Mt 5,38-48 - ÉVKÖZI 7. Vasárnap, A év.

2011. február 20. – ÉVKÖZI 7. Vasárnap – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Lev 19,1-2.17-18)

Így szól az Úr Mózeshez: ,,Szólj Izrael fiainak egész gyülekezetéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok! Ne gyűlöld testvéredet szívedben, hanem fedd meg nyíltan, hogy ne legyen bűnöd miatta. Ne állj bosszút, s ne emlékezzél meg polgártársaid igazságtalanságáról: szeresd felebarátodat, mint te magadat -- én vagyok az Úr!

Szentlecke (1Kor 3,16-23)

Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek? Azt pedig, aki Isten templomát lerombolja, lerombolja az Isten. Mert Isten temploma szent, s ti vagytok az. Senki se ámítsa önmagát. Aki közületek bölcsnek véli magát ezen a világon, legyen oktalanná, hogy bölcs lehessen. Mert e világ bölcsessége oktalanság Isten előtt. Írva van ugyanis: ,,Megfogja a bölcseket ravaszságukban' [Jób 5,13]. Továbbá: ,,Az Úr tudja a bölcsek gondolatairól, hogy hiábavalók' [Zsolt 94,11]. Senki se dicsekedjék tehát emberekkel. Mert minden a tietek, akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők: minden a tietek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.

Evangélium (Mt 5,38-48)

Hallottátok, hogy azt mondták: ,,Szemet szemért, és fogat fogért [Kiv 21,24]. Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj. Hallottátok, hogy azt mondták: ,,Szeresd felebarátodat [Lev 19,18] és gyűlöld ellenségedet. Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Szentbeszéd

Jézus a mondanivalóját végül ebben a mondatban foglalja össze: „Legyetek tehát tökéletesek!” Érdemes volna most akkor arról a tökéletességről beszélni, amiről Jézus beszél. De talán még inkább, mert az még inkább elérhető, és nyilvánvalóvá válhat számunkra, ha arról a tökéletességről beszélünk, ahogyan a korabeli hallgató hallotta, hogy Jézus miféle tökéletességről beszélhet. Ezért tehát azt szeretném most, hogy nézzük meg ennek a kifejezésnek, ennek a szónak, hogy „tökéletesnek lenni” a jelentés-árnyalatait. Mert akkor fogjuk tudni, hogy a korabeli ember, aki felé Jézus elmondja a hegyi beszédnek ezt a részét, mi mindenre gondolhatott akkor, amikor Jézus beszélt. Talán egy fontos lépésként ezt érdemes megtennünk.

(1) Mit jelent ez a szó, hogy „tökéletesnek lenni”? Az első jelentése azt jelenti, hogy tökéletes az a valaki, aki elég önálló, és elég felelős. Aki eléggé szabad – ezt talán az alapja – ahhoz, hogy önállósága legyen, és aztán abból fakadó felelőssége, az illetőt nagyon sajátos értelemben már késznek, egésznek, teljesnek, tökéletesnek lehet hívni. Főleg, hogyha – majd ezt fogom külön is hangsúlyozni – ha a szó hátterében látjuk azt, hogy a gyerek az, aki elsősorban tökéletlen, és a felnőtt az, aki tökéletes a korabeli zsidó gondolkodás szerint.

Ebből a háttérből akkor kiindulva akkor érthetjük, hogy tehát akkor, mikor Jézus azt mondja „Legyetek tökéletesek!”, akkor ez valamiképpen azt jelenti, hogy legyetek mármost olyan szabadok, olyan önállóak, és olyan felelősségteljesek, mint amilyen önálló, szabad és felelősségteljes egy felnőtt ember tud lenni. És milyen szép a magyar nyelv, tulajdonképpen ugyanezt a finom gazdagságot hozza elénk. Felelősségteljesnek lenni. Itt is benne van a teljesség szó, és a magyar szó alatt sosem gondoltuk azt, hogy felelősségteljes az a valaki, aki mindenért felelősséget vállal. Hát szó sincs róla. Felelősségteljes az a valaki, aki tudja, hogy ő miben felelős, és abban vállalja a felelősséget. Felelősségteljes az a valaki, aki fölismeri, hogy hol van az ő felelőssége, és azután azt a felelősséget viszi. Tehát felelősségteljesnek lenni nem valami határtalan felelősségtudatot jelent, hanem éppen fordítva. Nagyon is tudom, hogy mi a felelősségem határa. Nagyon is pontosan látom, hogy mibe kell beleállnom, s mibe meg nem kell beleállnom, és attól én felelősségteljes leszek.

Az első gondolat így szól: Mikor Jézus azt mondja „Legyetek tehát tökéletesek!”, valamiképpen ezt mondja, hogy legyetek akkor elég szabadok, elég önállóak, hogy felelősséget tudjatok vállalni a saját életetekért, és mindazért, ami az életeteknek bizonyos értelemben része, és amennyire a te életed része, annyiban vállalj érte felelősséget. Ebből a szempontból is, máris látjuk, hogy mennyire másról van itt szó, mint hogy elképzeljük a képekből kiindulva, hogy valaki kényszerít engem egy mérföldnyire, és akkor én megyek vele kettőt. De hát ebben aztán hol van a szabadság, hol van a felelősség, hol van az önrendelkezés? Hát éppen semmi nincsen benne, tehát itt nem arról van szó, hogy „Legyetek a világ szerencsétlenjei, veletek akkor lehessen megcsinálni mindent, ti vagytok a világ lábtörlői.” Erről szó sincsen. Épp a fordítottjáról van szó, hogy ismerd föl, hogy mi minden adatott neked, ismerd föl, hogy lehetőséged van olyasmire, amire az átlag ember azt gondolja, hogy az embernek nem lehetősége. Hogy amikor engem bánt valaki, az átlag ember azt gondolja „Az biztos, hogy nem lehetőség, arra az embernek nincs szabadsága, hogy ne bántson vissza.”, márpedig van.

Tehát itt ebben az értelemben válhatunk szabadabbá, mint ahogyan azt az első, és talán csak olyan ösztönös emberi reakcióból adódna. Ez épp az ellenkezője annak, hogy „Ó, hát akkor olyan terhet rakott ránk Jézus, Isten nevében, hogy azt viselje aztán valaki.” Ez akkor az első.

(2) Mit jelent tökéletesnek lenni az ószövetségi ember elképzelése szerint? Azt jelenti, hogy valaki felnőtt és érett. Ráadásul azzal a jelentés-árnyalattal, hogy a felnőtt az a valaki, aki már beavatásban részesült. Amíg valaki nem éri el a beavatás korát, és nem nyer beavatást a felnőtt létezésbe, hát addig ő éretlen még, nem rendelkezik sajátos belső szabadsággal, adottságokkal, hát gyerek még. De amikor valaki elnyerte a beavatást, attól kezdve a beavatás révén ő már a teljességből részesült.

Ha – mondjuk így nagyon egyszerűen – valaki beavatást nyert Isten életébe, annál többet már nem kaphat, mint hogy beavatást nyert Isten életébe. Most ebből a szempontból mondhatjuk magunkat tökéleteseknek, teljeseknek. Vagyis beavatást nyertünk Isten életébe, ezért keresztény nagykorúságban vagyunk. Ilyen értelemben vagyunk teljesek és tökéletesek. Ez mit jelent? Nem azt jelenti, hogy Isten azt mondta „Itt az élet titka. Senki nem kapja meg, nektek odaadom, olvasgassátok.” Hát szó sincs róla! Isten azt mondta nekünk: „Beavatást nyertek az élet titkába. Tessék a titok.” A titkot kaptuk meg, annak a tudását, annak a tapasztalatát, hogy van az életnek egy olyan titka, ami az Isten életébe van elrejtve. És ezért a mi életünkben is el van rejtve, de titokként tudunk róla.

De nagy dolog az, hogy míg sokan úgy élik az életet, hogy nem is tudják, hogy az életnek van titka. Rettenetes egy olyan valakivel lenni, aki nem tudja, hogy az életnek titka is van, aki azt gondolja, hogy mindent lehet tudni az életről, mindent pontosan lehet tudni, hogy kell csinálni, mindent pontosan kehet tudni, hogy kinek milyennek kell lennie. Hát ha valakire ránéz, és azt mondja: „Ott semmi titok nekem nincs.” Ennél ijesztőbbet el se tudok képzelni. Isten tehát azt mondja Jézus Krisztusban, hogy mi beavatást nyertünk az élet titkába. Vagyis van érzékünk ahhoz, hogy az élet titok is, már csak azért is, mert az életben jelen van Isten, és mi jelen vagyunk Istenben.

Nem akarom ám most ezt hosszabban mondani. A második gondolat így szól: Tökéletesnek lenni azt jelenti, hogy egyrészt élni a titokkal és a titokban, mert abba mi beavatást nyertünk, és ennél többet már nem kapunk, minthogy beavatást nyertünk. Másfelől pedig egy nagyon hétköznapi szinten azt is jelenti például, hogy van egy felnőzz ember, és felnőttként már nem várom az anyámtól, hogy ezt vagy azt megadja nekem, mert már felnőtt vagyok. S tudom, hogy azt kaptam, azt nem kaptam, akkor azt most már el tudom engedni. Mármost többé nem várom az apámtól, hogy ezt mondja, vagy azt mondja, mert én már felnőtt ember vagyok. Ezért tudok azzal élni, amit kaptam, és azzal, amit nem kaptam.

Pap ismerőseimmel beszélgettem, s ahogy beszélgettünk, azt mondja nekem az egyikük: „Jaj, Feri! Hát tudod, hogy teljesen tönkretesz az, mikor jönnek hozzám emberek – ezek vagytok ti – és akkor azt mondják, hogy <Jaj, atya, de jó, kérlek mondd meg, hogy nekem mit kell csinálni! Mondd meg nekem, hogy akkor mi a helyes megoldás!> Hogy ez, ez a mondat rettenetes, ettől ki tudok készülni.” Elkezdtünk erről beszélgetni, hogy hogyan hat ránk papokra az, amikor ti, az emberek, megkínáltok bennünket ezzel a mondattal, hogy „Jaj, atya, akkor ezt mondd meg, hogy kell csinálni, akkor ez hogy van?”

Három nagy csoport van, de főleg csak kettő. Az első csoportba azok a papok tartoznak, amikor hallják ezt a mondatot, hogy „Atya, akkor légy szíves mondd meg, hogy akkor ez hogy van!”, kezdenek összemenni. „Te jó ég, nekem ezt most tudnom kéne, hogy hogy van. Hát én aztán ezt nagyon nem tudom, hogy van.” És egyszer csak lesz belőle egy nyomorult kisgyerek, kis kölyök, aki áll a szülő vagy a tanár és úgy neki most kéne valamit…, ő nem készült, vagy lehet, hogy készült, és azzal együtt nem tudja. Az még rosszabb, ő papszenteléssel együtt se tudja, hogy az most hogy van, s lesz belőle egy kisgyerek. De hol a felnőtt? Eltűnik, hiába van fölszentelve, ott áll egy kisgyerek, és mm… Ez az egyik csoport. A másik csoport. „Atya, mondd meg akkor, hogy ez hogy van, ezt hogy kell csinálni! – Na, hát csak hallgassál!” Mert ő meg tudja. Hát ebben meg nem sok felnőttség van, de abban se sok felnőttség van, ahogy a kérdezőt látja. Nem, ő most egy szuperszülő lett, egy szuperszülő, és ő most aztán engedélyt kapott arra, ő most azt úgy megmondja. Azt is megmondja, hogy öt év múlva mit kell csinálni, azt is megmondja, mikor gyóntat, ha nem tudta megcsinálni, mert amit a szuperszülő jó tanácsként mondd, azt általában nem lehet megcsinálni, de ő azért azt elmondja, hogy kell. Magra vessen, ha nem csinálja. És van egy ilyen maréknyi kis csoportocska, ott meg a pap marad felnőtt, s a másikat is felnőttnek látja, s például azt mondja: „Te, én ezt nem tudom, hogy kell. Lehet róla beszélgetni, és gondolkodjunk el rajta. – Te hova jutottál eddig? – Mit gondolsz, mi még a legjobb megoldás ebben a helyzetben?”

Nem olyan könnyű felnőttnek lenni, annak a teljességnek, vagy a tökéletességnek az értelmében, amit Jézus mond.

(3) Tökéletesnek lenni azt jelenti, hogy valaki valamiképpen egy teljes- és egészségben van. Most a szó szoros értelmében egészségről nem is akarok beszélni, arról sok szót szoktunk ejteni, inkább arról, hogy teljességben, egészségben lenni. A történetek. Ezt csinálják veled, reagálj így. Ezt kéri tőled valaki, csináld úgy. Hát ezek a helyzetek megoldhatatlanok mindaddig, ameddig az életet csak magunk felől tudjuk látni. Ha elkezdjük a látókörünket kitágítani, tudjuk már látni a másik felől, a tettes felől, az áldozat felől, és egy harmadik felől. És főleg pedig itt Jézus azt mondja: „Kezdjétek el gyakorolni, hogy nézhet ki az élet felőlem!” De ne azt csináljátok, amit szoktatok, hogyha ti lennétek Isten, ti hogy látnátok, mert nem ti vagytok Isten. Az embernek az egyik legnagyobb tévedése, mikor azt mondja „Most megnézem Isten mit gondolhat róla.” Akkor tulajdonképpen fölmászik a trónra, és úgy jól lenéz. Hát nem lettünk Istenek, te maradj csak ember nyugodtan, de valahogy tágítsd ki annyira, annyira, hogy abból az egészen-egészen isteni horizontból nézzél rá, de te maradjál ember, nem te vagy Isten.

A harmadik gondolat így szól: Legyetek teljesek és egészek, ne istenítsétek magatokat, hanem próbáljátok elképzelni, hogy Isten hogyan láthatja ezt. Legalább el tudtok…, valami halvány sejtelmetek van, na az az élet realitásához is hozzátartozik.

(4) Teljesség felé haladó. Már aki a teljesség felé halad is valamiképpen részesedik abból a teljességből, ami felé halad. Ez ténylegesen így van. Tehát kitűzünk egy célt, és elkezdünk lendülni a cél felé, akkor nyilvánvaló, hogy még nem érünk be a célba, na de addig is valamiképpen már az a cél nagyon is az életünk része. Egy 100 méteres síkfutó az 50 méternél – hát nem mondhatjuk azt, hogy semmi köze nincs a célhoz, ahova igyekszik. Hát az egész valóját abból tudjuk értelmezni helyesen, hogy látjuk őt a célban, amiért fut. Ez miért olyan fontos?

Teljesnek lenni azt jelenti, hogy az életemnek van egy iránya, és hogy az életemben fölvettem ezt az irányt, és afelé élek. És ezen az úton, miközben élek az Isten felé, ezen az úton néha elakadok. De ezen az úton akadtam el, nem csak úgy. Ezen az úton egyszer csak jól besötétedett, de ezen az úton sötétedett be. Ezen az úton jutottam egy zsákutcába, ezen az úton tévedtem el, de az ezen az úton történt. Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember egyszerűen csak bolyong, és tévelyeg, hogy áll az élete egy irányba, abba az irányba megy, és eltévedt. Az két nem ugyanolyan élet, mert az egyik a teljesség felé megy, akkor is, ha éppen zsákutcában van, a másikról meg nem tudjuk, hogy merrefelé megy.

(5) De érdekes, hogy a magyar nyelv itt megint valami nagyon hasonlót hoz. Tökéletes, teljes az a valaki, aki képes teljesíteni egy másik ember kérését. Teljes, kész vagyok, kész vagyok, egész vagyok akkor, ha te megkérsz engem valamire, és bennem van egy készség, és ezért tudom teljesíteni, amit te kérsz tőlem.

Apukákkal beszélgettem tegnap. Az a szó járta körbe, hogy mi volt a gyerekeik első szava. S akkor mondták, mondták, mondták, hát tudhatjuk magunktól is, hogy mindig vannak olyan gyerekek, akiknek az első szava mi is? Az, hogy: NEM. Ilyen gyerek mindig lesz. „Első szó, amit kimondott a fiam: NEM!” Volt egy apa, azt mondta: „Az semmi. Mert az én fiam nem csak, hogy először azt a szót mondta, hogy NEM, a második szava így szólt: INEM. Ez volt az IGEN.” Tehát ő tudta mondani, hogy NEM, meg azt, hogy INEM. Hát elkezdtem ezen gondolkodni, de sok emberre jellemző ez. Tudja mondani, hogy NEM, és azt is, hogy INEM. Neki az IGEN is inkább INEM. Hát micsoda nagy dolog az, mikor megvan bennünk az a készség, hogy teljesíteni tudunk valamit, amire a másiknak szüksége van, hogy tudunk igent mondani. Nem csak azt tudjuk mondani, hogy „Itt vagyok!”, hanem azt is tudom mondani, hogy „Igen.” Hogy micsoda nagy dolog, és akkor valaki tudja mondani, hogy „Itt vagyok!” és „Igen.”, már valamiképpen a teljességben van.

(6) Utolsó gondolat. Tökéletesnek lenni azt jelenti, hogy valamiképpen beteljesedettnek lenni, valamiképpen a beteljesedésben élni. Ide hadd hozzak megint valamit, hogy… hát végesek vagyunk, állandóan mindenféle korlátok között élünk. Nem lehetséges-e az, hogy félünk egyszerűen úton lévő embernek látni magunkat? Hogy valamiképpen egy picit színészkedjük is a tökéletességünket. Nem vagyunk tökéletesek, és persze, ha ebből a szerepjátékból az adódik, hogy egymás felé legalább gesztusaink vannak, legalább udvariasak vagyunk, meg kedvesek, akkor ez nagyon értékes dolog. De, de, de… a mondatom az így fejeződik be, hogy közben pedig mint hogyha szégyellnénk sokszor azt, hogy az úton a teljességnek néha csak egy részét tudjuk megélni.

De nem lehetséges-e, hogy az embernek az adatik, hogy miközben hordozza a teljességet magában, annak mindig egy-egy részét képes csak igazán megélni. Nem lehetséges-e az, hogy az ember a maga ember voltában ebben a világban így jeleníti meg, és éli meg a teljességet? Mikor egy gyászoló ember azt kéri magán számon, hogy miért nem boldog, hogy mist miért nem Isten országának az örömhíre lobog a tekintetében, mert ő éppen most a vesztesége fölött sír, hát nem lehetséges-e az, ha ő megengedi magának, hogy most éppen sírjon, az annak a nagy teljességnek, aminek ő a része, és ami őbenne van, éppen most egy fontos részét éli meg. És aztán fél év múlva majd valami mást él meg ebből. Ha ez egy határozott irányban van, ez az Isten felé vezető úton történik meg, akkor ez az ember lehetősége, hogy a teljességből valamit mindig megéljen. De akkor az a teljességnek része.

Ha nem éljük az életet Isten felé, úgy sokkal nehezebb magunkat átadni egy-egy részletnek. Azért engedhetem meg, hogy egy-egy részletet a maga teljességében élhessek meg, mert éppen hogy tudok a teljességről, és az életem egy irányba áll. Különben hajlamosak vagyunk egy-egy részletben elveszni, egy-egy részlettől megijedni. Megbocsájtani sem lehet anélkül, ha egy súlyos sérelem ér bennünket, hogy ne legyünk nagyon dühösek arra, aki megbántott bennünket. De ha ez az Isten felé vezető úton van, akkor megélhetem ezt a haragomat a teljesség részeként. Különben nem lesz merszem haragudni, s ennek következtében nem lesz erőm megbocsájtani. Akkor a teljesség az életemben nem tud megjelenni. Az embernek úgy tűnik arra van lehetősége nem egyszer, hogy miközben hordozzuk a teljességet, annak részeit teljesen megéljük, és így valamiképpen ott tudunk lenni az Isten felé vezető úton.