Jn 11,1-45 - NAGYBÖJT 5. vasárnapja, A év.

2011. április 10. – NAGYBÖJT 5. Vasárnapja – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Ez 37,12-14)

Azért prófétálj és mondd nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én megnyitom sírhantjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és bevezetlek titeket Izrael földjére. És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor megnyitom majd sírjaitokat és kihozlak titeket sírhantjaitokból, én népem! A lelkemet adom belétek, hogy életre keljetek, és nyugodt lakóhelyet adok nektek földeteken; akkor megtudjátok, hogy én, az Úr, szóltam és meg is cselekedtem', -- mondja az Úr Isten.

Szentlecke (Róm 8,8-11)

Márpedig a testi ember nem lehet kedves Isten előtt. Ti azonban nem testi, hanem lelki emberek vagytok, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akiben viszont nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé. Ha azonban Krisztus bennetek van, a test halott ugyan a bűn miatt, de a lélek él a megigazulás által. S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust halottaiból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.

Evangélium (Jn 11,1-45)

Volt egy Lázár nevű beteg Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában. Mária volt az, aki megkente az Urat kenettel, és lábát hajával törölgette. Az ő testvére, Lázár volt beteg. A nővérek üzentek érte: ,,Uram, íme, akit szeretsz, beteg.' Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: ,,Ez a betegség nem válik halálára, hanem Isten dicsőségére, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia.,, Jézus szerette Mártát, a nővérét és Lázárt. Mikor tehát meghallotta, hogy beteg, két napig még azon a helyen maradt, ahol volt, azután így szólt a tanítványokhoz: ,,Menjünk ismét Júdeába.' A tanítványok azt mondták neki: ,,Mester, most akartak a zsidók megkövezni, és ismét odamégy?' Jézus azt felelte: ,,Nem tizenkét órája van a napnak? Aki nappal jár, nem botlik meg, mert látja ennek a világnak a világosságát. Aki pedig éjjel jár, megbotlik, mert nincs világossága.' Ezt mondta, azután így szólt hozzájuk: ,,A barátunk, Lázár elaludt, de megyek, hogy felkeltsem őt az álomból.' A tanítványok erre azt mondták: ,,Uram, ha alszik, meg fog gyógyulni.' Jézus azonban a haláláról szólt, azok pedig azt gondolták, hogy az álom nyugalmáról beszél. Ezért Jézus nyíltan megmondta nekik: ,,Lázár meghalt, és örülök miattatok, hogy nem voltam ott, hogy majd higgyetek. De menjünk hozzá!' Tamás, akit Ikernek neveznek, így szólt a többi tanítványhoz: ,,Menjünk mi is, és haljunk meg vele együtt!' Amikor Jézus odament, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. Betánia pedig Jeruzsálem közelében volt, mintegy tizenöt stádiumra. Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, eléje ment, Mária pedig otthon maradt. Márta akkor így szólt Jézushoz: ,,Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De tudom, hogy most is, bármit is kérsz Istentől, Isten megadja neked.' Jézus azt felelte neki: ,,Testvéred fel fog támadni.' Márta így szólt hozzá: ,,Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.' Jézus azt mondta neki: ,,Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt?' Márta azt felelte neki: ,,Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.' Miután ezt mondta, elment és hívta a nővérét, Máriát, és odasúgta neki: ,,A Mester itt van és hív téged.' Amikor az meghallotta ezt, gyorsan fölkelt, és hozzá sietett. Jézus ugyanis még nem ért a faluba, hanem azon a helyen volt, ahol Márta eléje ment. A zsidók pedig, akik a házban vele voltak és őt vigasztalták, amikor látták, hogy Mária gyorsan fölkelt és kiment, utánamentek, mert azt gondolták: ,,A sírhoz megy, hogy ott sírjon.' Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta őt, lábaihoz borult, és azt mondta neki: ,,Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.' Jézus pedig, látva, hogy sír, és hogy a vele érkező zsidók is sírnak, a lelke mélyéig megindult és megrendült. Megkérdezte: ,,Hová tettétek őt?' Azt felelték neki: ,,Uram, jöjj és lásd!' Jézus könnyezett. Erre a zsidók megjegyezték: ,,Íme, mennyire szerette őt!' De voltak köztük, akik így szóltak: ,,Ő, aki megnyitotta a vak szemeit, nem tehette volna meg, hogy ez meg ne haljon?' Jézus, lelkében még mindig megindulva a sírhoz ment. Egy barlang volt az, és kővel volt befedve. Jézus így szólt: ,,Vegyétek el a követ!' Márta, a megholt nővére azt mondta neki: ,,Uram, már szaga van, hiszen negyednapos!' Jézus azt felelte neki: ,,Nem azt mondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?' A követ tehát elvették. Jézus pedig fölemelte szemeit, és így szólt: ,,Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló népért mondtam, hogy higgyék, hogy te küldtél engem.' Miután ezeket mondta, hangosan ezt kiáltotta: ,,Lázár, jöjj ki!' S az, aki halott volt, kijött. A keze és a lába pólyába volt csavarva, és az arcát kendő födte. Jézus azt mondta nekik: ,,Oldozzátok ki, és hagyjátok elmenni!' Sokan a zsidók közül, akik Máriához és Mártához jöttek, és látták, amit tett, hittek benne.

Szentbeszéd

(Hosszú lesz az evangélium, majdnem két oldal. Azért mondom, hogy tudjátok. És hogyha már hosszú, akkor ajánlanám nektek, egy megfigyelési vagy vizsgálati szempontot, ez pedig az lehetne, hogy érdemes volna megfigyelnetek, ahogyan elhangzik ez a szöveg, az emberi dimenziót, az érzelmi, a lélektani dimenziót, ezt nevezem egy dimenziónak, ahol az érzések, az érzelmek, az emberi dolgok olyan nagyon látványosan megjelennek. És közben van itt egy másik dimenzió is, ez a hitnek, a spiritualitásnak a dimenziója. Megtehetnétek azt, ahogy hallgatjátok a szöveget, hogy hogyan jelenik meg ez a két dimenzió. Talán érdemes volna erre figyelni, úgyis erről fogok beszélni.)

Nem volt véletlen a megfigyelési szempontnak az adása, hiszen a mai evangélium egészen döbbenetes erővel hozza azt, ahogyan Jézus életében, és aztán a szavaiban megjelenik ez a két dimenzió, és persze aztán azoknak az életében is, akikkel Jézus találkozik ebben a történetben. Hogy mennyire nyilvánvalóan jelenik meg ez a lélektani, érzelmi, emberi világ, és közben pedig a hitnek, a spiritualitásnak a világa. S nem csak, hogy megjelenik ez a két dimenzió, hanem olyan erővel jelenik meg, hogy sokszor hatalmas ellentmondások feszülnek ebben a történetben.

(1) Hát csak hadd utaljak például arra, hogy Jézus, aki hallja, hogy Lázár beteg, és tudja, hogy Lázár az ő barátja, és tudja, hogy segíteni akar neki, még két napig ott marad, ahol addig volt. Hát tulajdonképpen azt lehet ezzel kapcsolatban mondani, hogy akár még ezt is megkockáztathatjuk, meg akarta várni, míg tényleg meghal. Hogy nem rohant el sietve, hogy meggyógyítsa, hanem megvárta, míg tényleg meghal. Hát micsoda döbbenetes ellentmondás ez; szeretek valakit, már tudom, hogy cselekedni fogok érte, nagyon fontos nekem, de azt előbb megvárom, míg meghal, és majd utána indulok, két nap múlva útnak.

Vagy például az, hogy Jézus egészen világosan megmondja, hogy „Megyek, ő meghalt, én pedig fel fogom őt támasztani.” Na most ehhez képest akkor milyen, szinte érthetetlen ellentmondás az, hogy miközben pontosan tudja, hogy ezért megy, még azt is megbeszéli az Atyával, hogy az Atya ezt meg fogja neki engedni, vagyis segíteni fogja ezt, hogy aközben pedig a szíve mélyéig megrendül, hogy sírásra fakad. De hát pontosan tudta, hogy mi fog történni, és mégis a lelke mélyéig megrendül és sírásra fakad.

Vagy miközben ő maga a lelke mélyéig megrendül és sírásra fakad, aközben, mikor Márta egy realitást hoz és azt mondja, hogy „Hát Uram, negyed napos, hát szaga van már.”, akkor azt mondja: „Hát nem megmondtam, hogy higgyél?” De előtte ő maga zokogott, és a lelke mélyéig meg volt rendülve. Szinte hogyha kisarkíthatnánk ezt, akkor azt mondanánk, hogy ő maga mintha a mai evangéliumban újból és újból ellentmondásba kerülne saját magával. Minthogyha az egymás után következő mondatokat éppenséggel saját magának is mondhatná.

Szeretnék tehát akkor arról beszélni, hogy ez a két dimenzió, ez az érzelmi, lélektani, az érzelmi és lélektani dimenzió, és aztán a spirituális, a hit dimenziója milyen viszonyokban tud bennünk lenni. És hogy milyen óriási jelentősége lenne annak, hogy ez a két dimenzió bennünk valamiféle egységre és harmóniára tudjon jutni. És rögtön akkor már az elkezdett gondolat nyomán mennék tovább.

Nagyon gyakran úgy tűnik, hogy ez a két dimenzió olyan ellentmondásba és feszültségbe hoz bennünket, amelyből egyszerűen próbálnánk kimenekülni, és valamiképpen föloldani ezt az ellentmondásosságot, ezt a feszültséget. Csak azért, mert mi magunk is megzavarodunk attól, hogy még akkor két napig marad, pedig el akar oda menni. De miért nem most megy, ha úgyis tudja, hogy el akar menni? Pontosan az ellenkező irányt érezzük itt. Mondanám a példákat.

Mondjuk valaki gyászolja egy szerettét, és amikor gyászban vagyok, akkor természetesen a hit világa bennem azt mondja, hogy nézzek az égre, és tudom, hogy az Isten meghívta őt magához. Hogy Isten minden embert üdvözíteni akar. Hogy élhetek a reményemmel – nem is akarom ezt tovább mondani. Ott él bennem a föltámadás hite. Imádkozom őérte. És mi történik ezzel együtt? Ezzel együtt hogyha én a gyászt, tehát az érzelmi, emberi világot megengedem magamnak, akkor tulajdonképpen átélek nagyon sok reményvesztett pillanatot. „Hát hogy fogok én ezután élni? Hát én ezt valószínű nem fogom kibírni. Ez rettenetes, ebbe bele kell pusztulni.” Ez a két világ elkezd bennünk nagyon sajátosan tusakodni egymással, és úgy érezzük, hogy na, akkor valamelyik irányba sarkítanunk kell, valahogy föl kell oldanunk ezt a feszültséget. (Mondom a következő példát.)

Amikor velünk szemben egy nagy igazságtalanság történik, és a hit és a spiritualitás dimenziójában pontosan tudjuk, na, a megbocsájtásnak van itt a tere. Igen, ez egy olyan dolog, amire Jézus azt mondja, hogy „Bocsáss meg embertársadnak!” És közben mi megy bennünk a másik világban, ebben az érzelmi világban? „Hát azt már nem! Na azt már nem! Hogy még én bocsássak meg neki, na azt az igazságtalanságot. Még én melózzak érte, hogy ő megússza, hogy elvigye szárazon? Azt már nem!” És jönnek a bosszúfantáziáink, és azt mondjuk: „Azt már nem!” És a kettő látszólag minthogyha ellentétes irányban lenne. Azzal, hogy dühösek vagyunk, és azt mondjuk „Én meg nem bocsájtok. De hogyha meg tudnék bocsájtani, akkor sem akarok megbocsájtani. Nem érdekel, hogy meg tudnék bocsájtani, most senki nem érdekel, dühös vagyok.” Ez a két világ minthogyha két ellentétes irányba szakítana bennünket.

Vagy például, mikor Jézus életére is ha gondolunk. Valakinek van egy nagyon erős küldetés-tudata, egy erős hivatástudata, tudja, hogy dolga van az életben. És akkor mit csinál? Elvonul egyedül, elmegy pihenni. Nem értjük, hogy most ez hogy lehet, hisz ott a küldetés-tudata, ő meg most pihen. Ott a küldetés-tudat, és azt mondjuk: „Nem, most én magamra szánom ezt az időt.” Látszólag az, ahogyan magára szánja azt az időt, éppen a legmélyebben átélt isteni küldetésével ellentétes.

Az első gondolat így szól: ez a két világ nagyon gyakran, szinte az elviselhetetlen feszültségig szembehelyezkedik egymással, és a feszültséget hogyha túl gyorsan akarjuk föloldani, akkor valamiféle veszteségig jutunk, miközben ez a három példa éppen jó arra is, hogy azt ki tudjuk mondani, hogy éppenséggel a spirituális világban az előrejutásunkat segíti az, hogyha megengedjük magunknak azt, hogy egy kicsit reményvesztetté váljunk, mert akkor az addigi reménységünknél egy mélyebb reménységre tudunk találni. Hogy éppen a megbocsájtás folyamatában hogyha irányulunk a megbocsájtásra, akkor óriási lehetőség tud az lenni, sőt a megbocsájtásnak föltétele, hogy néha azt mondjuk, hogy „Most pedig nem akarok megbocsájtani, hogy olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben szemet szemért, fogat fogért.” Hogyha ez benn tud maradni, ez az érzésem, az indulatom, a bosszúvágyam, és a gyűlöletem benn tud maradni a spirituális világban, akkor az segíteni fogja a megbocsájtás folyamatát. Ha azt mondom: „Na, oldjuk föl ezt a feszültséget, vesszen a spirituális dimenzió!”, akkor jaj. De ha azt mondom: „Hát én ezt a feszültséget nem bírom, én azért, azért szeretnék másnap reggel is tükörbe nézni, azért én eddig nem gondoltam volna magamról, hogy valakinek a vesztét kívánjam, vagy legszívesebben megfojtanám, na akkor vesszen az érzelmi világ.” Bármelyik irányba elmozdultunk, és azt mondjuk „Jó, akkor a másik inkább ne legyen, mert így akkor legalább ezzel a feszültséggel tudunk valamit kezdeni, mert az oldódik hosszú távon.”, ennek a két világnak a bennünk való egységét ellehetetleníti. Az első gondolat tehát így szól: éppen hogy a mai evangéliumban egymás után szinte az ellentmondásig, az elviselhetetlenségig való feszültségek jelennek meg, ezek természetesek ennek a két világnak a találkozásakor.

(2) Azt is látjuk nagyon gyakran, hogy nem ez az ellentmondásosság, vagy feszültség jelenik meg, hanem inkább a káosz. Mondom a példát.

A gyónás. A gyónás a legjobb példája annak, amikor valaki nem tud csak az egyik világban lenni, mert a gyónásban a spiritualitás világában vagyunk, és elmondom, hogy milyen bűnt követtem el. Mi történik azonban általában a gyónásokban? Szó sincs erről. Hanem mikor úgy kezdeném mondani, hogy igen, hát vádolom magamat azzal, hogy én bizony… Rögtön jön egy gondolat, ebből adódik a káosz. Valaki megszólal bennem, és azt mondja: „Na azért, és azt elmondtad az atyának, hogy a másik mit csinált? Azért azt is legalább két mondatban mondd el neki, mert különben még azt gondolja, hogy te egy rossz ember vagy. Na, azért ezt ne hagyd! Mondjad csak el a körülményeket, hogy hogy is történt!” S akkor, jó, akkor nekiállsz, akkor mondod a körülményeket. Akkor szól egy másik hang: „Hát de gyónni jöttél. Hát most ne magyarázd a bizonyítványod, tessék, most gyónjál, még huszonheten állnak sorban, nagyböjt vége van, nagyhét van.” Akkor jó, akkor visszatérsz, igen, akkor mondom még… Jön a másik oldalról a hang: „Hát azért ez nem igazságos, hogy te itt jössz és gyónsz, és… és hogyha a másik nem tette volna előtte azt, te nem lennél itt, ezt is mondd meg, ezt is, mondd csak meg, mondd csak meg, mert ez így, így reális. Most, ahogy te itt gyónsz, az nem reális.” – mondja a másik hang.

Ezt nevezem káosznak, mert az érzelmi, a lélektani dimenzió és aztán a hitnek, a spiritualitásnak a dimenziója akkor tud bennünk végül is egységre jutni, hogyha képesek vagyunk a következő stratégiát alkalmazni. Gyónás előtt, de a gyónás részeként érdemes volna leülnünk, és először is az összes lélektani ismeretünket és téveszméinket használva megérteni saját magunkat, de nagyon, hogy tulajdonképpen jussunk el odáig, hogy mennyire világos, hogy én ezt csináltam. Hát de mennyire érthető, és le tudjuk vezetni ötféleképpen a szüleinkből, a nagyszüleinkből, a családtörténetünkből, a lelki alkatunkból, a körülményekből, a szándékból és mindenből, hogy tulajdonképpen hát persze, hogy ez történt. Még ennél durvább is történhetett volna. Először értsük meg saját magunkat, de nagyon. Menjünk el ott, egészen a végéig, mikor már az utolsó csöppig megértettük magunkat. Akkor üljünk át egy másik székbe. Ez pedig már a gyónásra való közvetlen előkészület széke, és miközben azt mondjuk, hogy igen, itt marad ez a szék, ahol az előbb ültem, ahol megértettem magam és nagyon is tudom, hogy mi miért történt, és látom az okokat, az összefüggéseket, és magamat nagyon is meg tudom érteni, a széket nem visszük ki, az itt van. De most átültem egy másik székbe, és most itt egyszerűen csak megnézem, hogy hol követtem el bűnt. És hogyha abból a székből valaki nagyon elkezd beszélni, akkor visszaülök oda, úgy látszik, akkor nem értettem meg még eléggé magam, ott egy kicsit táplálom az önbecsülésemet, kicsit megerősítem magam, és akkor visszaülök ide. És tulajdonképpen a gyónás már ebből a székből történik.

A két világ tehát itt akkor tud harmóniába kerülni egymással, hogyha először az egyiket is átélem a maga teljes valóságában, de tudom, hogy van egy másik szék is, és majd oda is be fogok ülni, s akkor átülök, és a másikat is átélem a maga teljes valóságában. Különben, hogyha sem az egyiket, sem a másikat sosem élem meg a maga teljes valóságában, ez a két világ bennem egy állandó zűrzavar és káosz formájában el fog engem lehetetleníteni. Se gyónni igazán nem fogok tudni, se igazán az önbecsülésem, a megértésem nem jut el sehova, mert mindig, amikor egy olyan igazi, komoly, végső lépést lehetne tenni, ott már a másik elkezd beleszólni. Ezért se ezt nem tudom igazán csinálni, se abban nem jutok igazán ötről hatra. Tehát az egyiket is mélyen megélni, és a másikat is, és mindig tudni a másikról is, annak az érvényessége mindig megmarad.

(3) Van, aki a feszültséget, vagy ennek a két világnak az egymással való, sokszor nehéz találkozását úgy oldja meg, hogy hát a legjobb, ha a feszültségből úgy menekülünk ki, hogy teljesen válasszuk el ezt a két világot, legyen két teljesen külön világ. Akkor a feszültség is megszűnik, ha két teljesen külön világról van szó. Ilyenkor történhet például az meg, valaki eljön gyónni, és ott ő tart egy nagyon világos bűnbánatot, elmondja nagyon tisztességesen, ő nem vacakol a körülményekkel, meg a szándékokkal, meg a lélektani összefüggésekkel, ő nem, ő elmondja. Csakhogy mikor elmegy a templomból, annak semmi következménye nincs az életére vonatkozóan, mert annak az érvényessége, az értelme, a létjogosultsága itt marad, és ő azt az egész világot nem viszi át a másikba, annak semmi következménye oda nézve nem lesz. És ugyanígy történik, amikor éli azt az érzelmi, lélektani, emberi életét, akkor pedig ennek a világnak ott egyszerűen semmi, de semmi realitása nincs ott. Így akkor nincs is feszültség. Itt az egyiket is megélem, meg a másikat is megélem, de azon az áron, hogy mindig, amikor az egyikben vagyok, tagadom a másikat. Úgy teszek, mintha az nem is létezne, így aztán feszültség sincs, csak éppen meghasonlok. A feszültséget kikerültem, a meghasonlásnak meg megágyaztam.

(4) (Ez aztán igazán faramuci.) Mikor a két világ között az összefüggés az, hogy amikor az egyik világban úgy igazán valamit megérthetnék, valami igazán elmélyülne bennem, akkor elmenekülök a másikba. Akkor ott egy picit pihegek, ott egy kicsit erőt gyűjtök, s amikor ott igazán történhetne velem valami, akkor visszamenekülök az előzőbe. Ez például az, amikor valaki átéli az életének a nehézségeit, de ide a templomba nem azért jött, hogy az élete nehézségei itt valamiképpen kapjanak egy más megközelítést, átjáródjanak valami más erővel, hogy itt valamiféle rálátása is legyen a dolgokra, nem azért, hanem ide már csak azért jön, hogy egy kicsit kipihenje magát, s akkor a vasárnapi mise az egy olyan, egy ilyen spirituális relaxáció. Itt fújunk, mert hát olyan nehéz aztán az az egy hét, hát igazán megengedhetem magamnak, hogy itt egy órát ffú-fhú-fhú, s akkor itt pihegek, ez a pap aztán nagyon ne, ne mondjon nekem olyan dolgokat, amivel úgy nagyon kell valamit csinálni, hát én feltöltődni jövök ide. De mondjuk itt a misén történne vele valami, itt valami elkezdene elmélyülni, akkor azt mondja „Jaj-jaj, nem, nem, szaladjunk csak vissza abba a jól ismert emberi világba. Jaj, ezért ne, olyan nagyon itt nehogy megérintődjünk, jaj, jaj, jaj…” Mi történik ilyenkor? Mindig, mikor az egyik világban valamit el kellene mélyíteni, kellene egy döntő lépést tenni, hogy „Na, ha hiszek, akkor annak az a következménye ott, hogy… Na, ha ott rosszul vagyok, annak az a következménye itt, hogy…”, ezt sosem tesszük meg, éppen a végső lépés elől oltalmat keresünk a másik világban, ezért az életünk sosem mélyül el. Ezért az érzelmi-lélektani, a hit és a spiritualitás dimenziója természetesen még nagyon sokféleképpen leírható összefüggésben tud bennünk lenni.

Mondok akkor egy-két számomra nagyon szép pillanatot. Mikor szombatonként esküvő van, mondjuk fél ötkor egy nászmisés esküvő, az már bizony szép. S tudjátok, én ilyenkor mindig egy belső kíváncsisággal nézem, hogy miközben az esküvő után odajött hozzám, és megkérdezte: „Ferenc atya! Ez a mostani nász-esküvős-mise érvényes-e vasárnapra?” Miközben ez szinte mindig megtörténik, aközben én egy nem csillapuló kíváncsisággal arra figyelek, hogy vasárnap megjön-e az ifjú házaspár. Hogy mi történik akkor, amikor egyszer csak kialvatlan férj, gyűrött feleség, egynapos házasok, akkor is idejönnek, egy nappal a nászmiséjük után, amikor lehet, hogy éppenséggel a nászmise érvényes lenne vasárnapra is, de valami miatt ők idejönnek.

Éppen ahogy kezet fogtam múlt vasárnap, akkor virult egy fiatal nő meg egy fiatal férfi, és azt mondják: „Tudod Feri, hogy miért jöttünk? – Hát, ha ezt kérdezed, akkor nem. Egyébként azt gondoltam volna, hogy misére, de most akkor ezt… nem tudom. – Hát, tudod, két éve vagyunk házasok, jöttünk megünnepelni.”

Vagy egy harmadik valaki, aki azt mondja: „Feri, én nyolcadik hónapban vagyok, áldott állapotban. Én mármost bármikor szülhetek. Én eljöttem gyónni. De nehogy félreértsd Feri, hát éppen most, az elmúlt hónapokban nem lettem bűnösebb, nem azért jövök, hanem azért, mert nekem szülni, az egy szakrális cselekmény, az egy szent dolog. Szülni? Hát az tele van spiritualitással. Ezért én a megszentelő kegyelem állapotában akarok szülni.” Hát milyen óriási dolog az, mikor valakiben ez a két világ nagyon sajátosan egy gyönyörű egységbe tud fordulni, miközben látjátok, hogy ezekben a helyzetekben is ott van, hogy „Hát tegnap is misén voltál, akkor ma minek jössz? – Hát egyébként nem vagy bűnösebb, hát most a szülés, az most…” Miközben átéljük, hogy ténylegesen lehetne egészen másképpen is, belül ez a kettő valahogy egységre tud jutni.

Köszönöm a kitartásotokat.