2010. december 12. – Advent 3. vasárnapja – A évKövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Iz 35,1-6a.10)
Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag, és
viruljon, mint a liliom! Virulva viruljon és ujjongjon, ujjongva
vigadjon! Övé lett a Libanon dicsősége, a Kármel és a Sáron fensége;
meglátják ők az Úr dicsőségét, Istenünk fenségét. Erősítsétek meg a
lankadt kezeket, és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! Mondjátok a
remegő szívűeknek: ,,Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, a ti Istenetek!
Eljön a bosszú, Isten megtorlása, ő jön el, és megszabadít titeket.'
Akkor majd kinyílik a vakok szeme, és a süketek füle megnyílik. Akkor
majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert
vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban. Akiket az Úr
kiváltott, visszatérnek, ujjongással jönnek a Sionra, és örök örvendezés
lesz a fejük felett; vidámság és öröm tölti el őket, s elfut tőlük a
bánat és a sóhaj.
Szentlecke (Jak 5,7-10)
Legyetek tehát béketűrők, testvéreim, az Úr eljöveteléig! Íme, a
földművelő is várja a föld drága terményét, türelmesen várakozik, amíg a
korai és a késői esőt megkapja. Legyetek ti is türelmesek, és
erősítsétek meg szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van! Ne
panaszkodjatok, testvérek, egymás ellen, hogy meg ne ítéljenek
benneteket! Íme, a bíró az ajtó előtt áll! A szenvedésben és
béketűrésben legyenek példaképeitek, testvérek, azok a próféták, akik az
Úr nevében szóltak!
Evangélium (Mt 11,2-11)
Amikor János a börtönben Krisztus tetteiről hallott, elküldte hozzá
tanítványait és megkérdezte tőle: ,,Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást
várjunk?' Jézus ezt válaszolta nekik: ,,Menjetek, vigyétek hírül
Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a
leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a
szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot [Iz 26,19; 29,18; 35,5-6;
61,1]. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.' Amikor azok elmentek,
Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: ,,Miért mentetek ki, mit
akartatok látni a pusztában? Széltől lengetett nádat? Vagy mit
akartatok látni, amikor kimentetek? Finom ruhákba öltözött embert? Íme,
akik finom ruhákat hordanak, a királyok házaiban laknak. Vagy mit
akartatok látni, amikor kimentetek? Prófétát? Igen, mondom nektek:
prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről írva van: ,,Íme, elküldöm
küldöttemet színed előtt, aki elkészíti előtted utadat
[Kiv 23,20;
Mal 3,1]. Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt
nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, az
nagyobb őnála. Szentbeszéd
A mai evangélium kapcsán két dolog is elkezdett foglalkoztatni, és
szöget ütött a fejemben. Az egyik, ahogyan ízlelgettem Jézusnak a
válaszát, ahogyan arról beszél, hogy a vakok látnak, a sánták járnak, a
halottak életre támadnak, és a szegényeknek hirdetik Isten országának
örömhírét. És aztán, ahogyan ízlelgettem Jézusnak a válaszát, végül
sajátosan oda jutottam, hogy tulajdonképpen ezzel a válasszal valami nem
stimmel. Az nem stimmel vele, hogy ha lenne egy játékra lehetőség,
akkor ugye így is lehetne akár mondani, hogy keresd a kakukktojást. Hogy
akkor ebben a sorban mi az, ami hibádzik? Mert ugyanis hogyha ez egy
következetes gondolat alapján kiforrott válasz lett volna, akkor így
kellene, hogy elhangozzék: „A vakok látnak, a sánták járnak, a holtak
életre kelnek, a szegények gazdagok lesznek.” De minimum a szegényeknek
pénz áll a házhoz, legalább ez. Hogyha ezt a sort következetesen vinnénk
végig, akkor így kellene befejezni: „…és a szegények pedig gazdagok
lesznek. Ez az Isten országának az örömhíre.”És a másik dolog, ami aztán már ebből kapcsolódott ide, hogy
képzeljük el, Keresztelő János a börtönben van, és a börtönből kérdezi
azt: „Te vagy-e a Messiás?” Ebben nyilván benne van minden várakozása és
vágyakozása. Bizonyos szempontból talán az egész népnek a várakozása és
vágyakozása ott dobog benne. És a válaszban szó sincs arról: „Tudod,
János, annyit mondok neked, vakok látnak, a sánták járnak, a halottak
életre támadnak, a börtönajtók pedig megnyílnak, a tied elsőnek.
Nyilván, mert te aztán igazán jogtalanul, igazságtalanul ülsz ott a
börtönben.” Hogy Jánosnak ez a válasz.A szegények nem gazdagok lesznek, hanem meghirdetik nekik az
örömhírt, a börtönajtók meg vagy kinyílnak, vagy nem. A kereszténységnek
– most mondhatjuk így egyfelől – ezt a feszültségét, másfelől pedig az
örömhírnek azt a mélységét hála Istennek az Evangélium gyönyörű szépen
hozza a mai szakaszában is. Mert mit érnénk egy olyan örömhírrel, aminek
a legvége végül az, hogy „…és akkor a szegények mind gazdagok lesznek.”
És ha pont én nem? És nem eléggé? És hogyha…? Nagyon nagy dolog az,
hogy olyan örömhírünk van, ami örömhír annak is, aki szegény, és örömhír
annak is, aki gazdag. Hogy örömhír annak is, aki lát, és örömhír annak
is, aki nem lát. Hogy örömhír a sántának és örömhír a sportolónak is.
Hogy örömhír az élőnek és örömhír a holtnak is. Hát ha az örömhírünknek
nem ez lenne a természete, hanem mindig valami föltételnek még meg
kellene felelni ahhoz, hogy végül örömhír legyen, tehát először a vaknak
látnia kell, utána van neki örömhír. A sántának először járni kell,
utána van neki örömhír. Hát ha ez lenne az örömhír, akkor mi
hihetetlenül nyomorult lények vagyunk ebben a világban, hogyha az
örömhírnek mindig ilyen-olyan, nem is kis föltétele kellene, hogy
legyen.(1) Ezért aztán innen kiindulva engedjétek meg, próbálkozom ezt
az örömhírt néhány szóban összefoglalni, és 1-2 gondolatot mondani. Mit
jelent akkor az örömhír, ha annak az a természete, hogy semmilyen
föltételnek nem kell megfelelni hozzá. Akkor az örömhír egyfelől azt
jelenti, hogy rácsodálkozom arra, hogy az életem érték, föltétel nélkül,
és szabad meg is becsülnöm azt. Nem csak érték, a fejemben tudom, ó, az
egy érték, hanem egy egész életre meg is becsülhetem ezt az értéket.
Mondom rögtön a történetet, mert ez így csak egy mondat.Egy idős apáca feküdt néhány évvel ezelőtt az idősek otthonában,
és egyre súlyosabban lett beteg, de aztán már nagyon súlyosan. Nincs is
kedvem elmondani, hogy mi volt a betegsége, és hogy szenvedett,
egyszerűen nincs kedvem elmondani. Nagyon beteg volt, és nagyon sokat
fájt neki. Meglepő módon, a környezete nem is értette, hogy ez hogy van,
viselte. De a környezete ezt nem viselte el, s aztán ment a gondozó, s
odament, és ha fáj neki, ha nem, kérdezett tőle egyet. Azt mondja: „Most
azt mondd meg nekem, nővér, ennek az életnek itt most mi értelme van?” –
kérdezte tőle. Erre az apáca gondolkozás nélkül azt mondta: „Például
az, hogy ezt most te tőlem megkérdezheted. Nem olyan sok ember van,
akitől ezt a kérdést így, ahogy most tőlem, te meg tudod kérdezni. Ha
más értelme nem volna, hát az igen, hogy vagyok, és ezért te tőlem ezt a
kérdést megkérdezheted.” És ez az a pillanat, ahol nem is fontos, hogy
mi a válasz, mert ha a válaszon múlna, akkor jaj nekünk. Ezért nem
mondom meg, mi a válasz, mert ennek az apácának az a mondata, hogy
„Azért, hogy te ezt megkérdezhesd tőlem.”, ez elég. Ez az első, hogy az
életem föltétel nélkül értékes, szabad azt megbecsülnöm.(2) Van dolgom a világban. Az örömhír része az, hogy aki erre a
világra érkezett, annak itt van valami dolga. Hároméves kislányt kézen
fog az édesanyja, és sétálnak a Duna parton. Pontosan így történt. Ahogy
mennek, gyönyörű idő van, és nézelődik a kislány, és az édesanyja is,
egyszer csak érzi, hogy megállt a kislány. És akkor a kislány ránéz
nagyon komolyan az anyukájára, és azt mondja: „Anya! Álljon meg a világ,
nekem dolgom van!” Ezt mondta a hároméves kislány. Ott a napsütésben,
ahogy sétált, és éppen nem volt semmi dolga, valami történt vele.
„Álljon meg a világ, nekem valami dolgom van!” De nagy dolog az, hogy
egy hároméves kislány ki tudja mondani ezt a rácsodálkozó fölismerését.
„Énnekem valami dolgom van.” És hogy egy idős ember, akár egy haldokló
is kimondhatja azt: „Ameddig élek, énnekem itt biztos, hogy dolgom van.”Egy fiatalember jutott eszembe. Sok-sok évvel ezelőtt többször
járt nálam, és az volt a nehézsége, hogy most neki papnak kell-e lenni,
vagy nem. Ez volt a nehézsége, és vívódott rajta, és toporgott, és nem
tudta. Azt mondta: „Hát addig hogy mehetnék el papnak, ameddig nincs
valami egész rendkívüli hívás, valami legalább misztikus élmény. Hát
anélkül nem lehet elmenni.” És ahogy beszélgettünk, és kibomlott az ő
egész világa, kiderült, hogy egy közösségnek a tagjaként egy egész
közösség úgy tekint rá, hogy „De szeretnénk, hogyha te pap lennél! Mi
nagyon el tudunk téged képzelni, hogyha te, mint a mi, vagy bármelyik
olyan közösségnek a szolgálatára tudnál lenni, mint amilyenek mi is
vagyunk, hát tebelőled nagyszerű pap lehetne.” Ahogy mentünk, és
beszélgettünk, egyszer csak ez a valaki azt mondja, hogy: „Lehet, hogy
ennyi elég? Hogy énnekem nem belül kell várni egy valami hihetetlenül
misztikus hangra, hanem belenézek a szemébe azoknak az embereknek, akik
körülöttem vannak, és onnan érkezhet Isten üzenete?” Az illető már
régóta pap azóta, régóta. S tudjátok, mi az érdekes? Jött hozzám nem
olyan régen, azt mondta: „Feri, jól vagyok, de azért valamit akarok
neked mondani. Rájöttem valamire: énnekem rendkívüli papi hivatásom van.
Mert ahogy én ismerem a többieket, mindenkinek így szólt Isten, úgy
szólt Isten… Na én vagyok a kivétel! Engem egy egész közösségen
keresztül szólított Isten, na ez aztán a rendkívüliség. Én ezt úgy
megbecsülöm – irigykednek is rám a többiek.”A második gondolat így szólt: aki erre a világra jött, dolga van. Az utolsó pillanatáig dolga van, és ezt tudhatja is.(3) Az örömhír örömhír abból a szempontból is, hogy örömmel
mondhatom ki: tudok magamért tenni, meg másokért. Hogy az ember az a
valaki, aki tud magáért és másokért tenni. Eszembe jutott egy idős
bácsi. Az idős bácsi élete utolsó éveiben teljesen vak volt. Járogattam
hozzá, s egyszer mi történik? Azt mondja az idős bácsi – nem voltunk ott
többet 20 percet, vittem az Oltáriszentséget – sóhajt egyet, és azt
mondja (persze kíváncsi lennék, mit gondoltok, hogy mit mond), a
következőt mondta: „Jaj, Feri atya! Nagyon köszönöm, hogy eljöttél,
nagyon hálás vagyok neked, elhoztad nekem Jézust, de ne is haragudj,
nekem most már dolgom van. Úgyhogy ha nem bántalak meg téged,
elköszönnék tőled.” Teljesen egyedül élt egy lakásban, vakon. Kérdezem
tőle, hogy: „Pista bácsi! Szabad arról beszélni, hogy mi dolgod van?”
Azt mondja: „Ferikém! Hát ugye, látni nem látok, na de hallgatom a
rádiót. Hát most hallgattam a híreket. Micsoda nehéz helyzetben vannak
emberek. Hát nekem őértük mind imádkozni kell. Nagyon-nagyon nehéz
helyzetben vannak most emberek, ezt hallottam. Nekem ne is haragudj,
nagyon sok dolgom van, nem érek rá arra, hogy veled itt elbeszélgessek,
úgyhogy nagyon örülök, hogy jöttél, de nekem, ne is haragudj…” Hát egy
vak bácsi, aki egyedül él, nemhogy tudja, hogy neki dolga van ebben a
világban, s az ő élete egy érték föltétel nélkül, hanem hogy képes tenni
magáért is, meg másokért is.Mikor mentem egy nénihez, és akkor eljutottunk oda, hogy akkor
elköszönök tőle, s azt mondta: „Várjál Ferikém, kikísérlek.” Ettől
féltem, mert három perc, míg föláll. Annyi idő alatt valakit
megáldoztatok. Mármost elnézést a szóért, hogy kivárom, amíg ő föláll…
hát de persze, hogy kivárom. És akkor, ahogy fészkelődik, azt mondja:
„Tudod, megvan ennek a technikája, megvan. Amíg Isten engedi, én egyedül
állok föl.” Mert tudjátok, persze, hogy mondtam: „Margit néni, segítek.
– Azt nem! Azt nem! Ameddig Isten ad nekem erőt, addig én innen egyedül
állok föl.” És így is van. Isten adott neki erőt, és ő egyedül föl
tudott állni. De kedves volt, látta, ott toporgok, azt mondja: „Most már
mehetsz. Nekem ez volt fontos, én egyedül fölállok. Majd én szépen
eljutok az ajtóig.”A harmadik gondolat így szól: hogy az ember rácsodálkozik arra, hogy tudok magamért és másokért tenni.(4) Tökéletlenül is tudok teljes életet élni. Az Isten országa
szempontjából nem követelmény, hogy tökéletesek legyünk. Tökéletlenül
pont tökéletesek vagyunk. A tökéletlenség – olyan elgondolkodtató ez,
ahogy az apostolokat látjuk, hogy milyen lehetett volna 2000 évvel
ezelőtt találkozni Péterrel, ahogy azt mondja: „Meghirdetem nektek
Jézust, én elárultam.” Jön Pál: „Majd jövök én. Meghirdetem nektek
Jézust, én meg üldöztem az egyházat.” Hát nem lehetett olyan embert
találni az apostolok közül, aki úgy nagyon kihúzhatta volna a mellkasát,
hát mindegyikük… Kihúzhatni kihúzhatta magát, de hát az úgy volt
tisztességes, ahogy Pál apostol is írja: „Engem Jézus Krisztus
kiválasztott apostolának, miközben én üldöztem őt, és az egyházát.”A tökéletlenség az apostolkodásnak sem akadálya, nemhogy a
kereszténységnek. Micsoda nagy dolog az, mikor például itt ebben a
templomban is néhány évvel ezelőtt egy húsvéti készületkor ideállt egy
pap, és azt mondja: „Én alkoholbeteg vagyok. Most nem ittam hat éve,
attól én még alkoholbeteg vagyok.” Itt állt, és ezt mondta: „És én most
elmondom nektek az örömhírt.” Alkoholbeteg papként. (S akkor az utolsó.)(5) Az utolsó így szól, hogy az örömhírhez tartozik az is, hogy
bepillantást nyerhetünk Isten életébe. Nem csak az Isten országába,
Isten titokzatos, rejtett életébe az ember bepillantást kapott. Hogyan
is? Nagyon egyszerűen, mert a magunk módján mindannyian ismerjük Jézust.
Miután ismerjük Jézust, ahogyan tudjuk, ez azt jelenti, hogy éppen
bepillantást nyertünk Isten titokzatos életébe. Mi, egyszerű,
tökéletlen, halandó emberként. Mi az Isten életébe bepillantást
nyertünk.Nemde úgy van az, mikor valamelyikünk el tud menni egy talán
távolibb országba, vagy egy közelibb országban fölfedezünk valami
csodálatos helyet, amit talán kevesen ismernek, készítjük a
fölvételeket, s utána mindenkinek mutatjuk: „Olyan helyen jártam a
nyáron, ti azt nem is tudjátok, hogy olyan van.” Hát ennél négyzetesen
több minden történt az Isten országára vonatkozóan. Tulajdonképpen mi
olyan emberek vagyunk, azt mondjuk: „Azt nem is tudjátok, mi hol
jártunk! Vasárnap este fél hétkor, Isten országában jártunk, s azt
egyébként is… egy olyan tájat néztünk meg…” Ami az ötödik, az örömhír,
ami az embertől elvehetetlen, hogy miközben mást se tesznek sokak, mint
csak vágyakoznak Istennek egy halvány sugarára, mi meg azt mondjuk, mi
abba belepillantottunk, mert a magunk módján, ahogy mi tudjuk,
megismertük Jézust.
