Mt 3,13-17 - URUNK MEGKERESZTELKEDÉSE.

2011. január 9. – URUNK MEGKERESZTELKEDÉSE – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 42,1-4.6-7)

Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvemet találom. Ráadtam lelkemet, igazságot visz majd a nemzeteknek. Nem kiált, nem emeli fel hangját, és nem hallatja az utcán. A megroppant nádszálat nem töri össze, és a kialvó mécsbelet nem oltja el; hűségesen visz igazságot. Nem alszik ki, és nem roppan össze, míg igazságot nem tesz a földön; és tanítására várnak a szigetek. ,,Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban, és fogom a kezedet; megőrizlek, és a nép szövetségévé teszlek, a nemzetek világosságává, hogy megnyisd a vakok szemét, kihozd a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétségben ülőket.

Szentlecke (ApCsel 10,34-38)

Akkor Péter beszélni kezdett: ,,Valóban azt tapasztalom, hogy Isten nem személyválogató, ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt és igazságot cselekszik. Isten elküldte igéjét Izrael fiainak, amikor békességet hirdetett Jézus Krisztus által, aki mindennek az Ura. Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt.

Evangélium (Mt 3,13-17)

Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. De János igyekezett visszatartani: ,,Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?' Jézus azonban ezt válaszolta neki: ,,Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságot.' Akkor engedett neki. Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: ,,Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik' [Iz 42,1].

Szentbeszéd

(Óriási lehetőségeink vannak még itt elöl. Kérlek, jöjjetek közelebb! Itt parlagon hevernek négyzetméterek, és akkor ott be tudtok jönni legalább az ajtón. Köszönöm szépen, köszönöm.)

Nem hiszem, hogy különösebben magyarázatra szorul az, és hogy mi rászorulnánk arra, hogy különösebb logikai menetekkel vérteződjünk fel azzal kapcsolatosan, hogy miért mondja Keresztelő Jánosnak, illetve Keresztelő János miért mondja Jézusnak azt, hogy „Hát fordítva kellene, hogy ez történjék. Hát az volna valamiképp a megfelelő rend, hogy miután te vagy a Messiás, én meg egy próféta, te vagy az Isten Fia, én vagyok egy ember, hogy akkor a keresztelkedés fordítva kellene, hogy történjen. Teneked kellene engem alámeríteni.” Nem is akarok itt hosszabban beszélni erről, nem szorulunk rá, hogy itt ezt különösebben értelmezzük, hát azt mondhatom nyugodtan, a napnál is világosabb, hogy ez a helyes fölállás, ez a rendes menete a dolgoknak. Igen ám, de mégsem így történik. Hogy van itt egy helyzetünk, amiben a napnál is világosabb, hogy volna az helyesen, rendesen, vagy normálisan, természetesen, és főleg törvényszerűen – most utalás az ószövetségi törvényre – és éppen nem így történik.

(1) Most akkor a kérdésem az, persze itt már mindig mi magunkról is szó van, hogy tulajdonképpen mi hozza ebben a történetben a fordulatot? Mitől válik lehetségessé az, hogy az üdvösség története, az Isten és ember közti találkozás úgy mélyüljön el, és úgy gazdagodjon, ahogyan egyébként mi azt mondanánk, hogy „Na hát azért úgy azt nem. Hát az úgy nem rendes, az úgy nem normális, az úgy nem Isten szándéka szerint való.” És mégis el tud mélyülni így az Isten és az ember közti találkozás. Hol van itt a kulcs? Természetesen a szöveg máris a segítségünkre siet, mert azt hallottuk: „Erre János engedett neki.”

Eszembe jutott az, ahogyan mi milyen nagyon nagy értéknek tudjuk tartani, már a XX. század vége, XXI. század eleje kopik, hogy értéknek tartsuk-e, vagy tartjuk-e, vagy nem, az engedelmességet. Az engedelmesség nem lehet, hogy a mai evangélium tükrében egy nagyon egyszerű dolog? Engedem, és megengedem Istennek, hogy hasson rám. Egyszerűen csak megengedem Istennek, hogy hasson rám. Ezt megengedem. S ahogy megengedem Istennek, hogy hasson rám, hogy a jelenléte, amit mond, a gondolata, a szándéka… vagy megengedem, hogy közel jöjjön, és hasson rám – akkor ez hatást alakít ki bennem, hat rám, s akkor hat bennem, és aztán az Isten tud rajtam keresztül is valamiképpen hatni ebben a világban. Hogy az engedelmességgel kapcsolatban nem lehet-e, olyan nagyon sarkos gondolataink tudnak támadni.

Ha én hallom ezt a szót, hogy engedelmesség, nem tudom némi rossz érzéssel nem hallani. Ez lehet, hogy megnyugtathat benneteket. Valami kis rosszérzésem mindig támad ilyenkor. De hogyha ezt mondja nekem valaki, hogy „Hát engedem és megengedem, hogy Isten közel jöjjön és hasson rám, és aztán alakítson engem, és aztán rajtam keresztül is tudjon hatni a világban.” Ez, ez valahogy jobban hangzik nekem, márpedig a mai evangéliumban erről van szó. És de érdekes ez, egy nemes lélektani szakember, a XX. század második fele, vége felé azt mondja, de érdekes: „Minden korszaknak megvan a sláger témája.” Ő a mi sláger témánknak az önismeretet nevezte meg, de azt mondta, hogy 15-20 évvel ezelőtt nem ez volt a sláger téma. Elnézést, hogyha ez ilyen bántóan hangzik, nem így akarom mondani, ő fogalmazta ezt így meg. Azt mondta: „A ’80-as években a legtöbb kliens azzal a problémával érkezett: gyönge az akaratom. Egyszerűen kéne itt állítani valamit, egy kicsit följebb kéne tudni tekerni az akaraterőn, s az egész életem meg tudna oldódni.” Mert úgy egyébként minden stimmel, csak az akaraterő gyönge. Lehetne ezen segíteni?

Miért hozom ezt ide? Azért, mert azt gondolom, hogy egyébként az akaratunkat csúcsra szoktuk járatni. Ami akarásból megy, az megy nekünk, és a fájdalmunk éppen az, hogy ami akarásból megy, az nem elég. Hát ez szokott a nehézségünk lenni. „Hát mármost jobban ezt nem tudom akarni. Mármost erőt honnan szerezzek? Mondjuk dolgozok hajnaltól késő estig, még most húzzak rá? Még most hogy, hogyan?” Hát a nehézségünk éppen ez szokott lenni, és a mai evangélium ebből a szempontból egy nagyon szép utat nyit. Azt mondja: „Nem kell neked semmit még most csinálni, meg még többet dolgozni, meg még többet imádkozni, meg még azt kitalálni, meg cselekedni még, meg az akaratodat nem tudom hogy hova összeszedni. Úgyis összeszedted, amit meg nem, azt meg úgyse bírod összeszedni.” Hanem azt mondja: „Engedd meg Istennek, hogy hasson rád! Engedd meg, hogy amit mondd, az elvégezze benned a maga munkáját. Ne csinálj te semmit, ne akarj semmit, hagyd, ezt engedd el, nem kell erősebbnek lenni, sem szentebbnek lenni, sem okosabbnak, se ügyesebbnek. János, te pont jó vagy, így jó helyen is vagy, kifejezetten itt a Jordán partján. Engedd el magad, engedd meg, hogy lehessen úgy, ahogyan én hatok rád, engedd ezt meg.”

Nem tudom, hogy ehhez akkor még most kell-e valami erő? Nem kell hozzá semmi. Nem lehetséges-e az, hogy amit egyébként nagyon keresünk, az ezen az úton van? Hogy ebbe az irányba vannak a legnagyobb lehetőségeink? Ott nincsenek lehetőségeink az ajtóban, egyáltalán nincsenek, ott jól be vagyunk szorulva. Itt meg? S ugye, milyen érdekes, évek óta minden vasárnap: „Gyertek előre!” Hiába itt vannak a lehetőségek… (És lám, tessék! Hát, Zsolt, ez fantasztikus, köszönöm. Most azon túl, hogy meg volt beszélve… Nem, hát természetesen nem, hát ilyet nem csinálok. Szóval, mielőtt zavarba jövök a saját beszédemtől…) Tehát szabad, hogy megengedjük, hogy Isten hasson ránk, és valószínű, hogy itt vannak a nagy lehetőségeink. Hogy éppen, ha megengedjük, hogy Isten hasson ránk, és aztán hasson bennünk, akkor tud rajtunk keresztül is hatni. Hogy nem lehet-e, hogy ezt keressük olyan nagyon? Ez akart az első gondolat lenni. Ennek a történetnek a kulcsa, hogy Keresztelő János megengedi Istennek, hogy ő hasson rá, és ez benne is valami hatást kelthessen, és ebből fakad a cselekvés.

(2) Most aztán a második. Ennek a helyzetnek van egy nagyon sajátos pikantériája. Ez pedig az, hogyha végül megkérdeznénk Keresztelő Jánost: „Mondd csak, János, tulajdonképpen mire hivatkozva mondod te azt, hogy nincs az rendjén, hogy te jössz énhozzám, nekem kellene hozzád menni?” Tulajdonképpen mire hivatkozik kimondva, kimondatlanul Keresztelő János? Istenre, hát nyilván való, Istenre, Isten törvényére, a rendre, mindarra, amit eddig fölfogott és megértett Istenből. És egyébként érthető, hogy erre hivatkozik? Nagyon is, csakhogy akkor a helyzet – ezért használtam ezt a kifejezést – pikantériája, hogy ott áll Keresztelő Jánossal szemben Isten, és ő Istenre hivatkozik, s azt mondja: „Istentől én azt hallottam, azt tanultam, az a rend, hogy ilyet nem csinálunk. – De én vagyok az Isten. – Nem, nem, én Istenre…, Isten azt mondta, hogy nem, ilyet nem, alá-fölé rendelt…, te Messiás, én próféta, azt nem!”

Hát az életünkben nekünk nagyon sok ilyen helyzetünk van. Amikor előzetes tapasztalataink, tudásunk, élményeink alapján, nyilván, hogy legyenek kapaszkodóink, hogy tudjunk élni, tájékozódni, megfelelően cselekedni, és még valahogy szusszal is bírjuk, mit teszünk? Az élményeinkből, a tapasztalatainkból végül elvonatkoztatunk, és elvek születnek. Így kell és úgy kell, így helyes, úgy helyes, így érdemes, úgy érdemes. Igen ám, de a következő lépésben máris az szokott történni, hogy Istenből tudjátok mi lesz? Lábjegyzet. Az elveink megindoklására fölhasznált lábjegyzet. Kisbetűvel, számmal, és a Szentírás Mt 4-5-6-7… Nem t’om, hogy van-e ilyen, de… Szóval, hogy az életben elszakadunk a valódi találkozástól, a valódi személyes kapcsolattól, már elvekbe kapaszkodunk, és mi más is történik, mint hogy Isten már szinte nem is egy élő személy, akivel megvan ez az érzékeny viszonyunk, hogy odajöhessen hozzánk és azt mondja, hogy „Te, én most másképp gondolom.”, s akkor ezt engedjük hogy hasson ránk, és ebből születik valami. Ó nem, hát elveink vannak, egy pont után Isten már csak arra kell, hogy az elveinket vele igazoljuk. Isten lesz az a valaki, akire hivatkozva élünk és cselekszünk, végül aztán, tulajdonképpen a hivatkozást is elhagyhatjuk.

Egy nagyon neves valaki, Alice Millernek hívják, ahogy látta, hogy milyen nehéz a gyerekeknek a családban, egészen csecsemőkortól kezdve milyen nehéz lehet a gyerekeknek a családban. Hogy akkor ő azt mondta, hogy „Végül is egy mondatba össze tudom foglalni az üzenetemet. Ez pedig az, hogy a gyerekeknek nem nevelési elvekre van szükségük, hanem az anyucira, meg az apucira. És hogy önmagában az, ahogyan nevelési elvekbe kapaszkodunk, Valamiképpen annak a bizonytalanságnak a tükre, hogy mit is kéne veled kezdeni.” Hogyha nehezen engedem magamhoz azt, hogy ki vagy te, és milyen szükségleted van, és nehezen érezlek téged, és bizonytalan vagyok, akkor belekapaszkodunk a nevelési elvekbe. Hát az meg most vagy jó lesz, vagy nem lesz jó.

A második gondolat így szól, hogy ebben a történetben Keresztelő Jánost megkísértheti az, s a mondatával ki is fejezi azt, hogy igen, ennek realitása van, hogy elvekre hivatkozzunk, elveket hangsúlyozzunk és elvek alapján éljünk, és közben Isten már senki más ne legyen, mint akire hivatkozunk az elvek gyakorlása közben. Hadd mondjak itt egy másik nehézséget is. Könnyen mondhatjátok azt, emlékszem, erről is elmélkedtünk pár évvel ezelőtt, hogy talán a legtöbb bűnt az emberiség történetében Istenre hivatkozva követtük el. Ez többé-kevésbé stimmelhet, többé-kevésbé.

Igen ám, amióta azonban kevésbé vagyunk istenhívők, úgy a zömünk talán már kevésbé az, most a dolgoknak a dinamikája és logikája kicsit se változott, csak a szó változott meg. Ma mire hivatkozik az a valaki, mondjuk mi, a ma embere, főleg az kire tud hivatkozni, és mire tud hivatkozni, aki nem Istenre hivatkozik, miközben elveket próbál érvényre juttatni bizonyos személyes érintettség és érintődés, és érzékenység helyett, vagy annak nehézségében? Ma nem az Istenre hivatkozunk főleg, hanem a szeretetre. Ez fájó talán. Ma már nem az Istenre hivatkozva követjük el a lehetetlen dolgainkat, hanem a szeretetre hivatkozva. Hogy hol van az a szeretet, amit az Istentől kapunk, vagy amit megsejthetünk, azt ki tudja? Mindegy, a szeretet hivatkozássá lett, ez az adu ász. Végül azt mondom: „De hát szeretlek, és ez ezért van. De hát szeretlek, és ezt ezért csinálom így.” Pro és kontra. Ó, és érezzük, hogy hát ha most ennyi a szeretet, akkor itt valami nagyon nem stimmel.

A második gondolat ez: Ebben a történetben ott van annak a lehetősége, hogy Istennel szemben Istenre hivatkozzunk. Hogy lehetőségünk volna, hogy engedjük, hogy egy személyes találkozásban Isten hasson ránk, és e helyett Istenre hivatkozzunk. Nagyon fontos, hogy vannak elveink. Nem az elvek ellen beszéltem, rájuk szorulunk, szükségesek, de nem Isten helyett. Nem bizonyos helyzetekben, egy másik emberrel való személyes érintődés helyett. Ugyanez érvényes a párkapcsolatra is. Ott is, nyilván, rengeteg könyvet olvashatunk el, hogy hogyan érdemes csinálni. De akármennyit is tudunk abból, hogy hogyan érdemes csinálni, és még többet, hogy hogyan nem érdemes, egy valamit nem tudunk megspórolni, hogy valamiképpen egymás szemébe nézzünk, és valamit megérezzünk egymásból. Hogy valahogy egy személyes találkozásban, ahogyan hatunk egymásra, és ebből születik valami, és akkor ez néha nagy öröm, néha átszenvedjük, na ez az, amit nem lehet megspórolni. Hát hivatkozhatunk akármelyik pszichológusra, és pszichiáterre, és terapeutára, akkor az egy hivatkozás egy másik emberrel szemben. Ahelyett, hogy megengednénk, hogy valami hasson ránk, és ebből fakadjon aztán valami cselekvés.

(3) Aztán a harmadik gondolat. Ebben a történetben kétség kívül Jézus fölforgatja azt a rendet, amire azt mondjuk, hogy ennek így kellene történnie. Keresztelő János ezt nagyon pontosan fogalmazza meg. Ebből a szempontból Jézus folyton-folyvást azzal a nehézséggel szembesít bennünket, hogy hajlandók vagyunk-e fölfordulni, vagy nem? Hogy engedjük-e, hogy fölkavarjon bennünket Jézus? Úgy tűnik, hogy az Istennel való kapcsolatból ez nem hagyható ki. Tehát ha mondjuk 5 év, 10 év távlatában nem volt az Istennel való kapcsolatunkban semmi fölforgató, semmi olyan, ami valamit bennünk a feje tetejére állított, akkor gyanakodhatunk, hogy az Élő Istentől sikerült egy kényelmes távolságot fölvennünk. Elképzelhetetlen, hogy Isten az a valaki legyen, aki nem forgat föl bennünket. Emlékezhetünk arra a szóra, ahogyan azt mondja: „A vámosok és utcanők meg fognak titeket előzni Isten országában.” Hát lehetetlen, hogy ez nem üt bennünket is szíven, az lehetetlen. „Ha csak nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, be se mentek a mennyek országába.” A példabeszédek is fölforgatnak bennünket. Amikor Jézus arról beszél, „…jönnek majd északról, délről, keletről, nyugatról, üdvözülnek. Hát, hogy ti üdvözültök-e, azt nem tudom.” Hát én nem t’om, azért ez elég fölforgató, nem?

Itt szokott lenni valami, amivel szívesen áltatjuk magunkat. Ez pedig az, hogy „Nana! Mi ismerjük Jézust, ezért mi már ezen túl vagyunk. Mi ezt a kört már lefutottuk. Szegény ószövetségi világ, ők még nem tudták, hogy Jézus az, mi már most tudjuk, tehát akkor jó…” ez pontosan az ószövetségi világ. Mikor először kimondtuk magunknak azt, hogy „De jó, hogy ez ránk úgy nem érvényes! Jaj, de jó! Mi Jézusban hiszünk, nekünk le van… tudva.” A másik szót nem mondom. „Le van tudva ez a kérdés. Jaj, de jó!” Tudjátok, erre egy püspök nem átallotta azt írni egy enciklikában, hogy hamis biztonságérzetben ringatjuk magunkat. Nem az ember, és főleg nem az ateista, vagy a nem hívő, mi katolikus keresztények hamis biztonságérzetbe tudjuk ringatni magunkat, csak mi most nem Istenre hivatkozunk, aki kivezetett bennünket Egyiptomból, hanem Jézusra, akihez eljövünk vasárnapról vasárnapra. Attól még nagyon is érezhetünk egy belső késztetést azzal kapcsolatosan, hogy „Jó, Jézus, rendben van, de azért a lelki békémet, azt nem adom neked. Hát azért, hogy te itt nyugtalaníts engem, azért azt nem. Én egy szép, rendes életet akarok élni.” Ezt nekem valaki kedvesen meg is mondta. Nagyon, de nagyon meg tudom érteni, hát látjátok, ez milyen fontos, akkor ezt el is tudom nektek mondani, nagyon fontos volt.

Fölhívott engem egy beszéd után, és azt mondja: „Feri, nem ezt várjuk tőled. Egész héten gürcölünk, iszonyú nehéz az élet, jövünk itt egy picit megpihenni, megnyugodni. Mit csinálsz te itt? Hát így nem tudjuk a következő hetet végigtolni!” Hát nem tudom, hogy Isten meg tud-e bennünket ettől kímélni. Mert hogy én, én megtudlak, az biztos. Jó, itt elszundikálunk, úgy…

(4) Negyedik gondolat. A negyedik gondolat így szól: Mikor arról beszélünk, a keresztség azt jelenti, hogy mi beavatódunk Isten életébe. Beavatást nyerünk Jézus életébe, a vele való közösségben. És ugye hozhatjuk a kérdéseket, hogy a bűnök bocsánatára való szimbolikus alámerülés a Jordán folyóba hogy jön össze a bűntelen Jézussal? Most ezt már régen tudjuk, ezt már nem akarom ragozni. Minden esetre gyönyörű szép látásmód lehet az, hogy amikor Jézus alámerítkezik a Jordán folyóba, ahova az emberek belemosták szimbolikusan a bűneiket, ez Jézus számára is egy beavatás. Beavatás az emberi sorsba. Egy nagyon mély beavatás mindarra, ami rá az emberektől vár, és mindarra, ami az embert jellemzi. Mert ott ő alámerül az emberi bűnbe, mocsokba, piszokba, gyöngeségbe, sebzettségbe, és mindenbe, amit az emberek oda belemostak. Ez egy beavatás az emberi létezés bugyraiba. Ez miért olyan fontos? Mert azzal kezdtük, hogy mi megengedhetjük Istennek, hogy hasson ránk. Nem kell összeszedni semmilyen erőket, nem kell még akarni, nem kell okosnak lenni, nem kell semmire rájönni, megengedhetjük, hogy Isten hasson ránk, aztán hasson bennünk, és hasson rajtunk keresztül. De hogy Jézus abból a szempontból is példát mutatott, ahogy alámerítkezett az utolsó haja száláig a Jordán folyóba, hogy ő pedig engedte, hogy hasson rá az ember. Megengedte, hogy mi közel menjünk hozzá, és hassunk rá, nagyon sokféleképpen. És nem akarta megkímélni magát attól, hogy mi emberek őrá hatást gyakoroljunk, ezt megengedte.

Vasárnap, most is az van, de múlt vasárnap ugye oda jutottunk, hogy nem véletlen, hogy a napkeleti bölcsek történetében nem az történik, hogy odamegy a három napkeleti bölcs, és azt mondja a Kisjézusnak, „Kérünk aranyat, tömjént meg mirhát, mert te vagy Isten, mi meg emberek vagyunk, akkor így van rendjén. Hát így van rendjén, nem? Hát ő a nagy, mi a kicsi, akkor kikérjük az aranyat, a tömjént meg a mirhát. Hát neked lehet annyi, amennyit akarsz, nekünk meg nem. Akkor most mi kérünk.” De a történet nem így fest, hanem éppen fordítva, hogy mi visszük az aranyat, a tömjént és a mirhát. Ez mit jelent most a mi összefüggésünkben? Azt, hogy amikor a keresztség révén felnőtté leszünk a hitben, akkor ez azt is jelenti, hogy mármost nem azon agyalok, hogy Isten hogy tudna nekem segíteni, meg mit kaphatnék tőle, hanem hogy nyitott vagyok arra, hogy Isten hasson rám, aztán bennem és rajtam keresztül, és azt kérdem tőle, hogy „Mondd, miben segíthetek neked? Vagy mit gondolsz, hogy hogyan állhatnék én akkor valahogy a te rendelkezésedre? Hát itt vagyok én, hassál rám, és majd ebből fakad.” De nagy dolog az, hogyha amikor azt látjuk, hogy Jézus belemerítkezik a Jordán folyóba, közel engedi magához az embernek minden, minden árnyékát, és más szavakat nem is akarok használni, hogy akkor ez nem azt jelenti, hogy bűnöket kell elkövetni, mert ezt nagyon szívesen szeretjük így mondani. „Ja, hát magunkhoz engedtük az emberi létnek a sűrejét, hát akkor hatott is ránk.” Az, hogy engedjük, hogy hasson ránk, az nem azt jelenti, hogy akkor mi is beleveszünk, hanem hogy engedjük, hogy hasson ránk, és amennyit megengedhettünk, hogy hasson ránk, utána ez átjár bennünket, és ez valahogy egy életre cselekvésre ösztönöz minket.

De nagy dolog az, hogy Jézus fölajánlja azt a lehetőséget Keresztelő Jánosnak, hogy „Ha akarod, hathatok rád. Ha megengeded, működhetek általad is. Mit szólsz ehhez?” Tulajdonképpen ez egy gyönyörű ajánlat, amivel az Isten az ember elé lép.