Mt 4,12-23 (felolvasva csak a Mt 4,12-17 szakasz) - ÉVKÖZI 3. Vasárnap, A év

2011.01.23.

Megosztom
Elküldöm

2011. január 23. – ÉVKÖZI 3. Vasárnap – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 8,23b - 9,3)

De nem lesz többé sötétség, ahol elnyomás van. Az első időben megalázta Zebulon földjét és Naftali földjét, de az utolsó időben megdicsőíti a tengerhez vezető utat, a Jordánon túli vidéket, a pogányok Galileáját. A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát; akik a halál árnyékának országában laknak, azokra világosság ragyog. Megsokasítod az ujjongást, megnöveled az örömet; örvendenek színed előtt, ahogy örvendenek aratáskor, és amint ujjonganak, akik a zsákmányt osztják. Mert összetöröd terhes igáját a vállára nehezedő botot, és sanyargatójának pálcáját, mint Mádián napján.

Szentlecke (1Kor 1,10-13.17)

Kérlek titeket, testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan ugyanazt mondjátok, és ne legyen köztetek pártoskodás, hanem legyetek tökéletesen egyek ugyanabban a lelkületben és ugyanabban a felfogásban. Azt a hírt kaptam ugyanis felőletek, testvéreim, Klóé házanépétől, hogy viszálykodások vannak köztetek. Arról beszélek, hogy közületek mindenki ilyeneket mond: ,,Én Pálé vagyok', ,,Én Apollóé', ,,Én Kéfásé', ,,Én pedig Krisztusé'. Talán részekre oszlott Krisztus? Vajon Pált feszítették meg értetek, vagy Pál nevében vagytok megkeresztelve? Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, nem szavak bölcsességével, hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse.

Evangélium (Mt 4,12-23) (felolvasva csak a Mt 4,12-17 szakasz)

Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost kiszolgáltatták, visszavonult Galileába. Elhagyta Názáretet, elment és letelepedett a tengermenti Kafarnaumban, Zebulon és Naftali határában, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: ,,Zebulon földje és Naftali földje, a tengeri út, a Jordánon túl, a pogányok Galileája; a nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk' [Iz 8,23; 9,1]. Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: ,,Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.' Amint elhaladt a Galileai tenger mellett, látott két testvért: Simont, akit Péternek hívtak, és Andrást, a testvérét, amint körhálót vetettek a tengerbe; halászok voltak ugyanis. Azt mondta nekik: ,,Jöjjetek utánam, és én emberek halászává teszlek titeket!' Azok pedig azonnal elhagyták hálóikat és követték őt. Amikor onnan továbbment, látott másik két testvért: Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost a hajóban Zebedeussal, az apjukkal, amint javították hálóikat. És őket is hívta. Azok pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat, és követték őt. Jézus ezután bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden bajt a nép között.

Szentbeszéd

Gyönyörű az izaiási prófécia. „A sötétben lakó nép nagy fényt lát. Fény virrad a halál honában és árnyékában ülőkre.” Szeretnék a fénnyel és a fényről szólni egy-pár szót, a fénynek és a sötétségnek erről a szimbolikus világáról, ahogyan az evangelista ezt elénk hozza, és ahogyan ez a szimbolika sokszor mélyebben tud kifejezni valamit az élet realitásából. Mintha csak a nagyon ésszerű, logikus és racionális gondolatainkat mondjuk egymás után.

(1) Először is, hogy a sötétség nagyon nagy szolgálatára van az életnek. Ezt azóta tudjuk, amióta a Világ Világossága a világba jött. Amióta a Világ Világossága a világba jött, tudjuk, hogy még a sötétség is neki szolgál. Tudjuk, hogy a világosság hatalmasabb, mint a sötétség, és ezért valamiképpen még a sötétség is szolgálatára van a világosságnak. És ténylegesen így van, a hétköznapi tapasztalatainkból is tudjuk, ahogy megy le a nap, fölkapcsoljuk a lámpát, mert már úgy érezzük, hogy szükségünk van valami világosságra, s hogy fölkapcsoltuk, hát nem lett sokkal világosabb. Lehet, hogy nem lett sokkal világosabb, várjuk meg, míg lemegy a nap. Egyszer csak sokkal világosabb lesz. Nem azért lett világosabb, mert nagyobb lett a fény, mert nagyobb lett a sötét. A szobában azért lett világosabb, mert a sötétség lett nagyobb. Ebből a megközelítésből természetesen oda szeretnék eljutni, hogy az életünkben ott vannak a sötétségnek a pillanatai, a sötétségnek az órái, de mi keresztény emberként szó sincs róla, hogy a világosság és a sötétség, a jó és a rossz valami szakadatlan küzdelmében őrlődnénk, és valamiféle optimizmussal tekintenénk a világosság felé, hogy „Talán, talán még nyerhet a világosság is.” Vagy ha jó napot fogunk ki, hát talán akkor valahogy a világosság a mai napon győzni fog. Mi nem ebben az alapállásban vagyunk, hanem tudjuk, hogy a legnagyobb sötétség is valamiképpen a világosság szolgálatában áll. Hadd mondjak néhány egyszerű példát.

A gyerekkorunkból mindannyian őrzünk sebeket, őrzünk fájdalmakat, hiányokat. Őrzünk megpróbáltatásokat és igazságtalanságokat. Mindenki. Ezeket nevezhetjük sötétségnek. Mindannyian hordozzuk a gyerekkorból ezeket a sötétségeinket. De őrzünk úgy sebeket, fájdalmakat, hiányokat, igazságtalanságokat, megpróbáltatásokat, hogy közben már látjuk, hogy annak a sötétségnek valójában milyen szolgálat-jellege és szerepe volt a fény szempontjából az életünkben.

Hadd mondjak egy nagyon egyszerű példát, mégpedig magamról. Édesapám pilóta volt, ezért aztán én inkább nem láttam őt, mint láttam. Amikor meg láttam, gyakran aludt, mert egy pilóta akkor repül, amikor éppen szolgálata van, itt hiába volt nappal, hát ő vagy aludt akkor, vagy nem. Ezért énnekem volt egy hiányom, egy fájdalmam, egy sötétségem, amit hordoztam magamban. Ez pedig az, az én apukám nagyon távol van tőlem. És tényleg, a szó fizikai értelmében is így volt, nehezen tudtam volna őt elérni, mert éppen Ázsiában volt, vagy Afrikában. És aztán, ahogy felnőttem, egyszer csak ahogy újból és újból belenéztem ebbe a sötétségbe, rájöttem, hogy ez a sötétség hogyan szolgálta az életemet. Hogy ez a sötétség teremtette meg például annak a lehetőségét énbennem, hogy elég szabad legyek. Mert ha lett volna nekem egy nagyon jó apám, aki abból a szempontból lett volna jó, hogy mindig ott lett volna, mindig elérhető lett volna, bölcs tanácsait hallgathattam volna az életre vonatkozóan, mindig kiállt volna mellettem és mindig megvédett volna engem, és mindig tudta volna, hogy érdemes csinálni, hiszen ő egy fölnőtt, én meg egy gyerek vagyok, én bizony fele annyira se lennék szabad, mint amennyire az vagyok.

Hogy az, amit gyerekkorban sötétségként kapunk, és talán felnőttként is sötétségként gondolunk rá, biztos, hogy van olyan az életünkben. Nem minden sötétség ilyen, de néhányról már észrevettük, hogy az a sötétség valójában a világosság szolgálatába áll. Hordozunk úgy sötétségeket, amelyekről még nem tudjuk megmondani, hogy hogyan állhatna az a világosság szolgálatában. Tudom, hogy így van, de most érdemes volna például a mai este, mert elég sötét van már, sokat segíthet nekünk, elgondolkozni egy olyan sötétségünkön, hiányunkon, fájdalmunkon, sebünkön, amiről már meg tudjuk mondani, hogy hogyan áll a mi belső világosságunk szolgálatába. Ezért minden sötétség, ez éppen a hitünkből adódóan van így, a világosság szolgálatára van rendelve, ezt nyugodtan mondhatjuk így.

Ahogyan azt mondja a szent író: „Ahol elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem. Ahogyan a húsvéti liturgiában a fény himnuszát énekli a diakónus, vagy a pap, ahogyan énekli, meghirdeti húsvét örömét, és a húsvéti gyertya éppen lobog, és éppen behoztuk a gyönyörű fényében, azt mondja: „Ó, szerencsés vétek!” Kisarkítom: „Ó, áldott bűn, mert ilyen megváltót érdemel.”

Az első gondolat így szól: A sötétség a világosság szolgálatában áll. Ameddig ezt nem így gondoljuk, és nem így látjuk, a sötétség oly félelmeket kelt bennünk, egy olyan szakadatlan, és rajtunk áthömpölygő küzdelem parányi részének kell magunkat megélni, hogy azt gondoljuk, hogy bármikor a sötétség minket elnyelhet, és nincsen semmi biztosíték arra, hogy a világosság győzzön, vagy hogy a világosság erősebb legyen, mint a sötét. Úgy nagyon nehéz emberi életet élni. Az első gondolat így szól: A sötétség a világosság szolgálatában áll akkor is, ha ő azt nem akarja. Akkor is, ha ő csak egyszerűen sötétség akar lenni, akkor is. De nagy dolog az, hogyha erre a fényre rátalálunk. Ez az első gondolat.

(2) A második. Tulajdonképpen érintettük is ezt. Amikor olyan nagyon bizonytalanul és óvatosan hordozzuk magunkban a fényt. Mire gondolunk? Arra gondolunk, hogy a sötétség fenyegető a fényre nézve. Arra gondolunk, hogy a sötétség nagyon félelmetes és veszélyes, mert a sötétség fenyegeti a világosságot. Valójában, föltennék nektek egy költői kérdést. Szerintetek a sötétség valaha is el tudta oltani a világosságot? Csinált-e már a sötét valaha is olyat, hogy nekiállt volna, és eloltotta volna a fényt? A sötétségnek erre nincs hatalma. Ez a mi félelmünk ereje. A sötétség a fényt nem képes eloltani, hanem a sötétség ara jó, ahogyan Jézus azt mondja: „Na most akkor eljövök a szülőföldemről, elmegyek a pogányok Galileájába, elmegyek a pogányok földjére, elmegyek a sötétségbe, mert a sötétség azt a világosságot, amit én az Istentől hozok, képtelen kioltani.” A sötétnek valójában erre nincsen hatalma. És a félelmünk, hogy a sötétség a világosságot tönkre tudja tenni, miközben pontosan tudjuk a hétköznapi legegyszerűbb tapasztalatból, a sötétség a világosságot csak még jobban kiemeli, de eloltani nem tudja.

De amikor mi azt gondoljuk, hogy a sötéttől félni kell, vagy a sötéttel harcolni kell, vagy a sötéttől rettegnünk kell, vagy el kell kerülni minden áron a sötétet, mert nagyon veszélyes, ennek az lesz a következménye, hogy a félelem szép lassan rávesz bennünket arra, hogy mi magunk is elkezdjünk sötétté lenni, elkezdjünk harcolni, verekedni és küzdeni. Azt mondjuk: „Hagyjuk a fényt, most erre nem érünk rá, hagyjuk a világosságot, itt most más dolgok vannak, más eszközökhöz kell nyúlni.” És akkor a sötétség a fényt nem oltja ki, csak mi átléptünk a sötétség világába. Elhagytuk a saját fényünket, és átlépünk a sötétség világába. Ilyen lehetséges. Kinek-kinek azt a világosságot, amit az Isten gyújtott bennünk, a sötétség soha eloltani nem tudja, de sohasem. Nem véletlen, hogy a hitünkben ezt mondjuk: Köszönjük Istenünk az örök élet fényét. Azt a fényt eloltani bennünk senki és semmi nem tudja. Azt lehet, hogy mi a fényt lerakjuk, s átmegyünk a sötétre, azt lehet, de a sötétnek nincs ereje a bennünk lakó fénnyel szemben.

(3) Milyen megrázó dolog az, ahogyan Jézus megy, hogy a sötétségbe elvigye a világosságot. És hogy tud maradandó lenni az a világosság? Nagyon egyszerű módon, hogy továbbadja, s azon nyomban a mai evangéliumnak az a folytatása, hogy máris megy oda a Genezáreti tó partjára, és választja az apostolokat. Ha azt akarom, hogy a bennem élő fény az élő és eleven legyen, állandóan tovább kell adni, mindig, és folyton folyvást. Amikor valaki a benne élő fényt továbbadja, az a fény élő és eleven marad. Az a fény, amit az ember nem ad tovább, szép lassan semmivé lesz. (És itt jön a negyedik gondolat.)

(4) Milyen érdekes ez, sokan egészen félnek attól, ahogy amiképpen és miközben világítanak, aközben majd ők el fognak fogyni. Ez a félelmünk hiábavaló, mert az élet mindenképp elfogy. Az evilági életünk ha akarjuk, ha nem, ha tetszik, ha nem, ha jól esik, ha nem, mindenképpen elfogy. Egyszer egy atyához mentek, és azt mondták, nagyon sokat dolgozott, „Atya, hát ne éljen így! Hát maga két végéről égeti a gyertyát.” Mire a pap elgondolkozott ezen a képen, és azt mondja: „Drágám, az lehet, hogy én a két végén égetem a gyertyát, de attól még a gyertya ugyanolyan hosszú.”

Most tudom, hogy ez egy kép, egy megközelítés, tudom. Tudom, hogy 40 évesen meg lehet halni szívinfarktusban, tudom, de most mégis, ha ebből a megközelítésből nézzük, akkor tudhatjuk azt, hogy amikor attól félünk, hogy valamiképpen el fogjuk veszíteni magunkat, hogy valahogy rövidebb lesz, és kevesebb lesz, és nem lesz eléggé a miénk, mikor valahogy az élettel így vagyunk, akkor egyszerűen semmi mást nem teszünk, mint világítás nélkül szép lassan elfogyunk. A választási lehetőség nem az, hogy elfogyunk, vagy nem, hanem hogy világítunk-e közben, vagy mondjuk az egerek rágcsálnak bennünket. Világítunk közben, vagy elveszünk, világítunk közben, vagy kivágnak a szemétbe. Hát ez a választási lehetőség, mert az ember mindenképpen elfogy.

Mikor valaki már nem fél attól, hogy el fog fogyni, akkor önfeledten tud világítani. Éppen azt teszi, ami a legtöbb, amit tehet. A legtöbb ember az egész életét abban a rettegésben éli le, hogy „Jaj, el fog fogyni!” És végül tényleg elfogy. Mire a végén azt mondja: „Nem megmondtam?” Hát erre lehet azt mondani egy fájdalmas mosollyal: „Hát éppenséggel igaza volt, de nem sokra ment vele.” Van az úgy, hogy éppenséggel igazunk van, nem sokra megyünk vele. Ezért a fénynek az a természete, mikor rájövünk arra, hogy mindenképpen elfogyunk, hogy akkor ebből a fényből hogy lehet valamiképpen világosságot alkotni és teremteni. A fényt, ha az ember meg akarja őrizni magának, az egyszerűen csak elfogy és kész, de az a fény, ami bennünk van, lehetőséget ad arra, hogy az világosságot is teremtsen mások számára. De nagy dolog az, ha lerakjuk a félelmeinket, hogy „Jaj, majd elfogyunk!”, az úgyis úgy van, és inkább világosságot igyekszünk teremteni másoknak is.