Mt 7,21-27 - ÉVKÖZI 9. Vasárnap, A év.

2011.03.06.

Megosztom
Elküldöm

2011. március 6. – ÉVKÖZI 9. Vasárnap – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (MTörv 11,18.26-28)

Véssétek e szavaimat szívetekbe-lelketekbe, s kössétek jel gyanánt a kezetekre, s tegyétek a szemetek közé. Ím áldást és átkot terjesztek ma elétek: áldást, ha engedelmeskedtek az Úr, a ti Istenetek parancsainak, amelyeket ma meghagyok nektek, s átkot, ha nem engedelmeskedtek az Úr, a ti Istenetek parancsainak, hanem letértek arról az útról, amelyet most mutatok nektek, s más istenek után jártok, akiket nem ismertek.

Szentlecke (Róm 3,21-25a.28)

Most azonban Isten igazsága nyilvánvaló lett, függetlenül a törvénytől. A törvény és a próféták tanúságot tesznek róla. Isten igazságát ugyanis a Jézus Krisztusban való hit által nyerik el mindazok, és száll mindazokra, akik hisznek benne; különbségtétel ugyanis nincsen. Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van, akit Isten rendelt hit által való engesztelésül az ő vére által, hogy így kimutassa a maga igazságát, miután eltűrte az előző idő bűneit Mi ugyanis azt tartjuk, hogy az ember a hit által igazul meg a törvény cselekedetei nélkül.

Evangélium (Mt 7,21-27)

Nem mindenki, aki azt mondja nekem: ,,Uram, Uram!, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: ,,Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk démonokat, és nem a te nevedben tettünk sok csodát? Akkor majd kijelentem nekik: ,,Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik törvénytelenséget cselekedtetek! [Zsolt 6,9G] Mert mindenki, aki hallgatja ezeket a szavaimat és követi azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, jöttek a folyamok, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták. Mindaz pedig, aki hallgatja ezeket a szavaimat, de nem cselekszi meg azokat, hasonlít majd a balga emberhez, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, jöttek a folyamok, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. Az összedőlt, és nagy lett a romlása.

Szentbeszéd

„Nem mindenki jut be a mennyek országába, csak az, aki megcselekszi atyám akaratát.” Hogy nem elégséges annyit mondani, hogy „Uram, Uram!” És hogyha ehhez az első jézusi mondathoz, vagy gondolathoz hozzákötjük azt a képet, ami aztán későbben elhangzott, mégpedig az, hogy a sziklára és a homokra épített háznak a képét, akkor könnyen gondolhatjuk azt, hogy igen, akkor ezt a témát valamiképpen el is rendeztük, akkor ezt most itt értjük. Hát azért a helyzet mégsem ennyire egyszerű, mégpedig azért nem, mert a jézusi kijelentés, és aztán a kép között elhangoznak mondatok, s ezekben a mondatokban éppen olyan valakikről van szó, akik egyáltalán nem csak mondták azt, hogy „Uram, Uram!”, hanem akik joggal hivatkoznak arra, hogy „Mi a te nevedben űztünk ördögöt. Mi a te nevedben prófétáltunk. Mi a te nevedben tettünk annyi csodát.” ahogyan mondja a szent író.

Így tehát a kérdés nem tud ennyire egyszerűen elrendeződni bennünk, hogy itt akkor ütközik valamiféleképpen az az ember, aki imádkozik csak, vagy mondjuk újból és újból megszólítja az Istent, hogy „Uram, Uram!” azzal az emberrel szemben, aki cselekszik és teszi a jót, mert hogy akkor amiről Jézus beszél, egy sokkal mélyebb kérdést hoz fölszínre. A kérdés pedig valahogy így szól: Mi, akik olyan előszeretettel mondjuk azt, hogy Isten így, és Isten úgy, hogy az Úr így, és az Úr úgy, akár még azt is, hogy Jézus így és Jézus úgy, hogy amikor mi Őrá hivatkozunk, nagyon sajátosan kimondva, vagy kimondatlanul az Ő nevében cselekszünk, akkor vajon Isten mit szól ehhez? Tulajdonképpen a kérdés ez. Hogy miközben nekünk meglehet a magunk meggyőződése, a magunk hite, és ráadásul az ebből fakadó cselekvés, de nagy kérdés az, hogy az Isten mit is szól ahhoz, amit mi az Ő nevében teszünk? És ez a kérdés nem záródik le, és nem oldódik meg azzal, ahogyan az ószövetség korszaka lezáródik, hanem valamiképpen ez a kérdés élő és eleven a mai napig, és reményünk szerint élő és eleven lesz addig, amíg az ember ember.

(1) Az első nagy témánk tulajdonképpen az, hogy milyen óriási jelentősége volt és van annak, ahogyan Istent látjuk, és ahogyan Istenről gondolkodunk, az mennyire esendő is tud lenni. Hogy mennyire esetleges is tud lenni, hogy mennyire az adott kornak és a kultúrának a tükörképe is tud lenni. Hogy mennyire tükröződik benne vissza az, ahogyan az egyes ember éppenséggel egyáltalán képes az Istenről valami képet vagy fogalmat alkotni. Tulajdonképpen az egész ószövetséggel kapcsolatosan is megvan ez a belátásunk és fölismerésünk, hogy éppen az egyház tanításából is erőt meríthetünk arra nézve, hogy az ószövetségi szentírásban, ahogyan sok mindent hallunk az Istenről, az legalább annyira rólunk szól, mint amennyire Istenről. Hogy amikor a szentírásban itt és ott és amott azt halljuk, hogy „És Isten azt mondta, hogy…” vagy „Isten ezt tette, vagy azt tette.”, azt most már nagyon világosan látjuk, hogy legalább annyira szól mirólunk, mint ténylegesen az Istenről. Ettől persze a kérdéseink, és a kérdések nyomán a választ kereső utunk nem lesz egyszerűbb, vagy könnyebb. Kétség kívül, se egyszerűbb, se könnyebb nem lesz, de legalább reálisabb lett.

Ezért, ahogyan az egész ószövetségi szentírásra nézünk, minimum ezt a kijelentést fontos megtennünk, hogy az bizony legalább annyira szól rólunk, mint amennyire Istenről. Nem maga az egész ószövetségi szentírás, hanem most azon belül különösen is az, ami az Istenre vonatkozik benne. Még azok a részek is, amelyekben azt olvassuk, hogy Isten ezt tette, vagy azt mondta.

Most amikor Jézus elérkezik hozzánk, és föltárja számunkra az Istent úgy, ahogy addig valamiképpen legalábbis a sokaság számára, a nép számára ő nem tárult föl. Vagyis például Istent bemutatja nekünk úgy, mint mennyei atyánkat. És aztán a keresztény hagyományunkban Istenről szinte mindig így beszélünk, hogy Jóisten. Ez a jelző szinte minthogyha nagyon sajátos értelemben véve a nevéhez tartozna, Jóisten, így, egybe. Hogy amióta ez így van, azóta megint csak a helyzetünk még árnyaltabbá lett. Azért, mert még nagyobb kérdéssé lett a világban tapasztalt szenvedés. Mert amióta az Istenről így beszélünk, hogy a Jóisten, azóta még nagyobb kérdés számunkra az, hogy akkor ez vagy az a szenvedés miért is van. És ez a kikerülhetetlen kérdés igenis nehéz helyzetbe hoz bennünket. Meg lehet próbálni lavírozni, ügyeskedni, itt-ott bűnbakokat találni, akár az egész emberisége is ide lehet citálni, és megpróbálni azt elhitetni saját magunkkal, hogy minden szenvedés, ami a világban van, valamiképpen a bűnös emberig vezethető vissza. – Egészen irreálisnak tartom. Sokkal reálisabb, hogy mindig marad valamennyi szenvedés, amihez egyszerűen nem tudunk valakire mutatni. Egyszerűen csak van az a szenvedés, és a szenvedéssel együtt a kérdéseink.

Most az lenne akkor a költői kérdésem, hogy érdemes-e akkor most búnak ereszteni a fejünket? Vagy azt mondani: „Jaj, akkor a helyzet most még nehezebb.” Nem lehetséges-e az, hogy ahogyan a ma embere és a ma egyháza nagyon is megtapasztalja sajátos értelemben egyfelől az Isten csöndjét, erről ma sokat hallunk, és sokan beszélnek. Hogy Isten mintha sajátos értelemben visszahúzódott volna, és sokkal kevésbé mutatja meg magát, mint ahogy úgy tűnik, az előző korokban.

Nemde az is realitásnak tűnik, hogy nem csak az ember, a ma embere, hanem az egyház tagjai és maga az egyház is bizonyos értelemben a bizonytalanságnak a nehézségeit kell, hogy átélje. Nem reális-e ez? És ráadásul, nem volna-e érdemes a saját bizonytalanságunkat, Istennek e sajátos tapasztalatunkban meglévő eltávolodását, vagy csöndjét az üdvösség történeteként látni és értelmezni? Hogy nem lehetséges-e az, és itt csak egyetlen szálat hadd hozzak, amiről már nem egyszer elmélkedtünk, hogy éppen Istenre hivatkozva mennyi bűnt tudtunk elkövetni? Hogy talán, hogyha kupacokba raknánk a bűnöket, lehet, hogy a legnagyobb kupac tetején ez a cím állna: „Isten nevében elkövetett bűnök”. Lehet, hogy ez a legnagyobb kupac.

Például nem lehetséges-e az, hogy Isten nagyon sajátosan, az üdvösség történetében most úgy vezet bennünket, hogy hátralép azért, hogy ne lehessen olyan könnyen rámutatni, hogy ez Isten akarata, Isten így és úgy, hanem hogy foglalkozzunk ezzel a kupaccal. Hogy saját magunkra is vessük a tekintetünket, és hogy ott nagyon fontos fölismeréseink legyenek. Hogy lehetséges, hogy Isten a legnagyobb jót most azzal teszi velünk, hogy engedi, hogy elbizonytalanodjunk. Hogy már ne tudjunk olyan, szinte gondolkodás nélkül őrá hivatkozva mondani vagy cselekedni bármit is. Lehet, hogy ez a csönd, vagy éppen a mi elbizonytalanodásunk nem egyszer nagyon áldott csönd, és nagyon áldott elbizonytalanodás. Hogy talán így tudunk eljutni egy olyan Istenig – mondhatnánk persze úgy, hogy végre valahára – aki nem egy embertelen Isten. Hogy nagyon könnyen az Istenre való hivatkozásaink mögött egy embertelen Istennek a képzete merül föl. Vagy hogy például ahogyan találkozunk emberekkel, milyen gyakran fölismerhetjük saját magunkban azt, hogy van és lehet bennünk azért egy olyan, sokszor egyáltalán nem kimondott megközelítésünk: Azért mi vagyunk a jók, és ti rosszak vagytok. Vajon Istennek az örömhírét lehet-e hirdetni ebből az alapállásból, hogy végül is azért mégis csak azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a jók, és a többiek a rosszak, de minimum nem annyira jók, mint mi. Vajon az örömhírt lehet-e ebből a nézőpontból hirdetni?

Vagy ahogyan néhány héttel ezelőtt beszéltünk arról, nemde inkább az Isten kegyelme az, hogy az embereket nem érdekli egy olyan Isten, meg egy olyan sajátos evangélium, ami a szolgálattal nem jár együtt, hanem egyszerűen csak beszéd és szöveg? Nem éppen segíti-e ez az egyházat? Meglátásom szerint ez az egyházat nagyon segíti. Ezért talán mennyire gyógyító erejű tud az lenni, hogyha kimondjuk azt, hogy az egyház nem csak gyógyít, hanem sebeket is ejt. Hogy mi, az egyház, a történetünk során nem csak gyógyítottunk, hanem sebeket ejtettünk. Ez talán sokkal inkább tesz bennünket is emberivé, ha már Isten úgy döntött 2000 évvel ezelőtt, hogy ember szeretne lenni, akkor lehet, hogy az egyháza is lehet emberi, s például beismerhetjük nagyon világosan, hogy nem csak sebeket gyógyítunk, hanem sebeket is ejtünk.

Akkor hogyha azt a három gondolatot, amiről Jézus beszélt, ugye, hogy azt mondja, hogy „Nem a te nevedben prófétáltunk?”, hogy milyen könnyen gondolhatjuk azt, hogy amikor másokat szidunk, vagy kritizálunk, vagy ítélkezünk mások fölött, az valami sajátos prófétai szó. És lehet, ha Jézus itt állna, azt mondaná: „Nekem, tudjátok, ehhez semmi közöm.” Akkor se, ha az egy katolikus templomban történik. „Na nekem ehhez a beszédhez semmi közöm.”

Vagy ahogy azt mondja, hogy „Hát nem a te nevedben űztünk ördögöt?” Hogy ahogyan rá tudunk nézni egy másik emberre, és amilyen kritikus és sokszor kirekesztő vagy megbélyegző pillantással tudunk nézni valakire, lehet, ha Jézus itt lenne, azt mondaná: „Na nekem ehhez a pillantáshoz semmi közöm. Ahogyan te most magadban megvetetted az embertársadat, bár rám hivatkoztál kétség kívül, ehhez nekem semmi közöm nincsen.” És nem lehetséges-e az, ahogyan Jézus(nak) azt mondja: „Nem a te nevedben tettük a csodát?” Tudjátok, sokszor olyan fájdalmat élek meg, hogy amit mi olyan szívesen valamiféle eredménynek, vagy gyümölcsnek tartunk, sokszor, nem egyszer valamiféle érzelmi erőszaknak, vagy valami szóbeli erőszaknak az eredménye. Nagyon sokszor inkább valami félelemkeltésből fakad az, nem akkora nagy csoda. Sokszor az eredményeinkben mennyi az, ami valamiféle félelemkeltésből, vagy egyéb ilyesmiből fakad? Vagy amire azt mondjuk: „Ó, mekkora nagy csoda!” Nem lehetséges az, hogy inkább a mi görcsös igyekezetünknek valamiféle gyümölcse, hogy megragadhatóvá tegyük Istent? Ahelyett, hogy a hitünkben és a reményünkben erősödnénk meg…

Mikor Jézus arról beszél, hogy egyáltalán nem elég mondani, hogy „Uram, Uram!”, de még cselekedni sem elég önmagában, hanem milyen óriási nagy dolog az, hogy rátekinthetünk arra, hogy amit Isten nevében mondunk vagy cselekszünk, ahhoz vajon Istennek mennyi köze van? Hogy vajon Isten arról mit gondol? És milyen nagy dolog, milyen áldott lehet a mi elbizonytalanodásunk, akár egyházi méretekben is. Ez lehet, hogy sokkal nagyobb áldás, mint minden bizonyosság, amivel most rendelkezünk. Hogy az egyház természetszerűen egyszerre tud utat mutatni, és egyszerre keresi az utat. Az egyház egy útmutató és egy útkereső nép, Istennek az útmutató és útkereső népe, vagyis mi. És milyen nagy dolog az, hogyha el tudjuk fogadni és el tudjuk ismerni, hogy az útkeresésünkben bizony mi is tudunk elbizonytalanodni. Hogy nem lehetséges-e az, hogy ez sokkal jobban megmutatja Istennek az emberi arcát, mint az, amikor szinte gondolkodás nélkül hivatkozunk rá, és tesszük, amit teszünk.

De nagy dolog az, hogy mi magunkról, az egyházról ki tudjuk mondani azt, hogy egyszerre gyógyítunk, és néha egyszerre sebzünk. Hogy egyszerre tudunk utat mutatni, és közben egyszerre keressük is az utakat. Hogy ez talán valamiképpen jobban ragyogtatja föl azt az Istent, akit Jézus képviselt 2000 évvel ezelőtt.