Mt 5,1-12a - ÉVKÖZI 4. Vasárnap, A év.

2011. január 30. – ÉVKÖZI 4. Vasárnap – A év Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Szof 2,3; 3,12-13)

Keressétek az Urat valamennyien, ti alázatosai a földnek, akik az ő törvénye szerint cselekszetek; törekedjetek az igazságra, törekedjetek az alázatosságra, hátha így rejtekhelyet találtok az Úr haragjának napján! Szegény és alázatos népet hagyok meg benned', mely majd az Úr nevében bizakodik. Izrael maradékai nem cselekszenek majd gonoszságot, nem beszélnek hazugságot, és szájukban nem lesz csalárd nyelv, hanem nyugton legelnek és leheverednek, és nem lesz, aki felrettentse őket.

Szentlecke (1Kor 1,26-31)

Mert nézzétek csak meghívásotokat, testvérek: nem sok a bölcs test szerint, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő; hanem azt, ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. Ami a világ szerint alacsonyrendű és megvetett, azt választotta ki Isten: azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, megsemmisítse, hogy egy ember se dicsekedhessék Isten színe előtt. Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, igazságunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett, hogy amint írva van: ,,Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék' [Jer 9,22k].

Evangélium (Mt 5,1-12a)

A tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ő pedig szólásra nyitva ajkát így tanította őket: ,,Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak.

Szentbeszéd

(Kérlek, jöjjetek előrébb, a szokásos kérés. Látom, hogy ott már egészen beszorítva, ellehetetlenülve vagytok. Még ide is át lehet jönni, ha valakinek ahhoz van indíttatása.)Talán nem mondok nagyot azzal, hogyha hangsúlyozzuk, hogy az evangéliumoknak, a hegyi beszédnek, egyáltalán valamiképpen Isten írott üzenetének az egyik legnagyobb kincse Jézusnak a boldog-mondásai. Hogy tényleg olyan, mint egy kincs, hogy néha-néha kézbe vesszük, kicsit megnézzük, forgatjuk, megmelegszik a kezünkben egy-egy mondat, és aztán amennyire kincsnek tudjuk tartani, annyira talán az is a realitáshoz tartozik, hogy nem adja magát túlságosan könnyen. Hogy nem tárja föl rögtön oly magától értetődőséggel, vagy valamiféle általunk elvégzett munka nélkül azt a színességet, meg azt a gazdagságot, ami benne rejtőzik. És talán, hogyha az okokat kérdezzük, hogy miközben azt mondjuk „Hát gyönyörű! A boldog mondások… ez gyönyörű!”, de hogy közben tudunk-e vele valamit kezdeni? Egy dolog, hogy gyönyörködünk, de hogy az életünket hogyan tudja alakítani és formálni, az egy másik kérdés.Vajon miért van ez így? Hogyha nézzük a szöveget, talán azért, mert abból az irányból közelítünk, ami a lehető legtermészetesebb, az érzések felől. Itt van például ez a mondatunk: „Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” S akkor hol ragadjuk meg a mondatot? Ott, hogy sírnak. Hát azzal tudunk mit kezdeni. Ma is csináltuk, tegnap csináltuk, holnap fogjuk csinálni, na ez ismerős. Megragadjuk a helyzetet a sírásnál, megragadjuk a helyzetet a szomorúságnál, a szegénységnél, az igazságtalanságnál, az üldöztetésnél, megragadjuk a helyzetet a szelídségnél, talán tehetetlenségnél – kinek éppen mi vagy hogy – megragadjuk innen, és azt mondjuk „Na ezt, ezt ismerjük, ezt tudjuk, hogy mi.”, s akkor innen próbálunk továbbmenni, és rögtön elakadunk.Megragadtuk a dolgot: boldog… sírnak, és akkor úgy folytatódik, hogy „boldogok, akik sírnak…” Nem ezt éreztem reggel. Visszagondolok, tegnap sem ezt éreztem. Nehezen tudom elképzelni, hogy pont amikor egy veszteséget élek át, a fájdalmamban, a hiányom…, hogy kiszöknek a szememből a könnyek, hogy most akkor ezt asszociálnám hozzá, hogy boldogok, akik sírnak. Tulajdonképpen mindegyik mondással szinte így vagyunk. Megkapaszkodunk valahol, azt mondjuk igen, sírnak, de boldogok, akik sírnak. Aztán például azt mondja: „éhezik és szomjazzák az igazságot”. Na igen, éhezik és szomjazzák az igazságot, éppen van egy vágyuk, éppen valamit szeretnének, hogy az igazság legyen, s akkor… boldogok az éhezők, a szomjazók. Hát nem volt arról itt szó, hogy az beteljesedett. Még szomjúságomban boldog vagyok, még éhségemben boldog vagyok. De még nem is ettem belőle.Aztán megpróbálunk a mondatok végében kis kapaszkodót nyerni. De azokkal meg valahogy az a baj, nekem olyan érzésem van, ha túl messze van… A sírást azt meg tudom ragadni, a szegénységet is, ilyen-olyan értelemben, na azt értem. Hogy az boldogsággal összefügg, ez már messze van, és aztán, ami a mondat végén szerepel, „…nekik is irgalmaznak”. Mikor? Hogy? Ki? És nyilván így-így az összes többit. És ezért aztán valahogy azt mondjuk: „Nagy kincs, nagy kincs, csak kezdeni nehéz vele valamit.”Most teszek egy nagy pontot, vagy több-több pontot, és kérdeznék tőletek valamit, költői kérdés. Gyerekkorotokban játszottatok-e azzal, hogy vannak a magyar nyelvben olyan szavak, amiket ha elölről olvasunk is értelmes – nyilván – és hogyha… de ha hátulról olvassuk előre felé, úgy is értelmes? Ugye, és vannak olyan szavak, hogy előre olvassuk és ugyanazt jelenti, mint ha hátulról olvassuk, és ugyanazt jelenti, mondjuk, hogy „kék, kék-kék”. Emlékszem, mikor gyerekek voltunk, elkezdtük gyűjteni ezeket a szavakat. Elölről is, hátulról is ugyanaz a jelentése. Aztán még izgalmasabb, elölről is jelent valamit, hátulról olvasom, előre felé valami mást jelent, de úgy is értelmes. Hát emlékszem, hogy aztán… talán mindannyiunknak az életében volt az, ha elég tehetségesek lettünk volna hozzá, magamról beszélek persze, akkor még talán igyekeztünk volna megtanulni visszafelé beszélni, vagy a naplónkat megírni visszafelé. Anya el se bírja olvasni. És aztán persze az igazi csúcs nem a szavak, hanem mikor mondataink vannak. Egy mondat, amit kimondok, és elölről is értelmes, és hátulról is értelmes. „Géza, kék az ég.” A „Géza, kék az ég.” gyerekkorom fontos mondata. S emlékszem, hogy többször leírtam, és néztem a betűket, és hogy hol van a közepe, és hogy ez hogy is van, és mindig volt benne nagyon izgalmas, valami nagyon titok. „Indul a görög aludni.” Látom, van, akinek ez volt a gyerekkori nagy mondata. Tehát: „Géza, kék az ég. – Indul a görög aludni.” „Indul a kutya, a tyúk aludni. - „Indul a kutya, tyúk aludni.” Az ugyanígy működik, ezt most elárulom nektek. „Indul a kutya, a tyúk aludni.” Nem hibbantam meg, legalábbis remélem.Miért hoztam ezt ide? Azért, mert a boldog mondások, hogyha úgy az elejéről indulunk neki, nagyon könnyen újabb és újabb elakadásig jutunk. De a boldog mondásokat, képzeljétek el, visszafelé kell olvasni, egytől egyig. A végéről kell kezdeni, és úgy kell az elejére menni, és úgy mindegyik sokkal jobban föltárja az értelmét. Szeretnék egy picit, egy-egy gondolatot akkor ehhez.Övék a mennyek országa. Hogyha én innen indulok, és azt mondom, énnekem van egy meggyőződésem. Nevezhetjük spirituális meggyőződésnek, spirituális alapállásnak. Van egy spirituális meggyőződésem, Isten országában vagyok, Isten országában élek, én Isten országának a része vagyok. Sőt, Isten országa valamiképpen bennem van, Isten országa köztünk van. Ha énnekem ez egy spirituális meggyőződésem, és innen indulok, Isten országa az életemnek része. Akkor megengedhetem magamnak, hogy ilyen, vagy olyan értelemben szegény legyek, mert az Isten országát tőlem semmi nem tudja elragadni. Isten országa hoz az életemnek egy olyan gazdagságot, hogy lehet abból hiányom, abból kevesebb, abból meg semennyim se, és mégis tudok boldog lenni, mert az Isten országa az enyém, és én az Isten országáé vagyok. Így néz ki a mondat visszafelé olvasva. (Aztán a következő…)Vigasztalást nyernek. Hát ha csak a keresztény hagyományunkhoz fordulok, és azt mondom: Hát énnekem azért van valami közöm a Vigasztaló Szentlélekhez. Éppen a hagyományunkban a Szentlélek a Vigasztaló. Ha én azt egy spirituális meggyőződésben tudom állítani, hogy a Vigasztaló Szentlélek az életemben jelen van, hogy talán nem is tudna nem jelen lenni, mert ő éltet és elevenít innen belülről, a Vigasztaló Szentlélek. Hát ha én a Vigasztaló Szentlélekkel élem az életem, mert ő éltet, tartja fönn a létezésem, akkor hogyne engedhetném meg magamnak, hogy sírjak néha, hogy szomorú legyek, vagy veszteségeim legyenek, mert a Vigasztaló Szentlélek mindig mélyebbről, és erősebbről tudja a maga vigaszát, vagy erejét adni, mint amilyen mélységben akár a fájdalmam, vagy a veszteségem, vagy a könnyeim fakadnak. Az a vigasztalás mélyebbről jön, mert az éppen a szívemnek a legmélyéről, a Szentlélekből származik és fakad. Ezért azt mondhatom: Még sírva is, még veszteségek között is, hogy tudok boldog ember lenni. (Aztán a következő…)Kielégítést nyer az igazságra való szomjúság. Ha én tudom azt, megint csak nagyon egyszerűen akarom ezeket… Jézus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ha én azt mondom: „De énnekem Jézushoz közöm van! Én valamennyire már ismerem Jézust, és én valamennyire Jézusnak a barátja vagyok, legalább egy picit, legalább valamennyire. Ez azt jelenti, hogy az igazságot én valamennyire érintem, valamennyire megsejtettem már, valamennyire az az igazság engem már átjárt. Hát ha ez így van, akkor nyugodtan epekedhetek tovább, ez a vágyakozásom, ez a szomjúságom és éhségem nem a kielégítetlenséget növeli bennem, hanem éppen még afelé az Isten felé visz, akivel fölismerem ezt a mély kapcsolatomat, hogy ő az életemnek az igazsága, hogy ő tesz engem igazzá. Hogy kapcsolatom és közöm van Jézushoz, aki az Igazság. (Aztán a következő… Lehet, hogy ki kéne hagyni egyet-kettőt, de nem. Ha nyolc, akkor nyolc.)Nekik is irgalmaznak. Ha én tudom, hogy az én Istenem egy irgalmas Isten. Ugye ezt is milyen szépen hozza a hagyomány, az én Istenem nem akármilyen Isten, irgalmas Isten. Akkor ebből az irgalmas Istenből táplálkozva, ha ez egy meggyőződés bennem, hogy Isten nem a félelem Istene, nem a bosszúállás Istene, nem a halál Istene, hanem egy irgalmas Isten, hát abból nyugodtan lehet irgalmazni. Csak egy kicsit átengedem magamon a bennem élő Irgalmas Istent, már, már tudok is feléd fordulni. Nem is kell pusztán a saját erőmből csinálni, csak engedem, hogy ez az Irgalmas Isten bennem kifejtse a hatását. Hogyne mondhatnám ez alapján azt, hogy én boldog vagyok, éppen azért, mert képes vagyok irgalmazni. De nem a saját erőmből csak, főleg nem csak a saját erőmből.Meglátják Istent. Nem arról van itt szó, az összessel elmondhatnánk, „…és esetleg meglátják Istent. Talán még az Istent is meglátják. Megláthatják Istent.” A mondatoknak a vége kijelentésszerű. Övék a mennyek országa, meglátják az Istent, kielégítést nyernek. Semmi föltételes mód, lehet, talán, de jó lenne, de szeretném, esetleg, ha szerencsém van – semmi ilyen. Miért? Mert itt meggyőződésekről van már szó. Annak a meggyőződéséről, hogyha én egy picit is ismerem Jézust, akkor tudom, hogy Jézus Isten képmása, Jézus Isten ikonja. Ha csak egy picit azt mondom, hogy nekem van közöm Jézushoz, ez azt jelenti, én megpillantottam az Istent. Ha én úgy élem az életemet, én ismerem valamennyire Jézust, megpillantottam benne Istent. Ha innen indítom a mondatot, akkor a tiszta szívűség…? Egy Istent megpillantó ember hogyne élhetné ezt meg, vagy fedezhetné föl egyáltalán úgy először magában! És ebből fakad, hogy boldog emberré tudunk lenni.Isten fiainak fogják hívni. Nem esetleg, vagy nem remény szerint. Így lesz, ez egy biztos dolog. Annyira biztos dolog, hogy annak realitása van. És ha én tudom, hogy én Isten fia vagyok, akkor ebből következik az, ha én Isten fia vagyok, ez olyan tartást ad nekem, az önazonosságomat úgy erősíti, és az önbecsülésemet, hogy nyugodtan lehetek békességszerző ember. Nem kell, hogy mindig igazam legyen, nem kell, hogy mindig legyőzzem a másikat, nem kell, hogy mindig én legyek legelöl, mindig én legyek a főszereplő, énrólam szóljon, nincs rá szükségem. Hát Isten fia vagyok, hát akkor… Ez pedig boldog emberré tud tenni.Övék a mennyek országa. Hát ha enyém a mennyek országa, akkor éppen azt gondolom, hogy akármilyen nehézség, vagy valamiféle üldöztetés érhet engem. De ha a mennyek országa már az enyém, azt tőlem senki nem ragadhatja el.Végig akartam menni a nyolcon. A boldog mondások visszafelé olvasandók. És milyen nagy dolog, hogyha… és mondanám az ívet. Tudom, hogy könnyű mondani… Csak azért, mert akkor legalább van egy kapaszkodónk még. Valahogy az utat így lehetne leírni. Aztán járni rajta, az egy másik dolog. Nem adták ingyen sohasem, de valahogy úgy kezdődik, hogy döntök a bizalom mellett. Az Isten iránti bizalom mellett dönteni is kell. Nem elég csak néha bízni, döntök a bizalom mellett. Ez lehetővé teszi, hogy kitartó tudjak lenni a hitben, hűséges, kitartó a hitben, és ennek a végpontján tapasztalataim származnak, és a tapasztalataim, mert a kitartásommal a nehézségeken is keresztülmentem, nem álltam meg mindig a nehézség előtt, nem torpantam meg, néha keresztül mentem a nehézségeken, és ebből lényegi tapasztalatok származnak. S ahogy végigmegyek egy nehézségen, egyszer csak spirituális meggyőződéseim alakulnak ki. De az nem elég, hogy kialakul, el kell mellettük köteleződni. És amikor valaki végigjárja az utat, elköteleződik egy spirituális meggyőződés mellett, vagyis hogy Isten fia vagyok. Ha szabad ezt így mondanom, mondhat nekem akárki akármit, én Isten fia vagyok. Mondhat akárki akármit, Isten országa bennem és köztünk van. Nem tágítok ettől, mert én elköteleződtem. Innen megengedhetővé válik az, hogy át lehessen élni a félelmet, a szomorúságot, a hiányokat, bizonyos fajta szegénységet, át lehessen élni megpróbáltatásokat.A spirituális meggyőződéseink, mert azokban Isten hatékonyan tudja kifejteni az erejét, boldog emberré tudnak bennünket tenni. Ezért lehetséges az – ezt csak két mondatban akarom mondani, mert erről volt már szó – hogy ezért van különbség a között, hogy én boldognak érzem-e magam éppen egy veszteség közepén, hát nem érzem magam boldognak, mert éppen fáj, de ez nem akadályoz meg engem, hogy boldog ember legyek. Az az út, hogy én spirituális meggyőződéseim miatt boldog ember vagyok, ezért megengedhetem, hogy most ne érezzem magam boldognak, és ez nem tesz tönkre, nem zilál szét, ez éppen a jobbik út, mint hogy kapaszkodok és rohanok egymás után, hogy boldognak érezzem magam legalább naponta háromszor. És ha megvan ez a három gyönyörű pillanat, akkor mi van? Akkor most boldog voltam, és a három boldog pillanat között meg boldogtalan. Hát akárhányszor érzem magam boldognak, abból még nem biztos, hogy eljutok oda, hogy boldog ember leszek. Ebből a szempontból ezt érdemes visszafelé csinálni. Éppen ezért egy nagy titok.Azt is lehetne mondani – ezzel már be is fejezem, sokan álltok, és álltok…, hogy… Mert eszembe jutott, hogy a beszéd után is álltok, tehát azért mondtam kétszer. Tehát hogy azzal, hogy befejezem, még nem lesz rögtön jó nektek – hogy úgy is mondhatnám, hogy a titok nem a mondatban van, hanem az olvasóban. Annak tárul föl a mondatnak a jelentése, aki a meggyőződés felől olvassa. Akkor egyszer csak az egész kitárul, és oly egyszerű lesz! Ha valaki nem az efféle spirituális meggyőződés felől olvassa, rágódhat rajta 50 évet is. „Hát, hát, hát…, nagyon szép, nagyon szép…, de az élet nem ilyen.” Neki. Mert valami még rejtve van előtte.De nagy dolog az, hogyha az evangélium kincseit nem csak néha megfogjuk, megmelegítjük egy kicsit a kezünkben, aztán lerakjuk, mert ha így járunk el, kihűlnek. Az a nagy dolog, megragadjuk az evangélium kincsét, spirituális meggyőződés felől olvassuk, ez azt jelenti, hogy egyszer csak valami ide bekerül nekünk, és innen belülről melegít. Én ezt kívánom nektek.