunk se látjuk, hogy mi is az a valódi különbség. Igen ám, de itt mi az, ami bennünket megóvhat ettől? Nagyon egyszerű. Hogy Jézus, amikor a zárt ajtókon keresztül megjelenik, azt mondja „Én küldetést adok nektek.” Ezért mi bármikor bent vagyunk – most mondjuk így, az egyszerűség kedvéért – a világban, nem egyszerűen csak bent vagyunk a világban, hanem egy küldetéssel együtt vagyunk bent. Ez a küldetés mindig is nagyon világosan megmutatja nekünk, hogy hogyan érdemes bent lennünk a kapcsolatainkban, a világban, a viszonyainkban, és mindenféle helyzetben. Éppen a küldetés tárja föl számunkra világosan, hogy mi az, ami miatt nem elveszünk a világban, nem beleszürkülünk a világba, vagy belesötétedünk. Nem mintha a világot akarnám szidni, mert csodás ez a világ. De hogy mi az, éppen az a specialitásunk, amitől keresztények vagyunk? Elég a küldetésünkben lenni. Amikor valaki a küldetésében van, akkor ez őt megóvja attól, hogy beleszürküljön, belesimuljon, belelaposodjon, és a többi.

Aztán a következő. Mitől félünk? Meglehet a fordítottja is. Attól félünk, ha nem megyünk bele eléggé a világba, jó dolgokról lemaradunk. Hát hiszen a világ elég szép. Nagyon értékes a világ, csodaszép ez a világ. Hát a Teremtő Isten teremtette, így mondjuk, a teremtett világ. Nem akarunk nagyon különbözni. Nem, éppenséggel mindent szeretnénk mi is, ami a világban gyönyörű. „Ezért éppenséggel én nem attól félek, hogy elzárkózunk. Nem, éppen a másik a probléma. Az a probléma, hogy áhh, valamiből kimaradok. Nem akarok semmi jóból kimaradni. Ez a világ nagyon gyönyörű, én ezt mind szeretném.”

Mi az, ami segít bennünket ebben a félelmünkben? Ez jut eszembe, hogy egyszer egy atya azt mondja „Hát, nehezen tudom elképzelni, hogy a só egyszer csak azt mondja <<Jaj, de undorodok a tésztától!>>, vagy a kovász azt mondja <<Jaj, tészta!>>, vagy a fény azt mondja <<Undorodom a sötéttől!>>” Éppenséggel de nagy dolog az, hogy megélhetjük azt éppen a tésztával kapcsolatban sóként, és kovászként, és a sötéttel összefüggésben fényként, hogy kik és mik is vagyunk. És ebben mi a gyönyörű? Az, hogy egyszer csak ráébredhetünk arra, hogy nem csak a világ adhat nekünk gyönyörű dolgokat, hogy mi is adhatunk valamit a világnak.

Éppenséggel ha van valaki, vagy valami, ami és aki nagyon várja, hogy mi odaadjuk azt, ami nálunk van, azt most nagyon egyszerűen mondhatjuk így, hogy a világ, hogy az embertársaink. Hogy van itt valami, és mi magunk váltunk valakivé, akire nagyon nagy szükség van ebben a világban. Hogy mi tudunk és értünk, és megláttunk valamit, amire nagy szüksége van a többieknek, kimondhatatlanul nagy szüksége.

Aztán a következő, mitől félhetünk, hogy mi az, amibe bezáródunk? Mi az, ami aztán ránk záródik? Az egyház tulajdonképpen mindig átéli annak a kísértését, hogy bezáródjunk a saját múltunkba. Tulajdonképpen mindegy is, hogy valaki azt mondja, hogy „Hát olyan gyönyörű volt a múlt, ezt kérjük vissza! Ezt akarjuk, azt a gyönyörű múltunkat. Jaj, azokat a csodálatos körmeneteket, azt, ahogyan reggel az egész falu nekiindult roráte misére. Mi azt a múltat szeretnénk, ahol mindenki elsőáldozó, és azt a múltat, ahol persze a papokat még megbecsülik. Na igen, ezt a múltat nagyon szeretnénk, ahol még tudják, hogy mi a rend és a tisztesség.” Ebbe teljesen be lehet záródni úgy, hogy teljesen kikerülünk a jelenből.

De közben pedig abba a múltba is bele lehet záródni, hogy… S akkor egy élményemet hadd osszam meg veletek. Néhány évvel ezelőtt egy helyen összetalálkoztam Törőcsik Marival. Elkezdtünk egymással beszélgetni. Akkor egyszer csak valahogy szó, szó… Egyszer csak azt mondja, bennem van, ahogy egy kicsit úgy, hát eleve én elég magas vagyok, ő elég alacsony, és úgy szinte nem is velem beszélt. Lehajtotta a fejét, és mondja „Hát azért, hát, azért ez az egyház! Hát tudjátok, szóval én azért egy csomó mindennel nem értek egyet, amit ti csináltatok.” Mondtam neki, hogy „Én se.” Akkor „Hát igen, igen, de tudod, szóval azért, jaj, azért azok az, azok az üldözések, meg a máglyák, meg a minden. Ajj, jaj!” És hát én ott álltam, mi mást is tegyek. Akkor egyszer csak úgy fölnézett rám, és azt mondja „De hát ezt miért mondom neked?” Jó, hát úgy hirtelen, valahogy abból a világból, ahogy lefelé hajtjuk a fejünket, és mondjuk, hogy ez volt, és az volt, és amaz volt…

Tulajdonképpen a múltba akármilyen előjellel döbbenetes módon be lehet záródni. Vagy azért, mert azt mondjuk, gyönyörű volt, vagy azért, mert azt mondjuk „Micsoda egy mocskosság volt!” És bezáródunk, és nem tudunk a jelenben lenni. Ezért milyen izgalmas az, ahogy a mai történetben, ott, az apostolokkal „itt és most” történik valami. Hogy „itt és most” élik meg az örömöt, és „itt és most” kapják a küldetést, és „itt és most” töltheti el őket az erő, és „itt és most” hallják azt, hogy „Békesség veletek!”

Nem csak a múltba tudunk bezáródni, teljesen mindegy, hogy milyen előjellel, hanem be tudunk záródni a jövőbe is. Akármilyen furcsa, de hát látunk sokakat, olyan értelemben bezárja őket a jövő, hogy „Hát, nem szép világ vár ránk, na. Magunk között szólva, az egész világ a katasztrófa felé halad. Minden nap látjuk a jeleit, minden nap. Ez szörnyű. Ugye szörnyű? Bent van a szentírásban is, vége lesz a világnak. Ez szörnyű. Hogy lenne az embernek öröme itt? Minek örüljünk? Annak, hogy minden tönkremegy? Hogy az emberiség megy a pusztulás felé? Ennek nem lehet örülni.” Bezáródhatunk a jövőnek ebben az egészen sötét képzeletébe.

Vannak mások azonban, akik nem egy sötét jövőbe záródnak bele keresztény emberként, kizárva sokszor a Szentléleknek az inspirációit, bezáródnak egy rózsaszín jövőbe. Azt mondják „Óh nem, vár az üdvösség, az örök élet.” És akkor mások még bólogatnak hozzá, és azt mondják „Hát, az egyház 2000 év óta van, nem lesz itt probléma, gyerekek. Nem, hát hova, hova kéne izgulnunk? Nézzétek meg, mennyi minden történt a Földön. Mi vagyunk, na. A pokol kapui erőt nem vesznek rajtunk, így lesz ez, amíg világ a világ.” Ezt nevezem naiv biztonságérzetnek. De azt is mondhatnám, hogy vakmerő bizakodás. Mind a két szót szívesen illetném erre a dologra. Naiv biztonságérzet, vagy vakmerő bizakodás.

Ezzel szemben Jézus, megint csak amikor küldetést ad, nem azt mondja, hogy „Gyerekek, nyugi! Ha meghaltok is, a ti sorsotok el van rendezve. Na, úgyhogy tulajdonképpen nem is kell már semmit csinálni, mert a lényeg az üdvösség.” Hanem azt mondja „Menjetek el az egész világra, és…” nem is folytatom.

Föltennék egy költői kérdést. Mi jut nektek rögtön elsőre eszetekbe arról, hogy a Szentléleknek az ajándékai? Mire vágytok ti, mikor halljátok ezt, hogy a Szentlélek ajándékai? Hehh. Azt gyanítom, hogy a legtöbben, akár még most is valami olyasmit gondolunk „Hát a Szentlélek ajándékai? Legyen egy kis öröm. Ugye, hát csak egy pici, hát nem vagyok mohó. Egy kis boldogság, egy kis béke, egy kis harmónia. Hát, azért egy kis egészség is jó lenne. Hát, hogy úgy a Szentlélek ajándékait úgy szépen össze tudnám gyűjteni, és akkor Uram, hát talán a mai napon még ez lehetséges is volna.” Tudjátok, hogy ezek, amikre úgy tekintünk, hogy „Jaj, hát ezeket úgy szeretném, mint ajándékokat!”, hogy ezek a Szentlélek gyümölcsei? Nem ezek az ajándékai, ezek a gyümölcsei. Mert a Szentlélek ajándéka például az, hogy erősség, igaz jámborság, tanács és tudomány. Értelem és bölcsesség, hát ezek a Szentlélek ajándékai.

Vagyis amikor bezáródunk a jövőbe, valami idealizált jövőbe, vagy valami démonizált jövőbe, de nagy dolog tudnunk azt, ezt a kettőt. Krisztus föltámadt a halálból, ez már biztos. Ezért mi a jövő felől nézhetjük az életünket. Másfelől pedig egészen biztosak lehetünk abban, hogy Isten számtalan ajándékot ad, aminek a gyümölcsei általunk teremnek meg, és nélkülünk nem teremnek meg. Ezért van az, hogy a Szentlélek nem gyümölcsöket ad, hanem ajándékokat, és amikor mi ajándékként tudjuk venni és fogadni mindazt, ami a Szentlélektől van, és azzal élünk, abból érik meg a Szentlélek gyümölcse.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli