Lk 18,9-14 - Évközi 30. Vasárnap, C év.

2010.10.24.

Megosztom
Elküldöm

2010. október 24. – Évközi 30. vasárnap

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Sir 35,12-14.16-18)

Úgy adj a Magasságbelinek, ahogy ő ad neked, add jó lélekkel, amennyire kezedből telik, Mert az Úr megfizet, hétannyit ad neked helyette. Ne jöjj silány áldozattal, mert az nem kell neki, Nem nézi az Úr a személyt a szegénnyel szemben, és meghallgatja az elnyomott esdeklését. Nem veti meg az árva könyörgését, de az özvegyét sem, ha kiönti panaszszavát. Nemde az özvegynek könnyek peregnek arcán, és panaszt tesznek az ellen, aki fakasztotta őket!

Szentlecke (2Tim 4,6-8.16-18)

Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. Első védekezésem  alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki cserbenhagyott, — ne tudassék be nekik! De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából [Zsolt 22,22]. Az Úr megszabadít minden gonosz ármánytól, és meg fog menteni mennyei országa számára. Dicsőség neki mindörökkön örökké! Ámen!

Evangélium (Lk 18,9-14)

Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: „Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.” A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: „Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.”

 Vasárnapi beszéd

(Úgy látom, érdemes volna ennek a sornak is közelebb jönni az oltárhoz. Nagyon köszönöm, mert ott a tumultust éppen csak ott érzékelem a homályban… hogy beljebb tudjanak jönni. Akár szabad ide is átállni, erre a részre, akkor ott is egy picit könnyebben tudtok lenni.)

Az evangélium kapcsán egész természetes volna az, hogy elkezdjünk arról beszélni, hogy „…így ez a farizeus” meg „…úgy az a farizeus”, és aztán nagy lelkesültségünkben talán mi magunk se vennénk azt észre, hogy éppen egy példabeszéd szereplőivé válunk, és hogy Jézus nagyon könnyen mondhatta volna el rólunk ezt a példabeszédet, hiszen a példabeszéd így kezdődött. „Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek Jézus ezt a példabeszédet mondta…” Nagyon könnyen tehát megtörténhetne az, hogy jóízű kritika alá vonjuk ezt a valós, és elképzelt farizeust, itt jól megegyezünk mi mindannyian abban, hogy mennyire jól tudjuk az igazságot, és emezek-amazok meg mennyire nem. Aztán elandalíthatjuk magunkat azzal, hogy „Ez aztán az istentisztelet!” Miközben akkor Jézus ezt a történetet éppen nekünk mondta el. Nem szeretnék tehát, nagyon sajátos értelemben egy jézusi példabeszéd szereplőjévé válni, hogy én magamról képzeljem el azt, hogy Jézus például arról beszél: „Mondanék nektek egy példabeszédet a papokról, akik kiállnak, és ékes szóval szidnak másokat…” Nem szeretnék egy ilyen elképzelt példabeszédben szerepelni, s titeket sem kívánlak oda. Ezért aztán ezt most hagyjuk is.

Sokkal inkább érdemes volna onnan kezdeni a gondolatainkat, hogy ez a farizeus, hogyha egy költői kérdést teszünk fel rá vonatkozóan, igazat mond-e ott, az imádságában, vagy nem? A valóságnak megfelelően beszél-e vagy nem? Nyilván bölcsek vagyunk, azt mondjuk, hogy nem tudjuk, de amennyit tudhatunk róla, egészen bátran mondhatjuk azt, hogy a valóságnak, az igazságnak megfelelt, amit állított. Hát azt mondta: „Istenem, hálát adok neked, nem vagyok olyan, mint a többi ember.” Ez már biztos. „Nem vagyok se rabló, se igazságtalan, se házasságtörő, mint ez a vámos.” Hát föltehetően ez is igaz. „Kétszer böjtölök hetenként, tizedet adok mindenből, amim van.” Nem hinném, hogy éppen egy imádságában olyasmit mondana, ami nem igaz. Tehát akkor valószínű, hogy a farizeussal kapcsolatosan az nem lehet kifogásunk, hogy odaáll az Isten elé, és a valóságot eltorzítva, vagy az igazságot meghamisítva imádkozna. Erről egyáltalán nincsen szó.

Aztán eljátszottam a gondolattal, azért szíven ütött az, hogy van itt egy ember, aki azzal él, hogy „Én büszke vagyok erre, meg erre, meg erre, én így, meg így, meg így teszem…” De ezt elmegy a templomba, hogy elmondja Istennek, ráadásul hálaadásul. Azon játszottam el a képzeletemben, képzeljük el, hogy az a sokmillió ember itt a környezetünkben, aki ki tudja mondani magáról nap mint nap, hogy „De jó, hogy én nem vagyok olyan, mint a szomszéd! Jaj de jó, hogy én sokkal ilyenebb és olyanabb vagyok…!” És akkor itt pozitív tartalmakat mond. Egyszer csak elindulnának a templomba mindannyian, hogy ezért hálát adjanak Istennek. Nem nagyon férnénk be. Nem ebbe a templomba – Budapest összes temploma rögvest kicsi lenne, hogyha az emberek most nekikerekednének, hogy hálát adjanak ezért, azért és amazért. Úgyhogy lehet, hogy óvatosabban kellene a farizeust látnunk, mint ahogy szoktuk – magunk is könnyen egy példabeszéd szereplőjévé válva –, arról aztán nem is beszélve, hogy hát 2000 évvel ezelőtt vagyunk, a 2000 évvel ezelőtti ember világában. Egy becsületes farizeusnak a világában, aki tudja, hogy Isten és közte a törvény az összekötő kapocs. Hát pici korától kezdve ezt tanulta, ebben nevelődött, ebben érlelődött a vallásossága, a hitvilága… Hát persze, hogy arra hivatkozik Isten előtt, hogy „Istenem, igen, én megtartom a törvényt, ezért hálát adok neked, és tényleg nem vagyok olyan, mint aki nem tartja meg a törvényt.” Ha most ezt innen nézzük, akkor azért fölmerül a kérdés: Mi a baj ezzel az emberrel? Mi nem stimmel vele? Hol van valami, ami őneki nem jó? Mondhatjuk azt persze, „…mert ő így, meg úgy…” Mi az, ami őneki nem jó? Nem az, amit mond, hanem ahogy mondja. A problémája az, ahogyan mondja, és ahogyan látja a világot. Ahogyan látja magát, ahogyan látja az embertársát, és ahogyan elképzeli, hogy látja Istent. Az ő nehézsége a saját szívében éppen ezzel van. Erről szeretnék most három gondolatot mondani, de még egy bevezető szempontot hadd hozzak ide. Tulajdonképpen a mai evangélium kapcsán még csak nem is erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy ez a példabeszéd nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy valamiképpen átvizsgáljuk magunkat abból a szempontból: Nem lehetséges-e az, hogy nagy hajlamunk van ószövetségi módon látni, gondolkodni és hinni újszövetségi köntösben? Nem újszövetségi ember módjára gondolkodni, nem újszövetségi ember módjára hinni, nem újszövetségi ember módjára látni és beszélni, és imádkozni – azt nem, mert az nagyon nehéz. Ószövetségi ember módjára látni, gondolkodni, imádkozni – csak éppen magunkra öltünk egy újszövetségi köpenyt, és magunk is azt gondoljuk, itt az újszövetségi ember áll. Közben pedig talán nem is! És a nehézségünk ez. Nem az, hogy így, úgy, amúgy…, hanem hogy azt gondoljuk, hogy mi most éppen Krisztussal együtt egy krisztusi emberi világban állunk és nézünk és tapasztalunk. És közben ószövetségi ember módjára vagyunk jelen. Erről szeretnék három gondolatot mondani. S akkor rögtön az első…

Ez a rendes farizeus… (Arról nem is beszélek, ha mindenki tizedet adna abból, amije van… ezt csak úgy mellékesen. Nem egy olyan világban élünk? Gondolkodj, ahogy akarsz, csak add a tizedet! Milyen világ lenne ez itt? Mindenki gondoljon, amit akar, de úgy jó szívvel, és aztán még hálát is tudna érte adni. Most ezt csak úgy zárójelben mondom.) Akkor, képzeljük el, hogy ő az a valaki, aki azt mondja, hogy Isten szeret-e engem, vagy nem, ez egy valamiből derül ki. A hitem arra irányul, ha megtartom a törvényt, Isten szeret engem. Ha törvénytisztelő vagyok, akkor biztos lehetek abban, hogy Isten erre úgy válaszol, ahogyan én teszem. A farizeus nem abban hisz, hogy Isten őt szereti, a farizeus az a valaki, aki abban hisz, hogy tudja, hogy mit kell tennie azért, hogy Isten őt szeresse. A hite nem arra irányul, hogy „Istenem, bízom benned. Rád hagyatkozom, te szeretsz engem, te vagy az én Mennyei Atyám!” Hát ez az újszövetségi ember imája. Az ószövetségi emberé ez: „Istenem, ez és ez vagyok, ezt mind megtettem, mint megtettem, mind megtettem, mert ezt mondtad, hogy ezt kell tennem, most akkor meg vagyok nyugodva. Nem csak hálát adok, meg is nyugodtam, hogy jó úton vagyok, és ezzel kiérdemlem a Te szeretetedet. Hiszen azt mondtad, hogy tegyük ezt, és akkor jön a szeretet. Ez az ószövetségi ember világa.

És hol tudunk mi fölölteni egy újszövetségi köpenyt – rajtam itt is van – s belül ószövetségi embernek maradni? Például úgy, hogy azt mondom: „Hála Jézusnak, köszönjük ezt a példabeszédet.” Magunk között vagyunk, most már tudjuk, más idők járnak. A „más idők járnak” alatt azt tudjuk elképzelni, most már Isten szeretetét nem törvény megtartásával kell elsősorban… Nem, nem, nem… most már rájöttünk, hogy van ez. Hát nem akárki mondta el! Most bűnbánatot kell tartani. Ez a tuti. Megtanulunk nagyon őszintén, nagyon mélyen, nagyon mellet verve bűnbánatot tartani, és akkor megnyugodhatunk, kijőve a gyóntató szobából. „Jól van! Most, miután bűnbánatot tartottunk, – most sem hiszünk abban, hogy Isten szeret minket, de azt tudjuk, hogyha bűnbánatot tartunk, akkor Isten majd szeretni fog bennünket. A törvény helyére egyszerűen beillesztettünk egy másik panelt. És ószövetségi ember módjára ugyanúgy nézünk, ugyanúgy gondolkodunk, csak azzal a büszkeséggel: „Hol vagyunk mi már attól a törvény…, törvény…, törvény…? Hát milyen jó, hogy mi pontosan tudjuk, hogy nem azon múlik, hanem a bűnbánat-tartáson. Mert ha van bűnbánat-tartás, akkor majd biztos lehetek benne, hogy Isten engem szeret. Itt sem arra irányul a hitem, hogy hiszek Istenben, aki szeret engem, ezért képes vagyok a bűnbánat-tartásra is, ezért. Mert hát az ő szeretetében nem félek, és nem szégyenkezem, és nem rettegek, hogy bármit föltárjak magamból. Hát azért nem félek, és rettegek, és szégyenkezem, és szorongok, mert arra irányul a hitem, hogy ott van az Isten, aki engem szeret. Az első gondolatom ez: ha csak köpönyeget váltottunk – nem rossz szándékból, nem kétszínűségből – egyszerűen csak azért, mert megmaradt az ószövetségi szív, és azt mondtuk: „Jaj, de jó! Most rájöttünk, Istennek úgy látszik, párezer évenként más gusztusa támad. Volt a törvény, az volt valahogy akkor a fontos neki, most akkor az lejárt, most akkor egy bűnbánat-tartós korszak van. Most akkor ezt kell csinálni, s akkor majd így esdjük ki az ő szeretetét.” Nem akarom ezt tovább mondani, ez az egyik.

Aztán a másik. Nem tudom, ti hogy vagytok azzal, hogy tudtok-e néha úgy imádkozni, hogy „Istenem, szívből köszönöm neked, hogy ma sok jót tudtam tenni. Ezt én teneked nagyon szívből köszönöm, de még egy öröm is eltölt engem, én annak az embernek tényleg segítettem.” Most akkor ezt szégyellnünk kellene? Ha újszövetségi gúnya, ószövetségi szív, akkor azt mondjuk: „Nem, nem, nem, nem! Ilyet nem!” Nem, tehát azt, hogy valamit jól csináltunk, azt nem. Nem, ezeket kell elrejteni, ezeket szépen, szépen… leülni az utolsó sorba. Igaz, hogy nézem, mikor jön már a házigazda, hogy odahívjon előre, már várom, már túl sokat kellett várni, nekem nem itt a helyem, de ugye én ott ülök hátul. A második gondolat így szól, éppen a múlt heti evangéliumot idehozva. Hogyha egy hálaadás elmarad, pedig kellene, az engem megkötöz. Az elmaradt hálaadás az embert megkötözi, a kimondott hálaadás pedig kötelezi. Mi a tévedése ennek a jó farizeusnak? Ennek a jó farizeusnak az a tévedése, hogy azt gondolja, hogy azzal, hogy a hálaadó imáját elmondta, összehasonlítva magát másokkal, ezzel a történetnek vége van. Az újszövetségi ember pedig tudja, hogy amikor végre-valahára kimondtam Isten előtt, hogy „Istenem, köszönöm, hogy erre képes vagyok! Nem egyedül, másokkal, meg a Te segítségeddel, de erre most képes vagyok, már csak azért is, mert Te képesnek tartottál rá.” Akkor kezdődnek a dolgok, nem akkor végződnek. Mikor kimondom, hogy „Hálás vagyok neked, Istenem.”, ez engem elkezd kötelezni.

Ez mit jelent? Amikor a farizeus odaáll, és azt mondja: „Istenem, köszönöm neked, hogy én ezt és ezt képes vagyok…” s körbenéz, akkor azt mondja: Hát akkor én tudok valamit, amit a többiek nem. Ez engem kötelez. Ha nekem van valamim, ami a másiknak nincs, ez engem kötelez. Ha én képessé lettem valamire, s azt látom körülöttem, hogy mások nem, ez akkor engem kötelez. A farizeus ószövetségi, tisztességes ember módjára azt gondolja, a hálaadással fejeződik be egy történet. Mi pedig újszövetségi szívvel pontosan tudjuk, hogy a hálaadással nem befejeződik valami, elkezdődik valami. Mert a hálaadásban végre a súlypontjába kerül az ember, és azt tudja mondani: „Igen, ez Isten és ember együtt, erre képes.” S abból akkor tud születni valami. A második gondolat tehát így szól. Itt is nagyon könnyen fölveszünk egy újszövetségi köpenyt, és belül megmaradunk ószövetségi embernek.

És aztán a harmadik: Hogyan lehetne megragadni egyetlen képben azt, hogy hogyan látja hármójukat a farizeus ebben az imádságban? A reggel fél 10 órai misén fölállítottam itt ezt a képet. Kértem egy 2 méter magas apukát: legyél te Isten – elvállalta. Látjátok, megy ez! Beállt középre, mellé állítottuk a farizeust, mert a farizeus úgy látja, és azt gondolja, hogy Isten pontosan ugyanolyan megvetéssel tekint arra a vámosra, mint ő. Ezért ők egymás mellett állnak, kart karba öltve, s megvetéssel néznek a harmadikra. Így gondolja a farizeus, hogy Isten is úgy látja, ahogyan ő. Isten pedig nem így látja, hanem úgy látja, hogy ők hárman együtt vannak. Nem kettő az eggyel szemben, egy a kettővel szemben, hanem hogy ők hárman, mindenféle különbségük ellenére együtt vannak. Most megfogják-e egymás kezét, körbe állnak, vagy egymás mellett, azt mindenki döntse el, ahogy ő éppen ezt látja. De mit jelent itt az, hogy újszövetségi köpeny ószövetségi belsővel? Azt, hogy eddig azt mondtuk: „Hát, Isten nagyon kiszámíthatatlan, nagyon önkényes. Van neki egy választott népe, azokat szereti. Még az igazságtalanságtól sem… más emberek élete kioltása árán is őket szereti, őket pártolja évezredeken keresztül. Hát másoknak meg aztán olyan önkényesen tesz-vesz. Jobb egy ilyen Istentől félni.” Most kapunk egy történetet, és azt mondjuk: Úgy tűnik, az önkényesség nem változott. Itt van valaki, tizedet ad mindenből, hálát ad, becsületes életet él, megtartja a törvényt, s akkor Isten azt mondja ebben a történetben Jézus által: „Nem ment el megigazult módon!” És jön valaki, mást se tesz, mint lehorgasztja a fejét, azt mondja: „Istenem, Istenem!” és kész, megigazult. Nem önkényes? Nagyon könnyen gondolhatjuk azt, hogy Isten megint csak a kiszámíthatatlanságát, az önkényességét, az igazsághoz fűződő és az irgalomhoz fűződő nagyon sajátos viszonyát egy új köntösbe helyezte. Most nem az ószövetségi választott nép a kiválasztott, és másokkal megtehetünk, amit akarunk, hanem most más csoportok vannak. Mi az, ami állandó? Istennek a kiszámíthatatlansága, a kideríthetetlensége, a látszólagos önkényessége, a megragadhatatlansága, és az a bizonytalanság, amit az ember átél egy olyan Istennel szemben, aki valahogy, valahogy minthogyha saját magának szeretne leginkább ellentmondani. A harmadik gondolat így szól: hogy nagyon könnyen láthatjuk mi is úgy a világot, mint a farizeus, és gondolhatjuk azt, hogy Isten úgy lát, mint ahogyan mi. Pedig ez miért volna így? A harmadik gondolat tehát így szól: Isten lehet, hogy látszólagosan önkényes, és kiszámíthatatlan, és néhol teljességgel igazságtalannak, máskor teljességgel irgalmatlannak tűnik, – ez az embernek a nézőpontja. Ez az ószövetségi embernek az összes fájdalma. Hogy Isten önkényesnek tűnik, kiszámíthatatlannak, néha nem érthető módon igazságtalannak, néha nem érthető módon irgalmatlannak.

Erre válaszul jött éppen Jézus. Hogyha mi semmi mást nem tettünk, mint éppen csak a ruhát váltottuk át, és belül megmaradt az ószövetségi ember félelme, az ószövetségi ember fájdalma, bizonytalansága, szorongása, és nagyon józan távolságtartása egy kiszámíthatatlannak tűnő Istentől, – akkor ez a példabeszéd éppen rólunk szól.