Jn 4,5-42 - NAGYBÖJT 3. vasárnapja, A év.

2011. március 27. – NAGYBÖJT 3. vasárnapja – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Kiv 17,3-7)

A nép azonban szomjazott ott a víz hiánya miatt, és zúgolódott Mózes ellen: ,,Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Azért, hogy szomjan veszíts minket, gyermekeinket és állatainkat?' Ekkor Mózes az Úrhoz kiáltott: ,,Mitévő legyek ezzel a néppel? Kis híja, és megkövez engem!' Azt mondta erre az Úr Mózesnek: ,,Vonulj el a nép előtt, végy magad mellé néhányat Izrael véneiből, aztán vedd kezedbe botodat, amellyel a folyóvízre ütöttél! Aztán jöjj, és íme, én majd odaállok eléd a Hóreb sziklájára. Üss a sziklára, és víz fakad belőle, hogy ihasson a nép!' Úgy is cselekedett Mózes Izrael vénei előtt. Azt a helyet pedig elnevezte Masszának és Meríbának, Izrael fiainak perelése miatt, és azért, mert kísértették az Urat, mondván: ,,Köztünk van-e az Úr, vagy sem?'

Szentlecke (Róm 5,1-2.5-8)

Mivel tehát elnyertük a megigazulást a hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Őáltala megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk, és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk.

Evangélium (Jn 4,5-42)

Megérkezett tehát Szamaria egyik városába, amelyet Szikarnak neveznek, közel ahhoz a földdarabhoz, amelyet Jákob a fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus akkor elfáradva az úttól, azon nyomban leült a kútnál. Körülbelül hat óra volt. Odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus azt mondta neki: ,,Adj innom!' Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy élelmet vegyenek. A szamariai asszony erre megkérdezte tőle: ,,Zsidó létedre hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?' Mert a zsidók nem érintkeznek a szamariaiakkal. Jézus azt felelte: ,,Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki mondja neked: ,,adj innom, talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.' Az asszony megjegyezte: ,,Uram, nincs is mivel merítened, a kút pedig mély; honnan vennéd hát az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk a kutat adta, amelyből ő maga, fiai és jószágai is ittak?' Jézus azt felelte: ,,Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.' Erre az asszony megszólalt: ,,Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam, és ne járjak ide meríteni!' Jézus ezt felelte neki: ,,Menj, hívd el a férjedet, és jöjj ide!' Az asszony erre kijelentette: ,,Nincs férjem.' Jézus ezt válaszolta: ,,Jól mondtad: ,,Nincs férjem. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem férjed. Ezt helyesen mondtad.' Az asszony ekkor így szólt: ,,Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van a hely, ahol őt imádni kell.' Jézus azt felelte neki: ,,Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól van. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk.' Az asszony erre megjegyezte: ,,Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor ő eljön, kijelent majd nekünk mindent.' Jézus azt válaszolta neki: ,,Én vagyok az, aki veled beszélek.' Ekkor odaérkeztek a tanítványai, és elcsodálkoztak, hogy asszonnyal beszélgetett. Mégsem kérdezte egyikük sem: ,,Mit akarsz, vagy mit beszélsz vele?' Az asszony pedig otthagyta az edényét, elment a városba, és szólt az embereknek: ,,Gyertek, lássátok azt az embert, aki elmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Vajon nem ő a Krisztus?' Azok erre kimentek a városból, és odamentek hozzá. Eközben a tanítványok kérték őt: ,,Rabbi, egyél!' Ő azt felelte nekik: ,,Van nekem ennivalóm, amiről ti nem tudtok.' A tanítványok egymást kérdezgették: ,,Talán enni hozott neki valaki?' Jézus pedig így folytatta: ,,Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét. Ugye ti mondjátok: Még négy hónap, és elérkezik az aratás? Íme, mondom nektek: Emeljétek föl szemeteket, és nézzétek a szántóföldeket, mert megértek már az aratásra. Az arató megkapja a jutalmát, és termést gyűjt az örök életre, hogy együtt örvendjen a vető az aratóval. Mert abban igaza van a közmondásnak, hogy más az, aki vet, és más az, aki arat. Elküldtelek titeket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, és ti azok munkájába álltatok be.' Abból a városból a szamaritánusok közül sokan hittek benne az asszony szavára, aki bizonygatta: ,,Elmondott nekem mindent, amit cselekedtem.' Amikor tehát a szamaritánusok odamentek hozzá, kérték őt, hogy maradjon náluk. Két napig ott is maradt. Ekkor már sokkal többen hittek az ő tanítása miatt. Az asszonynak pedig azt mondták: ,,Most már nem a te beszéded miatt hiszünk, hanem mert mi magunk hallottuk, és tudjuk, hogy ő valóban a világ Üdvözítője.'

Szentbeszéd

Ha nagyon sarkosan és élesen fogalmaznék, akkor valahogy így használnám a szavakat, tulajdonképpen ennek a mai evangéliumi történetnek nem is volna szabad bent lennie a szentírásban. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy tulajdonképpen ennek a történetnek olyan gyorsan vége kellene, hogy szakadjék, hogy semmi értelme nem volna, hogy megörökítsük a szentírásban. Mert a történet valahogy így játszódhatott volna le, hogy dél van, Jézus pedig nagyon fáradt, a tanítványok elmennek a környező falvakba élelmet venni, Jézus pedig szomjasan ott ül Jákob kútjánál, jön az asszony, és azt mondja az asszonynak: „Adj innom!”, mire az asszony ad neki inni. Ezek az evangélium igéi… Ugye elég furcsán hangzik, de nem véletlen, hogy ez így nem került volna be a szentírásba, s mégis bekerült.

Most mondanék még egy másik dolgot. Ez az egyik leghosszabb evangéliumi szakasz, amit el szoktunk olvasni, ez volt a rövidített változat. Még ki is hagytunk belőle ezt-azt, hogy szabad lehessen így is fölolvasni, hogy nehogy megterheljen benneteket ez a történet. Hát hogy van az, hogy van egy szomjas valaki, kér egy pohár vizet, és ebből egy ekkora történet kerekedik. Persze, persze mondhatjuk, hogy hála Istennek, hogy egy ilyen történet kerekedik, hát micsoda gyönyörű történet, mennyi-mennyi szépség, de most nem szeretnék továbbmenni, tulajdonképpen fáj is az nekem, meg bánt is, hogy értem ezt a történetet. Már hogy azt a részét értem, s itt rögtön jönne az első gondolatom…

(1) Mi az akadálya annak, hogy ez a történet ne kerülhetett volna be a szentírásba? Mi az akadálya annak, hogy ez az egyszerű helyzet, amikor valaki azt mondja: „Kérlek, adj nekem inni!”, hogy nem úgy folytatódik, hogy „Tessék a víz!”, hanem valahogy teljesen másképpen. A megváltónak szinte minden arzenálját itt föl kell vonultatnia, hogy ebből a helyzetből szülessen valami. Mi az akadálya bennünk annak, hogy az Isten éltető ereje eléggé elevenen tudjon bennünk hatni, és aztán rajtunk keresztül? Mi az akadálya ennek?

Itt az első gondolat így szól, ide utaltam azt, hogy nagyon is fáj, hogy értem ezt a helyzetet. Mert miről szól ez a helyzet? Hogy ahelyett, hogy azt történne, hogy „Tessék a víz!”, az történik, hogy „Ki is vagy te?” Aztán jó, hogy két kezünk van. „Ki vagyok én?” Hogy van itt egy egyszerű helyzet, szomjas valaki, és kér vizet. Hogyan tudunk mi emberek valahogy olyan helyzeteket előállítani, hogy egy pillanat alatt az az egyszerű gesztus, hogy „Tessék, itt a víz!” az inkább ilyen fejvakarássá válik, hogy „Na most akkor zsidó vagy, én szamaritánus vagyok, én nő vagyok, te férfi vagy, te rabbi vagy, én nem vagyok rabbi, főleg nem vagyok rabbi. Hát akkor most… most akkor…” És már régen ködbe veszett az, hogy van egy szomjas ember, aki vizet kért inni. Hogy már régen nem…, már nem is látjuk ezt a helyzetet.

A gyerekektől megkérdeztem, szeretek ilyen kérdéseket föltenni, „Ki emlékszik arra, végül is Jézus kapott-e vizet, vagy nem?” A gyerekek többsége arra emlékezett, hogy nem kapott vizet. Egy kisebbség jóindulatúan arra emlékezett, hogy hát csak kapott azért előbb-utóbb, de végül is a történetnek a fájdalmas része az, fogalmunk sincs, hogy kapott-e egyáltalán vizet. Meddig kellett ott beszélnie, az egész Isten országának az összes gyönyörűségét föltárnia, míg vizet kapott.

Az első gondolat így szól, hogy sokszor a legegyszerűbb, természetes gesztusok, ahogyan az Isten ereje, csak úgy a maga természetessége bennünket átjárna és elevenítene minket is, másokat is, ott bukik el, hogy elkezdjük ezt mondani: „De ki vagy te? Ki is vagy, és mi van mögötted? És a mögötted-mögötted mi van? És mögöttem mi van, és mögöttünk mi van?” És akkor szomjazhatunk aztán egy egész életen keresztül, úgy bele tudunk ebbe bonyolódni.

Gandhihoz egyszer elment egy hindu család, és nagyon nagy fájdalommal mondták azt, hogy ők is benne voltak abban, amikor a hinduk és a muszlimok között egy óriási nagy háborúskodás alakult ki, és emberek haltak meg. és nagyon fájt ennek a hindu családnak, hogy ők is benne voltak. Gandhi meg komolyan vette őket. Komolyan vette a fájdalmukat, és a következőt mondta nekik: „Jó, akkor én azt gondolom, egy valamit tehettek, hogyha most komolyan veszed azt, hogy ez neked fáj. Vannak árva muszlim gyerekek, egyet fogadj örökbe, és neveld föl, mint a sajátjaidat. Azért, mert ezek a gyerekek, vagy az a kisgyerek majd oda fog hozzád jönni – nézett a feleségre – és majd azt fogja mondani, hogy <Anya, adj nekem inni!> és majd odamegy az apjához, és azt mondja <Apa, adj nekem egy szelet kenyeret!>, és majd az anyjához, hogy <Anya, mesélj nekem! Takarjál be!>”

Az első gondolat így szól: egészen megrázó tulajdonképpen, hogy egy végtelenül egyszerű helyzetet, hogy „Adj innom!” mi úgy bonyolítjuk agyon, hogy „Jó, de akkor ki is vagy te? S ki vagyok én, és köztünk akkor mi van?” visszamenve évszázadokra, évezredekre. Hol vannak itt az évszázadok, meg az évezredek, mikor van egy szomjas ember, és inni kér? Ez az első gondolat, hogy megakasztja bennünk az éltető, elevenítő Isten lelkét, az sokszor ez. „Na, ki vagy te, ki vagyok én, és a többi…?” Nem mondom…

(2) Azt mondja Jézus: „Ha te tudnád, hogy ki vagyok én, hát akkor te kérnél engem, akkor köztünk valami sokkal természetesebb dolog tudna történni.” (Telefoncsörgés – szerk.) Itt, ahogy ezt most itt… állunk, jobbról-balról, toporgunk. Isten ajándékainak az ismerete.

Egyszer jött hozzám, nem is olyan régen egy feleség, s a feleség azt mondja: „Te Feri, több mint húsz éve vagyok házas, s tulajdonképpen eljutottam oda, föltettem magamnak a kérdést, tulajdonképpen akarok-e hűséges lenni a férjemhez, vagy nem? Elgondolkodtam ezen, és tulajdonképpen, ha őszinte vagyok, a válaszom az az, hogy nincs kedvem hozzá. Nem, nem akarok hűséges lenni a férjemhez.” És utána azt mondta: „Ahogy eljutottam ide, és kimondtam magam előtt, hogy nem, nem akarok és nincs kedvem hozzá, máshoz van kedvem, hogy tulajdonképpen miért vagyok mégiscsak hűséges hozzá?” Ez az asszony a következőt mondta: „Rájöttem valamire, tulajdonképpen nem a férjemhez vagyok hűséges, hanem Istenhez. Rájöttem, hogy az életemben ez egy olyan helyzet, hogy a férjemhez nincs kedvem hűségesnek lenni, de Istenhez van. Istenhez van kedvem hűségesnek lenni, és ez egészen nyilvánvaló realitással megjelent a kettőnk közti kapcsolatban.” Ez Isten ajándékainak az ismerete. Ahogyan Isten ajándéka egészen hétköznapi valóságával, itt, ebben a helyzetben, nem is könnyű helyzetben meg tudott a kapcsolatban és a nő életében jelenni.

(3) Az asszony mit mond? Ez az asszony, tudjátok, egészen úgy tűnik számomra, mint ha magyar lenne. Hát a szentírás állítja, hogy nem, de lehet, hogy itt valami tévedés van, mert ahogy az asszony, mikor… „Hát ha te tudnád, hogy én ki vagyok… – mondja Jézus – ismernéd Isten ajándékait, hát te kérnél vizet.” S erre mit mond az asszony? „Nincs vödör, a kút mély. Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál?” Hát mint egy magyar munkavállaló. Úgy fölcsillanna annak a lehetősége, hogy valami születhet, van víz, olthatjuk a szomjunkat. Na azt már nem! Azért ilyen gyorsan ne legyünk boldogok. Azért ilyen gyorsan egy helyzetet ne oldjunk meg. Tehát először jól mélyítsük el magunkban, hogy mi nincs, mi lehetetlen, mit nem tudunk elképzelni, ezt jól gondoljuk át. Lehet, hogy ekkor ültet le. Hát ha eddig álltak, na, akkor, most akkor le kell ülni. Se vödör, a kút mély, a kötél, a Jézus… Hát ebből tényleg mikor lesz víz?

Tudjátok, valaki egyszer elgondolkozott az egyházra vonatkozóan. Hogy az egyházban valahogy úgy miért tudnak olyan, hogy is mondjam, néha egy kissé időből kicsúszottan történni dolgok? S akkor valaki – neves teológus volt – azt mondta: „Az egyházban, amikor a többség azt mondja, még nem érett meg az idő valamire, akkor tudhatjuk, hogy már meg kellett volna tenni.” Hát lehet, hogy ez nem csak az egyházra vonatkozik. Mikor a többség azt mondja: „Nem, még, még, még… még beszéljünk a vödörről, beszéljünk a kútról, a kötélről, még mindenről beszéljünk…” na már akkor régen húzni kéne azt a vödröt a vízzel. Ezt sem akarom tovább mondani. Hát nem egyszer tapasztalom én magamon is, ahelyett, hogy csinálnék valamit, még úgy jól, jól körbenézek még egyszer. Hát mit nézelődök már? De hogyha nem körbenézelődök, akkor azon gondolkodom, hogy mikor körbenézelődtem, mit láttam. Hát ezzel az egész életünk el tud fecsérelődni, hogy még egyszer körbenézünk, meg még egyszer átgondoljuk, hogy mit láttunk, aztán még egyszer körbenézünk. S közben van valaki, aki azt mondja: „Szomjas vagyok. Itt a kút, vödör, szomjas vagyok.”

(4) Ide tartozik, hogy végül is az asszony ránéz Jézusra, és azt mondja: „Hát csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál? Hát hogyan tudnád te azt tenni…” És milyen érdekes a magyar nyelv, azt mondja „Nem vagy rá képes.” És ha nem vagy rá képes, el se tudom képzelni. Hogy az ember nagyjából amit el tud már képzelni, na ott a képességei valahogy elkezdenek élővé és elevené válni. Hogy milyen nagy dolog, hogy egyáltalán el tudom már képzelni azt, hogy megjelenik a kép, ahogy Jézus fogja, és iszik, vagy ahogy adja azt a vizet. Hát ha már el tudom képzelni, talán a képesség is előbb-utóbb meg tud érkezni. De nagy dolog az, ha el tudjuk képzelni, főleg Istenről el tudjuk képzelni.

Egy nagyon érdekes élményben volt részem. Beszélgettem valakivel, ez a valaki azt mondta: „Olyan érdekes, visszagondoltam az életemre, és tulajdonképpen azok a dolgok, amiket az életemben elértem, azok nagyon sajátosan a gyerekkori álmaimból születtek. Emlékszem, ahogy az édesapám meg az édesanyám szidott engem azért <Te már megint csak álmodozol!>, s hogy emlékszem, ahogy én ezeket a képeket hogyan őriztem meg. És hogy hogyan volt bennem az a nyitottság, hogy talán ebből valamit lehet majd képviselni, és valamit ebből meg lehet valósítani. Hogy én nagyon hálás vagyok azoknak a képeknek, azoknak az álmoknak, amiket elevenen hordoztam magamban.” (5) Tulajdonképpen, hogy élő és eleven legyen bennünk Istennek az éltető ereje, a legnagyobb akadály az, ahogyan hiszünk benne. Amit és ahogyan hiszünk Istenben, ez a legnagyobb akadály.

Néhány évvel ezelőtt egy fiatalember készült a keresztségre, és két héttel voltunk a keresztelés előtt, és a következőt mondja. „Feri, nagyon nagy dolog történt velem. Én éveken keresztül készültem arra, hogy megkeresztelkedjek, és egyre inkább volt bennem egy gondolat, hát azért lesz jó megkeresztelkedni, hogy keresztény leszek, és akkor ez azt jelenti, hogy egész szabadon, nagy bizalommal fordulok majd Istenhez, és keresztényként nyilván Isten majd megteszi azt, amit én kérek tőle. Hát jó dolog kereszténynek lenni. Végre akkor lesz egy jó kapcsolatom Istennel, egy biztos alapon álló kapcsolat, és kérem, és az Úr megteszi, amit kérek. Két héttel a keresztelésem előtt rájöttem valamire. Az, hogy keresztény leszek, és megkeresztelkedek, nem is ezt jelenti, hanem ezt jelenti: ha én keresztény vagyok, akkor én azok közé fogok tartozni, akiknek ha Isten szól, hogy <Légy szíves ezt tedd meg!> akkor én azt megteszem. Hogy kereszténynek lenni nem az a valaki, nem azt jelenti, hogy én akkor, én előjoggal rendelkezem és Isten meg fogja nekem jobban tenni amit kérek, mint bárki másnak, hanem hogy én egy olyan kisebbséghez tartozom, akik megteszik azt, amit Isten kér tőlük.” Ó, hát ez is egy nagyon sajátos kiválasztottság. Ő két héttel a keresztelése előtt radikálisan átírta azt, ahogyan hisz, meg ahogyan Istent látja, radikálisan.

Ezért sokszor, hogy az Isten élő és eleven tudjon bennünk lenni, a legnagyobb akadály mégiscsak az, ahogyan hiszünk, és amit Istenről gondolunk, mint ahogyan ebben a történetben is ez ott van. Hogy az asszonynak újból és újból és újból új gondolatokra, új képzetekre kell eljutnia, különben az a hit, amivel addig élt, meg ahogy Istent látta, meg ahogy magát, az inkább akadály egy pont után, mintsem segítség.

Ebben a történetben nem történik semmi más, minthogy valaki vizet kér. Tulajdonképpen hogyha erre a végtelenül egyszerű kérésre mi ezeket a hihetetlenül bonyolult köröket futjuk, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy valahogy Istennek az éltető ereje és az éltető vize, valahogy csak úgy kering és kavarog bennünk, s de nehezen jut fölszínre, de nehezen eleveníti meg körülöttünk az életet.

A gyerekeket ahogy kérdeztem, megkérdeztem tőlük, mondjátok meg nekem, szerintetek mi az akadálya annak, hogy ez az asszony vizet adjon annak a kérő embernek? Kisfiú ott ült a tribün sarkában, és azt mondja: „Hát a legnagyobb akadálya az volt, hogy az asszony gondolkodott.” Ez bizony nagyon jó megközelítés. Mindegy, hogy asszonyt mondunk, vagy férfit, a lényeg, hogy de nagy dolog az, hogyha bennünk ki vannak tisztítva ezek az utak, ezek a csatornák. Nem kell ott annyit gondolkodni, hanem egyszerűen jönnek a helyzetek, és Istennek az éltető inspirációi, Istennek az elevenítő dolgai egyszerűen tudnak bennünk szabadon áramlani.

Utolsó két mondat, de lehet, három is lesz. Ahogy most szép idő lett, mert most megint nem t’om, mi van, de olyan szép idő volt, és néztem az embereket, ahogy sétálnak a napsütésben, és lehetett látni, egy édesanya meg egy édesapa kézen fogták a gyereküket, ő ott volt középen, de látszott, hogy valami nagy dolog történik, a két lábán görkorcsolya volt. De ő még nem tudott magától menni, a szülei húzták, s úgy haladt előre. Hát annak a kislánynak az arcát kellett volna látnotok, ahogy nyílt ki neki a világ, mert ő így még nem ismeri a világot, hogy milyen görkorcsolyás lábban lenni. S ahogy mentem tovább, ott meg egy apuka ment, és kerítés, s a kerítés eléggé magas volt, de széles is volt, és rajta lehetett menni. S hát az apa megengedte, hogy a kerítésen menjen a kisgyereke, közben fogta a kezét. Megint csak azt mondom, látnátok azt az arcot, ahogy ez a kisgyerek fölfedezte a világot a kerítésen sétálva.

Hát ez talán csak ahhoz fogható, ahogy szerelmesek arcát látjuk. A szerelmesek, meg a kisgyerekek nem mondják azt, hogy „Jaj, a férfiak, jaj, a nők, jaj, a gyerekek, az idősek, a fiatalok, jaj, az élet!” Hogy tavasszal azért csak történik valami, és hogy mikor mi úgy az életünket már ezzel a legyintéssel töltjük, hogy „Jaj…!”, hát az rólunk szól, és nem az életről.

De nagy dolog az, hogyha a kezünket nem ezekre a legyintésekre pazaroljuk, hanem sokkal inkább arra, hogy mi az, amit mi megtehetünk azért, hogy az élet elevenen áradjon bennünk.