Mt 6,24-34 - ÉVKÖZI 8. Vasárnap, A év.

2011. február 27. – ÉVKÖZI 8. Vasárnap – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 49,14-15)

Azt mondta Sion: ,,Elhagyott engem az Úr, és Uram megfeledkezett rólam.' Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!

Szentlecke (1Kor 4,1-5)

Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézőire. Márpedig az intézőtől azt kívánják, hogy hűséges legyen. Nekem azonban az a legkisebb gondom, hogy ti mondjatok rólam ítéletet, vagy más emberi fórum, sőt magam sem ítélem meg magamat. Semmiben sem érzem ugyan magamat bűnösnek, de ez még nem tesz engem igazzá. Az Úr az, aki megítél engem. Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkait megvilágítja, és a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől.

Evangélium (Mt 6,24-34)

Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, nem sokkal inkább titeket, kishitűek? Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ,,Mit együnk?, vagy: ,,Mit igyunk?, vagy: ,,Mibe öltözködjünk? Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.

Szentbeszéd

(Jöjjetek kérlek előrébb, mert ti még megtehetitek, s akkor ott a szorultságból tudunk valamit enyhíteni.)

Újból és újból elhangzik az, ahogyan Jézus arról beszél: „Ne aggódjatok! Ne aggodalmaskodjatok! Ne féljetek!” és valamiképpen egyfelől gyökeret ereszt bennünk a Mesternek a szava, és azt mondjuk valahol itt a fejünkben, „Mennyire igaza van! Hát persze, hát tényleg. De jó ez a kép! Hát melyikünk tudja egy lépésnyivel is megtoldani az életét azzal, ha aggodalmaskodik? Jaj, de eltalálta, hogy így van!” Hát ezt a fejünkkel értjük. A nehézségünk az, hogy ahol aggódni szoktunk, az beljebb van, meg lejjebb. Hogy ahonnan félni szoktunk, az nem itt van, legalábbis nem ide szoktuk helyezni. Valahogy itten mélyebbről jön nekünk. Az aggodalmaink, a félelmeink, a szorongásaink és aztán az aggodalmaskodásunk az minthogyha valahogy mélyebbről jönne, mint azok a belátásaink, vagy azok az együtt rezdüléseink, ahogyan rábólintunk arra, hogy „Igen, Jézus, tényleg mennyire igaz ez.”

Miért mondom ezt? Azért, mert nagyon sokszor úgy tűnik, hogy Jézus, amikor ezeket mondja, akkor mintha nem venné számításba, vagy tekintetbe a mi emberi természetünket. Hogyha van bennünk valamennyi bátorság, akkor könnyen azt mondjuk, hogy „Na könnyű ezt mondani.” Jézussal szemben nem szívesen mondjuk ezt a mondatot, „Na hát könnyű ezt mondani.”, de azért belül, magunkban könnyen eljutunk oda, hogy „Jó, jó, de akkor legalább mondd meg légy szíves, hogy hogyan!” Ebből a szempontból nagyon érdekes az a teljesen természetes gesztusunk, ahogyan mindazzal kapcsolatban, ahol a félelmeink, az aggodalmaink, a szorongásunk és a többi van, valahogy indul bennünk egy kapaszkodó ösztön. Menjünk fölfelé, valahogy ússzuk meg, jöjjünk ki ebből, csak meg ne történjen velem. S megyünk fölfelé, kapaszkodunk, hogy valahogy megússzuk, hogy ne kerüljünk bele. Ugye talán ez egész természetes? Valahogy próbálunk fölfelé, fölfelé kapaszkodni, hát nem egyszer visszaesünk. Vagy ahonnan próbáltunk kicsúszni, onnan megint valahogy visszatalálunk.

(1) Pilinszky Jánosnak van egy gyönyörű képe. Azt mondja: A mélypont ünnepélye. S a mélypont ünnepélye számunkra most valahogy azt jelentheti, hogy mi lenne, hogyha elfogadnánk, hogy Jézus mond amit mond, de talán ezt felnőtt embereknek mondja. S a felnőtt ember nagyon jól tudja azt, hogy a félelmei azok milyen mélységesek tudnak lenni, és hogy már hányszor átéltük azt, hogy valamitől rettegtünk, valamitől nagyon féltünk. Mi lenne, hogyha most nem próbálnánk ösztönösen is fölfelé kapaszkodni, hogy aztán utána csalódottan essünk vissza a félelmeinkbe, vagy az aggodalmainkba, hanem mi lenne, hogyha lefelé indulnánk el? Induljunk el ma este lefelé. S ha ilyen lefelé indulunk, akkor merítkezzünk bele nyugodtan a félelmeinkbe, azokba a tapasztalatainkba, amikor nagyon is féltünk, rettegtünk, vagy aggódtunk, szorongtunk. Ez az aggodalmaskodás nem is jó kifejezés arra, amit átéltünk. Mikor megtörtént velünk az, amitől féltünk, nagyon egyszerűen.

Eszembe jutnak azok a helyzetek, mikor nagyon féltem attól, mi lesz, hogyha kiszolgáltatott leszek? S mi lesz, ha tehetetlen leszek? Az egész életemet nyilván addig úgy éltem, hogy „Azt már nem!”, de jön egy betegség, és ott fekszem a kórházi ágyon, mondhatom én, hogy azt már nem, mert már ez van. És a realitással szemben próbálhat az ember fölfelé kapaszkodni, hát a realitás elég komoly dolog. Ott fekszem a kórházi ágyon, és éppen megtörténik velem valami, az, amitől félek, és hogy ezek a helyzetek a mélypont ünnepélyeivé lehetnek. Mert hogy miközben átélem azt éppen, amitől nagyon féltem, és amivel szemben próbáltam kapaszkodni addig, egyszer csak rácsodálkozom arra, hogy bejött valaki, és azt mondja: „Segíthetek valamit? Van valamire szükséged? Mit hozzak neked?” Hogy éppen a kiszolgáltatottság lehet egy kegyelmi pillanattá, amikor megélhetek valami olyasmit, amit csak a kiszolgáltatottságban lehet megélni, máshol nem, de ott meg lehet.

Nemde ugyanígy vagyunk akkor, amikor elerőtlenedünk, és gyöngévé válunk? S mikor valaki úgy leül, és azt mondja „Nem, én azt hiszem, hogy ezt nem bírom. Azt hiszem, ehhez most nincs erőm. Ezt én most nem tudom.” És hogy mikor nem fölfelé kapaszkodunk az életösztönünkkel, ami teljesen természetes, hanem ha már az úgy van, ha már az a realitás, s leülünk, és azt mondjuk „Nem, ez nekem nem megy.” Hogy egyszer csak ez egy kegyelmi pillanattá tud válni, mert rájöhetünk arra például, hogy lehet, hogy nekem nincs erőm, de jön valaki, és azt mondja, hogy „Segítek.” Vagy rájövök, hogy lehet, hogy akkor ezt nekem nem is kell csinálni. A mélypontokon kegyelemszerű, ünnepélyes helyzetekben találhatjuk magunkat, amelyek csak és ott tudnak elérni minket. És ezért az első gondolat nagyon egyszerűen ez, hogy érdemes volna talán még mielőtt a fejünket abba az irányba hajtjuk meg, hogy „Végül is az élet nem más, mint hogy végig aggódjuk és aggodalmaskodjuk és féljük és szorongjuk az egészet.” éppen elővenni a legmélyebb helyzetekben lévő tapasztalatainkat. Hogy valahogy onnan kijöttünk, hogy valaki jött, és segített, éppen ott. Hogy amire egy egész életen keresztül úgy tudunk gondolni, hogy ez rettenetes és félelmetes, mikor benne voltunk, rettenetes volt és félelmetes, de volt benne valami más is.

Pilinszky János azt mondja: A mélypont ünnepélye. Bach-hal kapcsolatosan mondja ezt. Azt mondja, Bach az a zeneszerző, aki nagyon keresett valamit. Valahogy az elveszett titkot meg akarta találni. És Pilinszky a következő kifejezést mondja: „Ezért aztán, hogy az elveszett titkot megtalálja a zenéjével, elküldte a hangjegyeket a mélységbe.” Bach a hangjegyeket nem a magasságba küldte el, hanem a mélységbe. Minden hangjegye megmártózott a mélységben. És aztán így folytatja: „És egyetlen hangjegy sem tért oda vissza profánul.” Ott, a mélyponton azok a hangjegyek megmártóztak valami kegyelemszerűben. És innen vezet akkor tovább az út egy következő gondolatig.

(2) Így kérdezném ezt tőletek, ha mármost lefelé indultunk el, akkor most már talán nem olyan ijesztő, ha azt kérdezem tőletek: Szerintetek meg szokott-e történni velünk az, amitől félünk? Én szerintem meg. Mindenkinek lehet más véleménye, a szűkös élettapasztalataim azt mutatják, hogy amitől félni szoktam, előbb-utóbb, így vagy úgy, ha nem is mindegyik, és nem is mindenkor, bőségesen meg szokott érkezni. Nem akarom ezt misztifikálni, hogy na, ha valamitől félsz, az biztos bejön, mert szó sincs erről, csak úgy azt a tapasztalatomat mondanám ki veletek együtt talán, hogy igen, amitől félni szoktam, az gyakran meg szokott történni. De hogyha elfogadom azt, hogy igen, amitől félni szoktam, gyakran megtörténik velem, mi történik még ott, amikor éppen megtörténik velem az, amitől félni szoktam? Ami miatt szorongtam és aggódtam akár éveken keresztül, és éppen benne vagyok? Mi szokott még ott történni? A következőre találhatunk.

Miközben megtörténik velünk elég gyakran az, amitől félünk, általában nem történik meg az, ami miatt félünk, és amiért félünk. Amitől félünk, megtörténik, amiért félünk, az általában nem. Amikor valaki végigél egy életet úgy, „Nem, nem, nem, nem fejezhetem ki az érzéseimet, a vágyaimat, nem mondhatok ellent, mindenkinek meg kell felelnem, mert különben ha nem, nem fognak szeretni, és én ezt akkor nem élem túl.” És akkor egyszer úgy a sarkára áll, vagy lehet, hogy már annyira elfárad, már ereje sincs megfelelni a környezetének, s egyszer csak körbenéz, és azt mondja: „Jé, az élet tovább ment. Jé, maradtak olyanok, akik szerettek, pedig nem úgy csináltam, ahogy akarták, és tovább szerettek.” Amitől ő félt, az bekövetkezett, nem tette meg azt, hogy minden elvárásnak megfeleljen, de amiért félt, hogy akkor majd mindenki elhagyja őt, és akkor ővele aztán mi lesz, amiért félt, az nem történt meg.

Amikor élünk a szoros emberi kapcsolatainkban, van, hogy végigrettegjük az életet: „Mi lesz, ha meghalsz?”, és mikor meghal valaki, aki nagyon fontos nekünk, mert megtörténik, hogy amitől félünk, az bekövetkezik, közben nem következik be az, amiért félünk, hogy akkor utána én nem fogok tudni élni, vagy azt gondoljam, hogy ezután már értelmetlen az életem. Amitől félek, gyakran megtörténik, de amiért félek, az pedig általában nem történik meg. A második gondolat így szól: Lehet, hogy érdemes volna egyszerűen csak kimondani azt, hogy igen, amitől félünk, az nagyon gyakran meg szokott történni. Vagy azt mondani: Igen, ettől félek, és ráadásul biztos vagyok benne, hogy meg fog történni. Nem azért, mert ez egy átok, hanem egyszerűen azért például, mondjuk a betegségre, vagy a halálra vonatkozóan, ez az emberi történetünknek a része. De amiért félek, ott pedig lehet egy nagyon sajátos bizonyosságom, hogy az nem szokott megtörténni. Amiért az ember igazán-igazán fél, az egyébként nem szokott velünk megtörténni. Ez a második gondolat.

(3) Amikor még mélyebbre, még teszünk egy lépést, éppen lefelé, és nem fölfelé, akkor történik velünk valami, ez pedig az, hogy onnan egészen mélyről valami nagyon mélységes belátásra jutunk. Onnan egészen mélyen, az emberi életre vonatkozóan olyan belátásaink tudnak születni, amelyek aztán az egész életünket meghatározzák. Szeretünk fölfelé menni, megyünk fölfelé, föl a hegytetőre és lenézünk. Föntről az életre nagyon jól rá lehet látni, lentről viszont nagyon mélységesen belátni lehet dolgokat. Ott az embernek belátásai lesznek. Föntről rálátásaink, a mélységből pedig belátásaink születnek. Mert onnan, a mélységes mélyből, ott, mikor nagyon benne vagyunk, néha csak ott látjuk be azt, például, hogy miért érdemes élni, és miért nem. Hogy mi fontos, és mi nem. Egy kedves valaki, ahogy mondta nekem az öngyilkossági kísérlete után: „Most már tudom, hogy érdemes élni.” Van, hogy valaki onnan mélyről jut csak el valami életre szóló belátásra. És mehet ő akármennyiszer fölfelé, onnan csak rálát, de nem látja be.

Nem véletlen, hogy Pilinszky János azt mondja: A mélypontnak megvan a maga ünnepélye. És hogyha megsejtünk abból valamit, a saját tapasztalatainkat eléggé komolyan tudjuk venni, akkor tudjuk azt, hogy természetesen a mélypontot sokféleképpen lehet átélni, de a mélypontban az Isten fénye alulról fölfelé nagyon sajátosan tudja megmutatni az életnek a mélységeit, és az életnek a távlatait. Onnan, a mélyből.

Jézus tehát azt mondja: „Ne féljetek! Ne aggódjatok! Ne aggodalmaskodjatok!” És hogyha mi az életnek a realitását realitásként közel tudjuk magunkhoz engedni, és a mélyponton lévő tapasztalatainkat, akkor azok sokszor a belátásnak, a kegyelemnek, egy nagyon sajátos ünnepnek a forrásaivá tudnak lenni.