Jn 9,1-41 - NAGYBÖJT 4. vasárnapja, A év.

2011.04.03.

Megosztom
Elküldöm

2011. április 3. – NAGYBÖJT 4. Vasárnapja – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (1Sám 16,1b.6-7.10-13a)

Azt mondta azért az Úr Sámuelnek: ,,Meddig bánkódsz még Saul miatt, noha én elvetettem őt, hogy ne uralkodjon Izraelen? Töltsd meg szarudat olajjal, s gyere, hadd küldjelek a betlehemi Izájhoz, mert annak a fiai közül szemeltem ki magamnak királyt.' Amikor aztán eljöttek, meglátta Eliábot és azt mondta magában: ,,Nemde, máris az Úr előtt áll felkentje?' Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: ,,Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem aszerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti.' Hét fiát vezette így oda Izáj Sámuel elé, de Sámuel azt mondta Izájnak: ,,Ezek közül nem választott az Úr!' Majd azt mondta Sámuel Izájnak: ,,Ez az összes fiad?' Ő azt felelte: ,,Hátra van még a legkisebbik, az a juhokat legelteti.' Azt mondta erre Sámuel Izájnak: ,,Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön.' Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szépszemű és csinos külsejű. Azt mondta ekkor az Úr: ,,Kelj fel, kend fel, mert ő az!' Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt. Sámuel aztán felkelt és elment Ramátába.

Szentlecke (Ef 5,8-14)

Mert valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei -- a világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és igazság --, keressétek azt, ami az Úrnak tetszik. Ne vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben, sőt inkább korholjátok azokat. Mert amiket ők titokban tesznek, még kimondani is szégyen. Mindenre azonban, ami elmarasztalásban részesül, világosság derül, s minden, ami napvilágra jut, világossággá válik. Innen a mondás: ,,Kelj fel alvó, támadj fel halottaidból, és Krisztus rád ragyog!'

Evangélium (Jn 9,1-41)

Amikor továbbment, látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték őt: ,,Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?' Jézus azt felelte: ,,Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne. Nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött, míg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.' Miután ezeket mondta, földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente, és azt mondta neki: ,,Eredj, mosakodj meg a Síloe tavában!' Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott, és ép szemmel tért vissza. Ezért a szomszédok és akik azelőtt látták őt mint koldust, azt kérdezték: ,,Nem ő az, aki itt ült és koldult?' Egyesek azt mondták: ,,Ő az.' Mások így szóltak: ,,Nem, csak hasonlít rá.' Ő azonban kijelentette: ,,Én vagyok az.' Erre megkérdezték tőle: ,,Hogyan nyíltak meg a szemeid?' Azt felelte: ,,Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szemeimet, és azt mondta nekem: ,,Menj a Síloe tavához, és mosakodj meg. Elmentem tehát, megmosdottam, és látok.' Azok megkérdezték tőle: ,,Hol van ő?' Ő azt felelte: ,,Nem tudom.' Ekkor elvitték a farizeusokhoz azt, aki előbb vak volt. Azon a napon pedig, amikor Jézus a sarat csinálta és megnyitotta szemeit, szombat volt. Ismét megkérdezték tehát tőle a farizeusok is, hogy hogyan nyerte vissza a szemevilágát. Ő azt felelte: ,,Sarat tett a szemeimre, megmosdottam, és látok.' Azt mondták erre néhányan a farizeusok közül: ,,Nem Istentől való ez az ember, aki a szombatot nem tartja meg!' Mások azt mondták: ,,Hogyan cselekedhet bűnös ember ilyen jeleket?' És szakadás támadt köztük. Erre ismét megkérdezték a vaktól: ,,Te mit gondolsz róla, miután megnyitotta szemeidet?' Ő pedig azt felelte: ,,Próféta!' A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt, és visszatért a látása, amíg elő nem hívták a most már ép szemű ember szüleit. Megkérdezték őket: ,,A ti fiatok ez, s azt mondjátok róla, hogy vakon született? Most hogyan lát tehát?' A szülei azt felelték: ,,Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és hogy vakon született. De hogy most miképpen lát, nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg szemét, azt sem tudjuk. Kérdezzétek őt, megvan a kora, majd ő beszél magáról.' Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel már elhatározták a zsidók, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: ,,Megvan a kora, őt kérdezzétek.' Másodszor is előhívták tehát az embert, aki vak volt, és azt mondták neki: ,,Adj dicsőséget Istennek! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.' Ő azt felelte: ,,Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: hogy vak voltam, és most látok.' Erre megkérdezték tőle: ,,Mit csinált veled? Hogyan nyitotta meg a szemedet?' Az azt felelte nekik: ,,Megmondtam már nektek, de nem hallgattátok meg. Miért akarjátok újra hallani? Csak nem akartok ti is a tanítványai lenni?' Erre megátkozták őt, és azt mondták: ,,Te vagy az ő tanítványa, mi Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, ezt pedig nem tudjuk, honnan van.' Az ember erre azt felelte: ,,Éppen az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, nekem pedig megnyitotta a szemeimet. Tudjuk, hogy Isten a bűnösöket nem hallgatja meg, de aki istenfélő, és megteszi az ő akaratát, azt meghallgatja. Mióta a világ áll, soha nem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született szemeit. Ha ő nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit.' Azok azt felelték neki: ,,Mindenestől bűnben születtél, és te oktatsz minket?' És kidobták őt. Jézus meghallotta, hogy kidobták, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: ,,Hiszel-e az Emberfiában?' Az így felelt: ,,Ki az, Uram, hogy higgyek benne?' Jézus azt mondta neki: ,,Hiszen láttad őt: ő az, aki veled beszél.' Erre az így szólt: ,,Hiszek Uram!' És leborult előtte. Akkor Jézus ezt mondta: ,,Ítélkezni jöttem erre a világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek.' A farizeusok közül, akik vele voltak, néhányan hallották ezt, és azt mondták neki: ,,Csak nem vagyunk mi is vakok?' Jézus ezt válaszolta: ,,Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. Ti azonban azt mondjátok most: ,,Látunk. Ezért megmarad a bűnötök.'

Szentbeszéd

(Bálint, gyertek előrébb, kérlek! Már olyan jól leraktad már a táskádat, de… köszönöm. És akkor… gyertek, zárkózzatok föl, ne csak örüljetek annak, hogy több helyetek lett, mert akkor akik hátul vannak, egy kicsit sem járnak jobban. Azt is lehet, hogy páran itt át tudtok állni ebbe a sarokba. Nagyon köszönöm Gábor, hogyha még átjöttök ide, akkor… Még a szentmise is egy lehetőség, hogy jót tegyünk másokkal. Nem rossz helyzet.)

A mai evangéliumban olyan gyönyörű az, ahogyan Jézus valami sokkal-sokkal többről tud tanúbizonyságot tenni, mint ahogyan akár a tanítványok, de még inkább a farizeusok és az írástudók világából azt látjuk. Mert tulajdonképpen hogyha keresnénk itt a kulcsszavakat, akkor valami olyasmire találnánk, hogy a tanítványok is, de hát még inkább a történet sodrában az írástudók, a farizeusok egyre inkább a körül jártatják a gondolataikat, hogy: bűn, bűnös, büntetés, bűnhődés, bűnbak. Minden olyan szó nagyon tetszik nekik, ami azzal kezdődik, hogy bűn.

Tulajdonképpen a tanítványok kérdése is nagyon jól bevezeti ezt az ószövetségi gondolkodásmódot. Arra néznek, aki nem lát, és azt kérdik: „Most akkor ő a vétkes-e, az ő bűne miatt történik-e itt a büntetés, vagy pedig hát a szülei a bűnösök, csak épp a fia bűnhődik e bűnök miatt?” És közben pedig Jézus, azt látjuk, hogy egy teljesen más összefüggésben, egy teljesen más látásmóddal közelít ehhez a helyzethez. Talán bennünk van még ez a mondat, ahogy beszél, azt mondja: „Se a szülei nem követtek el bűnt, sem ő maga nem bűnös, de még ha bűnösök lennének, sem erről van szó, hanem arról, ez egy lehetőség arra, hogy Isten tettei megnyilvánuljanak most. Megnyilvánuljanak rajta, megnyilvánuljanak itt és most és közöttünk.” Ez egy teljesen más látásmód.

Miért olyan fontos nekünk ez? Azért, mert természetesen mi mindannyian keresztény emberek magunkban hordozzuk az ószövetség látásmódját. De az ószövetség vakságát is magunkon hordozzuk. Egyszerre magunkban hordozzuk az ószövetséget, és az újszövetséget is. És itt van a nagyböjti időszak, és nagyon könnyen mi mással is törődnénk, mint azzal, hogy bűn, és akkor bűnbánattartás, és bűnbocsánat, és a többi, és tulajdonképpen mindezzel nem egyszer bent maradunk az ószövetség vakságában, vagy legalábbis világában, és nem haladjuk túl ezt a világot. Mert ahogyan Jézus közelít, az ő kifejezései, az ő fontos súlypontjai nem ott vannak, hogy bűn, hogy bűnhődés, büntetés, és a többi, hanem azt mondja: sötétség és világosság, cselekvés és nyugalom, vagy azt mondja: ez a helyzet lehetőség az Isten számára.

Miért olyan fontos ez nekünk? Azért, mert emlékeztek, a hegyi beszédben azt mondja Jézus: „Hogyha a ti igazságotok nem múlja fölül az írástudók és farizeusok tudását és igazságát, egyszerűen mint hogyha be sem léptetek volna az Isten országába. Mintha közötök se lenne hozzá.” Mi az, ami megnehezíti bennünk azt, hogy átlépjünk az ószövetség világából, ami bűn, bűnhődés, büntetés, és a többi, abba a világba, ahol sokkal inkább sötétség és világosság, cselekvés és nyugalom? Hogy ebben a világban tudjunk lenni, miközben az nem azt jelenti, hogy a bűnnek, vagy a bűnbocsánatnak, vagy a bűnbánatnak az értelmét és értékét áthúznánk, és a létjogosultságát tagadnánk. Erről szó sincsen, csak hogy képesek vagyunk-e azt felülmúlni.

Itt akkor három dimenzióról kellene beszélni. Mi az, ami megnehezíti bennünk mindezt? Tulajdonképpen egyetlen szót is mondhatnánk, ez a félelem. A félelem ellehetetlenít bennünket abban, hogy Isten országának a tetteit cselekedjük. A félelem ellehetetlenít, megbénít, elbizonytalanít és tehetetlenné tesz, miközben képesek lennénk az ószövetség világát fölülmúlóan, Isten országának a tetteit cselekedni, és valahogy ez mégiscsak belénk szárad. Miért teszi ezt bennünk? Azért, mert a félelem erősebbnek bizonyul.

(1) A félelemnek van egy elsődleges szintje. A félelem elsődleges szintje, tulajdonképpen egyszerűen így szól: féltjük a bőrünket. Mindig, amikor a félelem elkezd bennünk munkálni, a félelem azt mondja: „Vigyázz, meg ne tedd azt a jót, mert ki tudja, milyen következményei lesznek!” Egyszerű lenne az élet, hogyha amikor jót teszünk, jutalmat kapnánk érte. Hát ha a jóra mindenki mosolyogva és ünnepi gesztusokkal válaszolna, ez a világ nyilván sokkal jobb lenne. Hát az életünknek éppen ott van az újszövetségi kihívása, amikor ha jót tennénk, akkor annak nem lennének számunkra, ott és akkor, rögtön és közvetlenül, éppenséggel nagyon jó következményei. Nem lennének, és ilyenkor azt mondjuk, „Nem, győzzön a félelem.” és a félelem azt mondatja velünk: „Igaz, hogy jó lenne, ha ezt megtennéd, de te védd a hátad! A hátsódat. Mentsd a bőröd, az irhádat. Meg ne tedd, igaz, hogy jó, de ne tedd meg!” Ezt mondja bennünk a félelem. „Ne tedd meg, mert…” és akkor itt jönnek az életünkre, egyszerűen a leg… fizikai valóságunkra vonatkozó félelmek, egészen bezárólag oda, hogy nehogy megtedd azt a jót, mert bele fogsz pusztulni. Vagy lelkileg pusztulsz bele, vagy fizikailag pusztulsz bele, meg ne tedd, mert bele fogsz pusztulni.

Ez az első köre a félelmeinknek, s amikor a félelmek elhatalmasodnak rajtunk, vagy, és ezért érdekes a néhány szó bevezető, meg ez az egész történet, mert mi az, ami a félelmeinket táplálja? A félelmeinket az táplálja, hogyha kizárólag abban a világban élünk, hogy bűn és büntetés, és bűnhődés, és bűnbak, ha a nagyböjtünket alapvetően ez a világ teszi ki, hogy most akkor mennyire vagyok bűnös, és mennyire nem, és én akkor bűnösebb vagyok-e, vagy a másik bűnösebb, más is bűnös-e, vagy a másik bűnösebb-e, mint én, és hogy ő volt az oka, hogy én végül is most így jártam… Tehát ameddig a bűn körül kering az életünk, addig tulajdonképpen ki nem mondott módon a félelmet tápláljuk magunkban. Azért, mert végül is ebben az összefüggésben,a miben más sincs, csak bűn, és bűnhődés, és büntetés, Isten kicsoda? Ebben a világban végül Isten az, aki legvégül büntet, majd legvégül azt mondja: „Na ez bizony bűn volt.” És Isten az a valaki, aki legvégül az embert vagy kitaszítja a mennyországból, vagy esetleg beengedi. Ez egy elég rettenetes világ. Ezért, amikor mással se foglalkozunk, ez köti le a vallásos világunkat, hogy bűn, és bűnhődés, és büntetés, tulajdonképpen ki nem mondott módon a félelmet etetjük a saját lelkünkben.

(2) És aztán van a félelmeinknek egy második dimenziója. Ez pedig a társas kapcsolatainkra vonatkozik. Megtehetnék valami jót, de meg nem teszem, mert esetleg megszégyenülök. Meg nem teszem, mert kinevetnek. Meg nem teszem, mert kicikiznek. A mai történetben egész nyilvánvaló, meg nem teszem, mert kirekesztenek. Meg nem teszem, mert kizárnak a zsinagógából, meg nem teszem, mert megszégyenítenek majd. Meg nem teszem, mert majd megvetnek engem. A félelmeinknek a második dimenziója minden olyan félelmünket tartalmazza, ami a kapcsolatainkra vonatkozik. És bár kaptunk egy meghívást a jóra, azt mondjuk „Nem, nem, nem, nem, nem teszem meg, mert nem akarom, hogy így vagy úgy ítélkezzetek fölöttem, és a többi… Nem teszem meg.”

(3) De ez még csak két dimenziója a félelmeknek. Van a harmadik, és ez a legsúlyosabb. Ez pedig az, amikor egészen közvetlen módon Istentől félünk, mint aki a büntetés piramisának a csúcsán áll. Mint aki végül, ténylegesen jobbra vagy balra mutat – hát hogyne félnénk egy ilyen Istentől. A félelmeinknek a legmélyén pedig az Istentől való sajátos félelmünk van. Ennek a sajátos félelemnek tulajdonképpen két világa létezik. Az egyik, mikor azért félünk Istentől, mert az általunk elképzelt életbe ő esetleg belenyúl. Azt mondja: „Jaj, szép, ahogy te elképzelted az életet, én meg mondanék neked valami mást.” és ezt mi nem akarjuk. Sokszor mi miatt nem akarjuk? A félelmeink miatt. Túl sok a félelem, etetjük a félelmeinket azzal, hogy bűn, és bűn, és bűn, és ennek kapcsán akkor persze mi az, ami segítségünkre van? Gyorsan találjunk ki sok törvényt, és sok szabályt. Legyen sok előírás, sok norma, és rengeteg hagyomány. Akkor azokat betartjuk, azok elég kézzel foghatók, elég világosak, s akkor nem kell annyira félni.

Istenszeretetről kevésbé van szó, a félelmeinktől akarunk menekülni. Meg akarjuk előzni azt, hogy túl sok legyen már bennünk a félelem, miközben a félelmeinket tápláljuk. Ez az egyik világ. Nem, Isten egyáltalán ne szóljon, ne szóljon, ne szóljon, mert már úgy valamennyire egy viszonylag elviselhető világot kitaláltunk. Már egy olyan belül viszonylag elviselhetőt. Van benne félelem bőven, de úgy nagyjából mi kitaláltuk, hogy mit tartunk bűnnek, meg mit nem, meg mit tartunk meg, meg mit nem, de nehogy beleszóljon.

A másik pedig, amikor azért félünk, mert Isten valamit egészen másképpen is meg tud láttatni, vagyis meg tudja láttatni velünk a vakságainkat. Nem felejtem el azt sohasem, hogy néhány évvel ezelőtt elmentem egy továbbképzésre, s a továbbképzésnek a második napján rájöttem, hogy amit én most itt tanulok, az sokkal jobb annál, mint ahogy én azt csináltam eddig. S gondoljátok, hogy ennek örültem? Dehogy örültem neki. Egy napig kínlódtam, kínlódtam, és szenvedtem. Tudjátok, milyen gondolataim voltak? Én ezt be nem ismerem, hogy ez jobb, mint ahogy én csináltam 10 évig, be nem ismerem! Nincs az a pénz! Hát ugyanis ha be kell ismernem, hogy bizonyos szempontból eddig vak voltam, akkor az egész múltamat át kell néznem, minden egyes tettemet, amit ebben a világban tettem, és azt gondoltam, az nagyszerű volt. Most azt kell mondanom rá: hármas alá. Azt mondtam, ez egész jó volt – elégtelen. Kinek van ehhez kedve? Dehogyis! Inkább legyek vak. Nem akarok én látni. Egy napig. Ott volt az a nap, nem, én, én inkább ellenállok, majd mondom „Jó, hát így is lehet, így is lehet éppen, de hát…” S egész éjszaka forgolódtam az ágyamban és nem bírtam aludni, míg egyáltalán el mertem jutni oda, hogy azt mondjam, hogy „Na jó, ez tényleg jó.”

A félelmeinknek aztán a legmélye az, hogy Isten egyszer csak valamit úgy megmutat nekünk, na akkor lesz nekünk végünk. Hát szó sincs arról, hogy az rögtön valami örömmel és fölszabadultsággal járna. Rögtön…, hát az is jön, kicsit később. Ezért aztán nagyon sajátosan inkább mi magunk is visszahúzódunk abba a jól ismert világba, ahol bűn és büntetés, és büntetés. Jó, valahogy megpróbálunk berendezkedni, és tovább etetjük a félelmeinket.

(Még lenne két gondolatom, mindenképp. Bár tudom, hogy álltok, de én is. Valamennyire legalább igazságos. Igaz, aki beszél, annak könnyebb. Szóval…, szóval…)

(4) Lenne egy költői kérdésem. Mikor hallottátok az evangélium végén, hogy Jézus azt mondja: „Én azért jöttem erre a világra, hogy aki vak volt, az lásson, és aki lát, az megvakuljon.” Mit éreztetek? Milyen érzés volt, hogy Jézus, aki meggyógyítja ezt a vakon született embert, ezzel fejezi be a mai evangéliumi szakaszt? Fájt? Kis félelem, kis gyomorszorítás? Annyira jó lett volna, ha ott van vége, hogy „…meggyógyította, s akkor találkoztak, és a vakon született leborul előtte…” és itt a vége, fuss el véle. Jaj, de szép lett volna! S erre azt mondja: „Nem, akik látnak, azok vakuljanak meg!” S tudjátok, miért kérdezem ezt? Ugyanis hogyha a világosságunk és a bölcsességünk túlnövi az ószövetség okosságát és tudását, akkor ez a mondat nem kelt semmilyen félelmet. Ez egy áldás, ez egy jókívánság. Nincs benne semmi, de semmi félelmet keltő.

Mert miről van itt szó? Egyszerűen arról, hogy ameddig azt gondolom, hogy én jól látom, és jól tudom, és mereven és görcsösen ragaszkodom ehhez, addig egyszerűen nincs esélyem egy több, egy gazdagabb, egy világosabb, egy színesebb, egy emberi életre. Ezért énnekem először arra van szükségem, de mint a szomjazónak a vízre, hogy azt tudjam mondani egy pillanatban „Te jó ég! Hát hiszen én ezt nem tudom. Te jó ég! Hát tulajdonképpen én ezt nem látom jól. Te jó ég, hát én ezt lehet, hogy eddig nem is csináltam jól. Ez egy áldás azoknak, akik azt gondolják, hogy ahogy ők látnak, ők már ezt látják is. Ők már azt tudják, és értik, és nekik már senki ne mondjon semmit az életről. Ez egy áldás, amikor valaki azt mondja: „Nahát, azt hiszem, hogy én ezt nem tudom.” Sokszor ez a kiindulópontja annak, hogy elkezdjünk élni.

S milyen gyönyörű. Ha valakinek megnyílik a látása, s a válaszainak a fele így szól, hogy „Én azt nem tudom.” Ezt mondta a meggyógyított ember. „Ki volt az? – Én nem tudom. – Hogy csinálta? – Én azt nem tudom. – Hol van most? – Én azt nem tudom.” Ez az ember egy boldog ember, ez lát. Valaki elkezd látni, azt mondja: „Azt nem látom. Ott látok, ott látok, oszlop mögött mi van, bármit csinálhattok, azt nem látom.” Amikor valakinek megnyílik a szeme, akkor az azt is jelenti, egész bátran azt mondja: „Azt bizony én nem látom, azt nem értem, azt nem tudom, vak vagyok, vak vagyok, vak vagyok. Ezért tulajdonképpen néha le kellene ülnünk imádkozni, kérnünk kéne egy kis vakságot.”Istenem, ebben add meg nekem, hogy vaknak tartsam magam!” A feleségek imádkozhatnának egy kis vakságért. „Istenem, add, hogy egyszer azt gondoljam, hogy nem tudom pontosan, hogy a férjem kiféle-miféle!” A szülők imádkozhatnának egy kis gyógyító vakságért a gyerekeikre vonatkozóan. A tanárok a diákjaikra vonatkozóan, a gyerekek a szüleikre vonatkozóan. Ez, ahogy Jézus azt mondja: „És jöttem azért, hogy akik azt gondolják, hogy látnak, meg tudjanak végre vakulni!” Ez egy áldás, ez egy jókívánság, ami nélkül az ő életük éppen nem jut előre. Ez volt az egyik, amit akartam mondani.

Sajnos látom az órát. Lehet, hogy jobb volna, ha nem látnám, ugye? „Most vakuljon meg!” Akkor abbahagyja, mert akkor fél, hogy mennyi az idő. De most kíméletlen leszek, mert amit most mondok, az talán már nem lesz olyan nehéz.)

(5) Egy mesét szeretnék idehozni. Egy magyar népmesét, a szárnyas farkasnak a meséjét. Ugyanis a főhős lovon megy azért, hogy – nyilván miért – az élete jobb tudjon lenni. Egyszer csak egy útkereszteződésbe érkezik, s az útkereszteződésben van három tábla. S az útkereszteződés egyik táblájára ez van írva: „Ha ebbe az irányba mész, te életben maradsz, de a lovad megdöglik.” A másik táblán ez van: „Ha ebbe az irányba mész, igaz, hogy te megdöglesz, de a lovad életben marad.” A harmadik irányba mutató táblán a következő szerepel: „Na, ha te ezen az úton mész, akkor találkozol a szárnyas farkassal, és ő kettéharap.

A kérdés így szól: „Melyik irányt választod?” Most ha ez egy… nem szentmise lenne, akkor most itt befejezném, de akkor annyira utálnátok, hogy úgy nem szeretném tovább folytatni. A legtöbb ember kicsit gondolkozik, és azt mondja: „Dögöljön meg a ló!” Nem jó válasz. Egyszerűen nem jó válasz, mert ahhoz, hogy célba tudjunk érni, a lóra szükség van. Ló nélkül nem érünk célba. Ezt most mindenki értheti szimbolikusan, mindenhogyan. Vannak olyanok, valamiféle sajátos keresztény buzgalomból kiindulva, azt mondják: „Jó, akkor haljak meg én, majd a ló talán eljut a célba.” Nem jó válasz. A főhős és a szép mese megtalálja a jó utat. A jó út az, ahova az van kiírva: „Na emberfia, lovastul, vagy ló nélkül, ha ebbe az irányba mész, találkozol a szárnyas farkassal, és kettéharap.” És mi történik a mesében? A mesében az történik, hogy találkozik a szárnyas farkassal, és le tudja győzni. Hogy valamiképpen le tudja győzni.

Ebben a beszédben erről beszéltem, hogy zsigerileg azt mondjuk, dögöljön meg a ló, vagy pedig odavetjük magunkat küzdelem nélkül. Á-á! És milyen gyönyörű, hogy ebben a történetben ahogy megnyílik a vak embernek a szeme, tulajdonképpen átveszi Jézusnak az egész mentalitását. Ahogyan beszél a farizeusokkal, azt Jézus is mondhatta volna. Megkapja a bátorságot is a látással együtt, de a bátorságának nyilvánvaló, valódi, valódi szüksége van, mert hiszen kitaszítják, kiközösítik, és az élete is veszélyben van, de ő választja az emberi életet.